Vidor Miklós

A SZERENCSE CSAPDÁI

2000 február

A SZERENCSE CSAPDÁI

Az volt az év, az én nagy évem: 1947!

Az élet újra folytatható valósággá vált. Szülővárosom romhalmazából megint házak emelkedtek ki. Sehol az uniformisban feszítő őrültek, akik készek lettek volna porig pusztítatni. Az utcákon ismét végigmehettünk anélkül, hogy a következő sarkon fejvadász-különítmények lesnének ránk. Nemrég fölkoncolandó katonaszökevényként surrantam végig rajtuk.

Könnyű visszatérni a köznapok eseménytelen rendjéhez, hátunk mögé vetve a fenyegetés állandó riadókészültségét. Ahány túlélő, annyi személyes Iliász és Odüsszeia! A jobb ízlésűek már egyetlen legyintésbe sűrítették a kényszerű kalandsorozatot, s a józan jelenben ráismertek a tegnap még érvénytelen jövőre.

helyettünk haltak meg

A hiányérzés azonban makacsul fölkísértett. Azoké, akik semmivel sem voltak nálunk alábbvalók, legföljebb szerencsétlenebbek. Úgy éreztük, helyettünk haltak meg, de mi nem élhetjük tovább az ő félbeszakadt sorsukat. S gyakran eltűnődtünk, miféle szükségszerűség osztott itt ítéletet és kegyelmet, és rossz lelkiismerettel adtuk föl az eredménytelen kutatást.

—    Néha annyin múlik, hogy jókor vágsz-e át a túloldalra! — mondta apám.

Sűrű tekintettel meredtem vissza rá, de nem mondtam ki, ami az eszembe villant. Az a jelenet már belém kövült, a szememmel apad csak ki. Wehrmacht-egyenruhát viselt az a nálam is fiatalabb kölyök, aki rám fogta a fegyverét, ott a légópincében, hogy kényszerítsen, szereljem össze a megsüketült telefonvezetéket. Apám elém ugrott, hogy egész testével fedezzen s rákiáltott:

—    Mein Sohn is kein Techniker, du Dummkopf!

Mi itt vagyunk. Az a fiú vajon túlélte-e a budapesti csatát?

Verőfényes májusi délelőtt a Bajcsy-Zsilinszky úton futottam össze Rózsa Gyurival, a fiatal festővel. Derűsek voltunk, örültünk az életnek, egymásnak, meg is volt rá az okunk, huszonnégy évesen, két évvel a háború után, ő túl az első kiállításán, én a második kötetem könyvheti megjelenése előtt.

Galimberti Sándor: Enteriőr Thonet-székkel, hung-art.hu

Volt azoknak az időknek a levegőjében valami fejbe szökő, pezsgő szédület, a naponta valóra váló csodáé. Ahogyan egymásnak estünk — „Mi újság? Mi van veled?” —, csupa követelőn őszinte, szenvedélyes érdeklődés, amely alig várja, hogy ott helyben, tüstént vadonatúj, sorsfordító hírekkel lepjék meg.

—    Megkaptam a párizsi ösztöndíjat! — Olyan volt, akár egy föllobbanó fáklya. Egyszerre kapta el mindkét karom, hogy belészorongassa friss ujjongását. Homlokába hulló mézbarna haja, világos szeme, rőtes tüskebajuszkája külön-külön ünnepelt.

Éreztem, ahányszor kimondja, mindig újra el kell hitetnie magával. Hirtelen átvillant rajta egy ötlet, arcomba meredt:

—    Te, nem vennéd át a helyemet a Tanácsnál?

Kicsit megszédültem.

A Magyar Művészeti Tanács két saroknyira, a Bazilika melletti Szent István téren volt. Rózsa Gyuri nemrég került oda.

Ma már egyre kevesebben emlékeznek erre az intézményre. A varázsütésre megújult világgal együtt született 1945-ben, a British Art Council mintájára, s a hazai művészeti élet átfogó szerveként működött. Hatásköre az irodalom, zene, képző-, építő- és iparművészet, valamint a színház és filmművészet hét ágára terjedt ki. Elnöke Kodály Zoltán, alelnöke Kassák Lajos és Szőnyi István volt ez időben.

