Kállay Géza

A NEGYEDIK SZEMÉLY

2008 október

A NEGYEDIK SZEMÉLY

Az Erasmus kávéház majdnem sötét volt; egyik sarkában két férfi ült.

– Egy kis bort? Parancsol? – a kérdés udvariasan, mégis lekezelően hangzott.

A férfi mozdulatai is kiszámíthatatlanok, rókaszerűek. Bal kezével dobolt a pohár oldalán, jobbja az asztalhoz hanyagul odatámasztott sétapálcához vándorolt, és görbült ujjai görcsösen kulcsolták a gombfejet.

– Nem, nem, nekem néha egyetlen pohár a fejembe száll. Nemigen bírom az italt.

A másik mellénye csak félig volt begombolva, gyűrött inge és a nyakán lazán megkötött kendő inkább szürke, mint fehér; mintha árokban töltötte volna az éjszakát. Kicsi, lekonyuló, fekete bajusza kiemelte arca sápadtságát, és kétségbeesett, már-már fancsali kifejezést kölcsönzött tekintetének.

– Akkor nem kínálgatom, bár az ön kedvéért rendeltem Amontilladót.

– Remélem, nem akar befalazni – morogta a fekete bajuszos, és savanyúan mosolygott.

– Egyszer két pohárral talál meginni egy csapszékben vagy kávéházban – folytatta a sétapálcás, mintha jóízű adoma jutna eszébe –, télvíz idején, hogy felmelegedjék; hazafelé menet elesik, elalszik az út szélén, és halálra fagyasztja magát.

– Nem tudom, ne nevezzük-e ezt szerencsés halálnak.

– Van, akinek az élete egyetlen hosszú, halálos betegség. – Szeme nagyra kerekedett, mint egy csodaváró gyereké karácsonykor: mély, mindent megbocsátó kedvesség villant benne. – Örülök, nagyon örülök, hogy eljött. Néhány rejtélyes, egyenesen hátborzongató története roppant figyelemreméltó, különösképp egyik költeménye a hollóról. Az igazi vers az én szememben olyan, mint a legnagyszerűbb opera, például a Don Juan. Komikus és tragikus egyszerre, és mindenekelőtt: zene és dráma!

A bajuszos hátradőlt a széken.

– Maga is ír verseket?

„Védtelen” – gondolta a sétapálcás, és egy szójátékot ízlelgetett magában: „de nem vád-talan… szegény… kétségtelenül vér-szegény”, de hangosan ezt mondta:

– Csak kamaszkoromban, mint, azt hiszem, szinte mindannyian tesszük. De novellával vagy regénnyel sem próbálkoztam, színművekről nem is beszélve. Ámbár kétségtelen, hogy néhány esszémet, tanulmányomat, például A csábító naplóját, amit bevettem a Vagy-vagyba, regényként is lehet olvasni.

– Agy-agyba?

– Bocsánat: nem mondtam elég hangosan: Vagy-vagy.

– Hol és mikor olvasta A hollót?

– A koppenhágai egyetemi könyvtár kitűnő intézmény, gyakran betérek oda. Majdnem minden lapot járatnak, az American Review-t is.

– Szinte hihetetlen! Sajnálom, hogy én eddig még az ön nevével sem találkoztam.

– Többnyire álneveken írok: Johannes Climacus, Johannes de Silentio…

– Climacus, ez jó! – nevetett rekedten a bajuszos. – Tudja mit, mégis kérek egy fél pohárral. Kérem, idézzen valamit a legkedvesebb írásából!

kallay2 0728

– Akaszd fel magad, vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni – mondta a sétapálcás nagyon komolyan, s közben bort töltött a másik poharába. – Ez éppen a Vagy-vagyból, az „Extatikus előadásból” való.

– Ügyes – bólintott elismerően a bajuszos, és poharát a másikéhoz érintette. – Lehet, hogy lesz miről beszélgetnünk.

– Olyat igyekeztem idézni, amiről méltán remélhettem, hogy felkelti az érdeklődését.

– Miért használ álneveket? Csak felesleges bonyodalmakat okoz, szerzőségi vitákat…

– Talán egyetért velem, ha azt mondom: amikor írunk, így is, úgy is kilépünk önmagunkból; a szó több értelmében kiírjuk magunkból magunkat.

– Nem; épp hogy akkor leszünk azonosak azzal, akik vagyunk.

– Ami nálam ugyanazt jelenti. Beszélő álneveimmel azt a viszonyt pecsételem meg, vagy le, ami számomra inkább az írás előfeltétele. A végeredmény, hogy én ki leszek, vagy az olvasóm kivé lesz, már személyes ügy.

– A személyt csapdába kell csalni, vagyis szórakoztatni kell, legalábbis eleinte. Olvasóimat beavatom valami bűnügyi rejtélybe, banális rémhistóriába, szerelmi történetbe: szinte befalazom őket. Akkor már azt teszek velük, amit akarok.

– A szórakoztatás fontos szempont, de úgy találom, elég, ha írás közben arra összpontosítok, ami a legjobban foglalkoztat, és hagyom szabadon áradni a gondolataimat. Néha a tollam sehogy sem tud lépést tartani az ötleteimmel. De a felelősség alól semmiképpen nem szeretnék kibújni. Egyszer minden álnevem feloldását megadtam.

– Okosabb lett volna, ha rejtvényként adja fel az olvasóknak. Ügyesen elhullajt néhány utalást, amelyből egy intelligens ember mindent kikövetkeztethet, feltéve persze, hogy alaposan dekódolja a szöveget. Néhány történetemmel meg akartam tanítani olvasni az olvasót.

– Feltétele túl sokat feltételez. Azt hiszi, mindenki rendelkezik azokkal a képességekkel, amikkel az ön Dupinje?

– Éppen nem. Az olvasót az első mondatokkal kerítem be. Ki tudna ellenállni egy őrült gyilkos vallomásának, ki ne látná, hogy a leggyönyörűbb téma egy ragyogó szépségű leány korai halála? Az igazi feladat azonban ezután következik: hogyan lehetséges a helyet, az időt és a lelkiállapotot a leginkább odaillő szavakkal, a lehető legpontosabban megragadni, hogy az előre kiszámított arányokon és a feszes szerkezeten keresztül az olvasó átélhesse, amit a legmagasabb, örök szépségnek nevezek.

– Túl sok a „leg”. Csak nem hisz valami személytelen, önmagának elegendő abszolútumban, mint Hegel?

– Sohasem olvastam. Én a szépben hiszek; lehet, hogy ez valami abszolút, de az biztos, hogy az élet, ez a legnyomorúságosabb útszéli árok, amiben rendetlenül, de megállíthatatlanul folyik a szenny, csak akkor válhat széppé, ha az elemeket a legszigorúbb logika törvényei szerint fűzzük szorosra.

– Inkább hagyná, hogy képzelete, érzései, gondolatai szabadon áradjanak a maguk törvényei szerint, hogy önt is a hátukra vegyék, és megmentsék a sötétség démonaitól. Hogy mik ezek? A terméketlenség, az unalom, az értetlenség, az indolens közömbösség és az elmebaj, ez a vigyorgó bohóc, amely mindig készen áll, hogy ránk terítse tarka ruháját, és végképp megszabadítson a gondolkodástól. Hányszor adtam hálát vadul vágtató gondolataimért, amelyek kiragadtak e szörnyek és lidércek közül!

– Nem; az áradás rendetlenségének gátat kell vetni: a legfontosabb, amit visszatartok, amit a lehető legnagyobb önfegyelemmel sikerül nem kimondanom.

– Nem; az áradás ellenére is fájdalmasan … a lehető legsiratnivalóbban sok marad a mélyben, a kimondhatatlanban. Még így is csak mutogatni, utalni tudok.

– Azzal utalok, ami a gondosan megválogatott szavak mellett árnyékban marad.

– Azzal utalok, amit véletlenül a felszínre sodor a képzelet áradata, ami benne meg-megcsillan, ami hullámverésével ki tudja mosni a lélek odvaiba szorult, a szellem zugaiban rejtőzködő… nem, nem gondolatokat… nem érzéseket. Inkább: az alaktalant.

kallay3 0728

– Az alaktalanból implikációk révén lesz váz, majd szerkezet. A kimondhatatlan a viszony, ami közvetlenül nem megjeleníthető, mégis érzékelhetően fűzi össze az előre kiválogatott összetevőket. Az összetevők már tartalmazzák a viszonyt. Ennek kell elsöprő hatást tennie az olvasóra.

