Ács József

A PUSZTULÁS SOROZATGYÁRTÁSA

[SZÁZ ÉVE MÁR]

A PUSZTULÁS SOROZATGYÁRTÁSA

A technokrácia a hatékonyság folyamatos növelését hirdeti. Állandóan újít, reformál, és mindent kiiktatna, ami a hatékonyság akadálya lehet. Jacques Ellul francia szociológus már az 1950-es, 60-as években megfigyelte, hogy nem a széles értelem­ben vett (a gépek mellett például a szervezetépítési módszereket is magá­ban fog­laló) tech­nika alkal­mazkodik a társadalomhoz, annak „értékrendjéhez”, inkább fordítva. Nem az igény születik meg, és annak betöltésére fejlesztenek ki valamilyen technikát, hanem a technika bel­ső logikája diktálja a fejlesztéseket, s ezeknek keresnek alkalmazási módokat (az intéz­ményesítés vagy a piaci értékesítés reményében).

mi a cél?

De ha minden tech­­nika a hatékonyság növelésével igazolja magát, ki dönti el, mi a cél? Milyen szempontból legyen hatékony vala­mi? Egy hidrogén­bomba az élet fenn­tartására és táplálására például egyáltalán nem alkalmas. S mert a haté­konyság szempontjának meghatározása hatalmi kérdés, a haté­konyság álta­lá­ban a hatalom hatékonyságát jelenti. A szűkebb értelemben vett műszaki hala­dás motorja a haditechnika: onnan szivárognak alá a mindennapjainkat kényel­messé tevő (és átalakító) jótétemények, mint a sugárhajtású repülőgép, a GPS és az internet.

A képen az acélsisakra függesztett láncok az első világháborús katona szemét védték a kósza repeszektől és kődaraboktól — egyszerre csök­kentve és növelve a gyilkolás hatékonyságát.

A hatékonyság parancsa a haditechnika alakulásától függően ön­magában is a legkülönbözőbb társadalmi következményekkel járhat. Ahol a küzde­lemben hasz­ná­latos fegyverek könnyen elérhetők, előállíthatók és kezel­hetők, ott a harcoló felek általában nagy lét­szá­mú, toborzott tömeg­­hadsere­gekkel vonulnak egymás ellen — hisz különleges kiképzésre nincs szükség, a költségek viszony­lag ala­csonyak, a számbeli fölény pedig előnyös. Ha a fegyverek viszonylag drá­gák és haszná­latuk komoly ki­képzést kíván, a harcot kisebb létszámú, specialista (több­nyire zsoldos) seregek folytatják. Az első eset a többség, a második a tehetős kisebbség uralmának kedvez.

Egy példa: a 19. században az iparosodás következtében gyorsan terjedő, egyre megbízhatóbban működő és egyre olcsóbb lőfegyverek hatására újra megjelentek a toborzott tömeg­had­seregek. A poten­ciális ellenfelek számbeli fölénye miatt aggódó nemzetállamok szövet­ségi rendszerek kiépítésével igyekeztek javítani helyzetükön, ami a problémát nem oldotta meg, csak magasabb szint­re helyezte, a politikai taktikát bonyo­lul­tabbá és még kiszámít­hatat­la­nab­bá tette, a semlegesség esélyei pedig jócskán megcsappantak.

óramű­szerű pontossággal

A nagy létszámú tömeghadseregek irá­nyítását elsősorban a hadvezetés és az egységek közötti lassú és nehézkes kap­cso­lattartás akadályozta. A porosz Helmuth Karl Bernhard von Moltke, a 19. század legsikeresebb stratégája a hatékonyság növe­lése érde­ké­ben a csapatok moz­gatására a kor legfejlettebb szállítóeszközét, a vasutat alkalmazta, kommunikáció céljára pedig a távírót. A mozgó­sí­tás folya­matát és az időrendet is tartal­mazó pontos haditervet előre kidolgozták, s ezt minden egység­nek szigorúan be kellett tartania. Ha az alkotó­elemek a helyükre kerültek, a gépezet óramű­szerű pontossággal működött. A haditerv viszont rendkívül merev volt, változ­tatásra nem sok lehetőséget adott.

Ha a hasonló létszámú haderőt kiállító nemzetállamok vala­melyike kevésbé hatékony sereget szervezett, az alulmaradást kockáztatta, így a leg­fejlettebbnek számító, a mozgósítástól a csapásmérésig mindent egyetlen műveletsorba ren­dező porosz hadseregszervezési technikát vezették be. Ennek rugalmatlansága miatt azon­ban a mozgósítás lényegében a szomszédos állam meg­táma­dá­sát, a mozgósítás időigénye miatt pedig minden késlekedés a vereség kockázatát jelentette. A szövetségi rendszerek mellett ezért szélese­dtek ki szinte robbanásszerűen a konfliktusok.

A totális harcba az emberek sosem látott tömegeit csakis nagy­sza­bású és köz­érthető célokért lehetett bevonni – a tényleges okok, a gazdasági érdekek és a nagyhatalmi stra­tégia erre nem voltak alkalmasak. A totális mozgósítás és a hatékonyság kényszere egyúttal megteremtette a tömegek mozgó­sításának hatékony technikáját is: a propagandát.