Megalakulása pillanatában első tevékenysége nem lehetett több, mint hogy fölmérje és fizikailag életben tartsa az ország megmenekült alkotóit. A Tanácstól kijelölt művészek nehéz testi munkásnak kijáró élelmiszerjegyeket kaptak, az inflációs időszakban segélyt, rendszeres havi ösztöndíjat: egy csapásra a földre szállt gondviselés lett a szemükben.

valódi értékrend

Valójában azonban igazi szemléletváltásról volt szó. Tüstént megérezték írók és muzsikusok, festők, szobrászok, színészek, a tegnapelőtti világ bizonytalan, ha nem épp gyanús, társadalmon kívüli egzisztenciái. A valódi értékrend érvényesült végre Magyarországon. Kifejeződött ez világosan, mikor Bartók Béla, Móricz Zsigmond, József Attila neve Budapest fő útvonalain és csomópontjain fölkerült az utcatáblákra. Ez pedig pontosan azt jelentette, amit kimondtak vele. Mintha a szótár kificamított szavait is a helyükre igazították volna.

Mégis meglepődtem, mikor néhány nappal a Rózsa Gyurival esett utcai találkozás után üzentek értem a Művészeti Tanácstól. S nagy hatalmú, tekintélyes pártfogók ajánlólevele és bizalmas telefon-előkészítése nélkül, félórai beszélgetés után azzal léptem ki Szőnyi Kálmán ügyvezető titkár szobájából, hogy máris átvehetem Rózsa Gyuri helyét az irodalmi és filmművészeti szaktanács mellett. Ehhez hamarosan társult harmadikként az építőművészeti szaktanács ügyvitele.

Ügyvitel? Jegyzőkönyv-vezetés? — elijedek, hogy ilyen papirosízű, könyökvédős fogalmak támadtak bennem a Művészeti Tanács említésekor. Hadd üssem helyre: egyetlen percig sem éreztem magamat hivatali adminisztrátornak annál az íróasztalnál, életem első és utolsó állásában, noha vagy két és fél esztendeig ültem mellette. Amit alig egy-két hónappal az egyetem befejezése után rám bíztak, sokkal inkább volt szenvedély, hit és szerelem, maga a boldogság, mint szabvány rubrikákba illő foglalkozás.

— Ez nem hivatal, ez Tanács…! — figyelmeztetett mindjárt megismerkedésünkkor a képző- és iparművészeti ügyek intézője, Zombory Miklós dr., nyugalmazott fővárosi tanácsjegyző, maga is csiszolt ízlésű műértő és gyűjtő.

A zene- és a színművészeti szaktanács titkára a júnói megjelenésű Cica asszony, a későbbi Járdányi Pálné volt az első, akivel találkoztam, mikor még a magam bánatával állítottam be a Tanácshoz az utcáról. Ahogy bennünket, fiatalokat fogadott, mintha egy művészszalonba vezetne be, ahol az ő jóvoltából hazakerültünk.

Nagy Balogh János: Műterem, hung-art.hu

Ma már irodalomtörténeti emlékcsarnokot idézek föl, ahol hetente együtt lehettem Kassák Lajossal, Nagy Lajossal, Tamási Áronnal, Gyergyai Alberttel — majd az ő hosszú franciaországi tartózkodása idején a helyére választott Benedek Marcellal —, Heltai Jenővel, Fodor Józseffel, Illés Endrével az irodalmi szaktanács ülésein.

Egybefüggő, folytatólagos beszélgetésekként maradtak meg bennem ezek a kora délutánok a tágas titkári szobában. Az épp aktuális ügyek, a Tanácshoz intézett beadványok, javaslattevő vagy támogatáskérő levelek indították meg a szót. Az elintézendőknek rendszerint hamar végére is jutott a tanácskozás. A komoly és súlyos, olykor meg derűt keltőn naiv előterjesztések mind alkalmat teremtettek, hogy költők, írók, esztéták — országosan a legelsők — mondják el véleményüket, vagy akár vitatkozzanak — dehogyis csupán irodalomról! Az életről, jelenről és jövőről, amihez eleven szenvedéllyel szóltak hozzá.

Páratlan iskola volt, arcképsorozatnak is lélegzetakasztó! Kassák puritán szoborfeje, összeszűkülő szeme, amint indulatosan és megvesztegethetetlenül kutatja az igazságos döntést, Nagy Lajos humorba oldott, fanyar rezignációja, a nagyapás, mindent megértő Heltai Jenő engedékenysége, a föllobbanó, majd dohogva visszavonuló Fodor József füstölgései, a szellem lovagjaként mérlegelő Benedek Marcell halk szavú, pontos ítélete, a nagyokat hallgató Tamási Áron egy-egy váratlan s mindig figyelemre méltó megjegyzése, Illés Endre fegyelmezett, diplomatikus észrevétele, amint egy mellékmondatban csillantja föl a lényeget.