– Az elemek nem egymás mellett vannak; így még mindkettő halott. A dolgok egymásban vannak, de csak a képzelet felkorbácsolt tengere képes megeleveníteni, és megmutatni, hol és hogyan ölelkeznek össze, mi űzi, hajtja őket, hogy elérjenek egymáshoz, hogy aztán éljenek és teremjenek.

– Tegyünk egy próbát!

– Én is épp javasolni akartam.

– Írjunk egy történetet?

– Inkább válasszunk ki egyet és beszéljük meg.

– Szóval olvassunk inkább? Az én szememben olvasás és írás egy és ugyanaz.

– Én is így gondolom, de az ön feladata inkább az írás, az enyém az olvasás és a kommentár.

– Semmit nem ígérhetek. A téma?

– Természetesen a szerelem.

A fekete bajuszos arca összerándult, mintha a másik megütötte volna.

– Muszáj?

– Ön mondta, hogy az olvasót szórakoztatni kell. És van bármi, ami jobban érdekelné az olvasót, mint a szerelem? Ránk tör, nem térhetünk ki előle: birtokol bennünket, így sohasem érthetjük meg.

– Magának nem volna nehéz verset írni.

– Mindegy, mit írunk: esszét, novellát, regényt, verset, drámát – a sétapálcás felemelte meggörbült mutatóujját –, a fontos, hogy a szerző az élete árán írjon. Ne kíméljen senkit és semmit, legkevésbé önmagát. Mindig az élet, sőt, a lét a tét. A Félelem és reszketésben azért adtam példaként szerelmi történetet, mert úgy gondoltam, ez mindenkit érdekel.

– Hol és hogyan kezdjük?

– Adódik valami. Figyeljünk.

A két férfi egymásra emelte poharát.

Akkoriban a képtelenül kék kaliforniai ég alatt ültem, és életem első novelláját írtam „Dixon Ticonderoga” ceruzámmal egy sárga színű, vonalas írótömbre. Alighogy februárban megkezdtem hatodik doktori félévemet szeretett városomban, L.-ben, Európa egyik leghíresebb, 1425-ben alapított egyetemén, levelet kaptam P. R.-től, a University of California at San Juan filozófiai tanszékének vezetőjétől, hogy a következő évben is számítanak rám a nyári egyetemen; bátran adjam be a pályázatomat, ami ezúttal csupán formaság lesz, mert tavalyi Wittgenstein-kurzusom az egyik legjobb hallgatói értékelést kapta, és sokan jelezték, szívesen felvennék az órámat, bármiről is tartok előadást. Mondanom sem kell, mennyire jólesett a lelkes, már-már baráti hangú levél, de még jobban, hogy minden vihar ellenére, amelynek tavaly Angela és Desmond történetében tanúja, sőt, résztvevője voltam – tangójuk dallamát minden nehézség nélkül bármikor fel tudtam idézni, és láttam őket magam előtt, ahogy egymásba kapaszkodva siklanak a San Juan-i kampusz pizzériája előtt –, valamit mégiscsak sikerült elmondanom a hallgatóknak. P. R. még hozzátette, legjobb volna, ha Frege és Wittgenstein kapcsán ezúttal a jelentés és jelölet kérdése, a nyelv világhoz való viszonya, a nyelv rámutató, utaló funkciója állna a kurzus középpontjában, bár a választott szerzők és olvasmányok tekintetében természetesen szabad kezet ad.

– Hát professzor lettél San Juanban? – kérdezte mosolyogva Remko L.- ben, a legjobb barátom, mikor beszámoltam neki a fejleményekről.

– Én is nagyon örülök, gratulálok – mondta kedvesen Marie, B. professzor titkárnője, és megkínált egy cigarettával.

kallay4 0728

A Husserl Archívum emeletének társalgójában beszélgettünk, késő délután, rajtunk kívül már senki sem volt bent. Marie szorosan fogta Remko kezét, január óta jártak együtt, és ragyogtak a boldogságtól. Többek között Husserl hozta őket össze: Remko az elmúlt évben annyit hiányzott, hogy B. professzor, az Archívum igazgatója ultimátum elé állította: vagy behozza lemaradását, vagy kénytelen lesz elbocsátani. Remko Marie-tól kért segítséget, aki bámulatos gyorsasággal tanulta meg Husserl gyorsírással készült kéziratainak kisilabizálását; munkaidejének lejártával Remko mellé ült, és rendíthetetlen kitartással diktálta a sokszor az érthetetlenségig bonyolult mondatokat és mondattöredékeket. Így Remko meg is előzte kollegáit, és este, aznapi „adagjuk” után – ahogy Remko mondta – mind gyakrabban jöttek együtt az Erasmus kávéházba, vagy tűntek el a B.-laanon, ahol a legtöbb mozi és vendéglő található. Bár Marie sohasem volt számomra közömbös, boldogságukat látva azonnal visszavonultam; Remkóval nem akartam, de nem is tudtam volna versengeni. Ők pedig valamiféle apafigurává léptettek elő: nekem jelentették be, ünnepélyes arccal, hogy összeköltöznek, új lakásuk berendezésével kapcsolatban kikérték tanácsaimat; ha együtt ültünk az Erasmusban, részletesen beszámoltak mindenről – egyszóval mindent elkövettek, hogy ne mint két különálló L.-beli barátomhoz, hanem mint „pár”-hoz viszonyuljak hozzájuk. Én pedig belementem a játékba, mert nem akartam egyiküket sem elveszíteni. Fel sem vetődött, hogy ők is jöhetnének Amerikába; számukra az otthoni munka szükség volt, és alibi is, hogy együtt lehessenek. Nem kértem cigarettát, azt mondtam Marie-nak, leszokóban vagyok, ami éppúgy nem volt igaz, mint hogy nem irigyeltem őket; persze igyekeztem elhessegetni a féltékenységet.

Remko zubbonya zsebébe nyúlt, és egy kis szerkezetet tett az asztalra, ami alig volt nagyobb, mint egy mobiltelefon; a gép képernyője alatt az ábécé betűi sorakoztak, de a két, általam jól ismert tapadókorong nem volt sehol. A híres – vagy hírhedt – Szövegbe Helyező Szerkezet feküdt előttünk, amelyet Remko talált fel, és már két példánya létezett.

– Tudom, hogy most szabadkozni fogsz, és azt mondod, „az ördöngős masinát” nem akarod magaddal vinni San Juanba – mondta Remko, mintha olvasna a gondolataimban. – Ez az a változat, ami decemberben Larksheelnél volt, tudod, az amerikai nyomozónál, aki Caleb Krahenfuss ügyét akarta felderíteni.

Remko tavaly decemberben mesélte el az Erasmus kávéházban Caleb legendás szerelmét Hyacinth Ajaxis iránt; a történet hátborzongató hasonlóságokat mutatott Ovidius Metamorfózisainak bizonyos motívumaival. Végül Caleb, karjában a vérző Hyacinth-tel eltűnt egy New York-i metróaluljáróban, ami Remko szerint az Alvilág egyik bejárata.

– Szívesen útba ejteném New Yorkot – mondtam, ezúttal őszintén –, úgyis a John F. Kennedy repülőtéren kell átszállnom. Legalább egy napra megszakítanám az utazást, bejárnám Caleb történetének színhelyeit…

– Mi értelme? Nem valószínű, hogy többet látnál, mint egy lejáratot a metróhoz; az Alvilág bejárata helyett szürke falat, amelyhez hajléktalanok dőlnek, kertet, aminek füvét régen levágták a rászáradt vérrel együtt. Vagy Gareth Evans-szal akarsz találkozni a Columbián?

Gareth Evans, akit véletlenül úgy hívnak, mint egy híres, korán elhunyt oxfordi nyelvfilozófust – Frege-óráimra készülve többször találkoztam a nevével – Hyacinth barátja, Caleb nagy riválisa volt.

