Bíró Zsuzsa

A SZÉGYENVONAT UTASAI

2002 április

A SZÉGYENVONAT UTASAI

1.

„A vasárnap megnyílt német könyvhét bevezetéséül Weimarban három napon keresztül hagyományos író- és költőtalálkozót tartottak, amelyen 15 ország írói és költői vettek részt. Magyarországot Szabó Lőrinc képviselte” – írja 1941. október 28-án Radnóti a naplójába.

A következő napon ő, Illyés és még néhány író és újságíró részt vesznek egy néma tüntetésen a „szabad Magyarországért”; a Kerepesi temetőben vonulnak fel egyetemisták, munkások, szociáldemokraták és néhány turulista társaságában. Koszorúznak, énekelnek, akcióznak, szavalnak. „Csodálatos, tiszta őszi délután van, fényes és mégis fátyolos kissé, vág, siklik, verdes a Berzsenyi-vers az őszi kékség alatt…” Radnótiék később leszakadnak a többiektől és a nemrég meghalt Babits sírjához vonulnak, onnan pedig át, Kosztolányi sírjához. Dichtertreffen ez is: Radnóti akkor éppen József Attila hátrahagyott versei elé ír jegyzeteket.

1941. október 30-án Th. Mann is megemlékezik naplójában a németországi eseményről: „A londoni BBC részletesen beszámol egy kísérteties weimari kultúrhétről. Goebbels szánalmas beszéde. Mellette Johst, az elnök. Hátborzongató.” Mann akkor Greensboróban tartózkodik, fárasztó amerikai felolvasókörútja egyik állomáshelyén. A weimari dologra több megjegyzést nem tesz. Végül is két szóval összefoglalta a lényeget: kísérteties és hátborzongató.
náci Parnasszus
De ki az a Hans Johst, akinek azóta már feledésbe merült a neve? Amolyan főkáder, mindenféle náci kulturális szervezet elnöke, a Harmadik Birodalom hivatalos drámaírója. Th. M. utolsó karácsonyát tölti Németországban, amikor Johst Schlageter című darabjával feljut a náci Parnasszusra. Schlageter történelmi személy volt, a Rajna-vidékért harcolt a franciák ellen. „Itt élesben lőnek! Ha a kultúra szót hallom, kibiztosítom a browningomat!” – üvöltötte Johst hőse a színpadon 1932-ben, a náci hatalomátvétel előtti utolsó percekben.

De most 1941-ben, Weimarban, bebiztosítva maradnak a browningok. Egy Kiwimaa nevű finn költő elragadtatva állapítja meg, hogy ebben a városban a háború ellenére sem alszanak a Múzsák! A vendégek emelkedett lélekkel járkálnak, élvezik Weimar „hálósipkás kozmopolitizmusát” (ez is Th. M.). Fogalmuk sincs róla, hogy Hitler éppen kozmopolitizmusa miatt tartja Goethét visszataszító jelenségnek: szabadkőműves udvaronc, mellényén Napóleon kitüntetése fityeg, egy világpolgár pózában tetszeleg. „Gazember volt: miféle költő az, aki nem osztozik népe sorsában?” – a költőfejedelemről titokban Goebbelsnek is lesújtó véleménye van.

Pablo Picasso: Csendélet póréhagymával és kancsóval, tate.org.uk

Pablo Picasso: Csendélet póréhagymával és kancsóval, tate.org.uk

A Weimarhalléban, a megnyitón, Hans Johst kifejti irodalmi hitvallását, mely szerint ma Európa két könyv között választhat, a zsidó A tőke és a Mein Kampf között. „Ha mi németek öklünkkel rácsapunk egy könyvre, amelybe feketén-fehéren beleíródott hitünk és akaratunk, félelmetesekké és legyőzhetetlenné válunk!”
a legújabb rémhír
A németek akkor Moszkva ellen nyomulnak, Franciaországban százával végzik ki a túszokat és ellenállókat. Budapesten Fehértájy Tibor: A láng utolsót pislant című, az országalapítás korában játszódó regényét ajánlják a tanuló ifjúság figyelmébe. Szegeden az egyetem Hamlet előadásának rendezője, a zsidó származású ifj. Horváth István és árja menyasszonya, Tóth Kata megölik magukat, mert a faji törvények miatt nem házasodhatnak össze. Még nem volt meg a wannsee-i konferencia, ám Drezdában az ugyancsak árja-párja irodalmár és kirúgott egyetemi tanár, Viktor Klemperer, 1941. október 25-én zaklatottan írja naplójába, hogy Berlinből zsidók ezreit hurcolják Lengyelországba. „A legújabb rémhír: tavasszal, mire csapataink végleges győzelmet aratnak a szovjetek fölött, itt jobboldali katonai puccs tör ki, és az új kormány békét köt Angliával.

(Én akkor a Pósa bácsi által alapított Az Én Újságom Tündérvásár című gyermeklap buzgó olvasója voltam. Lapozgatom az 1941-es évfolyamot: az október végi számban egy „igaz” mesét találok Csücsüliről. a pórul járt amulettárusról. „Aki ilyen amulettet akaszt a nyakába, az biztosítva van a halál ellen! – kínálgatta a portékáját Csücsüli kétezer piaszterért. – Vitéz urak, török katonák, kinek kell amulett? Persze, hogy kellett mindenkinek. Ki akart volna meghalni az ellenség golyójától, ha nem muszáj?” Ez a „ha nem muszáj” annak idején nagy hatással volt rám, mert én például nem akartam meghalni.)

Az írótalálkozó vendégei október 23-án gyülekeznek. Legyőzött vagy baráti országok küldöttei: egy dán, két finn, a német-svájci John Knittel, jön Szabó Lőrinc és Nyírő József, két olasz, két spanyol, egy flamand, egy bolgár hölgy, Mme Popova, akivel a következő évben ugyanezen alkalomból Szabó Lőrinc majd hosszasan elcseveg wartburgi Szent Erzsébetről, jön két norvég és az osztrák Bruno Brehm a páncélos divízió uniformisában.

Pablo Picasso: Csendélet galambbal, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Csendélet galambbal, pablo-ruiz-picasso.net

És jön a legnépesebb küldöttség: hét francia író, az irodalmi elit képviseletében. Az esemény azóta is elfojtás, csúsztatás, felmentés, elítélés és mítoszalkotás tárgya a francia kollaboráció történetében. François Dufay, irodalomtörténész és publicista nemrég Őszi utazás címen kiváló könyvben dolgozta fel a témát. A hét író szorongva, de azért örömmel tesz eleget a meghívásnak, sőt, vannak köztük, akik küldetésnek fogják fel útjukat, úgy gondolják, hogy e kissé elmaradott német közegben nekik kell feltartani az európai kultúra fáklyáját, és nem veszik észre, hogy már csak a levegőt markolják. ,,1939. szeptember 3-án Európa a homlokához emelte a revolverét, és május 10-én (amikor a Benelux államokat elözönlötték a németek) meghúzta a ravaszt…” – mondja Julien Green, az amerikai származású francia regényíró.
Goebbels mesterműve
Ez az utaztatás Goebbels mesterműve; láthatóan sokat tanult az 1934-es moszkvai írókongresszus és általában a Szovjetunió-beli útitárs-turizmus példájából, ám országimázs szervezésben imponálóan túlszárnyalja mestereit. A látogatók barokk pompát látnak, luxuskörülményeket élveznek, szó sincs itt a győztesek arroganciájáról, áhítatos figyelem és tapintat veszi őket körül, fantasztikus képtárakat, templomokat, tájakat és városokat látogatnak, tiszteletteljes városi méltóságok hordják eléjük kulturális kincseiket, modern ipari csodákat csodálhatnak meg, nagyszerű lakomákra hivatalosak (miközben otthon a lakosság nagy része éhezik), fegyelmezett emberekkel találkoznak, akik gyászukat – ha gyászolnak egy katonafiút vagy férjet – nagy méltósággal viselik, egyébként is mérhetetlen távolságokra zajlik csak a háború. És azok a meseszerű német és osztrák városkák, és a fantasztikus hangversenyek és opera-előadások! Ha néha mégis felbőg a sziréna és netán bombáznak, ha felhangzik egy-egy disszonáns hang vagy felvillan valami sokkoló látvány, az csak alig érzékelhető balsejtelmet, pillanatnyi könnyű borzongást okoz.

„Zűrzavar a weimari költőnap körül. Ki ‘reprezentálta’ hát a költők hazáját, hazámat? Újabb újsághír” – jegyzi fel Radnóti néhány nappal a Kerepesi temetőben lezajlott tüntetés után. „A magyar irodalmat a költőnapon Nyírő József erdélyi író reprezentálta.” Az újság leközli a nyilatkozatot, amelyet az Úz Bence írója az UFA tudósítójának adott, Radnóti lemásolja, gondolom, kísértetiesnek és hátborzongatónak tartja. Nyírő az új Európa szellemi felépítéséről beszélt, a boldogságról, hogy ebben mi magyarok is részt vehetünk, a vérről, amely megtisztít.

Pablo Picasso: Feje mögött összekulcsolt karú nő, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Feje mögött összekulcsolt karú nő, pablo-ruiz-picasso.net

Franciaországot, a költők másik hazáját, a küldöttség egyik legismertebb tagja, a 48 éves Drieu la Rochelle reprezentálja. A megszállás óta ő szerkeszti az egykor olyan rangos irodalmi folyóiratot, a Nouvelle Revue Française-t, amelynek Radnóti állandó olvasója volt. Drieu nevét a Nyugat köreiben is jól ismerik. Gyergyai Albert az 1934-es májusi számban megköszöni neki (és Malraux-nak) azt a baráti segítséget, amelyet egy modern francia dekameron összeállításához nyújtott.
melankolikus dandy
Drieu a harmincas években egyszer-kétszer Pesten jár, természetesen a Nyugathoz is ellátogat, talán összefut Radnótival is, Gyergyai talán elmondja neki, hogy ez a fiatal költő francia verseket fordít, talán Apollinaire neve is szóba kerül. Apollinaire, a Nagy Háború, a charleroi-i csata… Drieu éppen pesti útja tájékán állítja össze a Charleroi-i komédia című novelláskötetét, az első világháborús irodalom egyik remekét. Huszonegy évesen került a tűzvonalba, megsebesült, élményeit, önmegfigyeléseit örökítette meg. „Már nem voltunk semmi más, mint egy maroknyi ember, amely beleveszett a modern csatatér rettenetes magányába…” Miközben erről beszélt, szemében még felismerhetőek e régi magány nyomai, az ilyesmi nem múlik el nyomtalanul, középkorú, melankolikus dandy, Radnóti talán arra gondol, hogy ez az ancien combattant még mindig a charleroi-i lövészárkok körül bolyong.

,,1915 és 1916 között, a lövészárkokban és kórházakban írtam első verseimet. Már akkor is egyidejűleg éreztem magam francia és európai hazafinak.

Mindig elutasítottam az intellektuális gyűlöletet, bármely népet is sújtson. A háború után azt hittem, hogy a kapitalizmus belülről megreformálható, aztán letettem erről a naiv hitről, és 1928-tól vagy 1929-től szocialistának vallottam magam.

Erről az ambivalens érzésről tanúskodnak akkori politikai könyveim: Franciaország tennivalói, Genf vagy Moszkva, Európa a pártok ellen.

Alaposan tanulmányoztam a franciaországi pártokat, és végül mindegyik megvetésre ingerelt: nem tetszett sem a megkövült jobb, sem az elöregedett bal. ‘Kommunista leszek’, gondoltam, de ezzel csak kétségbeesésemnek adtam hangot.

Nem vagyok közönséges hazafi, nem vagyok beszűkült nacionalista: internacionalista vagyok.

Nemcsak francia, európai is vagyok.

Önök is azok, akár tudomást vesznek róla, akár nem. De a játszmának vége: vesztettem.”

Pablo Picasso: Szerenád, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Szerenád, pablo-ruiz-picasso.net

Íme néhány kiragadott részlet feljegyzéseiből, amelyeket 1944 nyarán képzeletbeli bírái és barátai számára készít. Akkor már bujkál, feketelistákon szerepel a neve, letartóztatás fenyegeti.
cimborált az ellenséggel
„Önök maradjanak hűségesek az Ellenálláshoz, én hű maradok a Kollaborációhoz. Ne csaljanak, én sem csaltam. Szabják ki rám a legszigorúbb ítéletet!” Fenti sorokat megelőzi egy másik naplójegyzet, amelyben azt írja, hogy nem érzi magát bűnösnek. Azt írja, hogy úgy cselekedett, ahogy egy férfinak, egy értelmiséginek, egy franciának, egy európainak cselekednie kellett, vagyis kollaborált. Én ezt nem értem. Cimborált az ellenséggel, mert ezt tartotta egy európai-francia-értelmiségi férfihoz méltónak? Kiismerhetetlen személyiség.

Már 1921-ben is az volt. A szürrealista költő, André Breton így dedikálta neki egyik művét: „Pierre Drieu la Rochelle-nek. De hol van Pierre Drieu la Rochelle?”

2.

