A PUSZTULÁS SOROZATGYÁRTÁSA
[SZÁZ ÉVE MÁR]
A technokrácia a hatékonyság folyamatos növelését hirdeti. Állandóan újít, reformál, és mindent kiiktatna, ami a hatékonyság akadálya lehet. Jacques Ellul francia szociológus már az 1950-es, 60-as években megfigyelte, hogy nem a széles értelemben vett (a gépek mellett például a szervezetépítési módszereket is magában foglaló) technika alkalmazkodik a társadalomhoz, annak „értékrendjéhez”, inkább fordítva. Nem az igény születik meg, és annak betöltésére fejlesztenek ki valamilyen technikát, hanem a technika belső logikája diktálja a fejlesztéseket, s ezeknek keresnek alkalmazási módokat (az intézményesítés vagy a piaci értékesítés reményében).
mi a cél?
De ha minden technika a hatékonyság növelésével igazolja magát, ki dönti el, mi a cél? Milyen szempontból legyen hatékony valami? Egy hidrogénbomba az élet fenntartására és táplálására például egyáltalán nem alkalmas. S mert a hatékonyság szempontjának meghatározása hatalmi kérdés, a hatékonyság általában a hatalom hatékonyságát jelenti. A szűkebb értelemben vett műszaki haladás motorja a haditechnika: onnan szivárognak alá a mindennapjainkat kényelmessé tevő (és átalakító) jótétemények, mint a sugárhajtású repülőgép, a GPS és az internet.
A képen az acélsisakra függesztett láncok az első világháborús katona szemét védték a kósza repeszektől és kődaraboktól — egyszerre csökkentve és növelve a gyilkolás hatékonyságát.
A hatékonyság parancsa a haditechnika alakulásától függően önmagában is a legkülönbözőbb társadalmi következményekkel járhat. Ahol a küzdelemben használatos fegyverek könnyen elérhetők, előállíthatók és kezelhetők, ott a harcoló felek általában nagy létszámú, toborzott tömeghadseregekkel vonulnak egymás ellen — hisz különleges kiképzésre nincs szükség, a költségek viszonylag alacsonyak, a számbeli fölény pedig előnyös. Ha a fegyverek viszonylag drágák és használatuk komoly kiképzést kíván, a harcot kisebb létszámú, specialista (többnyire zsoldos) seregek folytatják. Az első eset a többség, a második a tehetős kisebbség uralmának kedvez.
Egy példa: a 19. században az iparosodás következtében gyorsan terjedő, egyre megbízhatóbban működő és egyre olcsóbb lőfegyverek hatására újra megjelentek a toborzott tömeghadseregek. A potenciális ellenfelek számbeli fölénye miatt aggódó nemzetállamok szövetségi rendszerek kiépítésével igyekeztek javítani helyzetükön, ami a problémát nem oldotta meg, csak magasabb szintre helyezte, a politikai taktikát bonyolultabbá és még kiszámíthatatlanabbá tette, a semlegesség esélyei pedig jócskán megcsappantak.
óraműszerű pontossággal
A nagy létszámú tömeghadseregek irányítását elsősorban a hadvezetés és az egységek közötti lassú és nehézkes kapcsolattartás akadályozta. A porosz Helmuth Karl Bernhard von Moltke, a 19. század legsikeresebb stratégája a hatékonyság növelése érdekében a csapatok mozgatására a kor legfejlettebb szállítóeszközét, a vasutat alkalmazta, kommunikáció céljára pedig a távírót. A mozgósítás folyamatát és az időrendet is tartalmazó pontos haditervet előre kidolgozták, s ezt minden egységnek szigorúan be kellett tartania. Ha az alkotóelemek a helyükre kerültek, a gépezet óraműszerű pontossággal működött. A haditerv viszont rendkívül merev volt, változtatásra nem sok lehetőséget adott.
Ha a hasonló létszámú haderőt kiállító nemzetállamok valamelyike kevésbé hatékony sereget szervezett, az alulmaradást kockáztatta, így a legfejlettebbnek számító, a mozgósítástól a csapásmérésig mindent egyetlen műveletsorba rendező porosz hadseregszervezési technikát vezették be. Ennek rugalmatlansága miatt azonban a mozgósítás lényegében a szomszédos állam megtámadását, a mozgósítás időigénye miatt pedig minden késlekedés a vereség kockázatát jelentette. A szövetségi rendszerek mellett ezért szélesedtek ki szinte robbanásszerűen a konfliktusok.
A totális harcba az emberek sosem látott tömegeit csakis nagyszabású és közérthető célokért lehetett bevonni – a tényleges okok, a gazdasági érdekek és a nagyhatalmi stratégia erre nem voltak alkalmasak. A totális mozgósítás és a hatékonyság kényszere egyúttal megteremtette a tömegek mozgósításának hatékony technikáját is: a propagandát.