A hatalom birtokosai saját hatalmuk gépe­zetén keresz­tül, áttételesen cselekednek. Mennél nagyobb a hatalmuk, annál áttételesebben. Ez veszedelmes pozitív visszacsatolást ger­jeszt­het. Az effajta cselekvésnek ugyanis a hatalom növekedésével egyre inkább másutt kelet­kezik a hasz­na, és másutt a kára. A hatal­­mon lévők mindinkább olyan sajátos látszatvilág­ban találják magu­kat, ahol elmarad­nak a tettek­ – egyébként szükségszerű –következ­mé­nyei, ami meg­erősíti minden­ható­ságuk téveszméjét.

A következményekkel nap mint nap szembesülő alávetettek általában érzékelik a szisztéma roncsoló hatását, és ha a hatalom kényszerei miatt nyílt szembeszegülés nem lehetséges, igyekeznek kibúvókat keresni: nem hajtják végre, vagy, miként Švejk, átértelmezik az egyre képtelenebb paran­csokat. Hazudnak a hatalmasoknak. Így kialakul a hatalom körül egy második szigetelő réteg, mely, ha kellőképpen meg­vastagszik, akár tartószerke­zetként is szolgál.

Az első világháborúban sok millió ember fizetett az életével, mert a vezér­karokat tulajdon hatalmuk a látszatok világába zárta.

a hatalom új rendszerei

A 19. századi stratégák utódai papíron végső­kig kidolgozott haditervekkel vágtak neki a háborúskodásnak, s ha a gépezet elakadt, minden felborult. A hadveze­tések tűzön-vízen át ragaszkodtak a ma­guk hadá­szati elveihez — például a vonal­szerűen kialakított frontokhoz, a zárótűz alkal­mazá­sá­hoz — még akkor is, mikor ezek hatás­ta­lan­sága bebizonyosodott. A következményeket a mészárszékké ala­kult frontvonalakra folyamatosan kihaj­tott embertömegek viselték. Az erőforrások koráb­ban sosem látott mozgósításának kényszere a hátor­szágok működését is fel­forgatta: pénzügyi, gazdasági, társadalmi változások kezdődtek. A blokádok megszakították a gazda­sági kapcsolatok korábbi rend­szereit, a hadi­gazdaság áruhiányt hozott, a harci morál fenn­tartása érdekében kiszélesítették a cenzúra és a propaganda eszközeit, az aranystandard fel­függesz­tésével bankhitelekből finanszírozott háború a pénz szaporításával és az áruk megsem­mi­sítésével súlyos inflációhoz, elszegényedéshez vezetett, meg­ingatta a középosztályt, elhintette a későbbi elégedetlenség magvait, megtizedelte a férfilakosságot és bevonta az ipari munkába a nőket. Az emberek gyanútlanul azt gon­dolták, a változások ideiglenesek, és ha elhallgatnak a fegyverek, a világ lassacskán visszatér 1914 előtti állapotába, ám a változások sok­kal nagyobb léptékűnek bizonyultak, semhogy bármi visszafordítható lett volna. A két világ­há­ború közötti korszak súlyos válságokat hozott az eladósodott államok életében. Ki­épül­tek és mű­ködtek a politikai és a politikán kívüli hatalom új rendszerei, de hogy miféle borzal­mak nyomán lép majd át a világ a következő kor­szakába, s milyen lesz az újabb világháború, még senki sem tudhatta.

Az első világháború haditechnikai vívmányai, a bombázásra alkalmas repülőgépek, a tankok, a nehéztüzérség hozzáférhető fegyverek lettek volna, ha 1914-re nem állnak készen azok a pénz­ügyi technikák, ame­lyek lehe­tővé tették az államoknak, hogy minden erőforrásukat mozgó­sítva berendez­kedjenek a halál tartós sorozat­gyár­tására.

némán zuhan

Az első világháború tapasztalatai rettegést szültek: mindenki a szö­vetségi szerződésekben és garanciákban reménykedett, amelyekről kiderült (ha előbb nem, hát a spanyol polgárháborúban), hogy a gyakorlatban nem sokat érnek. A második világ­égés még őrül­tebb fegyverkezési hajszát indított el. A katonai tömbökbe szerveződő harcoló felek rohamtempóban dolgoztak a tö­me­gesen gyártott és bevetett fegy­verek tökéletesítésén, s közben abban a megváltó, mindennél hatékonyabb csodafegyverben remény­kedtek, amely egy csapásra véget vet a küzde­lemnek. A németek V-2-höz fűzött remé­nyei nem váltak valóra. A hang­sebességnél gyor­sab­ban, s ezért némán zuhanó 12,5 tonnás szerkezet Antwerpen és London lakóit rette­gésben tartotta ugyan, de a háromezer rakéta gyártása közben a földalatti üzemben több kény­szer­mun­kás és táborokból odavezényelt fogoly halt meg, mint ahány embert a becsapódások megöl­tek. Mint tömegpusztító fegyver, önmagában nem volt különösebben hatékony, konstruk­tőrét, Wernher von Braunt más szempontok vezették: ő a műszaki fej­lesztés belső logikáját követte (ahol a szerkezet előbb van készen, mint az igény), s a háború után az ame­rikai űrprogram irányító­jaként juttatott embert a Holdra.