„Paul Valéry is megjelent a berlini operatársulat párizsi bemutatkozásán” – újságolja Drieu asztaltársának, Szabó Lőrincnek, a következő évi, 1942-es weimari nemzetközi költőtalálkozó búcsúvacsoráján, amelyet akkor Wartburgban, a sziklaszálló éttermében rendeznek. Sz. L. pontosan beszámol az eseményről és erről a beszélgetésről a Magyar Csillag olvasóinak. „…balra a szlovák delegátus ült, szemközt Drieu la Rochelle, a Nouvelle Revue Française szerkesztője. Az asztal csupa virág, őszirózsa, vörhenyes lombdísz, körülöttünk a BDM (német lányszövetség) kék-fehér ruhás lánykái pincérkedtek, akárcsak a weimari Elefántban. (…) A francia szerkesztő pesti ismerősök után tudakozódott…” Drieu Gyergyairól érdeklődik, azután kicserélik pletykáikat a párizsi és pesti szalonok hírhedt botrányhősnőjéről, Louise de Vilmorin költőnőről, aki akkor éppen egy Pálfy gróf felesége és egy Esterházy herceg szeretője. Drieu megemlíti, hogy a hölgy a most Amerikában tartózkodó Saint-Exupéry menyasszonya és szerelme volt, Szabó Lőrinc nem ismeri az Éjszakai repülést, Drieu csodálattal beszél a műről és írójáról, a bátorságot és férfias helytállást mindenekfölött értékeli. A férfias helytállásról, harctéri élményeiről beszél a vacsoraasztalnál a szónok is, a szörnyű kis osztrák író, Bruno Brehm, a Panzerdivízió egyenruhájában. A hős katonák békére vágynak és családi boldogságra, ám ebben megakadályozzák őket a hontalan angol-amerikai zsidók. Az írók szent kötelessége eme új típusú hősökről írni! – fejtegeti Brehm a nemzetközi-szocialista realizmus zsdanovista alapelveit. Ekkor mondja Drieu ezt a furcsa mondatot: „Valéry is megjelent a berlini operatársulat párizsi vendégjátékán…” Miért érdekes ez? És Szabó Lőrinc miért tartja fontosnak továbbadni ezt az értesülést a Magyar Csillag olvasóinak? Hogy a francia költőfejedelem elment az Operába, csökkenti-e vajon annak felelősségét, hogy ők ketten, Drieu és Sz. L. eleget tettek Goebbels meghívásának?

Pablo Picasso: Csendélet bika koponyával, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Csendélet bika koponyával, pablo-ruiz-picasso.net

„Néhány nap alatt elveszítettük a biztonságérzetünket, és egy borzalmas és ellenállhatatlan lejtő szélére kerültünk. Semmi sem bizonyul rémképnek, amitől félni lehet, és abszolút mindentől lehet félni, mindent el lehet képzelni…” – ezek Valéry szavai 1940 júliusában.

Mindent el lehet képzelni.

Azt is, hogy a franciák sírnak.

Goebbels elégedetten írja a naplójába, hogy az Európai Írók Szövetségének megalakítása roppant kedvező visszhangot kapott; a Weimarban összegyűlt irodalmárok lelkesen csatlakoztak az új rend célkitűzéseihez, a franciák még sírtak is. Ez váratlan ráadás-pillanata volt az előre elrendezett színjátéknak.

Elképzelem: hét francia író-törpe, hét könnyár, fehér zsebkendők, hüppögés, kunyhócskájuk ajtajában Hófehérke-Johst mosolyog, – herein – kiáltja –, jedem das Seine!
író-funkcionárius
Johst kollégája, egy Moritz Jahn nevű író-funkcionárius, akinek a beszédeit a háború után elnézően „zeittypisch”-nek nyilvánítják, ez az időtipikus úr, megnyitó beszédében az emigráns német írókat gyalázza anélkül, hogy néven nevezné őket: „Ezek az emberek sohasem beszéltek a valóságos Németországról. Egy szűk kör számára fecsegtek és agitáltak. Már senki sem emlékszik a nevükre.” Csend, póker-arcok vagy fölényes mosolyok. Senki sem emlékszik már az emigránsok nevére. Szabó Lőrinc se emlékezne? Elnökválasztás. Egy osztrák orvost és írót, Hans Carossát jelölik, ez ügyes kompromisszum, Carossa amolyan csendes, titkos belső emigráns. 1933 nyarán Thomas Mann árnyalatnyi csalódással jegyzi fel naplójába, hogy míg két másik író (Schafer és Strauss) elutasította az Akadémia meghívását, Carossa ezt nem tette meg. „Ehhez nagy adag bátorságra volt szükség, amivel Carossa, úgy látszik, nem rendelkezik.” Rokonszenvét azonban nem vonja meg tőle, kapcsolatban maradnak, néha leveleznek is. Carossa ezúttal meglepetést okoz: nem vállalja a megbízatást. Többen megrohanják, rábeszélik: „Goethére kell hallgatni!” – unszolja Jacques Chardonne, franciaországi kiadójának, a Stocknak tulajdonosa. Goethe mondta, hogy békében mindenki söpörjön az ajtaja előtt. Ha legyőzött vagy, egyezkedj a győzőkkel!” Carossa tovább vonakodik. Carl Rothe úr, a Propaganda Minisztérium munkatársa lép oda hozzá, néhány szót súg a fülébe, Carossa elfogadja a megbízatást. Mindenki örül. „Hans Carossa elnöknek a neve mindenesetre olyan tiszta, emelkedett szándékot és múltat fémjelez, amely tökéletesen megnyugtató.” Szabó Lőrinc magát-védő beszédében elismerő szavakat szól erről a Carl Rothe nevű úrról is, aki barátja lett, és „csodálatos emberi dolgokat” tárt fel előtte, sok jót tett sok emberrel sok országban, és eltűrte, hogy Szabó L. ne léptesse be Magyarországot a Weimari Egyesülésbe.

Carossa beszédet mond. „Tudom, hogy önök osztják meggyőződésemet: csak a Szellem és a Lélek hozhatja el Európa megújhodását.”

A nagyon tehetséges fiatal francia író és filmtörténész, Robert Brasillach (vadfasiszta) később úgy nyilatkozik, hogy Carossa szép, békés tekintetéből egyszerű erényeket és az erdők-mezők szeretetét olvasta ki.

Pablo Picasso: Nő karosszékben, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Nő karosszékben, pablo-ruiz-picasso.net

„És a termen Goethe szelleme suhant át…” – egy másik francia író, André Fraigneau, aki olyan szép, mint egy görög isten, már írja is a riportot az eseményről. E fasiszta Apolló nevét csak azért őrzi meg az utókor, mert a Francia Akadémia egyetlen női tagja (Hadrianus emlékezéseinek írója), Marguerite Yourcenar őrjöngő és reménytelen szerelmének tárgya volt.

A harmadik francia, egy idős úr, Abel Bonnard, szintén az Akadémia tagja, behunyt szemmel, sértetten hallgat: egyedül ő lett volna méltó itt az elnökségre! Következő évben már a Vichy-kormány oktatási minisztereként írja alá a szigorított zsidótörvényeket. „Kétes erkölcsű öreg idióta!” – írja róla egy illegális vicclap. Pétain is utálja, Gestapette-nek csúfolja a háta mögött.

A negyedik, Marcel Jouhandeau (nagy író és nagy antiszemita) önmagába süppedve gubbaszt, bensejében érzelmi viharok dúlnak, nem is tudja, hogy mi történik körülötte. „Nekem minden utazásom nászút volt”, írja majd titkos naplójába. Később még szó lesz a titokról is, róla is.

Carossa rátér Goethe humanizmusára és hatására a világban. „Ha a dolgok mellé kellett beszélni, a varázsszó, az egyik, Goethe volt…” – mondja majd bírái előtt Szabó Lőrinc.

„Carossa mellébeszél” – gondolja Ramon Fernandez is, az ötödik francia, akinek remek kritikai írásait a Nouvelle Revue Française magyar olvasói is ismerhetik. Az ember olyankor beszél mellé, ha fél, Fernandez sokszor félt, baloldali volt, az Antifasiszta Értelmiségiek Éberségi Bizottságának egyik alapító tagja lett, most kollaboráns. És alkoholista. Végre nem fél. Nem fél?
puhány és gyáva
„Mit keresek én ezek között?” Drieu a háború előtt Aldous Huxley vendége, barátja és fordítója volt, Ortega y Gasset-vel és Borges-szel barátkozott. Most undort érez, ha útitársaira néz, csak Jouhandeau és Chardonne társaságát tudja elviselni. Róka fogta csuka: elvbarátait megveti, ellenfeleit becsüli, azok viszont őt vetik meg, Sartre egyenesen utálja őt: „Puhány és gyáva volt, minden fizikai vagy erkölcsi energia híján, üres bőrönd” – írja róla. (Azért ez nem ilyen egyszerű: az írók, különösen az NRF köré csoportosult régi gárda tagjai sokféle szállal kötődnek egymáshoz; Drieu éppen weimari útja előtt tartja keresztvíz alá Malraux kisbabáját és az NRF előző főszerkesztőjével, Jean Paulhan-nal is félbaráti-munkatársi kapcsolatot tart fenn. Amikor ez utóbbit ellenállási tevékenységéért letartóztatják, Drieu hozza ki a börtönből, amit Paulhan írásban köszön meg neki.)

„Itt ma az európai irodalom történetének új korszaka kezdődött!” – mondja Carossa, és Goethe szavaival fejezi be beszédét: „És ti elmondhatjátok, hogy jelen voltatok!”

Dörgő taps. Éljenzés. Jacques Chardonne sír.

Chardonne, úgy mondják, a házasság és a szerelem finomtollú írója, az illatozó borpincék és a bordeaux-i táj szerelmese. „Aki szülőföldem költészetét megérti, az mindig liberális marad…” – írta nemsokkal a megszállás előtt. És ezt is: „A német koncentrációs táborok és a rövid életű barcelonai kommunista kormány megmutatták, hogy az ember milyen mélységekig süllyedhet.” Amikor visszaérkezik Párizsba, Chardonne kijelenti a francia sajtónak, hogy minden hamis volt, amit eladdig Németországról olvasott, most már tudja, hogy a nemzeti szocializmus teszi szabaddá az embert!

Mindent el lehet képzelni. Buchenwaldot is. Csak 8 kilométerre van Weimartól.

Pablo Picasso: Csendélet sajttal, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Csendélet sajttal, pablo-ruiz-picasso.net

Zarándoklat Goethe nyomában: a kastélyok, a sétány, a kerti lak, a múzeumok, a színház (egy Iphigenia Taurisban előadás); Goethe és Schiller szobra a színház előtt, és a temető, ahol Goebbels és vendégei megkoszorúzzák a két halhatatlan (ó, a Dioszkuroszok!) sírját. „Imígyen kötődik össze a tegnap és a ma Németországa!” – kommentálja Brasillach az eseményt. A franciák programjának fénypontja egy gyertyafényes fogadás Amália nagyhercegnő gyönyörű barokk kastélyában, Tierfurtban. Itt több mint másfél évszázaddal ezelőtt, a forradalom utáni francia irodalom két nagy képviselője, Mme de Staël és kedvese, Benjamin Constant volt a díszvendég. Ezúttal is a francia kultúra van műsoron, az énekesek 18. századi francia dalokat adnak elő franciául, Drieu könnyű mámort érez; néha Benjamin Constant huszadik századi hasonmásának gondolja magát, egész passzusokat szokott idézni Constant politikai műveiből és beszédeiből, neki is hobbija a vallástörténet, ő is mélabús és egoista, és éppen olyan kíméletlenül tárja a világ elé saját visszataszító tulajdonságait, mint az Adolphe írója. És ami a legkülönösebb: Drieu a maga hosszú, szerelmes barátságát az argentin Victoria Ocampóval, Mme de Staël és Benjamin Constant kapcsolatához hasonlítja. De hát miféle kapcsolat ez, világnézeti összhang nélkül? Eleinte még egyetértettek; később viccelődtek, „egyetértünk abban, hogy semmiben sem értünk egyet…”, na de még később? Victoria a Sur című nagyszerű antifasiszta folyóiratot szerkeszti Borges-szel együtt, elszántan küzd a rasszizmus ellen, és mindent megtesz annak érdekében, hogy Argentína feladja a Hitlerrel szembeni semlegességét. Drieu-nek azonban elvtelenül mindent megbocsát: „Pierre azok közé a narcisztikus személyiségek közé tartozott, akik önutálatból bámulják saját képmásukat. És mert nem tudott nagylelkű lenni önmagához, másokhoz sem volt az.”
Goethe vagy Schiller?
A látogatást a Goethe-házba a francia filmhíradó is közvetíti. François Dufay tudósítása szerint Jouhandeau talpig feketében lépdel, Chardonne valamilyen belső monológot mormol, Brasillach fedetlen fővel, fehér esőköpenyben, nehéz diáktáskáját cipeli: „Goethe bámulata Napóleon iránt olyan lehetett, mint ma egy francia értelmiségi bámulata a Führer zsenije iránt!” – suttog elvarázsoltan, amikor észrevesz egy Napóleonról festett miniatűrt Goethe szobájában. Vajon tud-e itt valaki arról az új, német nyelvű, Goethéről szóló könyvről, amely nemrég jelent meg és „megjelenésekor a nyolcvanmilliós németség számára tilos volt és hozzáférhetetlen?” Stefan Zweiget idézem, aki megállapítja, hogy az emigránsoknak szerencséjük van, mert ők olvashatják a könyvet, amit az otthon maradottak majd csak a háború után, „hadi kárpótlásként és fájdalomdíjul kaphatnak meg.” („Éjjel ½ 1. Goethe ébredése olyan képzettársítási és alkotáslélektani bravúr, hogy az embernek kedve támad felébredni! – írja ’40 nyarán Radnóti a Lotte Weimarban olvasása közben. – Felébredni! Holnap gyalog mennék a hegyre, reggel! korán! Verset is írnék.”) Fájdalomdíj? A Goethe-házban egyre emelkedettebb a hangulat, Brasillach és meghitt barátja, Karl-Heinz Bremer, a párizsi német intézet helyettes igazgatója azon vitatkoznak, hogy ki volt a nagyobb: Goethe vagy Schiller? Versfoszlányok szálldosnak a levegőben, a nácik különösen hat Goethe-sort kedvelnek a Nagy Kofta másik dala című költeményből: „…nincsen nyugton maradás, / föl kell szállnod vagy leszállnod, / nyerned kell és úrrá válnod, / vagy szolgálni, hogyha vesztesz, / döntened kell – győzz vagy reszkess, / üllő légy vagy kalapács.”

