A „SZEGÉNYSÉG IRLANDBAN” ÉS A SZERKESZTŐI ÖNKÉNY

Hiába a hajdan tisztességesen elvégzett magyar szak, Eötvös József Szegénység Irlandban című munkájáról vagy öt éve hallottam először.

Az ifjú Eötvös 1836-37-ben járta be Nyugat-Európát – Angliában hosszan időzött, de az Ír-tengeren nem kelt át – és huszonhét éves korában (1840) publikálta a tanulmányt.

Ír-mániás lévén, s mert Eötvös Józsefet irodalmunk és történelmünk különlegesen fontos alakjának tartom, hamarosan kivettem a kötetet a könyvtárból, és átrágtam magam a terjedelmes szövegen. Tudatos a szóválasztás: a Szegénység Irlandban éppen nem könnyű olvasmány.

Ám az egésznek van valami furcsa aktualitása. Ott lüktet alatta az írlandinál enyhébb, de éppen eléggé bénító Habsburg-függőség fájdalma, s az a kínos zavar, amit Anglia okkupált-annektált országrészének abszurd nyomora keltett a nagy mintakép csodálóiban[1].

Ráadásul kutató, elemző, logikus elme munkája: van stílusa és van benne szenvedély.

Rádió-dramaturg vagyok, világéletemben rádióműsorokat csináltam, a hangjátékok gondozása mellett egész sor nyomtatásban már megjelent művet igazítottam rádióra. Minden szakmai és személyes indulatom azt parancsolta: ezt el kell fogadtatni a felelős vezetőkkel, ebből műsort kell csinálni.

Ez az elhatározás szerkesztői önkényem első példája.
kínlódva olvastam
Eötvös másodikként tanulta a magyar nyelvet, s még nem tudta eléggé. A társadalom- és közgazdaság-tudomány nyelve sem várta készen, kiművelten. Ahogy ő (föltehetőleg) kínlódva írta, én kínlódva olvastam. Mielőtt tehát a döntéshozók elé bocsátottam a szöveget, nekiláttam átdolgozni – különös tekintettel arra, hogy a remélhetőleg elhangzó szövegben nem lehet visszalapozni, vagyis ami első hallásra nem érthető, az elvész…

Nem akarok a karizmatikus ifjú szerző oroszlánkörmeire iskolamesteri léniával odakoppintani, de a példatár nemcsak az érveléshez szükséges, szórakoztató is lehet.

Eötvös korában egész sor idegen szónak nem volt magyar megfelelője.

Így az irlandi kanális: tenger, az inkapacitás: hátrány, a tribunál: törvényszék, a taxák: adók, a consummensek: fogyasztók, a koncessziók: engedmények, az irlandi nagyurak maleversatiói: törvénytelen gaztettek, a kriminalitások (ma már egyes számban) bűnözés, ami indusztriális, az ipari, a privilegiáltat privilegizáltnak mondjuk, kommasszálni pedig annyi, mint tagosítani.

Egy még hosszabb sor fogalomra vagy más magyar szót, vagy más értelemben használtak. Az alakváltozatok (biztosság=biztonság, csáb=csábítás, eldőd=előd, feladás=feladat, legkisebbé=legkevésbé, történik=megtörténik, végre=végül) olvasva könnyen fölismerhetők, hallgatva lassítanák a megértést.

Aki rendszeresen olvas 19. századi irodalmat, rájön, hogy az „éldelet” élvezetet, az „életi” boldogság életbelit, az „egyes” egyes embert, az „eset” véletlent, a „frigyes” szövetségest, a „gyármód” gyártási módot, a „hideg” hideg szívűt, a „hajósereg” hajóhadat, az „ipar” szorgalmat, a „kifejlett műipar” fejlett ipart, a „közhon” közös hazát, a „nehéz megvérezés” súlyos megsebzést, a „nem létei” hiányt, a „nemtelen” (nem nemes) földművelőt, a „társaság” társadalmat, a „tekintet” hol szempontot, hol figyelmet, hol („nagy” jelzővel) tiszteletet, a „történet” eseményt (többesben történelmet), a „való” valódit jelent, de a hallgatók többsége nem olvas rendszeresen 19. századi irodalmat, s apró időre a rájövés is másfelé kapcsolja a figyelmet.

