Levendel Júlia

A RENESZÁNSZ CSILLÁR

2003 március

A RENESZÁNSZ CSILLÁR

Kivételesen jól sikerültek akkor az üzletek, méghozzá olyan sorozatba rendeződve, amely egyre jobbal kecsegtetett. Svéd cégnek irodabérlés, a következő napon lakáscsere, és ahogy a két fél kifizette a közvetítés díját, szinte ahogy kiléptek az irodából, szólt a telefon, és megfelelő, vagyis luxusszintű követi rezidencia után érdeklődtek – igaz, még csak óvatosan kérdezősködtek a kínálatról, és János, noha lankadatlanul és huzamosabb ideje gyakorolta magában a foglalatosságához nélkülözhetetlen lelki tartást: „nem készpénznek venni”, „nem ugrani”, „nem lelkesedni”, hagyta a botlást, s örült már, hogy végre fordul a kocka, most majd ez is bejön. A rezidencia is meg a többi, érdemes volt kipróbálni, szívni és gunnyasztani itt, hülyét játszva eltűrni Koleszár húzásait, és még hülyébben ábrándozni valami csodáról – érdemes volt, mert a csoda igenis van, úgy van, ahogy öt- meg harmincöt évesen képzelte, pontosan olyan, és pontosan úgy közelít most. Valami láthatatlanná tevő köpenyben kúszik a kapu felé, áthatol téglán, üvegen, a legvastagabb tölgyfán, hipp-hopp ideér, ő pedig egy-kettőre megalapozhatja, sőt biztosíthatja… Mit? Azt mondta, amit gyerekkorától hallott, hogy a családja jövőjét, de erről a jövőről nem voltak elképzelései. Még varázsköpenyt sem dobhatott rá. Az biztos, hogy nem kúszott, de nem is állt. Megválaszolhatatlan. Eltolta hát a mindent kétségessé tevő kérdést. Ha majd sikerül megalapoznia, és ezzel együtt sikerül bebizonyítania, hogy ő is képes a megalapozásra, akkor majd azt is tudni fogja, hogy mit alapozott meg.

talán ártalmatlan bolond

Jókedvű volt, mióta ebben az ingatlankereskedésben tengeti létét, először igazán bizakodó, nyilván azért is állt kötélnek, hogy bezárja az irodát és azon nyomban elmegy a rejtélyes pasassal; hiába mondom el magának, miért kell másik lakásba költöznöm… nem érdemes belefogni… nekem nincsenek olyan képességeim, hogy lefessem… úgy értem… szavakkal… bolondnak nézne… érzem, hogy ha egyszerűen csak elmondanám, ha annyit mondanék magának, hogy megörököltem valamit… egy nagy értékű… nem is dísztárgy az… higgye el, én ezt nem tudom megmagyarázni… de ha eljön velem, maga egy szempillantás alatt megbecsüli és megérti, és akkor egészen másképp viszonyul a dologhoz… ide hallgasson! engem már olyan sokszor becsaptak, hogy alapos leckét vettem bizalmatlanságból… én őszintén megmondom, a maga helyében nem mennék el garancia nélkül egy idegen emberrel… ki tudja, hová… miért… ne bántódjon meg, de ragaszkodom ahhoz, hogy maradjon itt valami garancia… úgy értem, valami zálogféle… ami a magáé lesz, vagyis lenne, ha… hogy ne érezze úgy, hiába fecséreli az idejét… leteszem az órámat… vagy az igazolványaimat… de azokkal semmire sem jut… vagy ha nem bántom meg… végül is mindkettőnknek ez a legegyszerűbb, hát nem?… mégiscsak ez a legtisztább… leteszek tízezer forintot… tessék!… rá a hamutartó… egy óra alatt megjárjuk, és ha maga lát fantáziát a dologban, szépen visszaveszem ezt a tízezrest… maga a cserén majd megkeresi a sokszorosát; beleszeretett a saját ötletébe, holott éppen a zálogosdi bizonyította, hogy bolond – talán ártalmatlan bolond. János ráhagyta.