Pablo Picasso: Kisfiú homárral, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Kisfiú homárral, pablo-ruiz-picasso.net

(„Ki volt a legnagyobb német költő?” Ezt a csacskaságot kérdezgette akkortájt ’41-ben a nővéremtől és tőlem az az idős és ronda osztrák hölgy, aki németre oktatott bennünket. Bécsből menekült, valami bonyolult örökösödési ügyet hagyott maga mögött, örökké az ügyéről beszélt és az ügyvédjéről. Az ügyvédek és poéták akkoriban összekeveredtek a fejemben, és azt képzeltem, hogy a legnagyobb német költő neve Doktor Robicsek.) 
sakál-szívű oroszlán-faj
A Goethe-házban, amikor már minden látogató eltávozik, Marcel Jouhandeau még kieszközöl magának egyedül egy órácskát. A nagy író karszékében ülve saját belső hangjaira figyel. „Vajon mit jelent ez a kimondhatatlan lelkiállapot: szörny lennék? Vagy bölcs? De hiszen a költők és filozófusok hazája egyik napról a másikra nem válhat számomra idegenné…” Finom tollú író ő is, tájakról és házasságról, főleg a sajátjáról ír sokkoló őszinteséggel, és klasszika-filológiát tanít egy kollégiumban. A Nouvelle Revue Française békebeli főszerkesztője, Jean Paulhan különösen toleráns vele, erre nagy szükség van, mert Jouhandeau elszántan utálja a zsidókat. Már évekkel ezelőtt dühödten megtámadta Julien Benda Az írástudók árulása című könyvét, és sorozatban írta cikkeit a jobboldali, royalista Action Française-be a zsidó veszélyről. „Egy fajról van szó, a legszörnyűbb fajtáról, a legmohóbbról, egy sakál-szívű oroszlán-fajról, amely markában tartja Franciaországot. A zsidó nagy ívben fütyül a vallásokra általában és a sajátjára külön, ám abból két vagy három dolgot mégis felhasznál, ezek felvértezik lelkét, erőt merít belőlük az ellenálláshoz, segítik abban, hogy önmagát jobban szeresse az egész világnál, és végül, a türelem, a ravaszság, a pofátlanság és aljasság révén minden ellenállást legyőzzön.” Antiszemita írások nemes versenyében a finom tollú Jouhandeau és a durva tollú Céline holtversenyre állnak, pedig ez utóbbi, ’37-ben, a Bagatellek egy tömegmészárláshoz című hírhedt könyvével roppant magasra állítja a lécet. Jouhandeau tehát szörny lenne? Vagy bölcs? Most, Goethe házában, könnyekkel a szemében bámul egy vitrinbe rejtett régi kéziratot, úgy érzi, az ő lelkéből szól ez a dal, a költőfejedelem ifjúkori opusza: „Papírra vetve vajmi furcsa, / amit e szenvedély dadog! / S én most e szétszórt sok lapot / házanként gyűjtöm össze újra!” Jouhandeau is papírra veti, amit szenvedélye dadog, titkos feljegyzéseket ír utazása első napjától kezdve, egy hatalmas érzelem krónikáját. „A nagy dolgok, melyek bennem zajlanak, nagyon is kicsik, de ha kitudódnának, engem két matrac közé fojtanának, mint egykor azokat, akiket veszett kutya mart meg. Amíg azonban csak én tudok erről a zavarodottságról, nem veszítem el magam.” Az 53 éves író zavarodottságát a daliás, fiatal Sondenführer, Gerhardt Heller iránti viszonzatlan szerelem okozza; Heller, a megszálló hatóságok kultúrrezidense francia egyetemen végzett, és meglepően népszerű a párizsi értelmiség körében. Az idősödő író egész valóját átjárja e szőke arkangyal iránti vonzalom, és megigézve követi őt a weimari események előtti két hétben (Chardonne és Ramon Fernandez társaságában) a Goebbels által megszervezett németországi körutazáson. Feljegyzéseit menetközben vakmerően átnyújtja szerelme tárgyának; ez halálugrás, amit nem követ sem üdvözülés, sem elkárhozás, Heller visszaadja a füzetet, megköszöni, mond valami dodonai semmiséget, továbbmegy, Jouhandeau szenved.

Pablo Picasso: Csendélet, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Csendélet, pablo-ruiz-picasso.net

A titkos napló íróját egyébként nemcsak „H” bűvöli el, hanem „B” is, azaz egy Hans Baumann nevű titán, SS tiszt és költő, és egyetlen varázslatos estére, egy gyertyafényes bécsi fogadáson, a Burgban, bizonyos „X” is, a császárváros ifjú Gauleitere, a nyájas Baldur von Schirach, aki Jouhandeau lelkes olvasójának hazudja magát, miközben a háttérben szőke fiúcskák Bach-korallokat énekelnek, felejthetetlen, felejthetetlen! És aznap éjjel Jouhandeau azt írja titkos naplójába, hogy a németeket, egykori ellenségeit, közelebb érzi magához, mint hazájában a francia-zsidó vircsaftot.
a világfasizmus ragyogása
„A fasizmusról régen azt hittük, hogy merő költészet, a huszadik század poézise… Én ma is azt mondogatom magamnak, hogy ez nem múlhat el nyomtalanul. A kisfiúk, akik majd húszéves ifjak lesznek, egy nap osztozni fognak abban az elragadtatásban, amit milliónyi ember érzett…” – jövendöli Brasillach ’44-ben, amikor számára már minden elveszett. Arra a fantasztikus élményre gondol, amit ’35-ben a nürnbergi pártnapon a fénykatedrálisok jelentettek, meg az ifjúsági táborok hangulatára, a heroikus német múlt felidézésének barokk pompájára, a hőskultuszra, sokféle nemzet ifjainak barátságára, ceremóniákra, férfiasság-kultuszra, bajtársi szövetségekre. „Sohasem fogom elfelejteni fiatalkorom élményét, a világfasizmus ragyogását!”

Drieu is ott van abban a ragyogásban, másodszor jár akkor Németországban. Először ’34 januárjában megy oda egy konferenciára, amelyet egy náci rajztanár, Otto Abetz szervez. Abetz – aki a megszállás alatt majd a Harmadik Birodalom nagykövete lesz Párizsban – a csábítás virtuóza: francia egyetemre járt, francia felesége van, ismeri Drieu műveit, tudja, hogy Európa a mániája, tehát Európa-húron muzsikál, és vendégének tetszik a melódia, az ország is tetszik, Abetz is szimpatikus, csak a diktatúra mértéke bizonytalanítja el egy kicsit. Viszont Berlin egyik külvárosában egy fiatalokból álló munkáskórus első világháborús nótákat énekel, egészséges, elszánt ifjú proletárok csapata, acélos tekintetüket a fényes jövőbe vetik, Drieu szégyenkezve gondol bisztrókban üldögélő, pernod-t ivó nyamvadt honfitársaira, akik esténként a blattot verik és győztes hatalomnak képzelik Franciaországot; kurz und gut, akkor és ott Berlinben, az a véleménye, hogy ezeknek az éneklő német proletároknak joguk van Elzász-Lotaringiához.

(Az egészség és ifjúság légköre egyébként – ugyanabban az évben – a Szovjetunióban is elbűvöli, csak azt a kispolgári mentalitást, csak azt a bürokráciát tudná feledni!) 1935-ben, Nürnbergben azonban nem fogalmaz meg kritikákat, fenntartás nélkül átadja magát az élménynek: „…valamiféle férfias érzékiség lebegett a levegőben mindenfelé, ennek nem volt szexuális tartalma, de mégis részegítő volt…” – írja egyik barátnőjének. Téved vagy tévedni akar, ez a náci mítosz csapdája: bűvös homoerotikus kisugárzás és ugyanakkor kegyetlen előítéletek, a család, az otthon, a gyermekáldás hagyományos értékeinek erőszakos propagálása, az értékszegők elgázosítása. Hogy Drieu társai közül többen is „értékszegők”, az statisztikai véletlen és a korszellem iróniája.

Pablo Picasso: Síró nő, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Síró nő, pablo-ruiz-picasso.net

(Kegyetlen irónia: a felszabadulás után, amikor Brasillach a bíróság előtt áll, homoszexualitása súlyosbító körülmény lesz. Az ügyész különösen kétértelműen olvassa fejére azokat a cikkeit, amelyekben – más kollaboráns újságírókhoz hasonlóan – a szexuális életből vett hasonlatokkal fejezte ki a megszállt és megszálló, a leigázott és leigázó közötti viszonyt: „A háború előtt nem voltam németbarát, sőt a kollaboráció kezdetén sem voltam az, éppen csak a józan ész parancsának engedelmeskedtem. De a dolgok megváltoztak. Viszonyt kezdtem a német géniusszal, és ezt nem tudom többé elfelejteni. E néhány év alatt a franciák, akiknek helyén volt az eszük, mind lefeküdtek Németországgal. Akár akartuk, akár nem, együtt háltunk, és ez gyöngéd emlékeket hagyott bennünk… Egy érzést, amelynek nem merjük kimondani a nevét: szerelemnek nevezik.” A cikk borzalmas. De az is borzalmas, hogy a közvélemény erre fogékony részét már nem kizárólag Brasillach tettei, az ellenséggel való együttműködés, a denunciálás és uszítás tényei háborítják fel, nem bizonyos inkriminált mondatok – „miért várnak még a túszok kivégzésével?”, avagy „teljesen szabaduljunk meg a zsidóságtól, a kicsinyektől is!” –, hanem a tény, hogy ezeket egy buzi írta. Az ügyész machinációi nem voltak politikailag korrektek.)

3.

1934. február 6.

A fordulat napja: Drieu akár az órát, a percet is megjelölhetné, ahogy mondani szokták, a csillagórát, amikor elméje hirtelen megvilágosodott. Erről pontos leírással szolgál 1939-ben megjelenő legfontosabb regénye, a Gilles.
ártalmas férgek
Aznap az Esti Kurír főcíme szerint Párizsban forradalmi szelek fújnak, a franciák unják a korrupciót, felháborítja őket a Stavisky-botrány, elegük van a képviselőkből, a köztársasági elnök fejét követelik. A lap arról is beszámol, hogy a magyarországi kereszténypárt viszont Gömbös Gyula fejére áhítozik, mert a kormány elárulta a szent eszméket, és gazdasági szankciókkal sújtja a főváros önkormányzatát. A szélsőjobboldali lapok oldalakat írnak az új tudományos felfedezésről, amely szerint a zsidó faj nem a majomtól, hanem speciális férgektől származik, igen ártalmas férgektől, amelyeknek ma élő utódai is igen ártalmasak. A Nyugat Babits Európai irodalomtörténetét méltatja: ez a grandiózus munka, „valami abszolútat tár relativista korunk elé, a szellem közös valutáját.” 1934 sötét év, a két totalitárius államban gyalázatos perek folynak, tízezreket (százezreket) hurcolnak táborokba vagy börtönbe, halomra gyilkolják a legfelsőbb vezetőséghez tartozó régi bajtársakat, elvtársakat. Merényletek éve, államfőket, minisztereket tesznek el láb alól. „Sándort, Barthou-t és Georges-t megölték Marseilles-ban” – írja a ’34-es év őszén naplójába Radnóti. „Nyom valami. Rettenetes. (…) Három idegen embert megöl egy negyedik idegen ember! és – Afrika, Afrika, Afrika, AFRIKA.”

Gilles, Drieu regényének hőse, február 6-án reménykedve kószál Párizsban az utcákon, várja, hogy végre történjék valami, és a népharag, akár balról, akár jobbról jön, elsöpörje a fennálló rendet, szegénységet, korrupciót és hazug ígéreteket. Több tüntető csoportocskát lát, de vonulásuk nem mutat fel erőt és méltóságot.