De még a rutinos Jókai-olvasót – még olvasás közben – is megtréfálhatják az olyan kifejezések, mint: személyes bátorság (vagyis biztonság), becstelen (vagyis megvetett) neme a munkának; bennszületett (vagyis velünk született) jog, bizonyítvány (bizonyíték), emésztő (fogyasztó), képviselő (vagyis képviseleti) alkotmány; kivetés (kilakoltatás), az országos katonaság lábra kél (vagyis táborba száll), a reformáció Európát mozgalomba (forrongásba) hozta, a napszámos keresményéből nem takargathat (nem takarékoskodhat); a kormány feladásának tekinté az irlandi népnek kielégítését (a nép kívánságaira gondoljunk), ám ereje csak tettleges (erőszakra való).

Tudnunk kell továbbá, hogy Eötvös korában a nyelvtan sem éppen a mai módon működött.

Igen zavaró volna például, ha a határozott névelőt ma is elhagynánk itt: „e beszédek, melyeket (az) istentelen népgyűlölés mindig szájában hord”.

Furcsa volna az efféle többes: „egy vaskatlan, melyben burgonyái főzetnek”; „Tőkepénzek nem éreznek honvágyat”; viszont inkább egyes szám kívánkoznék itt: „tribunált képeznek a szegény s védtelen feltartására”.

A korban igen elterjedt a „mennyivel, ki, mi, hol” (olykor „valahol”) alak az „amennyivel, aki, ami, ahol” helyett. Közmondásokban ez ma is él (annyira, amennyire: archaikus ízzel), lásd: Ki mint veti ágyát…

Ám kifejezetten ügyetlennek hat a vonatkozók efféle halmozása: „Irlandban, mely Európa minden országai között talán az, melyben a földbirtok legkevesebb kezek között találtatik”; „Mi e kegyetlenkedéseket… még inkább növeli, az” vagy a mutató efféle hiánya: „Valahol elvet nem foglal magában, melyen a jövő épülhessen”.

Jellegzetesen latinosnak-németesnek hat az igenevek ilyen használata: „látva a kőkerítések közé szorított kis szántóföldeket, rossz mívelésért silány terméssel fizetve gazdájoknak”; „egy kis földbevert kunyhó… rossz szalmafedelével meg nem őrözve lakóit az idő változásától”; „meg nem szerzi urának tartozó bérét”. – De ez már inkább mondatszerkesztési kérdés.

Mint például az alábbi (latinos) szórend: „Én embert természetesen szorgalmatost nem ösmerek”, vagy „a napszámosok élelme … függ azon kis darab földtől, néha fél acre-nél nem nagyobbtól…” Ezt így hagyni zavaró lett volna.
szenvedő szerkezet
Ugyanez áll Eötvös (roppantul gyakori) szenvedő szerkezeteire: „(Irland) mely 2 600 000 szegény ellátásával terheltetik”; „az ember… csak okok által bírathatik arra, mit tennie kellemetlen”; „megleend felelve reá”; „a kormánynak… erőszakosan feldöntetni kell”; „mitől (a törvényhozó) egyeseket jogtalanul megfosztott, az polgárai által… a törvény birodalmában bíratik”.

Gondolom, a coniunctivus visszaadásának ügyetlen kísérlete diktált ilyen mondatokat: „Feltévén, hogy az irlandi kapitalisták s birtokosok ez adó elviselésére elégségesek leendenek”; vagy „bizonyos út arra, hogy e birtok … végre véghetlen kis részekre osztva a katolikusok kezeiből el fog tűnni.”

Végezetül: csak a gyakorlatlanságnak tulajdoníthatom az alábbi meghökkentően ügyetlen szerkezeteket: „azon feltételek, melyek alatt a zsellér e földet s kunyhóját, melyek nélkül nem élhet, bírhatja”; „az irlandi… munkát keresve Angliába átmegy, s … ott bérért a legnehezebb munkákat végzi, melyekre angol nem találkozik, dolgozik, ő meg nem szerzi urának tartozó bérét.”