Az amszterdami Portugál Zsinagóga csillárja, wikipedia. com

A Harcsa utcai ház negyedik emeleti lakása valaha többszörös társbérlet lehetett, a hatvanas évek vége felé bizonyára vételre ajánlották a bentlakóknak, végül a két tulajdonos családnak engedélyezték a leválasztást. Csak a lépcsőházi tér növelésével tudtak külön bejáratú lakásokat kialakítani, de amit az átépítés során elcsentek a régi, nagy lakásból, félig-meddig azt is visszavették: a két lakás előtt vasráccsal kerített közös előszobaféle maradt. A 2/a jelzésű, kétszobás lakás nagyobbik szobájában hatalmas perzsaszőnyeget terítettek le, nagyobbat a helyiség alapterületénél, így a falak aljába is jókora felhengerített darab jutott. A szőnyegen – s talán épp az adjusztálástól hatott a látvány múzeumi képnek – ezüstkaros csillár hevert. Ágyat, asztalt, szekrényt zsúfoltak a kisebbik szobába, úgy tűnt, hogy mindent, ami a hétköznapokon szükséges. A hurcolkodás nemrégiben történhetett, mert a férfi is idegenül csetlett-botlott az érezhetően ideiglenes berendezésben. Mint amikor festetnek, s egyik szobából a másikba tologatják a bútorokat; nohát ezt kellett volna elmondanom magának… a szőnyeget, s ami a szőnyegnél sokkalta értékesebb és különösebb: ezt a reneszánsz csillárt örököltem a nagybátyámtól. Bolondos agglegény volt… pontosan olyan, ahogy régi regényekben leírták… ő maga is régi volt… érti, hogy gondolom? .. a kinézete meg a viselkedése… a kifényesedett öltönyei, mind mellénnyel persze, és akár hiszi, akár nem, gyakran előhúzta a láncos zsebóráját… nem azért, hogy dicsekedjen vele… nem hiszem, hogy érdekelte, ki mit gondol róla… mintha egyáltalán nem törekedne arra, hogy valamilyennek hasson, és mégis mindent úgy csinált, hogy valami réges-régi várakozásnak megfeleljen… azért vette elő az aranyláncos órát… érti?… azért kattintottá fel a fedelét… nem gondolom, hogy az idő múlását akarta ellenőrizni… vagy idegesen talán azt is… de leginkább azért, mert így illett tennie… ezeket komolyan mondom… mintha folyton azt játszotta volna, hogy ő egy régi vágású, bolondos agglegény… bár nem játszotta… valami kényszerítette… az is, hogy kis bajuszt növesztett… s persze alacsony volt és vékony, minden adottság rendelkezésére állt… oldalra fésült kevéske haj, de nem őszült meg… szóval mintha száz évvel korábbról idecsöppent volna… de mindez nem tartozik a témánkhoz… csak annyiban, hogy nekem sejtelmem sem volt erről az örökségről… hogy Berci bácsi végrendelkezik majd, s hogy egyáltalán van neki miről végrendelkezni… őrületes meglepetés volt. Pontosabban még most is az… hogy én ügyvédi értesítést kapok, hol vehetem át az örökhagyó ajándékát… ezt a szőnyeget és a csillárt. Buta tréfának véltem a dolgot, s fel sem ötlött bennem, hogy valójában mit kapok… A feleségem mondta, hogy menjünk csak, hozzuk el… de úgy képzelje, hogy potyára autóztunk kétszáz kilométert, mert hát a kocsiba nem fért be… jó, most már mindegy… beszéljünk a jelenről. Arról amit lát… és ugye, igazam volt? Ezt látni kell! Ez egy reneszánsz csillár megbecsültettem… nem érdekes, hogy hány millió, mert úgysem akarom eladni. Persze akárki azt mondhatja, hogy egyszeriben vagyonos ember