– Ne hülyéskedj, Remko. Arra gondolok: ha igaz, hogy Caleb történetében mitikus alakok éledtek fel, akkor a helyek is mitizálódtak: a metróaluljáró lépcsője már nemcsak egy lépcső a sok közül, hanem az a lépcső, amelyen Caleb a karjában levitte Hyacinthet, a fal nemcsak fal, hanem a Hádész bejárata…

– De a lépcső, a fal és a többi csak a szereplők jelenlétében elevenedik meg úgy, mint egy mitikus történet megannyi tárgyi kelléke. Az élő karakterek nélkül egy-egy tárgy, színhely visszasüllyed a többi dolog közé, ugyanazt a közömbös színt ölti magára. A szereplők személye, sőt, személyisége – a különbség a te szép nyelveden is pontosan kifejezhető –, egyéniségük kisugárzása tölti meg a tárgyakat jelentéssel. Neked magyarázzam, aki olyan értőn írtál Ovidiusról, Wittgensteinről és Nietzschéről?

kallay5 0728

– És milyen sokat segített Caleb Ovidiusa, amit nekem ajándékoztál! De épp erről van szó: nem képzelhetem-e oda, amikor megállok azokon a bizonyos lépcsőkön New Yorkban, magát Calebet is?

– Természetesen igen, de gondolj arra, mit mond Kant…

– Más dolog harminc tallér a zsebemben és más a képzeletemben…

– Pontosabban Kant azt mondja: vagyoni helyzetem jobb, ha száz valóságos tallérral rendelkezem, mintha csak száz tallér fogalmával. De erről van szó. Nekem is a kedvenc példám…

Marie most szólalt meg először:

– Ha most kimennék, és lefényképezném az Erasmus kávéházat, a szép, fehérre meszelt épület a képen érvényesülne, az alkonyati hangulat is, és még sok más, de ez így nem több, mint egy lehetséges képes levelezőlap a sok közül. De ha te és Remko is eléje álltok, és úgy készítem el a felvételt, az egésznek már személyes jelentése lesz, ami, hiába takartok el valamennyit az épületből, mégis többet mondhat neked, Remkónak vagy nekem, mint egy puszta ház. Nem erről van szó?

Láttam, hogy Marie sikerrel járja Remko iskoláját. Visszakérdeztem, mert bosszantott egy kicsit, hogy ilyen jó példát talált:

– Akkor a jelentést a személy hordozza?

– Benne fogan meg, és belőle sugárzik ki – vette vissza a szót Remko.

– Ha megfogan – mondta ki megint gondolatomat Marie.

– És nemcsak a személy egy bizonyos „részében” – folytatta Remko –, például a „fejében”, vagy a „szívében”, hanem az egész lényében. Az érzékszerv, amely leginkább fogja ezt, a lélek, ahogy erről egyszer Camus kapcsán beszélgettünk.

Remko most önkéntelenül Marie-ra nézett, aki elengedte Remko kezét, és rágyújtott. „Régen volt –gondoltam. – Már valóságos regényt éltem át velük. Vajon ki volt Marie előző barátja?” Pillanatnyi csend ereszkedett közénk; Remko nyelt egyet és folytatta:

– Vagy gondolj arra, amit Hamlet mondott neked St. A.-ban. Vagy amit Kierkegaard mond…

– … a Félelem és reszketésben – fejeztem be a mondatot.

Ez megint telitalálat volt: az utóbbi időben Kierkegaard foglalkoztatott, főként az a hétköznapiság, ami hősét, a „hit lovagját” épp metafizikailag, és nem a banalitás vagy a vulgaritás értelmében jellemzi. Valamilyen okból – magam sem tudtam volna akkor megmondani, miért – erről Poe jutott eszembe, méghozzá mint A holló szerzője, aki éppen úgy tudott elemi, ősi, tehát mégiscsak mindennapos félelmeket, érzelmeket megjeleníteni, hogy szereplőit a legvalószínűtlenebb helyzetekbe hozta; nála a metafizika a rendkívülin keresztül érvényesült, mint szerintem Caleb történetében is. Talán ahhoz is köze volt a dolognak, hogy életem első „kirándulását” a Szövegbe Helyező Szerkezettel egy Poe-novellában, A kút és az ingában tettem.

De megszólalt bennem a kötekedés ördöge:

– A lélek ósdi fogalom…

– Nem, ha az egyéniség, a személyiség sajátságait érted rajta, amivel az illető teremteni tud, illetőleg érteni, tehát – ahogy a te szép nyelved mondja – nemcsak el-ér-ed a dolgokat, és megérinted őket, hanem a dolgok beléd is költöznek, és te is a dolgokba. Akkor a személyiség nemcsak elér valamihez, hanem meg is ér-t valamit.

– Vagy amikor elérted őket, az „én szép nyelvemen” úgy is mondhatnám, éppen nem meg-, hanem elérted, tehát rosszul érted őket – mondtam már- már szemtelenül, és csak azért is rágyújtottam.

Marie persze, amikor angolról magyarra váltottunk, nem értette a beszélgetést; Remko, aki egyik hobbijaként nemcsak hibátlanul, hanem roppant választékosan is beszélte anyanyelvemet, röviden megmagyarázta Marie-nak a szójátékot. A lány nevetett, újra megfogta Remko kezét, én pedig ezt mondtam:

– Az én számomra ez a „megelevenítő szerv” nem a lélek, hanem a képzelet…

– A képzelet még lehet puszta játék; a lélek mint érzék és teremtő szerv halálosan komoly – mondta Remko kedvesen, hogy leszerelje a bennem ágaskodó kötekedést. – A szó legszorosabb értelmében. Ezért is tapadnak hozzá annyira a halál, a halál utáni élet kérdései. De tulajdonképpen nem erről akartam most beszélni veled, hanem a Szövegbe Helyező Szerkezetről.

– Eddig te is mindig a képzeletet emlegetted. „A Szerkezet a képzelet felélénkítésével legyőzi az időt”, hányszor hallottam…

– A képzelet fontos, de ha pontosabban meg akarom ismerni a természetét, azt is el kell kép-zelnem, kép-szerűen, vagy akár a képtelenség határait bejárva, hogy mire kép-es, azaz lehet, hogy a képzeletet másként is el kell képzelnem, mint eddig.

Remko ezt magyarul mondta; most én próbáltam Marie-nak angolra fordítani a szójátékok jelentőségét. Marie elismeréssel nézett Remkóra, de engem is megdicsért, hogy ilyen ügyesen tolmácsolok.

kallay6 0728

– Ez a második szerkezet – folytatta Remko – azért is kísérleti példány, mert mostantól a tapadókorongokra sincs szükség.

– Remko, ne haragudj, de …

– Akkor kivel tegyek próbát? Te vagy az egyetlen, aki a kezdetektől ismered a Szerkezet működését. És hogy tízezer kilométer lesz közöttünk, bármennyire hiányzol majd, a kísérlet szempontjából hasznos is.

– Mit kell tennem?

Minden akaratom ellenére olyan izgalom vett rajtam erőt, amilyen az ördöngős masina első kipróbálásakor fogott el, épp ott, a Husserl Archívumban.

– Neked semmit. Csak hozzá kell járulnod, hogy a Szerkezetet a te bensődre hangoljam rá, és hagyod szabadon áramlani a képzeleted.

– Ugye, hogy a képzeletet!

– Épp azt akarom megtudni, hogy csak a képzeletről van-e szó. Egy újabb lehetőséggel igyekeztem bővíteni a Szerkezet képességeit: nemcsak egy szövegbe huppanhatsz vele, ahol azután szemtanúja, szereplője, vagy akár szerzője leszel az eseményeknek, hanem bizonyos, közelebb vagy távolabb eső korokat, műveket, de még szerzőket vagy szereplőket is összehozhatsz. Azaz, ha Gareth Evans volnék, azt mondanám: a Szerkezet reményeim szerint nemcsak textuális, hanem intertextuális is.

– Valódi korokat vagy szerzőket is összeköthetünk?

– Most ne kezdjünk megint azon vitatkozni, hol húzódik a valóság és a fikció határa. Maradjunk annyiban, hogy a Szerkezet épp ezt keresi; rögzíti, amit talál, és aztán meglátjuk, mi történik.

– A Szerkezet majd azt rögzíti, amire éppen koncentrálok? Talán gondolatolvasóvá alakult?