Szerkesztői önkényem második példájául szolgál nemcsak az, ahogyan a szokatlan, ügyetlen, nehezen érthető megoldásokat (remélhetőleg) csinosabbra, könnyebben érthetőre cseréltem, hanem az is, hogy egy sor mai füllel nem föltétlenül evidens alakot, szerkezetet meghagytam – hiszen a minden ízében simára gyalult, maira gleichschaltolt szöveg már egyfajta stilisztikai szinopszis volna, s a legkevésbé sem Eötvösé.

Ha már a szinopszis szóba került, lássuk a tanulmány eredeti fölépítését: megállt-e változtatás nélkül.

A rövid bevezető különbséget tesz Anglia viszonylag megkímélt[2] és Írország kilátástalan nyomorban tengődő szegényei között, majd fölteszi a kérdést: „A két hon felett egy ég boltozik: Irland földe éppoly jó és termékeny, mint a brit szigeté; kikötői számosak; népe elmés és iparkodó; határa a nagy atlantikum. S mért hát ennyi különbség e két testvérsziget között? miért ott annyi jólét, itt annyi szenvedések? ott annyi míveltség, itt a középkor homálya?” (Innentől az átdolgozott szöveget idézem.)

Az I. rész megadja a választ: „Ahol a földbirtok kevesek által monopolizáltatik, ahol a munkát kereső nép ellenében csak egyes nagybirtokosok állanak, hol maga a nép a birtokból vagy legalább annak használásából kizáratik: ott csak koldusokat, csak szerencsétlen pórt kereshetünk. … Így van Irlandban, ahol a földbirtok Európa minden országai között talán legkevesebb kezek között találtatik.”
megrendítő adatok
Ezután a „legszegényebb osztályok” (a farmerek, a törpebérlők, a zsellérek és a napszámosok) földéhségének, eladósodásának, egyoldalú táplálkozásának és éhezésének, nyomorult lakáskörülményeinek megrendítő adatai következnek, s a titkos társaságok által a kilakoltatottak védelmére elkövetett „mezei vétkek” bemutatása.

Majd az elemzés.

„Az angol publicisták lrland mostani állapotját leginkább e következő okoknak tulajdonítják:

1-ször: A pápista hitvallásnak, mely véleményök szerint minden komolyabb mívelődéssel ellenkezik.

2-szor: Annak, hogy az irlandi nép az angol egyház fenntartására kényszeríttetik.

3-szor: A felette nagy népességnek.

4-szer: A nagyobb birtokosok országon kívüli lakásának.

5-ször: A szegényi törvény hiányának.”

Eötvös finom iróniával cáfolja az első pontokat[3] és éles logikával, részletesen ír a szegénytörvényről (melynek értelmében a szegényadóból tartják/tartanák el a közmunkára fogott ínségeseket).

Gondolatmenete a következő:

„A tőkepénz nem érez honvágyat, oda fordul, ahol kamatja nagyobb, ahol nyeresége biztosabb, s ha Irlandot oly elszegényülve látjuk, bizonyosan leginkább az az oka, hogy a törvénykezés a kapitalistát nyereségében nem védelmezheti.”

Különben is: „vajon egy olyan ország, melyet 2 600 000 szegény ellátása terhel, s melyben e szörnyű adó természet szerint csak a birtokost vagy a gyárost érintheti, kecsegtetné-e az angol kapitalistát tőkéinek átvitelére?”

És ha az ír kapitalisták és birtokosok vállalnák ezt az adóterhet? Akkor sem biztos, hogy a támogatottak a támogatás fejében dolgozni fognak.

„De az irlandi nép szorgalmas – így szól talán valaki –, teli nemes indulatokkal, s így bizonyára csak az fog a közellátáshoz folyamodni, kinek egyéb megélhetés nem juta.” Eötvös ezt jámbor fikciónak minősíti. Egyébként sem lát értelmes közmunka-alkalmakat; ha kötelezni kell a támogatottakat, mire kötelezzék őket?

„Kénytelen lesz tehát az ország egyesekre bízni szegényeinek ellátását, s oly hatalmat adni kezükbe, mellyel az általuk ellátott s dolgozni nem akaró szegényt munkára kényszeríthessék; ami ha megtörténik, az egész birtoktalan népesség reményeit egyszerre elrontaná, mert ki akarna szabad munkást alkalmazni, habár szorgalmától kétszer annyit várhatna, midőn két kényszerített munkást tarthat olcsóbban.”