Pablo Picasso: Picasso sziluettje és fiatal síró lány, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Picasso sziluettje és fiatal síró lány, pablo-ruiz-picasso.net

Később azonban sok ember vonul a Concorde tér felé, jobboldali mozgalmak hívei, magatartásuk komor, szemükben düh lángol. Gilles megrendül. Telik az idő, már óriási tömegek gyűltek össze. „Mozdulatlan testek, nyugtalanul rebbenő tekintetek a zászlók körül. Szemben velük fegyveres rendőrök. Mindez nem csupán fantazmagória?”

Gilles fantazmagóriája. Drieu fantazmagóriája.

A regény a két háború közötti korszak tablója. Gilles egykori frontharcos, mint Drieu, kiábrándult újságíró, mint ő; a könyv önéletrajzi regénynek tekinthető, erről maga nyilatkozik: „Mivel leleplezni és vádaskodni akartam, úgy véltem, helyes, ha magamnál kezdem el. Tulajdonképpen azt a címet akartam adni a könyvemnek, hogy Pamflet magam és barátaim ellen.” Több nemzedék pamfletje ez, az övé és néhány következőé is, a generációk összekeverednek, a Nagy Háború meghosszabbította a frontharcosok kamaszkorát és koraéretté tette a gyerekeket.

„Tizennyolc évesek voltunk, sok zűrzavar volt a fejünkben, eléggé undorodtunk a modern világtól, vonzódtunk az anarchiához…” – Brasillach így emlékezik vissza önmagára, abból az időből, amikor az École Normale Supérieure-re felvételizett, úgy 1927 körül. És egy másik „normalien”, Paul Nizan szavai: „Húszéves voltam. Ne mondja senki, hogy ez a legszebb életkor. Minden rád szakad: a szerelem, az eszmék, a család felbomlása, a felnőtt világba illeszkedés. Nincs helyed a földön.” Az ideológiák és tévutak non stop vására ez a két háború között, az értelmiség lázasan keresgél, akik 1918 után nőttek fel, fölöslegesnek érzik magukat, akik pedig megtapasztalták a lövészárkok, a halál és a bajtársiasság demokratizmusát, hiánybetegségben szenvednek. Pótszereket keresnek, egzotikus kalandokat a Távol-Keleten vagy Afrikában (Afrika, Afrika!) kicsapongást, perverzitásokat, drogot, izmusokat, politikai mozgalmakat, modernséget vagy modernség-ellenességet, dekadenciát vagy dekadencia-ellenességet, még több iparosítást vagy visszatérést a természethez, új világnézeteket, amelyek forradalmat ígérnek, kollektivizmust, társadalmi igazságot, megváltást, új Európát!

„Egy franciának, hogy felmérje azt a hatást, amelyet a fasizmus vagy a kommunizmus gyakorolt az értelmiségre – írja François Furet Egy illúzió múltja című könyvében –, elég csak megnéznie saját országát, az irodalom európai őshazáját, ahol a két háború közti Nouvelle Revue Française adja meg még mindig a hangot: Drieu, Céline, Jouhandeau egyfelől, Gide, Aragon, Malraux másfelől. Nem az a meglepő ebben, hogy az értelmiségi osztozik kora szellemében. Hanem az, hogy áldozatává válik ahelyett, hogy ő hagyná rajta a keze nyomát.”

Nizan a kommunizmust választja, Brasillach és Drieu a fasizmust; ki ebbe, ki abba fog belehalni.

Pablo Picasso: Csendélet gyümölcskosárral, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Csendélet gyümölcskosárral, pablo-ruiz-picasso.net

1934. február 6-a délután:

Az utcákon már megállíthatatlanul özönlik a tömeg. Káosz. A rendőrök lőnek, a köztársasági gárda lovai megvadulnak, az autók kigyulladnak, a tüntetők fanatizálódnak, Gilles velük tart, Drieu is velük tart! Harcias kiáltásokat hall, úgy érzi magát, mint a fronton, az első vonalban. És jönnek is zászlókkal az egykori frontharcosok.
kezet fognak egymással
Ez már katarzis, Gilles beleolvad a tömegbe, ez már hatalmas színpad, kőből és égboltból, „rajta két félkórus, a népé és a rendőrségé.” „De hisz nem tudjátok, hogy mi történik. Ez a nép nem halott, mint ahogy lelkünk mélyén hittük, ez a nép felkelt dermedt álmából.” Gilles ujjong. Drieu is ujjong. Most pedig eljött a pillanat, amikor a jobb- és baloldali politikusoknak egyesülniük kell, ahogy az utcákon is kezet fognak egymással a nacionalisták és a kommunisták. Brasillach is felidézi egyik cikkében ezt a mámoros napot, amelyben nem volt többé vélemény, csak érzelmek voltak, a munkások és polgárok egyenlőként beszéltek egymással, és a forradalom egy kéznyújtásnyira volt csak: „Az isteni pár, Bátorság és Félelem megbékélve járta az utcákat.”

1921-ben, egy interjúban megkérdezik Drieu-t, hogy ki az, akit szeret. Az Action Française-t – válaszolja. Kihívó válasz, akkoriban Drieu-t még csak felületesen érinti meg Charles Maurras író-politikus nacionalista mozgalma, amely „a modern szélsőjobboldaliság eszmei műhelyének” tekinthető. Vonzódása e szellemi áramlat iránt nem meglepő, végül is katolikus polgár, dzsentri allűrökkel, bohémsége ellenére sznob; Cocteau egyszer egy belvárosi gyógyszertár elé hurcol néhány fiatalembert, a portálon ott virít a büszke álnemesi név: Drieu la Rochelle. Hogy a bácsikája patikus, ez közröhej tárgya lesz, Drieu tombol, néhány napig Homais úrnak szólítják. Anarchikus hajlamai ellenére vonzódik a rendhez és a tiszteletreméltósághoz, sőt a Maurras-féle hatalmi koncepcióhoz is, amelyben – Ludassy Mária szerint – az állam gyakorol minden funkciót, „kórházgondnok, iskolamester, a szépművészetek megrendelője, gyufagyártó, dohánykereskedő és közlekedésszervező is.” És Isten. És haza. És család.

– És mit szeret még? – kérdik.

– A háborút – válaszolja.

Igazat mond. Nem tudja kiheverni, hát szereti.

„Ezt a modern háborút, nem az izmok, hanem a vas háborúját. Nem a háború művészetét, hanem a tudományát.” Charleroi-nál, egy bajonett-csatában, az első fontos ütközetben franciák és németek között, úgy véli, felfedezte az emberi lét valódi értelmét: „Hirtelen tudatában voltam önmagamnak, az életnek. Ez az erős, szabad hős én vagyok! A játék, amelyben részt veszek, az én életem. (…) Egyidejűleg akartam élni is, halni is.” „Azért verekedtem, hogy együtt legyek az emberekkel. Azokkal, akiket megvetettem Charleroi-ban, és akikhez aztán visszatértem. És megint elhagytam.” Charleroi, Charleroi. Gyerekkori barátja mellette hal meg a fronton. „A bajtársam Joseph Jacob. Zsidó volt. Mi egy zsidó? Nem tudja senki. Ijesztő, hogy ez a Jacob mennyire francia volt, meg akarta magát öletni Franciaországért. Nagyon buzogtak a hazáért ebben a háborúban a zsidók.” Zsenge állapotban lévő antiszemitizmus, még csak kizöldülőben, később majd ijesztően buja hajtásokat hoz. De azért mindvégig maradnak zsidó barátai. Bonyolult.

Pablo Picasso: Büfé, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Büfé, pablo-ruiz-picasso.net

– És mit szeret még? – kérdik.

– A nőket! Eléggé.

Néhány asszonyt nagyon: meg akarja magát ölni, amikor elhagyják. Az amour fou, az őrült szerelem korszaka ez, és az exhibicionizmusé is: ír önmagáról és a többiekről, mindent megír (és elmesél a kávéházban), jót, rosszat, intimitást, szexuális problémákat. Regényhősök és írók rosszlányok után szaladgálnak, Drieu törzsvendég a kuplerájokban, az egyik író-barát, Emmanuel Berl, feleségül vesz egy prostituáltat, Breton elcsábítja tőle, később Berl újra elveszi, vagy megfordítva történik?
imád engem és megöl
Drieu dandy, lezser, mélabús, rejtélyes. Tetszik a nőknek, könnyen hódít, tartós kapcsolatokat köt és bont, köt és bont, néha egyidejűleg többet is, mások feleségeibe szeret, gyerekre vágyik, de menekül a felelősség elől, hűségről álmodik, de hűtlen, szenvedést okoz és szenved, a féltékenység anatómiájának professzora. A szerelmesek, akiket műveiben megír, boldogtalanok, csalók, megcsaltak, impotensek és szexmániások. Ilyen Drieu szerint a világ. Malraux szerint ők ketten egyformák voltak, haragudtak a nőkre, mert nem tudtak nélkülük meglenni. Drieu utolsó, majdnem tíz évig tartó szerelme nagyszabású kapcsolat az autókirály, Louis Renault feleségével, Christiane-nel. Viszonyukról könyvet ír, a címe Beloukia: egy perzsa hercegnő és egy forradalmár poéta romantikus szerelme a sztori, kettejük sztorija. „Imád engem és megöl…” – panaszkodik Drieu szerelmese poligámiájára bizalmasának, Victoria Ocampónak. „Kérlek, ne beszélj erről senkinek. Itt csak első nejem tud róla.”

Első neje, Colette, a régmúltból bukkan elő, annak a zsidó fiúnak a húga, aki mellette esett el a fronton. Amikor összeházasodnak, Colette egyetemre jár, vakító fehér fogak és nagy vagyon birtokosa. A Gilles-ben Drieu e néhány keserves év torzképét mondja el: a hős nem érez testi vonzalmat fiatal felesége iránt, pénzét akarja csak, bűntudat gyötri, ezt aljassággal kompenzálja, kínozza és megalázza a lányt, végre elválnak, Gilles pazar „válási hozományt” kap. Drieu is jelentékeny vagyonnal lép ki első házasságából, de Colette és ő barátok maradnak, a felszabadulás után Drieu hónapokig Colette vidéki házában és párizsi lakásában bujkál. Előbb még, ’43-ban, ő menti ki az asszonyt és annak későbbi házasságából származó két gyerekét Drancyból, a deportálásra szánt zsidók gyűjtőhelyéről. Nemes gesztus, amelyet aljas naplóbejegyzéssel fűszerez, azon tűnődik, hogy vajon nem szándékosan hurcoltatta-e el Colette önmagát és gyerekeit, hogy együttérzését felkeltse? És bevallja kis naplójának, hogy gyűlöli a zsidókat, mindig is gyűlölte őket. Második feleségét, egy lengyel bankár Olesia nevű nagyon fiatal lányát viszont szenvedélyesen szereti, három év múlva mégis kimenekül a házasságból. Klausztrofóbia. Örökké úton van, nemcsak nőtől nőig, de városról városra, országról országra, kontinensről kontinensre is.

A ’34-es évben egy science-fiction mesét ír. A cselekményt 1963-ba helyezi. Az ember addigra már megoldotta a világűrbe utazás titkát. A tudósok az első űrhajó elindítására készülnek, de a világ vallásai összefognak és megakadályozzák a kísérletet. A Föld légterében tábla: INNEN NEM LÉPHETSZ KI!

4.

Abban az interjúban a barátairól is kérdezik:

– Kit kedvel legjobban?

– Louis Aragont – válaszolja. – A kihívást. A szép tigrist. Az irodalmat, amit ő csinál. A könnyedségét, ahogy ír. A tehetségét. Én körmölök, az ő kezében szalad a toll. Én befejezetlenül hagyom a dolgokat, nála a legkisebb dolog is kerek egész. (…) Én szeretek nem-tetszeni. Ő tetszeni szeret.

Legendás barátság volt.