1945-ben, mikor a világháború felerészben már véget ért, valóban megjelent a csodafegyver. Bár a maghasadást két német tudós, Otto Hahn és Fritz Strassmann fedezte fel 1938 decemberében, az atombombát (és a később kidolgozott hidrogénbombát) az Egyesült Államokban építették meg. Pusz­tító ereje, előállítá­sá­nak nehézsége és költségei miatt a specialisták fegyvere lett, megjelenése logikailag véget vetett a tömeghadseregek korszakának. A nukleáris fegy­ver hatásainak nyilvánosságra kerülése után háborúban már nem alkalmazták, rá alapoz­ták viszont az elrettentés doktrínáját.

Bertrand Russell ezért tartotta az atombombát a világbéke igazi zálogának.

Ahogy az atomfegyverek monopóliuma megszűnt, és meg­je­len­tek a tech­nikai haladás szellemében rakétákkal kombinált, távoli cél­pontokat elérő nukleáris robba­nófejek, hasonló patthelyzet alakult ki, mint az első világháború előtt, mikor úgy tűnt, az nyer, aki előbb támad — csak épp az első csapásmérés képessége már perceken múlik. Az is világossá vált, hogy mivel az ellenfél valamennyi kilövőállását nem tud­ják egy­szerre megsemmisíteni (ráadásul azok egy részét időközben nehezen lokalizál­ható tenger­alattjárókra telepítették), komoly következményekkel járó ellencsapás várható. A konfliktus gyors eszka­lációja, amit először az első világháborúban tapasztaltak, az egész boly­góra kiterjedő atom­háborút idézne elő, ami az elsődleges romboláson túl a sugár­szennyezés, majd a nukleáris tél következtében az emberiség és az élővilág nagy részének pusztulását okozná.

A fegyver hatékonysága nem azonos a hatalom hatékonyságával.

a globalizáció hatalmi rendszere

A globalizálódó és globalizáló hatalom időközben kidolgozta a kényszerek nyers erő­nél sokkalta haté­ko­nyabb, „puha” technikáit. Nyers erőt az egy­más­nak feszülő szuper­hatal­mak csak befolyási övezeteik vitatott érintkezési pontjain, a helyi erők ellen korlátozott eszközökkel vívott harcokban alkalmaztak (Koreában, Vietnamban, Afga­nisztánban, utoljára Irakban). Katonai erőt ma többnyire a szűkülő erőforrások, ritka nyersanyagok megszerzésére használnak (a Közel-Keleten, Afrikában), de inkább csak áttételesen, birodalmi eszközökkel, a helyi erők megosztásával, fanatizálásával, felfegy­verzésével, egymás elleni harcba küldésével. A globalizáció hatalmi rendszere a pénz­moz­gá­­sokat és a tömegkommunikációt — megint csak a „kényelem” és a „hatékony­ság” jegyé­ben — előregyár­tott csator­nák­ba terelte, a szabadság szimbólumaként ünnepelt, horizon­tá­lisan terjeszkedő világhálót ki­használva pedig meg­kezdte a valós idejű adatgyűjtést és befolyásolást, kiépítve a függések és hozzáférések sza­­­bályozásának totális rendszerét. A valóság virtuali­zálása az emberi visel­ke­dést minden korábbinál formálhatóbbá tette, a tömegek érzületének, meggyőződéseinek, főként pedig cselekedeteinek befolyásolására kifejlesztett szociálpszichológiai technikák segítsé­gével. Ezek üzemszerű alkalmazása és fejlettsége (no meg a civilizációba illeszkedés kényszere) már megengedi a szólás­szabad­ság luxusát is. Az alapkérdésekben külön­vélemény és külön út csak óriási áldo­zatokkal valósítható meg: a civilizáció rend­szeré­ből kisza­kadni annyit tesz, mint elszigete­lődni és erőforrá­sok nélkül maradni.

Platón barlanghasonlatának lekötözött rabszolgái a mesterséges fény vetette árny­képek előtt ülnek. De úgy hírlik, van odakint (és talán idebent is) másfajta, közös világ. Ez az a világ, mely Hérakleitosszal szólva „volt mindig és van és lesz”, ez az „örökké élő tűz, amely fellobban mérték szerint és kialszik mérték szerint”. Csak ha ugyanez a mérték munkál az alkalmazásban és alkalmazkodásban, akkor jön létre a kettő egysége, mely egyszerre függetlenség a hatal­mi szótól, mértékvétel és mértéktartás. Ezért mondja Hérakleitosz, hogy „Nem tőlem, hanem a Mértéktől hallva értelmes belátni, hogy: minden Egy.”

kép | wikimedia.com
felső kép | Everett Historical, shutterstock.com