– Annyit máris tudok, hogy roppant nehéz lesz megmondani, mi származik pusztán belőled, és mivel járul mindehhez a Szerkezet működése. Hiszen ha valami felgyorsít, intenzívebbé tesz, katalizál valamit, máris maga mögött hagyhatja az eredeti minőséget, és nemcsak mennyiségileg, minőségileg is merőben új jelenséget hozhat létre. De nem az eredet, hanem a végeredmény érdekes.

– Akkor majd a tudatalattimban is olvasni tudsz?

– Azt hiszem, a Szerkezet inkább azt élénkíti fel, ami a tudatos és a tudattalan határmezsgyéjén található; nem annyira a mélyre ás, mint szabadon lengedező szálakat köt össze, úgy segít valaminek az erőteljesebb átélésében, hogy pontosabban, tisztábban mutatja meg a helyzetedet, és ezáltal elemez vagy értelmez.

– Izgalmas!

Marie aggódva pillantott rám, majd Remkóra.

– A Szerkezet változatlanul nem veszélytelen – válaszolt Remko Marie tekintetének –, az újdonság kockázattal jár, persze minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a másik, nálam maradó Szerkezeten át figyeljem minden lépésedet. A legfontosabb azonban, hogy továbbra is a lehető legtermészetesebben viselkedj, mintha a Szerkezet nem is létezne. Hagyd szabadon áramlani a gondolataidat, érzéseidet és, igen, a képzeletedet; a többit bízd ránk, illetve a Szerkezetekre.

Beszélgettünk még egy kicsit arról, mit gondolt Husserl a színészetről, a fiktív alakokról: Marie és Remko épp egy roppant érdekes kézirat közepében tartottak. Szó volt leendő kurzusomról is San Juanban; Remko jó tanácsokkal látott el Frege értelmezésével kapcsolatban. De aztán mennem kellett, mert másnap kora reggel találkozóm volt J. V. V.-vel, a metafizika professzorával, témavezetőmmel, aki disszertációm harmadik, épp Ovidiusról, Wittgensteinről és Nietzschéről szóló fejezetét akarta megbeszélni velem, és csak akkor éreztem magam biztonságban, ha még egyszer átolvasom.

A Szerkezetet a zsebembe süllyesztettem; elbúcsúztunk: Remko és Marie a társalgó ajtajáig kísértek. Ahogy elindultam az első emeletről lefelé, elszomorodtam, visszanéztem, de már nem álltak az ajtóban.

kallay7 0728

Most is hallom a régi falépcsőn lépéseim magányos dobbanását.

– Igen, azt mondják, aki egyszer a „vadnyugat” levegőjét szívta – bólogatott J. V. V. –, mindig visszavágyik, és előbb-utóbb vissza is tér oda. És tudom, hogy San Juan a világ egyik legszebb pontja, eleget mesélt róla.

Nem nézett ki az ablakon, nem vizsgálgatta a szemben lévő Husserl Archívum repkénnyel befuttatott falát, és ez nála igen jó jelnek számított, íróasztalán doktori értekezésem harmadik fejezete feküdt számtalan széljegyzetével.

– A végén még tényleg filozófus lesz magából – dobolt ujjával a kéziratomon. – Persze több tárgyi tévedését, fogalmazásbeli pontatlanságát kijavítottam, de az irány nem rossz. Olykor sajnos, elragadja a hév, vagy épp görcsösen kapaszkodik a logika törvényeibe és túl szárazon következtet, de írásában kezd mutatkozni egyfajta lendület, dráma, mondhatnám: lélek, és a legfőbb: végre van benne metafizika. Elég órámra járt ahhoz, hogy tudja, hogyan értem ezt: úgy ír, mintha az egészet személyesen átélte volna; sikerül, különösen Ovidius értelmezése közben, előcsalogatnia magából valamit, ami épp magára jellemző. Ez persze összbenyomás, és bizonyíthatatlan, de nem is kell bizonyítani. Mintha önarcképet rajzolna, vagy önmagát próbálná a szavakba írni, s közben egy másik, már-már fiktív személyiséget hozna létre, aki inkább önmaga, mint saját maga, mert mindvégig egyszerre látja magát első és harmadik személyben. A téma iránti lelkesedése és a részvétel vágya képviseli az első személyt, ezt képezi le a szövegben, és így válik a személyiség kívülről is szemlélt, harmadik személyű egyéniséggé, akit tenni-venni látunk, amint rendet tesz az állandóan szétszaladni vágyó fogalmak között. A szerzőből személyes személyiség lesz, egyszerre alany és tárgy: az első személy az irodalom, a belső szemlélet, vagyis a tragikus, a harmadik személy a filozófia, a külső szemlélet, azaz a komikus, a második személy pedig a megszólított, az olvasó, jelen esetben én. Gratulálok.

A sok dicséretbe egészen belepirultam, és akadozva csak annyit tudtam mondani, hogy mindez inkább a vágyaimról szól: ahogy szeretnék írni, és amitől még messze vagyok, de nagyon jólesnek a szavai, mert tudom, mennyire szigorú. J. V. V. mosolygott; csendesen megjegyezte, hogy néha a jót is el kell mondani és hinni, nemcsak a rosszat, és hogy a vágy, ha ritkán is, egybeeshet a megvalósulással.

– Kétségtelen – tette hozzá, és kinézett az ablakon –, hogy néha még mindig aggódom magáért. Hol Camusről ír, hol Wittgensteinről, hol Ovidiusról, és hajlamos a szertelen csapongásra, így aztán a felületességre: elcsábítja a felszín. Persze minden összefügg mindennel, de ez nem metafizika, ez közhely. A metafizika témája – hallotta tőlem elégszer – a „minden, ami van”, de ehhez még kell valamilyen mélyszerkezet, amely rendezi, értelmezi és összetartja a mindent, ami egyébként ezer darabra hullana. Csak a valamiképp kitüntetett, de akkor is esetleges, az egyedi képes megjeleníteni a mindent: ott, a különleges esetlegesben, a véletlenben bukkanunk a „minden” jelentésére. Persze, ha egyáltalán rábukkanunk. Ez a kezdetben esetleges, majd egyedi magánál most a személyiség, s ezáltal saját személye: ez a legerősebb, de egyben leggyengébb pontja is gondolatvilágának, mert egyfelől végtelenül önző, másfelől senkit sem csalunk meg könnyebben, mint önmagunkat. Hogy is mondja a maga kedvenc Wittgensteinje? „A filozófia küzdelem az ellen, hogy könnyű megoldások boszorkányai babonázzák meg a lelkünket”.

Ahhoz képest, hogy J. V. V. nem szerette Wittgensteint, majdnem pontosan idézte a Filozófiai vizsgálódások 109. paragrafusát: „A filozófia harc az ellen, hogy a nyelv a maga eszközeivel értelmünket megbabonázza”, de udvariatlanság lett volna kijavítani. Amúgy is azt kérdezte: „hogyan tovább?” Szégyenkezve vallottam be a „csapongást”: hogy mostanában Kierkegaard-ral és Poe-val foglalkozom, de sietve hozzátettem, hogy Wittgensteint és Fregét is alaposan tanulmányozom a referencialitás és a nevek kérdésével kapcsolatban, és ezért idén San Juanban talán több szó lesz a Tractatusról, mint a Filozófiai vizsgálódásokról.

– Kierkegaard és Poe? – húzta fel a szemöldökét J. V. V. – Na, majd meglátjuk. Tudja mit? Most már bízom magában. Viszont a Tractatus, persze ha nem volna benne annyi túlzás, mert Wittgenstein kétségtelenül zseni volt, de sajnos, mindig túl messzire ment, szóval a Tractatus az ideális metafizika remek példája. Az első és harmadik személynek épp az a játéka van meg benne, amiről beszéltem.

– Professzor úr, ha már a személyekről van szó, hadd kérdezzem meg, mit gondol, miért éppen három személyben és azok többes számaiban rendezi el a nyelvtan a világot? Én-te-ő, mi-ti-ők, meg persze van az élő–élettelen megkülönböztetés harmadik személyben, az ez–az. Én még elképzelni sem tudok például egy negyedik személyt.