Pablo Picasso: Éjjeli horgászat Antibes-ben, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Éjjeli horgászat Antibes-ben, pablo-ruiz-picasso.net

„Kapcsolatom ezzel az emberrel hosszú és szép történet volt: rövid, intenzív barátság, abban az életkorban, amikor még létre tudnak jönni barátságok és mély és kitörölhetetlen nyomokat hagynak. Aztán a hirtelen szakítás, amely néhány hónap alatt jóvátehetetlenül bekövetkezett. És a hosszú ellenségeskedés: életünknek szinte minden napján jelen volt ez az érzés.” Ez egy 1943-as novellából van, mely két barátról és egy nőről szól. Mindketten többször is megírják egymást; különféle novellákban, regényekben és színdarabban, Drieu még akkor is Aragonnak ajánlja egyik művét, amikor már nincsenek beszélő viszonyban. A kitörölhetetlen nyomok láthatatlan winchesterekben raktározódnak. Semmi sem felejtődik el és semmit sem lehet jóvátenni, mondja Kundera.
hülye balhék
Aragon és Colette diáktársak az egyetemen, innen az ismeretség, Aragon a modern szépségről, Max Jacobról és Apollinaire-ről beszél a lányoknak, ő maga is szép, elkápráztatja hallgatóságát. Drieu és Aragon hamarosan elválaszthatatlanok. Az orvostanhallgató hülye balhékba vonja bele frontharcos barátját, aki cserében a nagyvilági életbe kalauzolja őt, együtt isznak, nőznek, nyaralnak, lapot szerkesztenek, járják Párizst, kölcsönösen zseninek tartják egymást, forradalomról álmodoznak, bármilyenről, bámulják és csepülik Freudot, Marxot, Einsteint, Trockijt és Lenint, a mesefigura Lenint, „aki táncra perdült a havon, amikor megtudta, hogy a szovjetek hatalma már huszonnégy órával meghaladta a párizsi kommünét.” (Malraux: Remény). És ott van André Breton bandája a Cyrano kávéházból, köztük Jacques Rigault, zseni és heroinista, öngyilkosságáról és élete utolsó napjairól Drieu Lidércfény címmel szép könyvet ír majd, és ott van Emmanuel Berl, író és történész, aki zsidó és mégis, mégis, Drieu legádázabb antiszemita korszakában is barátja marad. „Egyetértettünk abban, hogy a versailles-i béke csőd volt – mondja Berl –, hogy meg kell teremteni Európát Németországgal együtt, hogy elkerüljünk egy újabb háborút. És hogy milyen legyen ez az Európa? Természetesen szocialista…” A Gaveau-teremben tíz hangra olvassák fel lázadó kiáltványukat, melynek „semmi, semmi, semmi” a refrénje, hirtelen sötétet csinálnak, pánik tör ki, záptojások repülnek feléjük, ők boldogok. Max Ernst kiállításán Breton gyufákat eszik, Aragon nyivákol, Tristan Tzara rikoltozva bújócskázik, Drieu fizeti a bírságokat. A dadaizmust megunják, a szürrealizmust istenítik és egymást, Aragon húszból tizenkilenc pontra osztályozza Picassót és Bachot, tizennyolc pontot ad Drieu-nek, Rimbaud-nak és Lautréamont-nak. „Adtatok már pofont egy hullának?” Aragon ocsmány cikket ír, amikor Anatole France meghal, és a nemzet gyászol. Drieu ötlete, hogy be kell mocskolni az országos gyászt, meg kell gyalázni a nagy írót, akit a jobboldal és a kommunisták, Moszkva és az Élysée-palota egyaránt sirat. Anatole France bűne megbocsájthatatlan: becstelen ösztönökből, tetszeni vágyásból aljas előszót írt Sade márki egyik meséje elé. „Az a hivatalos barom belerúgott egy zseniális emberbe, aki egész életét börtönben töltötte!” – így Aragon. És még egy szörnyű gaztett: a megboldogult egykor nem volt hajlandó közlésre ajánlani Mallarmé Egy faun délutánja című költeményét. (Paul Valéry, aki ’27-ben megörökli France helyét a Francia Akadémia Halhatatlanjai között, ezt a Mallarmé-ügyet szintén nem bocsátja meg: székfoglaló beszédében demonstratíven egyszer sem mondja ki a hivatalos barom nevét.) És Breton: Anatole France „idióta, áruló, rendőr, amikor földbe rakták, vele együtt egy kicsit földbe rakták a szolgalelkűséget is.” „Rajongói sérült személyiségek” – ítélkezik Drieu.

Pablo Picasso: Guernica, pablopicasso.org

Pablo Picasso: Guernica, pablopicasso.org

(A nagymamám imádta France-ot, én a nagymamámat imádtam, a három kedvenc könyvéből kettőt hetedikes koromban el is olvastam, A pártütő angyalokat és A pingvinek szigetét, két dögunalmat. A harmadikat, Az istenek szomjaznak címűt csak akkor vettem a kezembe, amikor a nagymamám megbetegedett, és arra kért, hogy olvassak fel belőle. Olvastam, féltem, furcsán szedte a levegőt. Pár óra múlva meghalt. A nagymamám is sérült személyiség volt.)

„A vidám élet nemsokára véget ér. Tisztázatlan nőügy kísértete lebeg Aragon és Drieu között, kapóra jön egy világnézeti konfliktus. A kormány katonai expedíciót küld Marokkóba a felkelők ellen, a szürrealisták felháborodnak, politikai szövetségest keresnek, ezt a kommunista pártban találják meg. Drieu az NRF-ben keményen megtámadja őket, amiért független művészekhez méltatlanul lealacsonyodtak a politikához. Aragon levélben válaszol. Kétségbe vonja barátságuk őszinteségét. Most hirtelen Drieu szemére hányja, hogy gyöngéd kapcsolatokat tart fenn a nacionalista Action Française-zel, azokkal a „gazemberekkel”. Ő maga, ha befognák a száját, ha fuldokolna, akkor is azt hörögné, hogy „éljen Lenin”, és kész volna meghalni a Köztársaságért, noha, jól tudja, ez nem valami párizsias dolog. A levél utolsó bekezdése rettentő bántó, Drieu soha többé nem fogja elfelejteni, de erről később.
öngyilkos akar lenni
Még vonszolódik egy darabig a kapcsolat. Drieu-t elhagyja a szerelmese; egy amerikai nő, Connie, öngyilkos akar lenni, Aragon akkor néhány hónapra leteszi a fegyvert, barátságuk látszólag helyreáll. A kegyelemdöfést azonban éppen Connie miatt adják egymásnak. És egy másik nő miatt, aki festőművész és szintén amerikai.

Így hát az Amerika-fóbia, a vágyakozás, a tiltakozás, a szorongás és a megvetés keveréke, amely a Nagy Háború vége óta, mint a spanyolnátha terjedt el a nyugat-európai értelmiség soraiban, most bumerángként pattan vissza. Nemcsak Drieu-re és Aragonra, de Céline-re is, és ki tudja, kire még: akkoriban az amerikai nő, némely francia író életében mintha a nagy szerelem és a nagy csalódás jelképe volna; „tisztára Mme Butterfly-nak érzem magam mellette” – háborog Drieu. Connie visszamegy New Yorkba a férjéhez, Céline és Aragon kedvese is hazamegy, Céline a barátnője után hajózik, csalódottan, összetörve jön vissza. Az amerikai nő: szabadság, egészség, normalitás. Konformizmus, romlottság, rejtélyesség. Rengeteg szenvedés, kevés happiness. A festőnő túlságosan szeszélyes, Aragon meg túlságosan idealizálja a nőket, ez kissé bonyolult, akkoriban csak kevesen tudják vagy sejtik – Drieu is sejti, meg is írja a Gilles-ben –, hogy Aragon a saját neméhez is vonzódik. (Csak felesége, Elsa Triolet halála után dobja majd el a maszkját, ihaj, evoé, itt a tavasz, a másféle szerelem, a kommunista párt meg, amelynek ő az utolsó mohikánja, szótlanul tűri a botrányokat, Thorez hallgat és félrenéz.) Az amerikai festőnő és Aragon románca vagy két évig tart, egyik szakítási szünetben Drieu „belép a képbe”, rövid, heves liezonjuk intimitásait egy társaságban trágárul kifecsegi, Aragon ekkor felpofozza. Viszont a másik amerikai nő, Drieu szerelme, Connie, pár hónap múlva visszajön Párizsba, és állítólag el akarja Aragont csábítani, a finomlelkű költő legalább is ezt híreszteli; egy éjszaka Drieu üvöltve volt barátja elé ugrik, ököllel akar nekimenni, egy idegen nő veti közbe magát. Igen ám, de ’27-ben Aragon könyvéről, a Párizsi parasztról egyedül Drieu és Emmanuel Berl írnak elismerő recenziót, pedig D. és A. akkor már jóformán nem is beszélnek egymással. Vladimir és Estragon szétválik; két különböző Godot-ra várnak, időtipikus história.

De vissza 1934. február 6-hoz és a Gilles-hez.

Esteledik. Párizsban óriási tömegek, szokatlan testvériség a jobboldal és baloldal között, szemben velük rendőrök és katonák, lövésre kész fegyverek, robbanásveszély. Gilles ujjong. Felkeresi egyik volt barátját, egy baloldali lapszerkesztőt és képviselőt, akivel már régen megszakította a kapcsolatot. „Először élek, húsz év óta!” – kiáltja Gilles, mikor beront a szerkesztőségbe és szenvedélyesen magyarázza, hogy most minden politikai csoportosulás, szélsőséges és mérsékelt, jobb és bal összefoghat, ilyen alkalom nem lesz többé az életben. Hideg hallgatás a válasz.

Pablo Picasso: Csendélet bika koponyával, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Csendélet bika koponyával, pablo-ruiz-picasso.net

„– Elvesztetted a fejed – morogta a főszerkesztő, és kicsit megmozdult, hogy elnyomjon egy csikket a hamutartóban.

Gilles megsárgult ujjait nézte. Gyűlölte ezt a reszkető mániát a dohányért, a sajátját is, jelképesnek érezte, elhülyülésük szimbólumának.

– Persze, hogy elvesztettem a fejem. És büszke vagyok rá. Végre elvesztettem, itt van, tessék!”
harci szekciók
Vitáznak. Gilles nem akar programot, pártot sem, harci szekciókat akar toborozni, lefoglalni egy jobboldali és egy baloldali lapot, újfajta, fiatalos mozgalmat akar, amelyben „az élet hullámai hömpölyögnek majd minden irányban.” Az újság munkatársaiban valami mocorogni kezd, mintha egy harcias filmet néznének a moziban. Főnökükről azonban mindez lepereg. „Én csatlakozom bárkihez, aki bármilyen feltétel mellett hajlandó a rendszert a földbe döngölni!” – mondja elszántan Gilles és indul. Akkor egy kis szemüveges, zsidó és „pederaszta” újságíró, akiről a regényben már előbb is szó volt, megdöbbenve felkiált:

„De hiszen maga fasiszta!

Gilles rikkant:

De még mennyire, hogy az vagyok!”

Aztán felhívja egy másik volt barátját, aki egykor a legközelebb állt hozzá, Aragon regénybeli mását, hogy csináljanak valamit, fogjanak össze, itt a pillanat! „Forradalmat csak a proletariátus robbanthat ki, még nem jött el az ideje!” – hangzik a gúnyos válasz.

Aragon a valóságban is így válaszol, amikor 1934. február 6-án este, félretéve haragot és sértettséget, Drieu lelkesülten felhívja telefonon. Nyolc év múlva, Aurélien című könyvében (Sziget a Szajnán) Aragon leírja, hogy akkor mit gondolt volt barátjáról. Egy makacs illúzió rabja volt, mint mindazok, akiknek a háború elvette a fiatalságát: érthető, hogy egyesülni akart bajtársaival, azokkal, akikkel összekötötte a lövészárkok emléke. „Másnap, még feldúltan a tüntetés sok áldozata miatt (15 halott, 1500 sebesült), Aurélien úgy képzelte, hogy az egész ország megmozdul, a dolog továbbterjed, valami még történni fog. És mivel nem történt semmi, hinni kezdett az erőszakban.”

És Drieu, a naplójában:

„Nőies módon vonzódom azokhoz, akik erőt mutatnak. Ezért 1934 őszén – rövid ideig – a PPF tagja lettem.” Ez a francia néppárt, amit egy Doriot nevű vadbarom alapít. Doriot proletár, frontharcos, kijárta a forradalom iskoláját, Magyarországon járta ki az antant csapatokkal, kínos, kínos: Kun Béla volt a példaképe. Doriot-nak két énje van, acélos hangú bolsevik agitátor, képviselő, a KP egyik titkára, a Komintern ügynöke Kínában, mindent kibír, de Sztálinba beletörik a bicskája. „Csak tudnám, mit akar ez a rohadt grúz!” Nem tudja meg, Thorez tudja, de nem mondja, ennyi elég, Doriot felölti a másik énjét, pártot alapít, Mussolinitől pumpol pénzt (ezt az alapító atyák előtt is eltitkolja), lapot vesz, hírlapírót is: Drieu la Rochelle-t, aki Jacques Doriot, francia munkás címmel könyvet ír a vezérről.

Most már kard ki kard Aragon és Drieu között. ’39-ben Drieu nyílt levelet küld az NRF vezérkarának: „Én, aki hazafias, ám antidemokratikus író vagyok, nem akarok egy olyan folyóiratban publikálni, amely háborús időkben egy külföldi hatalmat kiszolgáló nagy újság egykori főszerkesztőjének, Aragonnak írásait közli.”

Pablo Picasso: Nő svájcisapkában és kockás ruhában (Marie-Therese Walter), pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Nő svájcisapkában és kockás ruhában (Marie-Therese Walter), pablo-ruiz-picasso.net

Már megszállás van, amikor Aragon egy virágnyelven írott cikkben a kollaboráns írókat becsmérli, válaszcikkében Drieu gátlástalanul kommunistázik, ez minden életrajzíróját megdöbbenti, mert a kortársak egybehangzóan állítják, hogy ő soha nem denunciált. Kérdés, egyáltalán tudatában volt-e annak, hogy milyen aljas cikket írt? Egy biztos: ezt a barátságot befejezni nem lehet, csak abbahagyni.

5.

