Fenákel Judit

A SONTAGH LÁNYOK

2012 augusztus

A SONTAGH LÁNYOK
Maupassant lába nyomában 

Sontagh cukrásznak két lánya és harmadikra egy fia született. 

A fiút még a szolnoki gyűjtőtáborban elvesztették, mert éppen akkor kódorgott el ivóvizet keresni, amikor a csendőrök hajtani kezdtek bennünket a marhavagonokba, és Sontaghné meg a két Sontagh lány hiába sikoltozták Péterke nevét, a rettenetes lármában, ordítozásban, ütések zuhogásában nem hallhatta – erdőnyi vadállat rémült üvöltésévé lett az egész. Sontaghné reggeli imája aztán így kezdődött: Péterke, hol vagy? De akinek erre válaszolni kellett volna, süketnek tettette magát, és hallgatott. 

Sontaghné egyik betegségből a másikba esett, kétszer is elájult a cukorrépa-földön, amit zsidó ingyenmunkásokkal műveltettek. Két lánya, a göndör szőke Böske meg a szöghajú barna Manci nem győzött helyette dolgozni, nehogy az intéző vagy a munkafelügyelő észrevegye, kevesebbet teljesít, mint a többiek. A lányok dolgosak voltak és mosolygósak. Nem jókedvükben mosolyogtak, azt gondolták, ha szakadásig szedik a répát és közben jókedvet mutatnak, sikerül megmenteni anyjukat a kiselejtezéstől. El is húzkodták a beteg, kétségbeesett asszonyt egészen a felszabadulásig.

merre van a haza

Amikor a felnőttek észrevették, hogy már senki sem őriz bennünket (a német katonák is eltűntek a légópincének kinevezett veremből), lovat, kocsit szereztek, s a zsidók egyik csoportjával elindultunk haza (haza?) felé. Jött a Sontagh család is. Ők se tudták, merre van a haza, van-e még, de abban mind egyetértettek, hogy menni kell, aztán valahogy csak hazaérünk. A kis motyót meg Sontaghnét föltették a szekérre, és a Sztálin-orgonák rettenetes zenebonájában elindultunk. Ahol ránk esteledett, szállást kerestünk. Sok volt a kiürült ház, lakóik Isten tudja, hova menekültek, némelyik a terített asztaltól rohant a semmibe az oroszok hírére. Így aztán kenyeret is találtunk, néha tejet, egyszer még a leves is ott hűlt az asztalon, amit a háziasszony vacsorára készített. 

Bolyongásunk hatodik napján egy kollégiumban táboroztunk le. Katonásan sorakoztak egymás mellett az emeletes ágyak, volt rajtuk matrac, takaró, kispárna, s ha nem kelepelnek szüntelenül a fegyverek, a körülmények nyugalmas éjszakát ígértek volna. A nyugalom aztán pillanatok alatt ezer darabra szakadt. Az egyik asszony zihálva szaladt be a vécéről, a szomszédban részeg orosz katonák randalíroznak, jobb lesz innen továbbállni, amíg észre nem veszik a teremben a nőket. 

De már akkor ott is voltak. Két kivörösödött gyerekkatona lekapta válláról a puskát, és sűrű davajozás közben germánokat keresett a szoba sarkában meg az ágyak alatt. Germánokat persze nem találtak, de észrevették a két hamvas Sontagh lányt, a göndör szőkét meg a szöghajú barnát, akiknek arcára még a táborban rákövesedett a mosolygás, s most úgy festettek, mintha örülnének az egyenruhás látogatóknak. A katonák nem teketóriáztak, az egyik karon ragadta Sontagh Böskét, a másik nyakon csípte Sontagh Mancit, és hiába sivított Sontaghné, hogy vigyenek inkább engem, értem úgyse kár, a katonák röhögve kivonszolták a lányokat, és eltűntek velük a folyosó hajlatában. 

mind hallgattak az asszonyok

Én az egészből annyit értettem, hogy a katonák kegyetlenül bántak a Sontagh lányokkal, és hiába kérdezősködtem, senki se világosított fel, miért éppen őket vonszolták magukkal. Azon is megütköztem, hogy a reggeli indulásnál már ott toporogtak közöttünk, csapzottak voltak, a szemük bedagadt a sírástól, a ruhájuk is elszakadt, de senki se vigasztalta őket. Az anyjuk felkapaszkodott a szekérre, lehunyta a szemét, a szája mozgott, talán imádkozott, de a lányaihoz ő se szólt. Mind hallgattak az asszonyok, a két lány leghátul kullogott egymásba kapaszkodva.

 Mi hamar elköltöztünk a faluból, ahol valamikor azt hittük, otthon vagyunk. Anyu özvegyen maradt, én félárván, eszembe se jutottak a Sontagh lányok. De az a titokzatos éjszaka, amire a nyolcéves kislány semmiféle magyarázatot nem kapott, egyszer csak előásta magát a betemetett emlékezetből.

Anyu, kérdeztem minden előzmény nélkül, tulajdonképpen mi történt a Sontagh lányokkal? Hát nem tudod, csodálkozott anyu, Böske mindjárt a háború után férjhez ment egy tanyasi parasztemberhez. Van egy fia. Manci meg… – folytatta bizonytalanul – ő is férjhez ment. Milyen szép lányok voltak, sóhajtottam ábrándosan, miért kellett nekik így kapkodni? Böske teherbe esett, tudod,  a k k o r. Nem lehetett válogatni. 

Mancival később a Körúton találkoztam össze. Még mindig fényes szemű, szép mosolyú nő volt, rövid rókabundát viselt, a lábán körömcipőt, elmehetett volna modellnek, enyhén molett hölgyek tanulhattak volna tőle eleganciát. Esett vállú, Mancinál fél fejjel alacsonyabb, ferde mosolyú férfi kísérte. Ez a férje? Mintha nem volna komplett. Nem is – bólintott mellettem a barátnőm –, de hát kit kaphatott volna egy  o l y a n nő. Milyen? A barátnőm vállat vont. Ne játszd a hülyét, mégiscsak hagyták magukat megtaposni! Hagyták? – mondtam utána elképedten –, erőszak volt. No igen – bólogatott a barátnőm. – De tudod, hogy van?… az ilyesmihez kettő kell. 

előbotorkáltak emlékeimből

Attól kezdve a két Sontagh lány nem hagyott nyugodni. Előbotorkáltak emlékeimből, csapzottak voltak, szakadtak, bedagadt szemmel lemaradoztak a szekér mögött, tizenhat évesek voltak, mint  a k k o r. Így emlékeztem rájuk évekkel később is, amikor Böske meghalt valami újfajta fertőzésben, Manci meg felakasztotta magát a padlásgerendára.

kép | fortepan.hu