valóban demokratikus sajtó

A nagy lendülettel újrainduló könyvkiadás, az újjászülető vagy most alapított folyóiratok, hetilapok, a végre valóban demokratikus sajtó megannyi kérdése halmozódott föl az irodalmi szaktanács előtt. S még mindig jó darabig a szociális gondok is, mint a hadifogságból hazatérő írók segélyezése…

A filmművészeti szaktanács föladata ennél is bonyolultabb volt: a korábbi hazai filmiparból végre művészi alkotóműhelyt kellett kialakítania. A szórakoztató kommersz darabok sora után rangot szerezni a világban a magyar filmnek. Ahogy Kassák Lajos tömören megfogalmazta: „Azok mozisok voltak, uram, most jöjjenek a filmesek!” Olyan emberek kerültek így a szaktanácsba, mint a filmesztétika nemzetközi tekintélye, Balázs Béla, a rendezőket Radványi Géza, Szőts István, Gertler Viktor képviselte, a dramaturgia oldaláról a Nemzeti Színház s az Operaház egykori főrendezője, Márkus László s az ugyancsak nemzeti színházi dramaturg, a felejthetetlen, nyájas Szűcs László.

S még 1947-ben megszületett a háború utáni első magyar művészfilm, a Valahol Európában — Radványi Géza és Balázs Béla együttműködéséből —, igazolva, hogy komoly szándékú, nemes eszközökkel készült alkotás is arathat közönségsikert, határainkon túl is. Előkészületei szinte a szemem előtt mentek végbe: a sebesen alakuló forgatókönyv példányával lihegve állított be Radványi rendező-asszisztenseként a fiatal Makk Károly…

Filmnovella-pályázatot is hirdetett a Tanács. Csak köbméterekben fejezhető ki a beérkezett, jeligés pályaművek tömege. Ki tehet róla, hogy a bírálóbizottság végül mégsem talált köztük díjra méltót, még csak fölhasználhatót sem?

A mindennapi élettel talán egyik szaktanács sem volt szorosabban egybekapcsolva, mint az építőművészeké. Illő szorongással vártam első ülésüket, kellő iskolázottság híján. Az Építésügyi Minisztérium részéről Borbíró Virgil, a Fővárosi Közmunkatanácstól Fischer József és Granasztói Pál, a műegyetemi professzorok közül Major Máté, Kiss Tibor volt a tagja; az Iparművészeti Főiskola volt igazgatója, Kozma Lajos s a neves belsőépítész, Kaesz Gyula alkotta ezt a hetest.

Korda Vince: Műteremsarok háncsfonatú székkel, hung-art.hu

Félelmem hamarosan eloszlott. Korántsem száraz, szakmai okfejtések folytak ezeken a délutánokon, számomra alig követhető nyelven. Látomásos, teret formáló, új életkereteket tervező alkotók világába kerültem. Lehetetlen volt megindultság nélkül hallgatni vitájukat az első újjáépítendő Duna-híd, Széchenyi álmának terveiről. Nem egy helyszíni szemléjükön voltam jelen, ahol súlyosan sérült, műemlékértékű épületek megmentéséről kellett dönteniük. S hamarosan áradni kezdtek az 1948-as, százéves évfordulóra fölállítandó emlékművek tervei az ország minden részéből. A szaktanács a művészietlen tervrajzok helyett egyszerű, olcsóbb, az alkalomhoz méltó megoldásokat ajánlott.

A Tanácsot életre hívó kormányrendelet szerint az intézmény a hazai művészeti élet legfőbb autonóm szerve, föladata annak irányítása, véleményezése és minősítése. A kultuszminisztérium rendszerint bevonta munkájába, ezért is vettek részt tagjai oly sűrűn valamennyi művészeti ág zsűrizésében, szavuk döntőn esett latba, jelentős érdekek, összegek függtek tőle. Jó példa rá a film. Akkor még nem volt állami filmgyártás. Az egyes vállalatok produkcióiról a Tanács szakvéleménye határozott: érdemelnek-e állami premizálást, s ha igen, milyen mértékűt. A bírálóbizottságban a filmszaktanácsbelieken kívül írók, zeneszerzők, képzőművészek, színművészek is részt vettek.