J. V. V. lehajtotta a fejét, de aztán a szemembe nézett azzal a mókás tekintettel, amelyet sokszor láttam az óráin, ha kedvére való kérdést kapott.

kallay8 0728

– Ez jó. Ez a negyedik személy, ez jó. Talán a hagyományos három személy párhuzamba állítható a háromdimenziós tér, illetve az idő – a jelen, jövő, múlt – kanti, a priori szemléleti kategóriáival. Vagy csupán a három térdimenzió, ami aztán rávetül az időre is? Nem tudom. Majd gondolkodom rajta. Magát pedig – tette hozzá majdnem csúfondárosan – majd eligazítja Kierkegaard és Poe. Mikor is indul San Juanba?

San Juanba június 29-én indultam; a Zaventem repülőtérre taxival mentem. Tudtam, hogy Remko kénytelen volt megválni öreg Facel-Vega autójától – már nem akadt hely, ahol levizsgáztatják – és Marie kis Toyotáját sem akartam igénybe venni, bár felajánlotta, hogy kivisz. A gép 10-kor indult, és nem kívántam, hogy bárki miattam magyarázkodjon, miért hiányzik fél napot a munkahelyéről. A taxim azonban dugóba került, mégis elértem a repülőmet, mert az meg egyórás késéssel szállt fel, így viszont integethettem a New Yorkból San Franciscóba tartó csatlakozásnak. Most éreztem csak igazi kísértést, hogy New Yorkban töltsek egy napot, és valóban bekalandozzam Caleb történetének színhelyeit, de szó sem lehetett róla: egy kedves, de roppant lassú hölgy a számítógép billentyűinek szorgalmas ütögetése és hosszas telefonálgatás után áttett a Los Angelesbe tartó járatra. Így legalább felülről láthattam a számtalan dombon szétszórt, hihetetlen méretű nyugati parti várost, s akaratlanul Hyacinth Ajaxis jutott eszembe, hiszen emlékeztem, hogy itt töltötte gyerekkorát, és utoljára itt nyaralt Gareth Evans-szal, miközben apja, Cygnus Ajaxis laboratóriumában dolgozott, aki szintén kémikus volt, de Forrest Larksheel letartóztatta, mert együttműködött a maffiával…

A San Franciscóba induló gép légibusz-szerű, helyi járat volt, az ötös terminálról át kellett mennem a hatosra, de ezt gyalog is megtehettem. Alkonyodott; a pálmafák alatt a mediterrán pavilonok között vendéglők és kávéházak teraszán a földkerekség talán minden nemzetisége együtt üldögélt és tereferélt a kellemes melegben. A nap már szinte eltűnt a látóhatár peremén, amikor a gép felemelkedett; a kifutópálya az óceánra nyílt, kiszálltunk a víz és az ég végtelenjébe: csak a színekből tudtam megállapítani, hol válnak el a földi és az égi vizek. A gép hatalmas kanyart írt le, aztán végig a part mentén repült, alacsonyan, északnak; a levegő tiszta volt és jól lehetett látni az óriási, tehetetlenül sodródó, önmagukon átbukó hullámokat: elterültek a végeláthatatlan homokos parton, fehér tajtékos csúcsaikból hatalmas kezek nőttek ki, amelyek vágyakozva nyúltak a parti pálmák felé, de sohasem értek célt. Csendesen (hiszen ez a Csendes-óceán! – gondoltam) és szomorúan hanyatlottak vissza, amíg nem csaptak össze egy újabb, a part felé dübörgő hullámtömeggel, ami ismét a pálmafák felé hajszolta őket. Később a felülről néma tajték már a jól ismert, barnásvörös, ezerféleképpen rovátkolt sziklákat ostromolta, hogy rejtett zugaikba, odvaikba nyúlva legalább annyit mosson ki belőlük, mint amennyi hínárt, moszatot és számtalan apró tengeri élőlényt rájuk aggat. Vajon miért itt ér véget a víz, és kezdődik a szárazföld? Valahol mindennek véget kell érnie és mindennek el kell kezdődnie – de miért éppen itt? Miért nem ott, ahol a pálmák állnak, vagy miért nem sokkal előbb? Milyen erő parancsolt megálljt annak a víznek, amely hatalmasabb, mint bármelyik szárazföld? Úgy éreztem, a világ végének peremén repülök, az alkonyatba, az éjszakába; San Francisco úgy világított, mintha egy nagyvonalú óriás belenyúlt volna gyémánttal és drágakövekkel teli zsebébe, hogy hanyagul szétszórjon néhány marokkal az óceánparti dombokon.

Nagyon más volt megérkezni, mint tavaly: már jócskán éjszaka volt, a taxi nem az óceán mellett, hanem a gyorsabb és rövidebb 101-es autópályán vitt, és alig egy óra múlva San Juanban voltam, a Mountain Drive 5 alatt, egy kényelmes, emeletes, családi házban. Az öttagú család aznap reggel két és fél hónapra európai körútra utazott, és annak fejében, hogy etetem két macskájukat és rendszeresen locsolom a kertet, névleges összegért az egész házat átengedte. Ezt a remek lehetőséget persze Remko találta, még május elején az interneten, nekem csak a részleteket kellett leleveleznem. A kulcs a bejárati ajtó melletti citromfa cserepében volt elrejtve – érett citromok lógtak az ágakon, be is vittem egyet –, és alig kellett kotorásznom a tő körül, rögtön az ujjaim között éreztem a kulcskarikát.

kallay9 0728

Szép, tágas, értelmiségi amerikai ház volt: a földszinten a falakat szinte mindenütt könyvespolcok borították – a ház tulajdonosa pszichológia-professzor volt az egyetemen, a felesége ügyvéd –, de fönt a gyerekek és a szülők hálószobája is roskadozott a sok könyvtől. Arra gondoltam, milyen jól elférne itt Remko és Marie. Nekem a háziak a szülők nagy, kényelmes hálószobájában ágyaztak meg, amihez külön fürdőszoba tartozott; ide cipeltem fel két tömött kofferemet, majd alapos szemlét tartottam új szállásomon.

A macskák már türelmetlenül nyávogtak ételes táljaik körül: először is enni adtam nekik. A konyhaasztalon hosszú levelet találtam; használati utasítást a házhoz, a macskák ellátásához, a locsoláshoz és három autójuk közül a Subaruhoz: ezt használhattam, ahogy minden egyebet a házban; a hűtőszekrény tartalmát is rám hagyták. A slusszkulcs, mint észrevettem, rajta volt a kulcskarikán, amit a citromfa tövéből kapartam ki. Igazán nem panaszkodhattam, sőt: hála a macskáknak és a locsolandó kertnek, már nem egy diák, hanem egy egyetemi oktató egzisztenciájába csöppentem, és ehhez mérten húztam ki magam a konyhában és nyitottam ki a frizsidert, ami tele volt finomságokkal, többek között egy üveg vörösbor hűlt benne. Ebből jócskán töltve kinyitottam a nappaliból a kertbe nyíló tolóajtót, és kiléptem. Teraszfélén találtam magam, kényelmes kerti székekkel és asztallal, előttem a kert, alacsony élő sövénnyel körülvéve, majd, mintha szakadékban lenne, San Juan éjszakai fényei pislákoltak. A városon túl pedig, mint végtelen, kiismerhetetlen test, lélegzett a Csendes-óceán. A telihold ezüsthidat rajzolt az innen mozdulatlannak tűnő víztükörre, amely felett sűrű ködgomolyagok bukkantak fel és tűntek el, szinte a semmiből érkeztek és oda tértek vissza. Tavaly eleget láttam az óceánt, hiszen az egyetem is ezen a hegyen volt – jobb felé pontosan éreztem, hol terül el a sárga fűvel borított domboldal és a vörösfenyők évszázados, sőt évezredes erdeje, és megint mélyen belélegeztem az óceán és az erdő épp itt, körülöttem keveredő illatát. Örökké elnézném és érezném! Sohasem unnám meg!

Mégis nagyon egyedül voltam.

– Miért éppen ezt a történetet választotta? – kérdezte a sétapálcás a székén hátradőlve; szeme egy pillanatra fájdalmasan összerándult.

– Inkább a történet választott minket – morogta a fekete bajuszos, és mutatóujját szórakozottan jártatta pohara peremén. – De nincs igazi kifogásom ellene. Minden történetből ki lehet hozni valamit.