1941. október végén Weimarban a Goethe-zarándoklat utolsó stációja kimarad: senki sem sétál fel az Ettersbergre a fához, amelybe Goethe belevéste neve kezdőbetűit. A fa a buchenwaldi tábor konyhái és szerszámkamrája között található. Nem bükk. Tölgy – meséli Semprun. Amikor a tábor miatt erdőirtást végeztek a dombon, Goethe emlékére megkímélték.
dachaui mintatábor
Az első weimari írótalálkozó alkalmából, 1938-ban, a szovjet propaganda módszerei szerint kihoztak a buchenwaldi lágerből egy foglyot, egy Ernst Wiechert nevű liberális író-tudóst. Elképzelem ezt az embert: ötvenéves elmúlt, az anglisztika, germanisztika és természettudományok specialistája volt, fogsága négy hónapja alatt követ fejtett, húsz kilót soványodott, feladta a reményt, és hirtelen egyik bugyorból a másikba rugdosták bele, ült a náci írók között és társaira gondolt, akiket majd Halálerdő című könyvében megörökít. „Éhezők, legyengültek, ütések alatt rogyadozók, súlyos betegek, tüdejükön nyitott kavernákkal és mindenekelőtt kétségbeesettek, akik már szabadulni akarnak az élettől. Akik úgy könyörögnek az őrökhöz egy halálos golyóért, mint egy korty hideg vízért, mert a golyó kegyelem, a kegyelem szó azonban töröltetett a láger szótárából.” Halálerdő, halálfúga… Drieu-t második németországi meghívása alkalmából, 1935-ben elviszik a dachaui mintatáborba, ahol „bámulatos komfort és acélos szigorúság” fogadja. Most és itt azonban Buchenwaldba nem invitálják, a tábor létezését is elhallgatják. A nemzetközi szövetség újdonsült elnöke, Carossa Ungleiche Welten (Egyenlőtlen világok) című 1951-es könyvében retrospektíve azt állítja, hogy ő tudott a táborról. Leírja, hogy amikor a weimari találkozó után a pályaudvaron a vonatra várt, a válaszfal túloldalán egy fehér szakállas férfit látott egy fiatal lány társaságában. Az öreg „a ködben úszó erdő fái mögül kirajzolódó távoli szürke épületek felé mutatott. Az ott nyilván egy koncentrációs tábor, bizonyára az egyik legkomiszabb… – mondta útitársnőjének. És mivel észrevettek engem, elhallgattak, fogták a bőröndjeiket és átmentek a peron másik végébe.”

Három év múlva, 1944 januárjában a húszéves Jorge Semprun („…húszéves voltam, ne mondja senki, hogy ez a legszebb életkor…”) Buchenwaldban, Goethe fája előtt állva elképzeli, hogy „a halhatatlan és fönséges, egyszóval goethei Goethe” és hűséges Eckermannja, „az a disztingvált hülye”, sétálni indulnak az ettersbergi dombokon. (De szép vasárnap!) Szóval Goethe élt, Goethe él, Goethe élni fog. A halhatatlanság ötletét Semprun egy 1901-ben megjelent könyvből csórja el, szerzője Léon Blum, címe: Goethe újabb beszélgetései Eckermann-nal, ,,1944 augusztusában – írja Semprun –, miután az amerikai légierő a buchenwaldi üzemeket bombázta, szárnyra kapott a hír, hogy a Népfront kormány egykori miniszterelnökét, Léon Blumot egy magányos villában őrzik, a Falkenhof mögött. A romok eltakarításán dolgozó francia vagy talán belga deportáltak állítólag felismerték. Egyik-másik még váltott is vele néhány szót egy rácsos ablakon keresztül. Azóta sem erősítette meg senki ezt a hírt, de lankadatlanul járt szájról szájra.”

Pablo Picasso: Kancsó és paradicsom, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Kancsó és paradicsom, pablo-ruiz-picasso.net

Semprun elképzeli, hogy a fogva tartott Léon Blum is elképzeli Goethe és Eckermann sétáját és csevegését, ott és akkor, 1944-ben, a láger szomszédságában. Stílbravúr, a Lotte modorában. Én meg elképzelem, hogy Blum már ’41-ben, a Dichtertreffen idején is Buchenwaldban raboskodik, és ennek híre, „lankadatlanul szájról szájra” járva, Drieu-höz és társaihoz is eljut. Mondjuk ebéd közben az Elefántban. A mindig jól informált Ramon Fernandez fecsegi ki az értesülést: itt a környéken egy elegáns villában őrzik, úri körülmények között, azt a disznót. „Hopp, elnézést…”, Fernandez részeg vigyorral Chardonne hátába bök. „Elfelejtettem, hogy maguk barátok…” Chardonne hallgat. Barátok voltak, ő adta ki Blum műveit. Változnak az idők. Most már nem barátok. – A németek túlságosan humanisták… – jegyzi meg Brasillach, aki nem sokkal a kapituláció után megírta a Je suis partout (Mindenütt ott vagyok) elnevezésű hetilapban, hogy milyen sorsot szánna Léon Blumnak: „Kinek lenne kedve Blumért meghalni? Higgyék el, nyugodtan hagynánk őt megdögölni, arcizmunk sem rezdülne. Csak történjék meg minél előbb!”
túlságosan intellektuális
Léon Blum. Az École Normale Supérieure egyik büszkesége volt ő is. Író. Tanár. Politikus. Szocialista. Zsidó. A jobboldal állhatatos gyűlöletének tárgya. Abszolút bűnbak. Célszemély. Bizonyos időszakokban a kommunisták is szívesen likvidálnák: „Össztüzet Léon Blumra!” – adja ki a jelszót Aragon a harmincas évek elején. Drieu fixa ideája, hogy Blum személyében összpontosul minden rossz, ami Franciaország testéből kiirtandó. Ráadásul első felesége legjobb barátnőjének a nagybátyja. Blum bácsi. Túlságosan intellektuális, sokféle kompromisszum foglya. Csapásnak tartja a szovjet rendszert, de nem mond le az FKP támogatásáról, antifasiszta, de nem avatkozik be a spanyol polgárháborúba (ezt borzasztóan szégyelli), antináci, de mert pacifista, helyesli Münchent. Ahogy Goethe mondja hű famulusának Semprun könyvében, Blumnak nincs nagy öröksége. Valami azért mégis: a fizetett szabadság és a 40 órás munkahét.

„Tehetetlenek voltunk, hagytuk magunkat felszarvazni!” – ez is egy speciális brasillachi stílusfordulat, a Népfront győzelme alkalmából, 1936 májusában. Az Action Française vezérét, Maurras-t pedig 1937-ben 8 hónapi börtönre ítélik, mert Blum meggyilkolására szólítja fel a hazafiakat. Akkor 8 hónapot, a felszabadulás után életfogytiglant varrnak a harcias öregúr nyakába. „Ez Dreyfus bosszúja!” – kiáltja, amikor az ítéletet kihirdetik. A szerencsétlen kapitány, aki 1935-ben hal meg, a fasiszták képzeletében még a síron túl is egy nemzetközi összeesküvés mozgatója, és hálából segíti hatalomra Blumot, mert a miniszterelnök azok közé tartozott, akik hittek ártatlanságában és ezt az újságokban is megírták. Blum-ügy, Dreyfus-ügy. „A Dreyfus-ügy egy évszázadra megfeküdte a franciák lelkiismeretét – jelenti ki Céline. – Dreyfus a század nagy győztese! A király. Ezt nem lehet elvitatni. Ámen.”

(„Dreyfus Alfréd” – mondta a papám; „háromlábú Alfréd” – mondtam én elmésen, és a nővérem nevetett, irgalomból nevetett minden rossz viccemen. „Dreyfust ártatlanul megrágalmazták, gonosz emberek elítélték, jó emberek mellé álltak, győzött az igazság, az egyik jó emberből később gonosz vénember lett és szétszabdaltatta Magyarországot!” – mondta a papám.)

Egy levélből, amelyet Drieu 1937-ben ír Victoria Ocampónak:

„Azt mondták nekem, hogy aláírtál egy felhívást a spanyol köztársaságiak mellett. Mi ez a váratlan kommunista-szimpátia? Eléggé meglepődtem. (…) Nem tudod, hogy az a kormány kezdettől a GPU kezében volt? Mivel spanyol barátaid mindenről informálnak, azt kell gondolnom, hogy kártékony hatások alatt állsz. Hiszen te sohasem voltál kommunista. (…) Ezt így nem lehet: vagy elutasítasz valamit vagy teljesen odaszegődsz!”

Pablo Picasso: Nő szürkében, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Nő szürkében, pablo-ruiz-picasso.net

Az argentin Mme de Staël azonban nem szegődik sehova, éppen csak antifasiszta; de választhatja-e az ember az antifasizmust anélkül, hogy ne a GPU vagy a Komintern szekerét tolná? A kor egyik messze hangzó kérdése ez, ide, e századelőre is áthallatszik, bár akkor éppen azok nem hallották meg, akik a szó szoros értelmében éltek-haltak a spanyol köztársaságért, köztük persze a kommunisták is. Tulajdonképpen mindegy: Orwell tudja, miről van szó, Koestler is tudja, Malraux is sejti, ez nem változtat semmin, „a jobboldalon hozzászoknak az öléshez, a baloldalon a megöletéshez…”, a Remény éppen azokban a napokban jelenik meg, amikor Guernica lángokban áll. A spanyol dráma, „a fiatalság, a szenvedély és a halál” drámája (Nizan) előjáték a közelgő világdrámához, az írástudók ott vannak és tudósítanak, akik nem lehetnek ott, azok a tudósítókról tudósítanak, mint Bálint György, aki a Paris Soir egyik riporterét idézi: „A legerősebb érzés, ami ma elfogott, nem a félelem, nem a harag, nem a szánalom, hanem a szégyen. Szégyellem, hogy ember vagyok”. Nem tudom, születnek-e ma még ilyen mondatok.
falangista hadsereg
Drieu is ott van, a másik táborban persze, és élményeit beépíti regényébe. Gilles önként jelentkezik a falangista hadseregbe, bátran helytáll, megtalálja lelki békéjét. „Abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy jó úton haladt, de most végleg meggyőződött róla. Biztos volt benne, hogy újra élheti azt az egyszer már megélt örömöt, hogy olyan férfiak társaságához tartozik, akik egyformán elszántak, és tudják, hogy mit akarnak (…) Ha az ember önmagát szeretheti a többiekben és önmagában a többieket, az csoda. Törékeny, bűvös csoda, amire majd a halál üti rá a bizonyosság pecsétjét.” A többiek: Franco tábornok ádáz katonái, „fiatal, robusztus parasztok, egyszerűségükben legyőzhetetlenek”, és önkéntesek, akik a falangisták segítségére siettek, spanyolok, lengyelek, írek, jóképű, elszánt fiatal értelmiségiek, akik azt akarják, amit Gilles, rendet, és „hogy az Egyház és a fasizmus végre megértse, hogy ők ketten összetartoznak, egymásnak szánta őket a sors.” A középkor katolicizmusához kell visszatérni – mondják ezek az önkéntesek. És Simone Weil mihez tér vissza? A vaksi szent, aki egymaga szervez meg az aragóniai fronton egy húsz tagból álló nemzetközi brigádot az anarchisták oldalán? És a katolikus író, Bernanos, akinek a műveit a francóisták betiltják? Drieu, a romantikus, erről nem formált véleményt. A középkor férfias katolicizmusát akarja megtalálni. Lancelot lovagnak képzeli magát, aki legyőzi a Rőt mezők rőt lovagjait. Vándorútja végéhez ért, ivott a tiszta forrás – a fasizmus – vizéből, tarisznyájában a regény: végre önutálat nélkül néz a tükörbe. „Íme a könyvem… – írja szerelmének, Christiane-nak. – Egészen a tiéd, úgy írtam, napról napra, míg vártalak. Nélküled nem tudtam volna megcsinálni.” Drieu nagy irodalmi sikert vár, nagy durranást, nagy megdicsőülést.

Nem történik meg. Már megint nem történik meg.

Pablo Picasso: Algíri nők, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Algíri nők, pablo-ruiz-picasso.net

„Művének több részletében igazi nagyság van. (…) Az egészet azonban bizonytalanná teszi és nevetségességbe fullasztja Drieu személyisége. (…) Vannak emberek, akiknek életét egyfajta erő, egyfajta kohézió uralja. És vannak mások, akiknek életében a szétszórtság az alaptörvény. Drieu-vel így áll a dolog. Egész életében arra törekszik, hogy szétszórtságát és gyöngeségét különféle maszkok alá rejtse, amelyeket aztán büszkeségében rögtön le is tép. A rejtőzködés kényszere és önmaga megmutatásának vágya között hányódik. A végén nem marad más, mint egy szegény ember, aki leckét akar adni a gazdagságból” – ez részlet Paul Nizan kritikájából. „Mindazt, amit szomorú hőseiről mond, saját sorsára is vonatkoztathatja. Ezután nem marad számára más, mint hazudni és visszavágyni a háborúba, amikor még megvolt az a nagyszerű illúziója, hogy férfinak mondhatja magát.”
a frontra vágyik
És jön is a háború, és Drieu valóban a frontra vágyik, de ehhez öreg már, a Giraudoux által irányított propagandairoda pedig nem óhajtja munkatársának. Visszavonul. 20 éves korában, egy Nietzsche-kötettel a tarisznyájában vonult be egységéhez, most a furcsa háború hónapjaiban délen, békés dombok aljában Schopenhauer felel meg a hangulatának: lemondás, tagadás, rezignáció! „Negyvenhét éves vagyok – írja naplójába. – Stendhal ennyi idős korában írta a Vörös és feketét. Minden középszerű vagy elfuserált író Stendhallal vagy Baudelaire-rel vigasztalja magát. Számomra ez nem vigasz. Tudom jól, hogy a Gilles nem remekmű. Nem voltam elég bátor.”