Ezután pontba nem szedve felhoz egy Angliában igen népszerű elméletet, „s ez az irlandi népnek természetes henyesége s alávalósága”.

Itt megszólal a szabadság bajnoka, a lánglelkű fiatalember:

„Nincs zsarnok, ki ne érezné hatalmának igaztalanságát, s az emberi jogoknak ne hódolna legalább azáltal, hogy elnyomottját elfajultnak s a szabadságra érdemetlennek hirdeti. De ne hagyjuk magunkat elámítani e beszédek által, melyeket az istentelen népgyűlölés mindig szájában hord, s melyeknek értelmük nincs. – Isten egyenlőnek alkotá az embereket, s habár a míveltség, a jólét s a fejlődés magasabb vagy alantabb fokára léptek is egyes nemzetek: … egy sincs köztük, melyet a végzet oly magasra állított volna, hogy ne süllyedhetne; egy sincs, mely nem emelkedhetne.”

A II. rész az ír történelemben keresi az ország nyomorúságának magyarázatát. A reformáció után az angol hatalom – hogy a potenciális fenyegetést kivédje – protestáns túlsúlyt akart létrehozni, ami valójában az ír földek protestáns kézbe vételét jelentette már Erzsébet, Károly és Jakab alatt is, hogy utóbb Cromwell és Orániai Vilmos győzelme nyomán kizárólagossá váljék.

„Ha Irland történetén ez egész században végigtekintünk – hevül ismét neki a fiatalember –, csak új meg új bizonyítékait látjuk, mennyire megalázhatja magát az, aki önvétkeinek érzetében remegve, önkényt meghajlik pártolója előtt, csakhogy mást elnyomhasson.

Átka minden zsarnoki hatalomnak, hogy útjában a maga akaratából meg nem állhat, s mint a gyilkos, ki tettének palástolására mindig új s undokabb tettekhez vezéreltetik, s amennyivel inkább fél a büntetéstől, annyival nagyobb vétkeket követ el: úgy a zsarnok, helyzetétől kényszerítve, mindig nagyobb s nagyobb kegyetlenséghez vezéreltetik.

Hogy a kis protestáns rész a katolikus nép felett tovább gyakorolhassa zsarnoki hatalmát, hogy az idő s a dolgok természetes fejlődése ne változtasson e nemzet természetelleni állapotján, törvényekre vala szükség.”

Az ír katolikusok vallásgyakorlatát, polgári életét, birtok-, munka- és örökhagyó jogát sújtó törvények elemzése teszi ki a fejezet további részét.

„S vajon bámulunk-e még az ország szerencsétlen állapotán? vajon miután e törvényeket, melyek alatt e nép egy századig szenvedett, ismerjük, kell-e más okot keresnünk elszegényülésének és elaljasodásának magyarázatára?”

A III. rész célja: „csak egy tekintetet vetni a jövőbe: vajon nem derül-e egy szebb jövő e szerencsétlen hon felett?”
a jelen helyzet
Eötvös ismerteti az 1774-ben indult reform-folyamatot, mely enyhítette a katolikus jogfosztást, majd megtorpanván, a francia forradalom idején a mérsékeltek elpártolásához, a radikálisok 1798-as fölkeléséhez, annak bukásához, s az unióhoz vezetett. Aztán áttér a jelen helyzetre: méltatja az 1829-es katolikus emancipáció kivívóját, az évek óta folyó mozgalmak hősét, O’Connellt, elismeri a birodalom whig kormányának igyekezetét, s a két fél közti megbékélést sürgeti.

Ekkor témát váltva rátér azokra a módokra, „melyektől Irland regenerációja néhányaktól váratik… Három azon mód: az 1-ső egy, az angolhoz hasonló szegény-ellátás, a 2-dik a népességnek kivándorlás által eszközlendő kevesbedése, a 3-ik gyárak által szaporítása a munkának s élelemmódoknak.” Megjegyzi, hogy „az első… céliránytalanságát… már elébb… megmutatám”, egy sor igen szép mondatban leleplezi a kivándorlási „mód” embertelenségét, az „indusztriális kifejlődés” lehetőségét pedig, ha el nem is veti, „csak azon békeállapot után” tartja lehetségesnek, „melyet, mint Irland regenerációjának egyetlen hihetőségét, felállítánk.”

