Ács József

A ROMLANDÓ TEST

2008 május

A ROMLANDÓ TEST
Nem kell nekem e sok félig üres maszk.
J
obb a bábu. Mert telt.
(Rilke: Negyedik duinói elégia)

 

Fél év munka nélkül, és mindjárt más színben látod a világot.

Anyámhoz mentem pénzért. Leültünk a szűk lakótelepi konyhában és szemembe mondta: mikor adott, hibázott. Ha már annyit mondtam, hogy felnőtt nő vagyok, dolgozzak inkább, ne kéregessek. Azért nem ad, mert nincs rá ok.

A barátnőm fizette az albérletünket, s nem tudtam, november végéig miből fogunk élni. Roland se hívott, mert megsértődött. Ülök csak, mondja, nem szólok, csak nézek. Ha nincs rá szükségem, legalább mondjam meg. Barátom a depressziómat úgy értelmezte, hogy nem szeretem. Hogy miatta forr bennem a gyűlölet.

akinek dagad a lába

Mariann hívott egyik délután: a Molett Ruhabolt keres eladót. Elmentem a megadott címre, ahol a molett főnöknő mindjárt kikérdezett. Ott végzett, a ruhaipariban? Zsíros, kerek arca volt, az a típus, akinek dagad a lába és már csak enni szeret. Kis bér és kis forgalom, sóhajtott, sajnos, az emberek vagy turkálnak, vagy plázákba járnak. Ő is bálából szerez be mindent. Lerobbant gyártelepeken, iparcsarnokokban kapkodja nejlonzsákokba az árut. „Ez van most, csillagom. Abból élek, hogy vasárnap zárva tartok.”

Ahogy állatkerti ápolók dolgoznak az orangutánok közt, az üvegfal mögött, úgy hajlongtam a kirakatban, aggattam bundát, húztam pulóvert a babákra.

Meg se kérdem, szólt a barátnőm este, mennyi a fizetésed.

Playingwithbrushes, flickr.com

Neked hoztam, tettem az asztalra egy doboz konyakmeggyet. Elvigyorodott, feltépte. Mindjárt kettőt kapott be. Rohanok, mondta tele szájjal, mert randim van.

Estére megint egyedül maradtam.

törtem a keményben

Reggel kilenckor még javában aludt. Tudtam, hogy nem hallja meg az ajtó kattanását. Olcsó tornacipőben, bordó pufikabátban igyekeztem a buszhoz. Az üzletben nem szóltam senkihez, csak ruhákat vállfáztam, hajtogattam, testek üres burkait csúsztattam jégfehér nejlonszatyrok üres burkaiba. Jólesett a molett-boltban lenni. Vágytalanná tett, mint a vágóhíd, a börtön, a hullaház vagy a proszektúra. A babák egyetlen, cső-forma lába, körtalpuk: rettenetes. Elnyaktilózott torkukba vert tompa baltanyél: merőlegesen meredt fekete, törpe csonk-fejük. De asszonyosan telt henger-testüket szépnek találtam. Állnak mereven, gondoltam, nem fogynak-híznak, mégis elevenebbek nálam, királyi tartással vonulnak, hótisztán. Elég, ha vannak. S úgy vannak, ahogy. Önmagamban nem találtam ekkora nyugalmat sosem. Sem szerepet, melyet betölteni vágytam vagy betölteni tudtam volna: törtem a keményben, szétfolytam a lágyban. Nincsen tartásom, mondták. Vagy: túl merev vagyok. A bábok időtlen tökéletessége vonzott, de mellettük, úgy éreztem vak vagyok, gyenge és ostobácska.

Példázzák, aminek lennem kellett volna, de nem lettem soha.

Albérlő barátnőm egy téli este azzal kezdte, hogy szerelme nagy lángon lobog, s barátjával úgy tervezik, összeköltöznek. Rám nézett, félve. Nem tudja pontosan, mire gondolok. Semmire, mondtam. A szívem éppoly egyenletesen vert, mint annakelőtte. Újévig maradhatok? Persze, vágta rá. Örült, hogy ennyivel könnyíthetett bűntudata terhén.

Aludni jártam csak haza. Esőben mentem, fázva csatangoltam, kirakatfényekben álltam. Nyomorék zsömlét, lópárizsit vettem méregdrágán az éjszakai boltban. Minden szánalmas, nedves, romlandó anyag! Szottyadt körték, joghurt, erjedt szőlő. Neonfényben negyven véres csirkenyak. Avas disznózsír holtfehéren, kőkeményre száradt kolbász, fullasztó nápolyik.

Hétfő reggel jött a hír, hogy főnöknőm kórházban van, nagybeteg. Két hete van hátra, mondta kurtán a férje. Hol van, melyik kórházban? Nem árulta el. Másnap azzal kezdte, hogy felszámolja a boltot. Szörnyeteg, magyarázta a kolléganőm. Kezdettől gyűlölte ezt a rongyos foglalkozást. Másnap az árut eladtuk kilóra, kitakarítottuk a boltot, felmostunk. A legnagyobb kirakatban ott állt két darab egylábú bálvány, leltár szerint az előző tulajdonostól. Nekünk mennünk kell, a két bábu itt marad.

Thomas Hawk, flickr.com

Kortalan, sebezhetetlen lények. Sejtettük, hogy elénk kerülnek egy nap, mert túlélnek minket, romlandó testeket.

Vitrinben a világ királyai. Te kallódó rongy lehetsz csak.

felső kép | petalouda62, flickr.com