Magányában elképzel magának egy ideális pártot, amely mindenkié, amely előítéletmentes, nemzeti, de nem nacionalista, szociális, de nem szocialista, amely hatékony reformokat hoz, de nem követ doktrínákat. Mindig azt remélte, hogy ez a század nem a doktrínák, hanem a módszerek százada lesz. Az álompártról alkotott elképzelésében ezúttal szó sincs Egyház és fasizmus nászáról. A harcos pihenője: rövid szünet két felvonás közt. Nemsokára bekövetkezik a katasztrófa, az összeomlás, a fegyverszünet. A Vichyben berendezkedett kormány mint főnixmadár feléled és felszáll a demokrácia romjai fölé, tagjai húsz év óta várják, hogy megcsinálhassák a nemzeti forradalmat, Drieu is újjáéled, ő is erre várt!

(Mi itt, sok évvel később, azt hittük, hogy Párizs akkor némaságba dermedt, a vasutasok vonatokat robbantottak, egyszerű emberek titkos csomagokat továbbítottak a metrólejáratokban, széparcú, zoknis fiatal lányok életbevágó üzenetekkel bicikliztek át a megszállt zónából a szabad zónába, padlásokon és szénakazlakban falusi gyerekek angol pilótákat rejtegettek; mi itt pontosan tudtuk, a filmek és regények nyomán, hogy a franciák többsége – megszállt zónában és szabad zónában – példásan ellenállt, hogy Gabriel Péri mártír volt, ismertük a balladát arról, aki kínvallatás közben is énekelt, és Aragon versét, a Rózsa és rezedát, tudtuk Drancy-t, a deportálásokat, tízezrek kivégzését, az éhezést – 1500 kalóriát naponta – és azt is, hogy a kisebbség kollaborált és Chevalier elment énekelni Németországba. De a nemzeti forradalomról nem tudtunk.)

„Mindenekelőtt egy megtisztító kúrára van szükség…” – mondja egy Paul Baudouin nevű ideológus. Amolyan morális purgálásra gondol, hogy az országból kihajtódjék a húsz év óta benne rekedt undor, elégedetlenség, bénultság. „Az embereket lelkesíti, hogy valami új dolgot lehet csinálni…” Vichy hívei teli torokból rikkantják, hogy kinyiffant a vén kurva, azaz a Harmadik Köztársaság!

Pablo Picasso: A párizsi Notre-Dame látképe, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: A párizsi Notre-Dame látképe, pablo-ruiz-picasso.net

Az új dolgok között a legfőbb, hogy megszűnik a parlament. „Nagyszerű, végre lehet költségvetést csinálni anélkül, hogy a parlamenti bizottságok belepofáznának!” – örvendezik a pénzügy. Az állam összeölelkezik az Egyházzal, az oktatást tálcán adja át neki, frigyre lép a nagyiparral és a bankokkal (a Renault művek tulajdonosa, Drieu szerelmének férje is kéz a kézben járkál a Vichy-kormány miniszterelnökével, Lavallal), bekebelezi az igazságszolgáltatás intézményeit, cenzúrázgat, megerősíti a csendőrség hatalmát stb., stb., ismerős dallam: Franco és Salazar (és Horthy?) nótája, csak disszonánsabb, mert többféle irányzat, morális-katolikus, morális-nemzeti, nacionalista, pogány, profasiszta stb., rivalizál egymással. „A nemzeti forradalom egy év alatt megtette mindazt, amit az előző rendszerek egy évszázad alatt sem tettek meg!” – örvendezik a montpellier-i egyetem egyik professzora. „Bezártuk a jelenbe a jövőt!” (sic!) – henceg egy iparügyi államtitkár, aki Albert Speer közreműködésével a német–francia gazdasági integrációt készíti elő.
szenilis franciák
Hitler szemszögéből a nemzeti forradalom szenilis franciák nevetséges ideája, csöppet sem zeittypisch vállalkozás; de egye fene, ha ettől lelkesebben szállítják a nyersanyagot, gépeket, katonákat, munkaerőt, élelmiszert, zsidókat. A nemzeti forradalom homokvár, nemzet sincs már, csak egy megszállt, megalázott, kifosztott ország.

„Igen, legyőztek minket, de remélünk…” – mondja Jacques Chardonne 1941. október 26-án, a weimari Elefánt hotelben rendezett búcsúvacsorán. A francia küldöttség nevében lassan, mélyen zengő hangon tósztot mond, a békéről beszél, a német és francia művészek kapcsolatáról, beszéde olyan, mint egy szabadvers, a Via Mala írója, a svájci John Knittel feláll, felemeli poharát, azt szeretné mondani, hogy „éljen Franciaország”, de ez felforgató kijelentés volna, így csupán egyetlen szóra szorítkozik, azt mondja, hogy Frankreich! „Ugye, nem kell fordítanom?” – kérdi a tolmács. Akkor a küldöttek felugrálnak, tapsolnak, ki-ki megszorítja a hozzá legközelebb álló francia kezét. Chardonne valószínűleg megint elsírja magát. „Ha nem jöttem volna el, nem ismertem volna meg X.-et, B.-t, és H.-t sem. Micsoda veszteség volna!” – írja aznap Jouhandeau a naplójába. Ha nem jött volna el, neve nem kerülne fel a feketelistákra, amelyeket az ellenállók gyártanak Sok ilyen bosszúálló lista készül, miközben a kollaboránsok még buzgóbban kollaborálnak. Ellentétben Szabó Lőrinccel, aki tiszteletreméltóan apolitikus, lírai „tájak és hangulatok” cikket ír (a ’42-es) weimari eseményről és sehova sem nyilatkozik, a franciák lelkes politikai beszámolókat publikálnak. Chardonne még egy önkéntes titkos misszióra is vállalkozik: hazaérkezése után pár nappal megjelenik Vichyben, a Park Hotel harmadik emeletén, és felszólítja Pétaint, hogy fogja szorosabbra a kollaboráció gyeplőit; élet vagy halál, a haza sorsa forog kockán! „Chardonne – jegyzi fel a marsall kabinetfőnöke – azt a benyomást tette ránk, hogy saját elhatározásából paktumot kötött az ördöggel.” A titkos küldetés éppen arra a napra esik, december 8-ára, amikor Amerika hadat üzen Japánnak, és a vichyi udvart fejbe csapja a felismerés, hogy a németek elveszthetik a háborút.

6.

Akkor már Drieu is fejbe van csapva.

Már Weimarban felismeri helyzetük abszurditását. „Németeknek, akik nem eléggé hisznek Hitlerben, olyan franciákat kell indoktrinálniuk, akik túlságosan hisznek benne.” Ő azonban már nem olyan francia, már nem érzi középkori lovagnak magát, tisztában van vele, hogy az új Európa ábrándja szertefoszlott, a megvalósult nemzetiszocializmus megbuktatta a forradalmat, az Egyház nem egyesült a fasizmussal, a szocializmus gondolata elszállt, Hitler hódító háborút vív, győzelme kétséges. Drieu kétségbeesésében száznyolcvan fokos fordulatot tesz, ifjúkori rögeszméjéhez tér vissza: „A német imperializmus egyetlen igazi forrása a kommunizmus volna. Ha sem a németek, sem az angolszászok nem nyerik meg a háborút, akkor az oroszok fogják megnyerni. Én jobb szeretném, ha Európa kommunista és orosz lenne, mintha elamerikaisodna” – ezt’ 41. november 12-én írja a naplójába.

Pablo Picasso: A konyha, widewalls.ch

Pablo Picasso: A konyha, widewalls.ch

„A következő béke hőse nem egy új Lenin lesz – így Bernanos, tíz évvel előbb –, hanem egy kis jenki, egy kerekfejű fél-angolszász, fél-zsidó cipőpucoló kölyök, forrongó zsigereiben valamely néger őssel, egy jövendő acél-, gumi- vagy olajkirály, trösztök elnöke, egy standardizált (globalizált?) bolygó jövendő polgármestere, egy isten, akire a világegyetem várakozik, egy Isten nélküli világegyetem istene.” És kevésbé viccesen, ’42 nyarán Heidegger: „Ma már tudjuk, hogy az amerikanizmus angolszász világa elhatározta, hogy megsemmisíti Európát, tehát a hazát és a nyugati kultúra bölcsőjét.” Az ismert Amerika-fóbia.
kitiltja a dekadenciát
Weimari útja után Drieu fix pontot keres, önvizsgálatot tart: „Vajon más ember lettem-e ebben az elmúlt évben?” Megállapítja, hogy politikai szenvedélyei túlságosan elszabadultak, elhatalmasodott rajta a gőg, irigység, gyűlölet, félelem, elbizakodottság, szenvedélyei mások szenvedélyeivel ütköztek. „Soha ennyire nem gyűlöltek engem. Ennyien nem tagadtak meg, nem féltek tőlem, nem becsültek, mint mostanában.” Előző évben veszi át az NRF vezetését, tisztogat, kitiltja a zsidókat, kommunistákat, pacifistákat, a homoszexuálisokat is kitiltaná, de ama urak közül néhánnyal a szó átvitt és valóságos értelmében is (például Weimarba menet) egy vonaton utazik. Mindenesetre kitiltja a dekadenciát. „Az NRF elvesztette a lelkét”, mondja rezignáltan Paulhan. „Benne van minden, amit ma a kollaboráció gondolata kitermel: a gyerekes, az aljas, a naiv és a cinikus. De Drieu-re mégsem foghatók alantas szándékok.” Sőt: amikor elvállalja a folyóirat szerkesztését, feltételeket szab, amelyeket barátja, Otto Abetz, a német követ, készséggel elfogad: Sartre-t és más hadifogoly írókat ki kell hozni a táborból, és egy ujjal sem szabad hozzányúlni Aragonhoz és Malraux-hoz. Legenda volna? Paulhan egyenes embernek tartja Drieu-t, akinek javára írandó, hogy már azelőtt is utálta a zsidókat, szóval nem megélhetési antiszemita, ráadásul őszintén hisz a német–francia kulturális együttműködésben. Hisz és nem hisz, élvezi és unja, akarja és nem akarja, mint mindig mindent. A következő két évben még eljátszik a gondolattal, hogy kommunista lesz, ami persze csak kétségbeesett vágykép, hogy abbahagyja az NRF szerkesztését, amit később valóban megtesz, hogy áttelepül Svájcba, amit rövid időre kipróbál, hogy beáll Malraux partizánjai közé, ezt komolyan gondolja, üzen neki, van pofája üzenni Malraux-nak. „Sohasem éreztem magam fölényben Drieu-höz képest…” – mondja majd Malraux 1959-ben. – Én voltam az, aki csodálta őt. Még ma is az a véleményem, hogy ő volt az egyik legnemesebb lény, akivel valaha is találkoztam.” Lehet ezt megérteni? Malraux (Berger ezredes) bevenné a brigádjába, csak arra kéri, használjon álnevet, mert a bajtársak megölik, ha kiderül, hogy kicsoda; ez megijeszti, nem megy.

„Amióta ilyen rosszra fordultak a dolgok, szerepem egyre elviselhetetlenebb. Végem van. Németországnak is vége van: mégis ki kell tartanom. Pedig gyakran rám tör a vágy, hogy most azonnal végezzek magammal!” Miért tart ki? Becsületből vagy hülyeségből? Miért tartottak ki olyan sokan azok közül, akik bekapcsolódtak ide vagy oda, kommunizmushoz vagy fasizmushoz, miért játszották tovább a világ játékát (Heidegger), amikor már átlátták a rettentő hazugságot, és tudták, hogy a megnyíló mélység káosza vár rájuk?