Ezután már csak a befejezés következik:

„De nem utópia-e ezt reményleni? én úgy tartom: nem!

Az emberi nemet nem tarthatja fel senki haladásában.

Tekintsünk vissza a múltba, s ha az igazságot nem látjuk is győzve még, ha tanítóinak nem volt is még más apoteózisa, mint méregpohár és keresztfa, nem látjuk-e mindig az elnyomatás alatt is elölhetetlenül továbbterjedni az igazságot? nem látunk-e minden korban, minden népnél egyeseket, kik, mint az emberi nemnek Isten rendelte sáfárai, keblükben hordozzák a kincset, mely egykor az egészet boldogítani fogja? s ha bizonyos eszmék minden üldözés ellenére tovább léteznek, ha az emberi nem által minden intézménynek alapjául fogadtatnak – mert ki ne hazudna legalább morális és emberszerető elveket –, vajon le kell-e, le lehet-e mondani reményeinkről?”

Önkényem ezúttal tehát a szó szoros értelmében szerkesztői.

Az angol publicisták által felhozott okok közül kihagytam a 2-dikat, mivel azt a tanulmány is az l-sővel együtt tárgyalja, és szinte egy legyintéssel elintézi.

Kihagytam az O’Connellre történő összes utalást mint a lényeg szempontjából fölösleges információt.

Megszüntettem a III. részben az „Irland regenerációjának” esetleges módjairól szóló blokkot. E goromba beavatkozást még csak nem is tekintem önkényesnek: az ifjú, gyakorlatlan publicista itt szerkesztésbeli szarvashibát vétett, hiszen az 1-ső módot például „már elébb” elemezte. A kivándorlásról szóló kiemelkedően fontos 2-dik passzust[4] beillesztettem az I. részbe, a szegénytörvény és az irlandi népre szórt rágalmak tárgyalása közé. A 3-ikat pedig úgy tekintettem: kellőképpen kifejti az I. és a III. rész (a beruházások és a megbékélés hiánya kapcsán).

Szerkesztői önkényem negyedik példája igazából visszakapcsol az elsőhöz.

Eötvös József ismertnek veszi az események hátterét: így elköveti a kezdő szerkesztő örök hibáját, azt hiszi, hogy amit ő tud, azt az olvasó is tudja.

„1798-ban – írja – az előre látott zendülés kitört; s amire bizonyossággal számolni lehete, rövid küszködés után elnyomatott. S így, noha a zendülés alatt, amint mondják, 300 000 embernél több veszté életét, és mintegy 3 200 000 font sterlinget érő birtok rontatott el: mindez, mint egy szomorú álom ment át e népen, s csak az 1800-ban véghezvitt parlamenti uniót hagyá maga után.”

Mi ez az unió?

1801. január 1-el hatályba lépett törvény (Act of Union), mely eltörölte, illetve beolvasztotta Nagy-Britannia parlamentjébe az (1782-ben engedélyezett) önálló ír törvényhozást; ezzel törvényen kívül helyezte az ír nemzeti függetlenségnek még a gondolatát is. A törvény intézkedései felháborították az ír katolikusokat, ráadásul a sziget gazdasági hanyatlásához vezettek.

És mi az „a harc, mely ez országban az elnyomás ellen vívatik; az agitáció, mely által e nép jogai visszanyeréséért küszködött; egyszóval azon forradalmi állapot, mely ez országban létezik”?
erőszakmentes mozgalom
Ez az O’Connell vezette erőszakmentes mozgalom, a Repeal, mely parlamenti javaslatokkal, majd tömegtüntetésekkel küzdött az Unió-törvény visszavonásáért (innen a neve), illetve valamiféle reménybeli ír függetlenség visszaállításáért.

Ha a tanulmány ezeket az információkat nem foglalja magában, én – bármilyen önkényes legyek is – nem írhatom bele.^[5] (Behívhatnék egy második színészt, hogy az adódó lábjegyzeteket beolvassa – ha a lábjegyzetet igénylő információ nem volna ennyire kevés.)