A hatáskörében önálló Tanács szorosan kötődött a minisztérium művészeti osztályához. Kezdetben anyagi létalapját is az állami költségvetés biztosította. De az autonómia akkor igazi, ha saját gazdasági forrásból teremtődik meg. Lángelméjű gondolatnak látszott a Tanács gazdasági bizottságának javaslata: engedélyezze a kormányzat, hogy a vendéglátóiparban forgalmazott blokkok helyett művészi rajzokkal ellátott számolócédulákat nyomassunk. Így két legyet üthetnénk: kiváló grafikusaink is jövedelemhez jutnának. A számolócédulákért darabonként tíz fillért fizessenek a Tanácsnak — ezt igazán nem érzi meg, aki beül egy ebédre, vacsorára, akár csak egy kávéra is.

álmodni sem mert

A javaslatot elfogadták, elrendelték a Tanács nyomatta számolólap országos használatát, s ezzel olyan pénzalapot teremtettek a hazai művészet támogatására, amilyenről addig álmodni sem mert senki. Fura, hogy föl sem kísértett a gyanú: nem lesz túl szép ez a menyasszony?

A képzőművészeti szaktanácshoz özönlöttek a bírálatra benyújtott grafikák. Nyomdát, papirost kellett szerezni. Az is nyilvánvaló volt, hogy az elkészülő blokkok mázsás tömbjeihez külön tárolóhelyiségre lesz szükség. Szállításuk, elszámolásuk lebonyolítása egész irodát, saját személyzetet igényel. Nem tudom, hol bukkantak rá az alkalmas helyiségre, az ipari és kereskedelmi vállalkozásért felelős szakemberre — egyszer-kétszer láttam csak átvillanni a folyosón az illetőt, amint tárgyalásra jött ügyvezető titkárunkhoz.

Maga a Tanács a Szent István tér 15. második emeleti fél frontját foglalta el, öt utcai, három udvari szobával, személyzete nem haladta meg az egy tucat főt.

Az eljövendő kánaáni bőség hírére a szaktanácsok nagyobb vonalú tervekbe fogtak, hiszen nem kell többé koldulni, magunk valósíthatjuk meg, amit eddig csupán javasoltunk.

Az irodalmi szaktanács negyedévenkint négy-öt fiatal költőnek, olykor egy-egy novellistának 2-3-4000 forintnyi hozzájárulást szavazott meg kötetének kiadására. Ekkoriban még működtek a magánkiadók, a költők előfizetési ívekkel biztosították első könyvük megjelenését. 1948-ra irodalmi diáknaptár kiadását határozták el Benedek Marcell szerkesztésében, Kozocsa Sándor közreműködésével, fontos adatok, évfordulók, írói arcképek, rövid pályarajzok sorával színesítve. Másik fontos törekvése volt a szaktanácsnak, hogy elősegítsük irodalmunk kilépését a nyelvi elszigeteltségből. Angol, francia, orosz nyelvű fordításban kiadandó novellagyűjtemény összeállítását tervezték 30 kiemelkedő élő elbeszélőnk egy-egy művéből.

A Művészeti Tanács folyóirata, a Kassák Lajos szerkesztette Alkotás impozáns kiállításban, műnyomó papiroson, kiváló reprodukciókkal jelent meg. A szerkesztőség a nagy tanácsterem mögötti két szobában kapott helyet. Kassák egyetlen titkárnővel maga látta el a munkát. Naponta bejárt, immár ügyvezető alelnökként is, míg Kodály Zoltán jó félesztendei amerikai körútra utazott. Kassákot az én nemzedékem már idős korában ismerte meg — 1947-ben töltötte be hatvanadik évét. Költői, szerkesztői, művészetirányító életművének java mögötte volt már. Magatartása, meggyőződéséhez, művészi elveihez ragaszkodó hűsége mindvégig töretlen maradt. Az emlékiratokban emlegetett elfogultságot, egyeduralkodói hajlamot mi már nem tapasztaltuk benne. Legföljebb a régi indulat kirobbanását, valahányszor taktikázó ügyeskedést, megalkuvást látott.

Czóbel Béla: Műteremben, hung-art.hu

Az Alkotás novellapályázatát eldöntő bírálóbizottsági ülésen jegyzőkönyvvezetőként voltam jelen. Jeligés pályázat volt, Sziráky Judit gyönyörű elbeszélése, a Hajnali madár nyerte az első díjat. Utána a második helyre javasolt pályamű borítékját bontottuk föl. Országos hírű író volt a szerzője, neve alá odajegyezte: „Ez a novella csak az első díjra pályázik.”

Hökkenten ült mindenki. Kassák nyugodtan megszólalt:              

— A szerző kívánságát tiszteletben kell tartani. Ez az írás nem vett részt a pályázaton.