Pablo Picasso: Váza és kancsó, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: Váza és kancsó, pablo-ruiz-picasso.net

„Mindig két ember van bennem. Az egyik énem kérlelhetetlen megfigyelő, aki a dolgok felületes megnyilvánulásai mögött, minden létezőben és minden szituációban felfedezi a lappangó romlás csíráit. A másik énemet nem okosság mozgatja, hanem érzékenység, szenvedély, düh, szánalom és kiapadhatatlan remény. Olykor ő szegül szembe a katasztrófával, amelyre a figyelő énem figyelmeztet és olyan akciókra vesz rá, amelyekre ő maga sem tartott képesnek.” Drieu 1940 őszén, számára szimpatikus elvbarátaiból megint pártot akar alapítani, de a kezdeményezésből nem lesz más, mint egy olykor együtt ebédelő baráti társaság. „Szerencsétlenek vagyunk, átesünk a Sátán rostáján!” – írja akkoriban Paul Claudel, a katolikus költő. Egy idősödő milliomos hölgy, Florence Gould szalonjában találkoznak néhányan azok közül, akik átestek és akik nem estek át ezen a rostán, 1911-es évjáratú pezsgő, óborok, szarvasgomba és kubai szivar mellett többek között Cicero leveleiről vitatkoznak. Ekkoriban Sartre csikkeket szed fel a kávéházakban, és Simone de Beauvoir diadallal ünnepli meg, ha sikerül három tojást és egy zacskó száraztésztát szereznie. Mindenki mindig éhes, azok is, akik Florence Gouldot látogatják: Cocteau, Sacha Guitry (színész és rendező); Jouhandeau, Paulhan, Gaston Gallimard, Paul Morand, Braque, Picasso, Montherlant és sokan mások, kivéve a németeket, a francophile Gerhardt Hellert, Jouhandeau imádatának tárgyát, és Drieu új német barátját, Ernst Jüngert. Ez utóbbi vezérkari tiszt és sikeres író, aki már megutálta Hitlert és a háborút, és az ófrancia könyvek, borok és porcelánok szerelmese. Az avenue Malakoff-i szalonban csodálatos porcelánok láthatók, és pár órára el lehet felejtkezni a háborúról. „Aki itt belép, feltöltődhet reménnyel…” – mondja vendégeinek Florence Gould. Szarvasgomba és remény, miért ne? Drieu 1942 novemberében, néhány nappal az amerikaiak észak-afrikai partraszállása előtt újra belép (néhány hónapra) a szélsőjobboldali Doriot Néppártjába, amelyet öt évvel előbb, mélyen csalódva otthagyott. „Ön becsapott minket; nem mentette meg Franciaországot!” – írta akkor Doriot-nak nyílt levélben. „Azóta sincsenek illúzióim Doriot-t illetően, de mivel engem úgyis sokan gyűlölnek, most legalább megfogható okot adok a kezükbe; ha úgy tetszik, akár meg is ölhetnek.”

Nem ölik meg, ő öli meg magát, kétszer is.

„Szeretnék belemerülni az éjszakába, amely nem is éjszaka, a csillagtalan éjszakába, az istenek nélküli éjszakába, abba az éjszakába, amelyre sohasem következik nappal, abba az éjszakába, amely mindörökké mozdulatlan, néma és érintetlen marad. Így legyen” – írja két hónappal a szövetségesek normandiai partraszállása után, 1944 augusztusában.
egy desszertes késsel
7 éves korában egy desszertes késsel akarta szíven döfni magát, mert ellenállhatatlanul vágyott a szívendöfés – vagy a meghalás – élményére. Ez a vágy sokszor megrohanta azóta is a majdnem-elkövetés határáig. „Remélem, olyan halálnemet találok, amelyről mindig álmodoztam, forradalmárhoz és reakcióshoz méltót.” Végül beéri 30 centigramm luminállal. A folytatás egyáltalán nem heroikus-patetikus, inkább egy hollywoodi giccsfilmre emlékeztet. Drieu már félholt, amikor a szakácsnője teljesen váratlanul beállít egy ottfelejtett táskáért. A derék asszony a legközelebb lakó ismerőshöz telefonál segítségért, aki nem más, mint Drieu második, elvált felesége, Olesia.

Pablo Picasso: Nő karosszékben, bloomberg.com

Pablo Picasso: Nő karosszékben, bloomberg.com

Drieu-t megmentik, de még napokig eszméletlen. Olesia átszállítja egy komfortosabb kórházba, a mentőautó egy meredek utcán megy felfelé, kifogy a benzin, a sofőr vadul integet egy arra haladó, vöröskeresztes jelzéssel ellátott autónak, az megáll… ami most következik, azt Cukor György se merészelné betenni a filmjébe: az autóból Colette száll ki, Drieu első felesége… Az asszonyok együtt ápolják tovább volt férjüket; odakinn Párizs 40 fok Celsiusban izzik, mert kánikula van és mert óriási a feszültség, de Gaulle már jóformán a kapuk előtt, Drieu német barátai rég elhagyták a helyszínt. „Megfosztottak a kéjen túli kéjtől…” – tér magához a kórházban Drieu, és eszébe sincs elénekelni a felgyógyult beteg hálaénekét líd hangnemben, ellenkezőleg, felvágja az ereit. Nincs szerencséje, egy ápolónő időben rátalál.

7.

(1945. március 15. A Dunántúlon még háború van, a 48-as ünnepségek ezért csak zárt helyeken bonyolíthatók. Aznap Budapesten a tizenkét éven aluli gyerekek a zöld színű étkezési jegy kettes számú szelvénye ellenében egy darab tojásra jogosultak. Én jogosult vagyok, a nővérem nem. Ez jó. Mégsem jó, mert nemrég ő meg én együtt bujkáltunk és éheztünk, és akkor mindent megosztottunk egymással. Döntök: megkapja a tojás felét. Neki viszont van egy új tintenkuli tolla, nekem nincs, mi ér többet, egy fél tojás vagy egy fél tintenkuli? Tanulom a demokráciát.)

Egy újságcikk a Franc-Tireur című lapból, 1945. március 15-én:

„Hosszú hetek, sőt hónapok késlekedése után, az ügyészség végre megbízta Berny urat, hogy folytassa le a vizsgálatot Drieu la Rochelle újságíró ellen, akit kollaboráns lapokban írott cikkei alapján az ellenséggel való összejátszással vádolnak. Vajon mi volt e feltűnő késlekedés oka? Lehet, hogy időt adtak Drieu-nek ahhoz, hogy megszökhessék?”

Nem szökik meg. Colette ugyan elintézte, hogy Svájcba mehessen, de az ajánlatot elutasítja. Olvasgat (főleg angol költőket), új regénybe fog, naplót ír, politikai múltjáról elmélkedik, védőbeszédét fogalmazza; ez inkább politikai publicisztika, mint önvizsgálat, nincs benne az a gyötrődő őszinteség, ami Szabó Lőrinc igazoló bizottságnak szánt írását olyan meggyőzővé teszi. Pedig gyötrődik ő is. „Barát nélkül meghalok. Aragon? Húsz éve nem beszélünk egymással. Uramisten, húsz év!”

A Brasillach-per akkor már véget ért.
gyűlölt uniformis
Egy szóra vártam… – mondja az ügyész vádbeszéde végén. (Egy szóra, mint Celan, mikor Heideggert meglátogatja.) „A megbánásnak egy szavára…” De Brasillach nem bán meg semmit, minden felelősséget elvállal, André Chénier-vel azonosítja önmagát, a költővel, akit lenyakaztak a Terror idején. Őt golyó általi halálra ítélik, és ez sokkolja a közvéleményt. Sartre, Simone de Beauvoir, Picasso és Aragon helyeslik a szigorúságot, mások, többen, volt ellenállók, írók, művészek (olyanok is, akiket Brasillach rendszeresen gyalázott), 27 akadémikus és egyszerű olvasó kegyelmet kérő petíciókat küldözgetnek de Gaulle-hoz. A legenda szerint az író sorsát egy fatális félreértés pecsételi meg. 1943-ban újságíró-megfigyelőként jelen volt Katynban, amikor a nácik annak a 15 000 lengyel tisztnek a holttestét exhumálták, akiket a szovjetek legyilkoltak. Az eseményről fotók készültek, az egyik elmosódott képen ő látszik és Doriot; utóbbi SS egyenruhában. De Gaulle összecseréli a két embert, azt képzeli, hogy Brasillach volt az, aki a gyűlölt uniformist viselte, és jóváhagyja az ítéletet. Hiba volt. A közvélemény rejtett, sokáig láthatatlan része, azonnal belefog a költő-mártír mítoszának szövésébe-fonásába, a mítosz ma is virulens, 2002-ben is működnek Brasillach-klubok.

Az ítéletet 1945. február 6-án hajtják végre, a nagy jobboldali tüntetés napjának tizenegyedik évfordulóján, amikor „az isteni pár, Bátorság és Félelem megbékélve járta az utcákat”. Brasillach szándékosságot lát az időpont kiválasztásában, a tényből erőt merít, „mégis éljen Franciaország!” – kiáltja, mielőtt eldördülnek a fegyverek. Harmincötödik évében van akkor. Nagyjából egyidős Radnótival, aki már több mint negyed éve halott.

Pablo Picasso: „Katalán” büfé, pablo-ruiz-picasso.net

Pablo Picasso: „Katalán” büfé, pablo-ruiz-picasso.net

„Nem akarom megtagadni a nézeteimet, nem akarok elrejtőzni, nem akarok menekülni és nem akarom, hogy mocskos kezekkel hozzám nyúljanak” – írja 1945. március 15-én Drieu utolsó nagy szerelmének, Christiane-nak.

Fél? Talán. Mindnyájan félnek.
joguk van tévedni
Jouhandeau már röviddel a weimari költőtalálkozó után fél, mert néhány fenyegető levelet kap ismeretlenektől. Paulhan-nak panaszkodik. „Kedves Marcel – válaszolja Paulhan –, kérlek szépen, most ne nyisd ki a szádat. Nem te haltál meg a börtönben, hanem Max Jacob. Nem téged végeztek ki, hanem Politzert. Nem te estél el, hanem Nizan. Nem neked kell bujkálnod a rögtönítélő bíróság elől, hanem Aragonnak, Éluard-nak, Mauriac-nak. Nem téged deportáltak.” Akkor, ’41-ben Paulhan dühösen sorolja az áldozatokat, most is dühös, 1945 telén, de most azokra haragszik, akik túlságosan bosszúszomjasok. Az íróknak joguk van tévedni! – vallja. Jouhandeau-t beidézik a rendőrségre, főleg weimari utazásáról faggatják, Paulhan közbenjár, ügyét hamar elejtik, pár évre tiltólistára kerül, mint a küldöttség tagjai közül André Fraigneau, Ramon Fernandez, és némi vizsgálati fogság után Chardonne is. Abel Bonnard, aki a Vichy kormány oktatásügyi minisztere volt, Bad-Würtemberg tartományban, Sigmaringenben tartózkodik, a Hohenzollerek egykori kastélyában, ahová Pétain és udvara menekült a szövetségesek és de Gaulle csapatai elől. Céline is ott van. Egy grandiózus, gyilkos humorú regényben írja majd meg 1957-ben ezt a sigmaringeni világvégét, apokalipszist akkor! Európa sötétebbik része várja itt a csodafegyver bevetését: bosszúállástól rettegő franciák, agyonbombázott német városok túlélői, szökevények Vlaszov seregéből, halálra rémült berliniek, kétségbeesett litvánok, selyemruhás tatár hölgyek, milicisták, folyami matrózok, gyerekek, roncsok, Európa roncsai. Céline-nek sikerül a lehetetlen: regénye egy Bosch-kép modern adaptációja. Ő később Dániába megy, ahol lecsukják, Abel Bonnard továbbszökik Spanyolországba, „a kétes erkölcsű öreg idiótát” in contumaciam ítélik halálra.

Drieu utolsó levélkéje: címzett nincs, mindenkihez szól, hozzám is szól: „Szabad elhatározásomból ölöm meg magam

nem megyek Svájcba
nem megyek Spanyolországba
nem megyek Németországba
pedig Németországon túl ott van Oroszország is.”

Ezt az utolsó mondatot már nem akarom értelmezni.

Ezúttal még szakszerűbben tervez meg mindent. Luminál, gázcsap; megfelelő időpont. Mire a szakácsnője megjön, már nem tudják megmenteni. Úgy rendelkezik, hogy a temetésén kizárólag nők legyenek jelen, férfi csak kettő, egy régi barát és Malraux. De Malraux még harcol valahol, viszont többen eljönnek az NRF-től, Paulhan is.

Malraux később majd felbukkan: úgy támad rá Aragonra, mintha őt tenné felelőssé Drieu haláláért. Aragon védekezik, azt állítja, hogy nemcsak Colette és Paulhan jártak el mindenütt Drieu érdekében, arra hivatkozva, hogy annak idején kimentette őket a Gestapo fogságából, hanem ő is. Meg volt mondva, hogy Drieu-t nem szabad nagyon bántani. Így volt-e? Nem tudom. Az utolsó napokban Drieu állítólag Aragon róla írott könyvét, az Aurélient olvasta, az hevert az éjjeliszekrényén. Igaz, nem igaz, mindenesetre így kerek a történet. Hogy még kerekebb legyen, elképzelem, hogy könyvjelzője Aragon egykori elbocsátó, kegyetlen üzenete volt. (Kegyetlen és önhitt sorok: írója azt képzelte önmagáról, hogy utat mutat a jövőbe. Tévedett, zsákutca volt. De ez már egy másik történet a múlt századból.) Íme a levél vége:

„Te is csak olyan ember vagy, mint mindenki, és szánalmas és alkalmatlan arra, hogy utat mutass, egy elveszett ember vagy; akit én elveszítek. Te elmégy, semmivé válsz. Már senki sincs a távolban, és te akartad így, árnyék, menj hát, Isten veled…”

felső kép | Pablo Picasso: A kripta, tate.org.uk