(Itt kell említenem egy ostoba mulasztásomat. A tanulmány az ír mezőgazdasági viszonyok jellemzéséhez tucatnyi alkalommal az „acre” mértékegységet használja. Értelmezni nem értelmezi: a mennyiségek (hol négy-öt acre, hol öt-hatszázezer) magukért beszélnek. Az Országh-szótár szerint „acre: angol hold = 0,4 hektár = 0,7 kat. hold”. Nyugodtan beírhattam volna mindannyiszor az „angol hold” kifejezést: a hallgatónak ugyanannyit jelent, és legalább a színész könnyebben mondta volna ki.)

A tanulmány bizakodó befejezése prognózist is ad: „Hogy ez ország javára az utolsó fél században sok történt, láttuk: hogy ezek az engedmények, legalább ami az egyes embereket illeti, siker nélkül nem valának, mindenki, aki ez ország viszonyait ismeri, tudja.

Ha igazságtalanok lenni nem akarunk, várhatjuk Angliától, hogy nemes ösvényén továbbhalad, és várhatjuk Irlandtól, hogy miután jogait kivítta, megnyugszik. Az igazság pályáján is csak az első lépés nehéz; s az irlandi nép, mint mindenik, lázong s pártoskodik egy ideig, még akkor is, ha jogait már kivítta, – de nem sokáig.”

Ez az 1840-ben megfogalmazott prognózis – részben talán az erős magyar (és Habsburg-magyar) áthallások miatt – minden mozzanatában tévesnek bizonyult.

Ami a megbékélést illeti: kölcsönös engedmények helyett a Repeal egyik tömeggyűlését a kormány 1843-ban betiltotta (a tiltást a színhelyre felvonultatott tüzérséggel nyomatékosítva), O’Connellék érthetően engedelmeskedtek; a mozgalom hamarosan kifulladt. De az ír nép még csaknem száz évig (minimum 1924-ig, a polgárháború végéig) nem nyugodott meg.

Ami az ország javára történtek sikerét illeti: 1845-ben kitört, és 1849-ig nem enyhült a krumplitermés pusztulása miatti Nagy Éhínség. Egymillió koldusszegény ír halt meg éhen, vérhasban vagy tífuszban, és a hírhedett koporsóhajókon további egymillió kivándorlását kényszerítették ki és finanszírozták a nagybirtokosok. (A kormány a gazdasági folyamatok természetes érvényesülését vigyázva folytatta a gabona és a hús kivitelét az éhen döglődő országból; jótékonysági szervezetekre, dologházakra, leveskonyhákra és rövid életű közmunka-programokra hagyva a gondot.) A földmívelők sorsán csak az 1879-ben szerveződött földreform-mozgalom (Land League) változtatott, mely végre kivívta a katolikus ír parasztok földvásárlási és –tulajdonlási jogát.

Itt áll hát előttünk egy munka, melynek minden mondatát át kell írni; melynek szerkezetét bárddal kell újraácsolni; melynek megértéséhez kulcsfontosságú információk hiányoznak; melynek következtetései fatálisan tévesek – mi a búbánatért kell ebből műsort csinálni?

A kérdés, melynek minden tagmondatát otrombán túlzóra fogalmaztam, mégiscsak ide kívánkozik – bár nem érzem jogosnak. A benne foglalt alternatíva szerint a Szegénység Irlandban megbízható, modern kiadásban megjelent (Eötvös József: Reform és hazafiság, publicisztikai írások, 1. kötet – Magyar Helikon, Budapest, 1978). Akit annyira érdekel, majd elolvassa.

Sokszor hallottam ezt a gondolatmenetet, és nagyon nem szeretem. Mert az „aki hülye, haljon meg” logikája diktálta. Ezt az amúgy igazán tisztességes kötetet ugyanis a mai világban évente húsz-harminc egyetemi tanerő, kutató, gazdaságtörténész ha elolvassa. Diákok, közrendű könyvolvasó magyarok biztosan nem. Ha ez a szöveg ott hagyatik a kötetben, akkor a kongó múzeumban, az irattár porában, a pokol tornácán hagyatik.

Ehhez viszont túlságosan jó.

Hadd hozok néhány példát mentségére, mentségemre.

Néhány tétel – aforizma – hatalomról, fölényről, előítéletről:

– Az alkotmányos szabadság sokaknak nem más, mint a politikai hatalomért vívott küzdelem; sokan vannak, kik politikai elveik tökéletességéről meggyőződve elfelejtik, hogy a meggyőződésért önmagát feláldozni kötelesség, de másokat vétek.

