Kapitány Máté

A RÉVÉSZ CSÓNAKJA

2011 március

A RÉVÉSZ CSÓNAKJA

Karó Imre ingujját könyékig gyűrve még egyszer nekiveselkedett az iszapba ragadt csónaknak. A folyó lankás partja a hosszú évek során olyannyira megszívta magát a sötétlő vízzel, hogy az erre járók lábáról egy-egy nagy cuppanással rendre letépte a gumicsizmát, Karó Imrét azonban most először tréfálta meg az iszap. A görnyedező férfi hetven is elmúlt már, és ifjúkora óta révészként dolgozott, de ilyesmi sohasem fordult elő vele. Mi lesz, ha valaki éppen most akar átkelni a folyón, gondolta aggodalmasan, miközben inas karja megfeszült az erőlködéstől. A gazdájánál is idősebb csónak, az öblös és erezett fatest magatehetetlenül fuldoklott az iszamós öleléstől. Karó Imre térdig állt a vízben, a fekete felhőket sodró folyó csendesen hömpölygött körülötte. Hórukk, szuszogta az öregember, mintha más valakit biztatna. Cuppogott az iszap, de nem engedett. A révész teljes súlyával hátradőlt, úgy próbálta húzni a máskor vígan billegő csónakot. Ujja lecsúszott a peremről, és Karó Imre a folyóba zuhant. A vízből kikászálódva nagyot káromkodott, eddig csak a nadrágja volt vizes, most már inge is sovány testére tapadt. Elkeseredve, vicsorogva rángatta a csónakot, de az egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt az ingoványba.

szükségem van rád

Megriadt madarak röppentek fel, fiatal pár lépett elő a közeli fák takarásából. Meglátták az öreget, oda is ballagtak hozzá, egymásba karolva, gondtalanul. Jó napot kívánok, köszönt illedelmesen a srác, látom, gondja van, hadd segítsek! Karó Imre ráemelte félberepedt tekintetét, végigmérte a mosolygó lányt is, majd rájuk vakkantott, hogy boldogulok egyedül. A srác zavartan nevetett, de barátnője unszolására még egyszer felajánlotta segítségét. Karó Imre most már elvesztette türelmét, rekedt hangján rájuk rivallt, hogy ha át akarnak menni a túlpartra, akkor várniuk kell, mindjárt kihúzza ő a csónakot, aztán indulhatnak, de csak fémpénzzel lehet fizetni, mert a papírpénz elázhat, meg különben is utálja. Ha viszont nem akarnak átkelni a folyón, akkor menjenek tovább, zavarják a munkáját. Azok összenéztek, a srác kedvét vesztve rálegyintett az öregre, azzal maga után vonta barátnőjét. A vén révész morogva bólogatott, és sokáig abba sem hagyta, csak rázta-rázta a fejét, fel-le, görcsösen, alig bírt megálljt parancsolni neki. Eszébe jutott, hogy egyszer régen egy özvegyasszonyt vitt át a folyón, és az annyira huncut volt, annyira régen ölelte férfi, hogy ott a csónakban felajánlkozott neki. Karó Imre meg, ifjú pályakezdő, ott helyben, az ingó ladikban tett tanúbizonyságot kiváló egyensúlyérzékéről. Nekem aztán nem kell segíteni, morogta az öreg. A fiatalok addigra eltűntek a folyókanyarban, a révész megborzolta ritkás, ősz haját, köpni szeretett volna, de a komor folyóba nem akart, úgyhogy inkább lenyelte. Tenyerét ráncos nyakába törölte, hogy ne csússzon, úgy ragadta meg újra a csónakot. Gyere ki onnét, suttogta, gyere, cimbora, szükségem van rád. A csónak még beljebb fúrta orrát az iszapba, tapodtat sem mozdult. Úgy viselkedsz, mint egy sértett lotyó, hörögte a vénember, de azért csak húzta, húzta tovább.