A hatalom birtokosai saját hatalmuk gépezetén keresztül, áttételesen cselekednek. Mennél nagyobb a hatalmuk, annál áttételesebben. Ez veszedelmes pozitív visszacsatolást gerjeszthet. Az effajta cselekvésnek ugyanis a hatalom növekedésével egyre inkább másutt keletkezik a haszna, és másutt a kára. A hatalmon lévők mindinkább olyan sajátos látszatvilágban találják magukat, ahol elmaradnak a tettek – egyébként szükségszerű –következményei, ami megerősíti mindenhatóságuk téveszméjét.
A következményekkel nap mint nap szembesülő alávetettek általában érzékelik a szisztéma roncsoló hatását, és ha a hatalom kényszerei miatt nyílt szembeszegülés nem lehetséges, igyekeznek kibúvókat keresni: nem hajtják végre, vagy, miként Švejk, átértelmezik az egyre képtelenebb parancsokat. Hazudnak a hatalmasoknak. Így kialakul a hatalom körül egy második szigetelő réteg, mely, ha kellőképpen megvastagszik, akár tartószerkezetként is szolgál.
Az első világháborúban sok millió ember fizetett az életével, mert a vezérkarokat tulajdon hatalmuk a látszatok világába zárta.
a hatalom új rendszerei
A 19. századi stratégák utódai papíron végsőkig kidolgozott haditervekkel vágtak neki a háborúskodásnak, s ha a gépezet elakadt, minden felborult. A hadvezetések tűzön-vízen át ragaszkodtak a maguk hadászati elveihez — például a vonalszerűen kialakított frontokhoz, a zárótűz alkalmazásához — még akkor is, mikor ezek hatástalansága bebizonyosodott. A következményeket a mészárszékké alakult frontvonalakra folyamatosan kihajtott embertömegek viselték. Az erőforrások korábban sosem látott mozgósításának kényszere a hátországok működését is felforgatta: pénzügyi, gazdasági, társadalmi változások kezdődtek. A blokádok megszakították a gazdasági kapcsolatok korábbi rendszereit, a hadigazdaság áruhiányt hozott, a harci morál fenntartása érdekében kiszélesítették a cenzúra és a propaganda eszközeit, az aranystandard felfüggesztésével bankhitelekből finanszírozott háború a pénz szaporításával és az áruk megsemmisítésével súlyos inflációhoz, elszegényedéshez vezetett, megingatta a középosztályt, elhintette a későbbi elégedetlenség magvait, megtizedelte a férfilakosságot és bevonta az ipari munkába a nőket. Az emberek gyanútlanul azt gondolták, a változások ideiglenesek, és ha elhallgatnak a fegyverek, a világ lassacskán visszatér 1914 előtti állapotába, ám a változások sokkal nagyobb léptékűnek bizonyultak, semhogy bármi visszafordítható lett volna. A két világháború közötti korszak súlyos válságokat hozott az eladósodott államok életében. Kiépültek és működtek a politikai és a politikán kívüli hatalom új rendszerei, de hogy miféle borzalmak nyomán lép majd át a világ a következő korszakába, s milyen lesz az újabb világháború, még senki sem tudhatta.
Az első világháború haditechnikai vívmányai, a bombázásra alkalmas repülőgépek, a tankok, a nehéztüzérség hozzáférhető fegyverek lettek volna, ha 1914-re nem állnak készen azok a pénzügyi technikák, amelyek lehetővé tették az államoknak, hogy minden erőforrásukat mozgósítva berendezkedjenek a halál tartós sorozatgyártására.
némán zuhan
Az első világháború tapasztalatai rettegést szültek: mindenki a szövetségi szerződésekben és garanciákban reménykedett, amelyekről kiderült (ha előbb nem, hát a spanyol polgárháborúban), hogy a gyakorlatban nem sokat érnek. A második világégés még őrültebb fegyverkezési hajszát indított el. A katonai tömbökbe szerveződő harcoló felek rohamtempóban dolgoztak a tömegesen gyártott és bevetett fegyverek tökéletesítésén, s közben abban a megváltó, mindennél hatékonyabb csodafegyverben reménykedtek, amely egy csapásra véget vet a küzdelemnek. A németek V-2-höz fűzött reményei nem váltak valóra. A hangsebességnél gyorsabban, s ezért némán zuhanó 12,5 tonnás szerkezet Antwerpen és London lakóit rettegésben tartotta ugyan, de a háromezer rakéta gyártása közben a földalatti üzemben több kényszermunkás és táborokból odavezényelt fogoly halt meg, mint ahány embert a becsapódások megöltek. Mint tömegpusztító fegyver, önmagában nem volt különösebben hatékony, konstruktőrét, Wernher von Braunt más szempontok vezették: ő a műszaki fejlesztés belső logikáját követte (ahol a szerkezet előbb van készen, mint az igény), s a háború után az amerikai űrprogram irányítójaként juttatott embert a Holdra.