Hamarosan, alighanem túlságos gyorsasággal nőtt tekintélyes hatalommá a Tanács művészeti életünkben. Előbb apró, majd mind élesebb jelzések figyelmeztettek a sajtóban, hogy döntései — szükségszerűn — legalább annyi ellenséget szereztek az intézménynek, mint ahány hívet. Politikai érdekek kereszttüzébe került. Azon kaptuk magunkat, hogy már nemcsak a mikroklíma változott meg körülöttünk. Hidegháborús szelek fújtak, Jugoszláviát kitagadták a szocialista táborból. Idehaza a Rajk-pör, majd a MAORT-botrány robbant ki, hullani kezdtek a fejek. A Moszkvából delegált panoptikum-kvartett híven teljesítette föladatát: bevezette a népüdvözítő fegyintézeti államrendet. Koholt vádak, mindenre kapható bírák kora jött el.

Kodály Zoltán már hazaérkezett, mikor tarthatatlanná vált az Alkotás körüli feszültség. A tanácstagok közt is voltak, akik görbe szemmel néztek a korszerű, modern művészetet képviselő folyóiratra. További megjelenéséről az ún. vegyes hetes tanácsnak kellett határoznia, s ebben valamennyi ágazat képviselője ült, lehetőleg olyan, aki eleve megkapta a felsőbb utasítást. Semmi jót nem várhattunk ettől a grémiumtól. Kassáknak nem voltak illúziói. Legföljebb a szavazatok arányában bízott — a szép halálban. A lap szelleméhez és szerkesztőjéhez mindvégig hűséges építőművészeti, és az irodalmi szaktanács szóvivőjétől számíthatott két voksra. A benyújtott hét cédulán azonban hat ellenszavazat állt az egyetlen mellette szólóval szemben. Melyikük pártolt át a két lehetséges szövetséges közül? — örökre kideríthetetlen marad. De így mintha az üggyel együtt a becsület is odaveszett volna.

1949-re a baljós előjelek egyértelműekké váltak, s ezen Kodály Zoltán egyedülálló hazai és nemzetközi tekintélye sem változtathatott.

szokatlan nyugtalanság

Az év közepe táján egyik délelőtt szokatlan nyugtalanság kavargott elő a gazdasági iroda felől. A számolócédula-hivatal vezetőjének elszámolása késett. Rátelefonáltak, senki sem vette föl a kagylót. S még aznap kiderült, hogy a kiváló szakférfiú búcsúvétlen áttette székhelyét Budapestről, s a kasszát gondosan magához véve Nyugatra távozott.

Mekkora volt az elsikkasztott összeg, fogalmam sincs. Nyilván meghaladta a képzeletünket. S hogy az országos költségvetésen milyen csorbát ütött, végképp nem tudhatom, de alig hinném, hogy végzetes lett volna. De hiszen nem a számszerűségen múlt! Elég volt az is, hogy kipattant a skandalum.

Gyanítom, még kapóra is jött azoknak, akik már rég pokolba kívánták a Tanácsot, s most váteszként hivatkozhattak rá: ők jó előre megmondták, nem szabad művészekre bízni a pénzt!

Ügyvezető titkárunkat azonnali hatállyal fölfüggesztették, mást már nem is neveztek ki a helyére. Szőnyi Kálmán később Svédországba került, úgy hallottam, tengeri fürdés közben érte halálos baleset.

Szinyei Merse Pál: Műteremben, hung-art.hu

A Tanács fölött megkondult a vészharang. Az ügyek elfogytak, az ülésekre mind kevesebb tanácstag járt el, inkább csak illendőségből. Az új kormányzatnak nem volt szüksége Művészeti Tanácsra. Abban az értelemben, amit Kodály Zoltánnak, Kassáknak jelentett, mindez nem volt többé időszerű. A művészek közül pedig azok, akik gyomorral győzték, a művészeti tanácstalanság elől a párthűségbe menekültek. Az igaziak a hallgatásba.

Még az esztendő utolsó hónapjaiban megkezdődött a tisztviselők áthelyezése. Kit a minisztériumba, kit valamelyik művészeti szövetségbe irányítottak, akadt, akit koránál fogva épp nyugállományba helyezhettek. Ami engem illet, írószövetségi tagságomat ugyanebben az időben megszüntették. Így meg sem lepődtem, mikor további foglalkoztatásomat, érdemeim figyelembevételével, nem látták célirányosnak.

A sors időzítése most is tökéletesen sikerült. 1950 januárjában ott találtam magamat, ahonnét a jószerencse nem is olyan régen besodort a Tanácshoz: az utcán.

felső kép | Bálint Rezső: Műteremben, hung-art.hu