lettem… de nem ilyen egyszerű, és nem is ennyire mesés. Látja, én józanul intézkedni akarok. Először is: a szőnyeget eladom… és hogy kimondjam végre: itt van ez a lakás… látja, szép lakás, de itt nem helyezhetem el a csillárt… olyat találjon nekem… szóval olyan lakást, ahol használhatom… Így ahogy mondom: használni szeretném ezt a csillárt… arra akarom használni, amire teremtették… és ugyebár nem túlzás teremtésről beszélni… láthatja… először is a szoba magassága legyen megfelelő… A műkereskedő annak rendje és módja szerint írásba foglalta a szakvéleményét. Nyolcvan vagy már száz esztendeje is megvan, hogy átalakították, már akkor alkalmassá tették, hogy villanyvilágításos lakásban is használni lehessen… később még egyszer korszerűsítették… Sokáig vizsgálta… jó alaposan… az ötvösmunkát legtovább… egyébként azonnal meg akarta vásárolni… Nem! Azt az első pillanatban tudtam, hogy nem adom el. És akármilyen friss a história… nem… nem alakulhat úgy, hogy meggondoljam… nem gondolom meg… egyelőre csak azt érzem, hogy lépésről lépésre, mindig a sürgető feladatokat kell megoldanom… a többiről majd később… ha elrendeződtek az ügyeim… elhatároztam, hogy akkor felderítem a csillár történetét… most még nem is sejtem, miképpen került Berci bácsihoz, és hogy az öreg miért tárolta Almádiban… még szédült vagyok… ne nevessen ki, de néha azt érzem, vigyáznom kell magamra… mintha belecsöppentem volna valami krimibe. .. vagy nem is tudom… kísértethistória? Mi ez?… Regény vagy mozi?… és annyira váratlan… Az ember meg akarja érteni, ez természetes, nem?… azt is, hogy mi van a titokzatosság mögött… hogy örömöt akart szerezni Berci bácsi, vagy… inkább nem is mondom… nem vagyok babonás, de roppant furcsa… gondoljon csak bele… nagyon-nagyon furcsa… mindenesetre nem szeretném Berci bácsit követni a bolondságban… az emberek könnyen átváltoznak… Észrevette már? Hihetetlenül gyorsan… és észre sem veszik. A szőnyeget, mint mondtam, nem könnyű szívvel, de eladom… Valamennyi pénz feltétlenül kell a cseréhez… nemcsak a költözés, ugye… de ami ilyenkor még velejár: a festés, a mázolás, kisebb-nagyobb alakítás… így első látásra mit gondol: mire számíthatok?

hatalmas polipféle

Hónapokig nem akadt olyan megvásárolható ingatlan, amely otthona lehetett volna a reneszánsz csillárnak, János megígérte, hogy a legcsekélyebb esélyessel is jelentkezik, de a több ezer cím között nem volt esélyes. A Harcsa utcai negyedik emeleti, lift nélküli lakást is bajos eladni, még ha jóval értékén alul kínálgatják, akkor is csak a csoda segíthet, s már ahogyan az ilyen históriákban szokásos: Berci bácsi csodatévő képességéből erre már nem futotta. Szegény ember! Esténként a zsúfolt kisszobából át-átlopakodik a nagyba, kerüli az asszony szemrehányó vagy aggódó pillantását, úgy surran, olyan óvatosan nyomja le a kilincset, mint aki tilosba-zavarosba merészkedik. Világosságot csinál. Két rizslámpájának tompa fényében nézi a földön fekvő csillárt. Hatalmas polipféle, s még így, megdöntve, kihalászva is gyönyörű. Az ezüstkarok, látja, kecsesen lebegni igyekeznek.

Pannonráma című dekameronból
felső kép | Jan Van Eyck: Az Arnolfini házaspár (részlet), wikipedia.org