A SZÁZFORINTOS BOLT ELŐTT

A százforintos bolt előtt, ma délelőtt,
a fodrásztól visszafelé jövet,
a kiszáradt virágokat elszürkült, földszerű
masszában őrző, négylábú betontartó alatt,
a kidobott papírdobozok közt
találtam egy
fehér bőrűt, deklinek kivált alkalmas darabot,
kellően sérült, mocskolt, de még valamelyest
élő, szabad felületet,
s hónom alá csapva, vérmes reményekkel telten
hazavittem: írni, festeni rá;
szépen kisimogattam
ujjbeggyel, tenyérrel, és vadul körültéptem,
aztán csak néztem, csordogált az idő, elálmosodtam,
már délután volt, belemosódtam,
homály-mély
árnyékok közt a Retek utcai fodrásznő úszott arra
egy az egyben, ahogy mondtam neki, hogy
azért ne kopaszra, mintha kisfiú volnék ’43-ban
és Horgas János előmunkás most
csináltatna fényképet vasúti igazolványomba;
júliusom sötét zsákjában botologtam
mondatért dátumtól dátumig, születés- és halál-
napok, szerelmi évfordulók kerekedtek
körül (mindez belül) s megint eszembe jutott
ott, tapogattam csak félálomban, amit ébren is,
már napok óta, éjszakai álomban úgyszintén,
hogy meghaltjaim közül egynek biztosan
szeretném tudtára adni (L. L.-nek),
hogy mi történt,
mióta nem él, és kérdezni, ugye, előre milyen
kitalálhatatlan, mennyire idegen lett volna ez a
felemás vonszolódás (vagy mi ez az egyetlen
szóval mondhatatlan), ha
elénk áll, mint valódi,
testesült; de ő is szeretné-e tudni, mint majd én,
és jó lenne-e neki, nekem
(most és majd); már meginogtam: akarjam-e;
az idők, személyek, terek, valóságok,
az igenek és nemek dimenziótlan homálya sodort,
még jó, hogy fölriadtam, fogtam az asztal
sarkát, hogy el ne eresszen;
rajzolni kezdtem,
húzkodni fenyőágakhoz és madárlábakhoz,
szárnyakhoz, szemekhez hasonlító vonalakat
ecsettel a százforintos bolt előtt talált lapra.

A szerző képével.