– Nem gondolja, hogy kicsit nehezen indul?

– Ó, egy történet már lejátszódik, mielőtt elkezdődött volna. Csak az első mondatot kell leírni, és abból minden logikusan kikövetkeztethető.

– Nana, és ha nem várt fordulat áll be?

– Annak a fordulatnak, mint a többiből szükségszerűen következő elemnek, ott kell szunnyadnia valahol, bár kétségtelen, az a jó, ha az olvasót mégis meglepetésként éri.

– Látom, ön is épp annyira szereti a paradoxonokat, mint én. De ahogy ön elgondolja, a történet rendszere túlságosan zárt, és így a jelentése, vagy inkább a hatása célzatos, már-már előre kiszámítható lesz; én nyitva hagynám a lehetőséget egy olyan fordulatra, amely még az alkotót is meglepetésként éri.

– Hogyan, ha ő a szerző?

– Álláspontom kétségkívül olyan világot, vagy akár univerzumot feltételez, amelyben nincs minden előre eldöntve.

– De akkor hogy működhet, hogyan maradhat fenn egyáltalán? Nem zárható ki, hogy a maga „nem várt fordulata” épp az, hogy a rendszer egy ponton fennakad, és mindent megsemmisít.

– Erről beszélek. A rendszeren kívüli mozzanatok lehetőségét sem szabad kizárni.

– Fából vaskarika, mert ha számol a rendszeren kívüli mozzanatokkal, akkor tud róluk, és ebben a formában mégis belekalkulálta saját rendszerébe.

kallay10 0728

– Nem tudom, hogy mi ez a fordulat, csak hogy lehetséges. A bizonyíték, hogy egyáltalán van, vagy lesz, hiányzik mögüle, mert semmi sincs mögötte, ami a rendszeremből következne. Attól tartok, ön összekeveri a tudást az akarattal. Persze, tudnom kell valamit a „nem várt fordulatról”, de ennyit elég is tudnom. Ezen felül azonban akarnom is kell a létét, és éppen abban a formában, hogy „nem várt fordulat”. Azaz nem kijelentő módban, hanem a vágy, az akarat módjában: kötőmódban viszonyulok hozzá.

– Ahá, vagy úgy! Vágyakozni persze vágyakozhat, amennyit csak tetszik. Óhajt, majd sóhajt: „bárcsak bekövetkezne”!

– Nem, nem óhajtom! A vágyam itt csupán létrehozó vágy, ami az akaratommal és csak az én személyes akaratommal párosul. Mintha teremtenék. Nem azt mondom: „bárcsak eljönne”, hanem: „jöjjön el”, és látom, hogy már „itt is van”.

– Akkor mégis magából sarjad ki, kedves uram. És az „itt is van” lehet abszolút öncsalás, teljes illúzió.

– Miért zárnánk ki annak lehetőségét, hogy valami, amivel senki sem számolt, és én is csak akartam, de tényezőként nem vehettem fel a rendszerembe, mert még egyáltalán nem létezik, egyszer csak megjelenik, ott van, a maga hús-vér eleven valóságában? Természetesen az akaratomból nő ki, enyém a felelősség is. De egyszerre van rajtam kívül és belül: akarom, és abban az akaratban már meg is van, létezik: ez a belső. És vagy bekövetkezik, vagy nem, ezt nem tudhatom, ez végtelen bizonytalanság, űr, lebegés: ez van kívül.

– Attól tartok, most maga kever össze két tényezőt: a képzeletet és az akaratot. Ezt a lebegést ugyanis én képzeletnek, sőt illúziónak hívom.

– Én pedig valóságteremtésnek, ahol a bizonytalanság az a mozzanat, amely minden teremtési aktust kísér, sőt, kísért.

– A valóság a meglévő mozzanatokba oltott logikai viszonyrendszer: a vasszigorral egymásra következő események és tettek sorozata. Azzal egyetértek, hogy vannak lehetőségek, amelyeket az elme, az érzelmek, vagy – ami majdnem ugyanaz, mint az előző kettő – az alkotó képzelet még nem vett észre és nem használt ki. De mindezek azt találják meg, ami korábban is ott volt, csak eddig senki sem fedezte fel.

– Eddig tőlem függetlenül, mégis a rendszeremen belül?

– Pontosan.

– És a rendszeren kívül semmi sincs?

– Semmi.

– Képzeljünk el egy ringlispílt; ilyen sok van a koppenhágai vurstlikban. Azt is képzeljük el, hogy minden ülést letakartak, így nem tudható, van-e valaki az ülésen. Tegyük föl azt is, hogy mindketten odamegyünk, és sorra lerántjuk a takarókat. Én azzal a lelkülettel lépek oda, hogy nem tudom, találok-e a huzat alatt valakit, csak remélem, vágyom, „teremtem”, mintegy a huzat lerántása közben, hogy igen vagy nem. Ön azonban végigpillant a ringlispílen, és ki tudja, honnan – az ülések helyzetéből?, a láncok hosszából?, az egész szerkezet egyensúly-viszonyaiból? – előre meg tudja mondani, lesz-e ott valaki.

– Szép allegória.

– Köszönöm. De tudja-e, hogy így tulajdonképpen le sem kell rántania a huzatokat, hiszen pontosan tudja, mit fog találni?

– Itt sántít a hasonlata, mert túl sokat feltételez rólam: valóban előre felmérem a ringlispílt, de tévedhetek is.

– Akkor önnek a tévedés ugyanaz, mint nekem a csoda?

– Csodavárás van, remény van, vágy van, de maga a csoda: nincs.

– Ha a csoda lehetőségét eleve kizárom, biztos nem jön el.

– Nem; a csoda épp attól az, ami, hogy végképp váratlanul, a semmiből bukkan fel.

– Akkor mégis van?

– Csak akkor, ha úgy gondolom: nincs. Ha nem számolok vele. Még úgy sem, hogy várom, vagy, ahogy maga hiszi, valamilyen titokzatos módon „teremtem”.

– De épp ön mondta, hogy van csodavárás.

– Illúzió mindig volt és lesz. Kétségbeesett könyörgés is. De kárhozat is! Tudja, én sem bánnám, ha magának volna igaza. De sajnos, nincs.

– Hiszen én magam sem tudom, igazam van-e. Amit nem tudok: ez a fontos, ezen múlik minden. Épp ez a szép az egészben.
kallay11 0728

Nagyon mélyen aludtam: az óceánpartról áramló levegő megtette hatását. A macskák – Olive, a fekete, és Beth, a szürke – ébresztettek; gyönyörű, igazi kaliforniai idő volt: az ég egyetlen mélykék kupola felettem, s az etetés, a magam reggelije és a kert alapos megöntözése után jókedvűen ültem a Subaruba és hajtottam fel az egyetemre. Mielőtt a nyári egyetem központjához, a Hahn-épülethez értem, megálltam a pizzéria előtt. Még nem nyitottak ki, a székek és padok lábukkal felfelé éktelenkedtek az asztalokon, és egy teremtett lélek sem volt a környéken. Lehetséges, hogy én álltam itt, majdnem egy éve, egyetemi hallgatók gyűrűjében, Angela és Desmond tangóját figyelve? És mi lett Biancával és a többiekkel? A hely keveset változott; bátran elhittem volna: tavaly van, miközben tudtam, hogy sok száz nap vonult el azóta, és én is mássá váltam. De miben áll ez a más? Az emlékeim mennyiségében, amelyek között a tavalyi nyár is mint emlék mutatkozik? Lehet, hogy egyedül az emlékeimtől, és épp ezektől az emlékektől vagyok, aki vagyok? Akkor mindaz, amit elfelejtettem, veszteség a személyiségemből? Vagy a helynek is van tőlem független léte és története, amelynek már én is része vagyok? Kétségbeesetten igyekeztem visszaemlékezni saját licentiátusi dolgozatomra, amit Husserl idő-értelmezéséről, az emlékezetről és az én fogalmáról írtam, de ha fel is derengett valami – mit szólna most J. V. V. ! –, nagyon másnak éreztem ott, a pizzéria előtt átélni vélt és valós nyereségeim és veszteségeim, mint ezekről értekezni. És mindjárt a Hahn-épülethez érek, amelynek sarkánál Angelával beszélgetve Desmondot és Biancát véltem látni, és ahol először találkoztam Angelával… Hol lehetnek most?