– Habár Dublin utcáin végigmenve a népet részegen dorbézolni látjuk, … nem a népé a vétek, nem azé, akinek meg kell felejtkezni magáról, ha örülni akar, akinek pálinkába kell fojtani emberi méltóságát, hogy elfeledje, mennyiszer megcsúfoltatott… teli gyomorral szép és könnyű erényről és mívelődésről szólani.

– Rendszerint a törvényhozó nem talál hívebb követőket, mint ha népek vagy néposztályok között különbségeket állítva, a nemzetiség színe alatt egyszersmind nagy néptömegeknek adja meg azon örömet, mellyel az egyes ember ezrekre lenézhet.

– Nincs jog, melyet drágábban fizetnénk meg, mint az, hogy embertársainkat elnyomhassuk.

– Hol nagylelkűbb a zsarnoki hatalom, mint mikor egy ocsmányság fizetése forog kérdésben?

– Ez a legnagyobb felelőssége minden törvényhozónak: minden, amit tesz, bármi vétkes s igazságtalan legyen, számtalan privát viszonyok alapjául vétetik; amitől egyeseket jogtalanul megfosztott, azt polgárai a törvény birodalmában birtokolják.

És egy hosszú monológ, egy szenvedélyes vallomás: az ifjú liberális vallomása a magyar hazáról:

„Emlegetnek néhányak még egy módot, melytől Irland gyógyulását várják, s ez a népességnek kivándorlás által eszközlendő kevesbedése.
kivándorlásra kényszeríteni
De vajon lehet-e a kivándorlásba nagy reményeket helyezni? Nem szándékom az eszköz kegyetlenségéről szólani. Ki hazáját szereti, ki csak egyszer élvezé azon boldogságot, melyet a hazának eszméje szívünkben gerjeszt, ki csak egyszer érezé a fájdalmat, melyet távol honunktól a legkisebb emlék, mely szülőföldünkre int, keblünkben kelt, az érezni fogja, hogy ezreket kivándorlásra kényszeríteni nem más, mint ezreknek életbeli boldogságát egyszerre elrontani, egyszerre feldúlni minden reményt, mely az embert életének első éveitől férfi koráig fenntartá, megkeseríteni minden emléket, mely fájdalmait vígasztalá. Az embernek szükséges egy hon, melyért fáradnia, melyért halnia lehessen; szükséges egy név, melynek említésénél felhevüljön; szükséges egy darab föld, melyet magáénak nevezhessen, bár nem volna is más joga reá, mint hogy elődei itt pihennek, hogy önmaga itt fog enyészni; s ki valakit ettől megfoszta, többet vett el tőle, mint amit a világ minden kincseivel adhatna.

De hagyjuk ezt, amit sokan úgyis az érzelgések sorába fognak számlálni…”

Nem baj, ha effélét legalább a Bartók rádió 1-2 százaléknyi közönsége hall időnként.

[1] A bevezetés ez ügyben is világosan fogalmaz: „Vágyteli tekintettel néztek a népek a tengerek királynéjára, reménnyel a nemzetre, hol szabadság s törvény századok óta frigyben él, s földrészünknek egyik éjszakibb országát kertté, lakóit egy nagy néppé alkotók: de Irland felszólal, s a nimbusz eloszlott. Most a zsarnok lép elénkbe, ki egy nemzetet hét századig elnyomva, miután nemzetiség, vallás s velök minden egyéb ürügy elhasználtatott, remegni kezd szolgája előtt.”

[2] Több jeles kortársától eltérően Eötvös volt annyira liberális, hogy a kisebb mértékű és törvénnyel szabályozott angliai szegénységet elviselhetőnek tekintse. Különösen az írországihoz képest.

[3] Két példa: Franciaország is katolikus: az angol népsűrűség nagyobb az irlandinál.

[4] Egy részét alább idézem.

[5] A Kádár-korszak legvégén volt a Rádiónak egy éber elnökhelyettese, aki Grósz Károly egyik beszédének fölvételét kigépeltette magának, s elkezdte – amúgy a papíron – meghúzni; idő múltán elkapta a buzgalom, és bele is írt…

felső kép | census.nationalarchives.ie