IamDoctorEgg, shutterstock.com

Hideg volt a víz, hideg volt a feltámadó kora esti szél is, a révész kezdett átfázni. Lehet, hogy itt kellene hagyni éjszakára, fordult meg a fejében, úgyse viszi el senki ezt a rozzant, szuvas csónakot, este nem is igen jön utas. De aztán arra gondolt, mi van, ha valaki mégis át akar kelni a sötétben, ki viszi át, ha ő itthagyja az egészet. Karó Imre csúszkálva, kapaszkodva, néhányszor hasra vágódva kibotorkált a partra, lába és válla remegett. A hamuszín fűbe dobott zsákvászon batyuból előbányászott kenyeret, hozzá paprikát és kolbászt, azzal csitította követelőző gyomrát. Rágás közben reszketett az állkapcsa – elgondolkodva nézte a fogságba esett csónakot. A batyuból kiemelt még egy olajjal átitatott gyolcsban végződő fáklyát, a földbe szúrta, majd öngyújtójával lángra lobbantotta. Leguggolt, lenyelte az utolsó falatot, és tenyerét a tűznek tartva melegedett. Akkor meg szemerkélni kezdett az eső, gyűrűket tépett a vízen, a révész sóhajtott, de nem szentségelt, csak felpillantott az összeugrott égre. Jaj, te, dörmögte, azzal lassan felállt és visszagázolt a folyóba. Leszállt az ólmos este, súlyosan, két vállra fektetve mindent. Csak Karó Imre volt talpon, ő ácsorgott térdig a vízben, kissé nyitva maradt, levegő után kapkodó szájjal, mint egy vénséges ponty. Noszogatta, biztatgatta a csónakot, ha már karjával nem bírta. Mozdulj, cimbora, dünnyögte. A csónak azonban cserbenhagyta, nem moccant.

ne kínlódj tovább

Karó Imre széttárta karját, homlokán kopogott az eső. A part laza földjébe döfött fáklya lángja meg-meghajlott az erősödő szélben. Az öreg révész finom siklás hangjára lett figyelmes, egy evező halk kotyogással emelkedett ki a vízből, hogy aztán újra alámerüljön. A vénember csodálkozva fülelt, a folyónak ezen a szakaszán senki sem evezett rajta kívül, ez az ő átkelője volt. Az est hálóját karcsú ladik szakította át, benne magas, vékony és sápadt férfi állt, de olyan biztosan, mintha betonon várakozna. Karó Imre leeresztette karját, és az érkező alak felé fordult. Az megállította könnyen suhanó csónakját, az evezőt lefektette, és megszólította a révészt: hagyd ott, ne kínlódj tovább, majd én átviszlek. Erre a szikár férfira nem mert ráripakodni az öreg, de büszkeségét őrizve kihúzta magát, és azt mondta: itt én vagyok a révész, itt én viszem át az embereket, és engem senki fia nem szállítgat! A fakó arcú idegen, mintha meg sem hallotta volna, kinyújtotta karját, és pengehangján újra szólt: ne makacskodj, az a csónak az iszapban marad, nem éri meg erőlködni. Karó Imre sértetten mordult, összeszorította szederjes ajkát, a fogai közt szűrte a szavakat: különb ez a csónak bármelyik cicomás ladiknál.

Az idegen révész újra nyújtotta karját: elég lesz már, barátom. Karó Imre elfordult tőle, és még elkeseredettebben rángatta a maga csónakját. A szemerkélő eső közben záporrá vadult. A csónakfenék kicsit megemelkedett, mielőtt alámerült az iszapba. Sárbuborékot pukkantott, és végleg eltűnt. Karó Imre hitetlenkedve nézte a helyet, ahol az előbb a csónakja volt, a levegőt is tapogatta. Percekig állt így, mint valami selejtezésre szánt, összegabalyodott madzagú bábu, aztán odafordult a türelmesen várakozó idegenhez. A fáklya még dacolt az éjszakai viharral. A vénember úgy bólogatott, mintha jóváhagyna valamit, fel-le, fel.

Az öreg révész levette átázott ingét, a vízfelszínre terítette, és nyugodtan mondta: jól van, ha így állunk, ne várjunk tovább, vigyél! Bemászott a karcsú ladikba. És papírpénzt elfogadsz?, kérdezte komoran, és kíváncsian figyelte az idegent. Nem, nem fogadok el! Karó Imre elhelyezkedett a csónakban, és alig hallhatóan dünnyögte: helyes, helyes.

felső kép | Zwiebackesser, shutterstock.com