Mintha felbukkant volna valaki a pizzéria mellett, de még az alakját sem láttam tisztán; inkább a jelenlétét éreztem. Közelebb mentem; nem volt ott senki.

Nem halogathattam tovább az indulást, visszaültem az autóba, leparkoltam a Hahn-épület mellett, és szinte örültem, hogy majd a hivatal nyüzsgése a való világra emlékeztet, és kijózanítja képzeletemet. Nem csalódtam: a nyári egyetemi kurzusok tanulmányi felelősei régi ismerősként, örömmel üdvözöltek, és annyi kitöltendő papírt adtak a kezembe, hogy csak dél körül lettem készen. Ch. B., a nyári program vezetője minden dokumentumot elégedetten iktatott, de megkérdezte, láttam-e a dossziémban a pumákról szóló tájékoztatót.

– A kikről? – kérdeztem meglepetten.

– A pumákról. Tessék – nyújtotta felém a színes brossurát. – Ez talán az egyetlen komoly változás tavaly óta. Több figyelmeztető táblát is kitettek.

„A puma (Felis concolor) Amerika egyik legfélelmetesebb ragadozója” – olvastam a tájékoztató tetején, amin egy szép, itteni nevén „mountain lion” vagyis „hegyi oroszlán” képe volt látható. Megtudtam, hogy amit más területeken „coguar”-ként is emlegetnek, az utóbbi évben felbukkant az egyetem környéki erdőkben, sőt, a kampuszon is találkoztak vele.

– Először azt hittük, valaki egy kövér macskát, vagy hiúzt nézett pumának; a hiúzok hosszú ideje élnek itt, de emberekre ártalmatlanok – mondta Ch. B. – Tudja, eleinte olyan ez, mint a szellemhistóriák: mindig valaki más – a szomszéd, a parkolóőr, mit tudom én, ki – látott szellemet, sohasem az, aki beszámol róla. De a széttépett őzek tetemei az egyetemi vezetőséget is meggyőzték. Embert még nem támadtak meg – talán a rengeteg itteni, szigorúan védett őz és a domboldalon legelésző tehenek csalták ide őket, de akkora ijedelem támadt, hogy senkit sem engednek tanítani, amíg alá nem írja, hogy olvasta a tájékoztatót. A szomszédos nemzeti park őrei még nem kaptak utasítást, hogy kezdjék el a kilövésüket, hiszen a puma is védett állat, de ez megint veszélyes játék: muszáj várni az első áldozatig?

kallay12 0728

Igyekeztem megnyugtatni, hogy mint minden ilyen dolognak, nagyobb a füstje, mint a lángja, de nem engedett el, amíg a szeme előtt el nem olvastam a tájékoztatót, és alá nem írtam, hogy tudom, miképpen kell viselkednem, ha pumával találkozom. Tilos a fölre feküdni, még lehajolni se szabad, mert akkor támad; inkább igyekezzünk lábujjhegyre állni és minél magasabbnak mutatkozni; hangos kiáltásokat hallassunk, és bármilyen, a kezünk ügyébe kerülő tárgyat – faágat, követ – feléje kell hajítani, és persze azonnal jelentsük az esetet: akkor a nemzeti park őrei már tudják a kötelességüket.

Derülve távoztam: „ez megint valami amerikai túlbuzgóság, ami igyekszik a felelősséget elhárítani, miközben a természet védelmét is kötelességének tekinti”. De aztán eszembe jutottak a rám bízott macskák: ők nem írták alá, hogy olvasták a tájékoztatót, és alkonyat után muszáj lesz becsalogatnom őket a házba. Látszólag fittyet hánytam a pumáknak, de míg bejártam az ismerős helyeket, többek között azt a kis telepet, ahol tavaly laktam, és Angela a szomszédom volt, minden ágreccsenésnél megálltam, és aggódva szimatoltam a levegőbe.

Másnapra azonban minden ragadozó emlékeim mélyére süllyedt, mert meg kellett tartanom első órámat. Már tudtam, az első találkozáson múlik minden: ha az jól sikerül, nyert ügyem van; ha nem, több hétig kínlódhatok, míg sikerül kapcsolatot teremtenem a hallgatósággal. Ráadásul idén jóval többen, majdnem hatvanan voltak a 145-ös, nagyobb előadóteremben, amely Angela tavalyi szemináriuma mellett helyezkedett el.

A hangom, a kezem nem remegett annyira, mint egy esztendeje, de belül legalább annyira izgultam – vajon ez mindig így lesz? Még huszonöt év múlva is? A hallgatói listát marokra fogva arra kértem leendő kurzusom résztvevőit, mutatkozzanak be, és mondjanak magukról valamit, de csak annyit, amennyi jólesik, és amíg nem tanulom meg a neveket, egy-egy névtáblát is tegyenek maguk elé. Amikor mindenki sorra került, végignéztem az arcokon, és megkérdeztem, nem hagytam-e ki valakit?

– Nem, nem – hallottam mindenfelől.

– Pedig valaki hiányzik – mondtam, és magam is meglepődtem, mennyire ellentmondást nem tűrő hangon ejtem ki a szavakat.

Kissé értetlenül néztek rám; fészkelődtek, nevetgéltek, füzeteiket nyitogatták; én még egyszer felolvastam a neveket: épp annyian voltak, ahányan a listán. Mégis határozottan éreztem, hogy valakinek még ott kellene lennie, de nem akartam, hogy azonnal bolondnak nézzenek, ezért gyorsan belekezdtem:

– Ez a kezemben lévő lista, a névtáblák és az önök jelenléte jól példázza, amiről a kurzus szól. Az első órára még mindenki eljön – enyhe nevetés futott végig a termen –, de még ha hiányzik is valaki, a nevek pontosan jelölnek mindenkit: egy-egy névhez egy-egy hús-vér személy tartozik, s még ha véletlenül két embert ugyanúgy hívnak, megvan a lehetőség, hogy a név viselőjét – a logika nyelvén szólva: referenciáját, jelöletét – pontosan rögzítsük, további jelek használatával. De ez megfordítva is igaz: a személyek és a dolgok is általában neveket viselnek: szék, asztal, macska, Edgar Allan Poe … puma! – ötlött most hirtelen az eszembe.

Erre mozgolódás és nevetés támadt; jól számítottam: a hallgatóknak is alá kellett írniuk azt a nyilatkozatot, amit tegnap nekem.

– De van itt egyáltalán puma? – kérdezte egy hosszú hajú, szőke lány a második sorban. A névtábláján láttam, hogy Sue a neve.

– Az a tény, hogy a San Juan-i kampuszon van-e éppen puma vagy nincs, befolyásolja-e azt a tényt, hogy tudom: a puma név a ragadozók melyik osztályára vonatkozik, azaz tudom, milyen körülmények között használhatom a puma szót? – kérdeztem vissza.

– Már hogy befolyásolná? – mondta szinte felháborodottan egy vékony fiú, Michael az ötödik sor közepén. – A tanár úr tudtommal Belgiumból jön; ott csak az állatkertben vannak pumák, de attól, hogy nem kószálnak az erdőkben vagy a kertekben, nem fogják a puma szót törölni a szótárból.