1945-ben, mikor a világháború felerészben már véget ért, valóban megjelent a csodafegyver. Bár a maghasadást két német tudós, Otto Hahn és Fritz Strassmann fedezte fel 1938 decemberében, az atombombát (és a később kidolgozott hidrogénbombát) az Egyesült Államokban építették meg. Pusztító ereje, előállításának nehézsége és költségei miatt a specialisták fegyvere lett, megjelenése logikailag véget vetett a tömeghadseregek korszakának. A nukleáris fegyver hatásainak nyilvánosságra kerülése után háborúban már nem alkalmazták, rá alapozták viszont az elrettentés doktrínáját.
Bertrand Russell ezért tartotta az atombombát a világbéke igazi zálogának.
Ahogy az atomfegyverek monopóliuma megszűnt, és megjelentek a technikai haladás szellemében rakétákkal kombinált, távoli célpontokat elérő nukleáris robbanófejek, hasonló patthelyzet alakult ki, mint az első világháború előtt, mikor úgy tűnt, az nyer, aki előbb támad — csak épp az első csapásmérés képessége már perceken múlik. Az is világossá vált, hogy mivel az ellenfél valamennyi kilövőállását nem tudják egyszerre megsemmisíteni (ráadásul azok egy részét időközben nehezen lokalizálható tengeralattjárókra telepítették), komoly következményekkel járó ellencsapás várható. A konfliktus gyors eszkalációja, amit először az első világháborúban tapasztaltak, az egész bolygóra kiterjedő atomháborút idézne elő, ami az elsődleges romboláson túl a sugárszennyezés, majd a nukleáris tél következtében az emberiség és az élővilág nagy részének pusztulását okozná.
A fegyver hatékonysága nem azonos a hatalom hatékonyságával.
a globalizáció hatalmi rendszere
A globalizálódó és globalizáló hatalom időközben kidolgozta a kényszerek nyers erőnél sokkalta hatékonyabb, „puha” technikáit. Nyers erőt az egymásnak feszülő szuperhatalmak csak befolyási övezeteik vitatott érintkezési pontjain, a helyi erők ellen korlátozott eszközökkel vívott harcokban alkalmaztak (Koreában, Vietnamban, Afganisztánban, utoljára Irakban). Katonai erőt ma többnyire a szűkülő erőforrások, ritka nyersanyagok megszerzésére használnak (a Közel-Keleten, Afrikában), de inkább csak áttételesen, birodalmi eszközökkel, a helyi erők megosztásával, fanatizálásával, felfegyverzésével, egymás elleni harcba küldésével. A globalizáció hatalmi rendszere a pénzmozgásokat és a tömegkommunikációt — megint csak a „kényelem” és a „hatékonyság” jegyében — előregyártott csatornákba terelte, a szabadság szimbólumaként ünnepelt, horizontálisan terjeszkedő világhálót kihasználva pedig megkezdte a valós idejű adatgyűjtést és befolyásolást, kiépítve a függések és hozzáférések szabályozásának totális rendszerét. A valóság virtualizálása az emberi viselkedést minden korábbinál formálhatóbbá tette, a tömegek érzületének, meggyőződéseinek, főként pedig cselekedeteinek befolyásolására kifejlesztett szociálpszichológiai technikák segítségével. Ezek üzemszerű alkalmazása és fejlettsége (no meg a civilizációba illeszkedés kényszere) már megengedi a szólásszabadság luxusát is. Az alapkérdésekben különvélemény és külön út csak óriási áldozatokkal valósítható meg: a civilizáció rendszeréből kiszakadni annyit tesz, mint elszigetelődni és erőforrások nélkül maradni.
Platón barlanghasonlatának lekötözött rabszolgái a mesterséges fény vetette árnyképek előtt ülnek. De úgy hírlik, van odakint (és talán idebent is) másfajta, közös világ. Ez az a világ, mely Hérakleitosszal szólva „volt mindig és van és lesz”, ez az „örökké élő tűz, amely fellobban mérték szerint és kialszik mérték szerint”. Csak ha ugyanez a mérték munkál az alkalmazásban és alkalmazkodásban, akkor jön létre a kettő egysége, mely egyszerre függetlenség a hatalmi szótól, mértékvétel és mértéktartás. Ezért mondja Hérakleitosz, hogy „Nem tőlem, hanem a Mértéktől hallva értelmes belátni, hogy: minden Egy.”