Nem akartam felvilágosítani, hogy tulajdonképpen nem Belgiumból, hanem Budapestről jövök, különösen, mert jót mondott, és Magyarországon is csak az állatkertben vannak pumák. De Sue, a szőke lány folytatta:

– Ebből viszont szerintem az következik, hogy minden, aminek neve van, létezik. De akkor hogyan tudok különbséget tenni egy olyan mondat igazságértéke között, hogy „most a 145-ös teremben ülök” és „A mélyen alvó Odüsszeuszt Ithakában tették partra”?

kallay13 0728

Láttam, hogy Sue már olvasott Fregét, de a többiek kedvéért hosszabb magyarázatba kezdtem:

– A kérdés nagyon jó. Gottlob Frege, a 19. század végének kitűnő matematikusa tett először különbséget jelek – nevek, szavak –, illetve mondatok jelölete és jelentése között. A nevek jelölete maga a dolog vagy személy, amelyre a név vonatkozik. A mondatok jelölete az igazságértéke: hogy a mondat, egy bizonyos, de többé-kevésbé pontosan rögzíthető helyzetben igaz-e, vagyis megfelel-e a látható vagy ismert tényeknek. És ha tudom, milyen körülmények között igaz egy mondat, persze azt is tudom, mikor hamis. De a névnek és a mondatnak jelentése is van: Frege szerint a név jelentése az a mód, ahogy a tárgy, a személy, azaz a jelölet a számomra adott; például a pumát megjelölhetem úgy, mint „puma”, „coguar” „mountain lion” vagy állatrendszertani nevén: Felis concolor, de akár úgy is: „amit már többen láttak, vagy látni véltek a San Juan-i kampuszon és veszélyes ragadozó”: ezeknek a kifejezéseknek mind más lesz a jelentése, de azonos lesz a jelölete. Viszont lesznek olyan nevek, amelyeknek bizonytalan a jelölete, vagy nincs is, ilyen például Frege szerint az úgynevezett „fiktív”, vagy „irodalmi alakok” osztálya, pl. az „Odüsszeusz”. Az „Odüsszeusz” névnek ezért csak jelentése van, jelölete nincs, azaz Odüsszeusz nem létezik. Ezért a róla szóló mondatoknak, is, például hogy mélyen alszik és eközben Ithakában partra teszik, csak jelentése van, de nincs jelölete: azaz az Odüsszeuszról szóló mondatok sem nem igazak, sem nem hamisak.

Egy pici, fekete hajú lány – Jessica – jelentkezett:

– Tanár úr, ez így túl egyszerű. És azt hiszem, Frege vagy a tanár úr magának mond ellent. Hiszen azt mondta: a jelentés az a mód, ahogy számomra valami adva van. De máson nem juthatok el a jelöletig, mint a jelentésen át, tehát a jelölet is az én számomra lesz adott. Ha pedig az én személyem számára van, és én például beleélem magam egy történetbe, például az Odüsszeiába vagy a Hamletbe, akkor a végén azt is mondhatom: számomra Odüsszeusz vagy Hamlet jelölete jobban létezik, mint a szomszédom, aki éppen most mellettem ül.

Történetesen a vékony fiú, Michael ült mellette, és azonnal felmordult:

– Frege épp azt akarta elkerülni, hogy a valóságot keverjük a fantáziánkkal. Az általános nyelvhasználatból indult ki, nem abból, ki mit hisz vagy képzeleg magában, amikor otthon fiktív történeteket olvas. Frege úgy gondolta: általában egyetértünk abban, hogy más Odüsszeuszról vagy Hamletről beszélni, mint Homéroszról, Shakespeare-ről, vagy akár rólad vagy rólam. Elismerem, hogy a „Homérosz” név jelölete bizonytalan, de hogy Shakespeare létezett-e, eldönthető mindenki által megvizsgálható dokumentumokból. Ám hogy ki mit fantáziál például Hamlettel kapcsolatban, az a magánügye; természetesen nem tiltjuk meg neki, de ne traktálja vele az emberiséget, a logika művelőit különösen ne. Ha valaki nekem azt állítaná, hogy mondjuk „találkozott Hamlettel”, és ezt úgy értené, hogy azzal az alakkal, akit Shakespeare képzelete teremtett, azt gondolnám róla, hogy beteg.

Úgy fordult meg velem az előadóterem, ahogy annak idején a tanári szoba St. A.-ban, amelyben Hamlettel beszélgettem; felvillant kék szeme, amelyben egyszerre látszott megvetés és mindent megbocsátó kedvesség, de nem volt időm az emlékeimmel bíbelődni. Persze én már több kirándulást tettem a Szövegbe Helyező Szerkezettel – többek között St. A.-ban, Észak-Angliában, ahol egy évig tanítottam filozófiát, és egyszer csak Hamlet történetének közepében találtam magam –, ezért egészen másképp látom valóság és fikció viszonyát. Inkább annak kellett örülnöm, hogy diákjaim vitája máris ilyen komoly fordulatot vett, és azt mondtam, majdnem minden téma, amelyet a kurzus első felére terveztem, felmerült az eddigiek során; ezeket a kérdéseket próbáljuk meg módszeresen és alaposan megérteni.

– Mert – mondtam –, hölgyeim és uraim, ez a történet jelölővel és jelölttel arról szól, hogy van valami, amit jelnek hívunk és az kinyúl valamiért, ami a jelölet, s a kérdés mindig az: célba talál-e a jel, és ha igen, miért. Milyen alapon? A jelöletre vonatkozó tudásunk segít neki? Valami egyezmény, konvenció? Valami szükségszerűség, amelynek mi vagyunk a szerzői? Vagy a jel egyenesen teremti a tárgyát, vagyis azt, amire vonatkozik? De honnan venne magának ekkora bátorságot?

kallay14 0728

Megálltam; mindenki feszülten figyelt rám. Hirtelen eszembe jutott valami.

– Gondoljanak egy pillanatra a jelre úgy, mint egy kézre, amely egy másik kéz után nyúl: ha megfogja, a jelölés sikeresen megtörtént, ha nem, ott marad a levegőben, és legfeljebb a jelölés vágya marad a mozdulatban.

Jessica és Sue bólogattak, Michael majdnem felkiáltott:

– Tanár úr, miért kell mindent antropomorfizálni? Vagy inkább: allegorizálni? Ezek logikai relációk, nem szerelmi viszonyok. A megszemélyesítések elfedik a valódi kapcsolatot jelölő és jelölt között; a jel nem „akar” semmit, nem „nyúl” semmi után; az objektíven létező kapcsolatokat kell a logika eszközeivel feltárni.

– Lehet, hogy a hasonlattal túl messzire mentem – válaszoltam nyugodtan –, de a jelenségek megértése, és éppen Frege nyomdokain haladva, talán épp azt jelenti: ugyanazt sokféleképpen le lehet írni, meg lehet jeleníteni; minden megközelítésben lehet valamennyi igazság, és a sok ábrázolás kiad valamit. Gondoljunk Wittgenstein Előadás az etikáról című írására, amely még a Tractatus világszemléletét tükrözi, de egyben átmenet a Filozófiai vizsgálódások felé. Az előadás végén Wittgenstein azt fejtegeti: a legfontosabb dolgokról csak hasonlatok vagy allegóriák segítségével tudunk beszélni.

Nem hiszem, hogy Michaelt meggyőztem volna, de az óra további részében megértés és tudás viszonyáról volt szó, és úgy láttam, a legtöbben elégedetten távoztak.

„Azért ez most jobban megy, mint tavaly, vagy St. A.-ban” – gondoltam vidáman, mikor kiléptem a képtelenül kék ég alá, amelyen egyetlen felhő sem látszott. De az érzés, hogy valaki hiányzott az óráról, még akkor sem hagyott nyugodni, amikor beültem a Subaruba, hazahajtottam, megetettem a kertben napozó macskákat, és csináltam magamnak egy bolognai makarónit, amit a teraszon fogyasztottam el, miközben gyönyörködtem az óceánban. Ebéd után hosszú e-mailben beszámoltam Remkónak és J. V. V.-nek a fejleményekről, délután pedig, és másnap szinte reggeltől estig azon igyekeztem, hogy minél jobban végiggondoljam az első órán felmerült kérdéseket.

– Azt mondd meg, Olive – mondtam a lábamhoz törleszkedő fekete macskának –, hogy ki hiányzott tegnap?

De Olive nem szólt semmit, csak hunyorgott szép zöld szemével.

A július 3-i órámon ott volt. Jobb oldalon ült, a harmadik sorban. „Ő az!” – gondoltam –, vagy inkább: „Az: ő!”. Tudtam persze: ahhoz, hogy mindenki úgy érezze, rá nézek, messze a hallgatóság fölé kell függesztenem a tekintetem, de valójában végig neki tartottam előadást: az óra többek között arról szólt, mit jelenthet névtelennek, különösen névtelen hősnek lenni, és Frege elmélete mennyire különbözik a posztmodern elképzelésektől, amelyek eleve eldöntik, hogy jelölő és jelölt soha nem talál egymásra: mindig „csúszásban vannak”. Pörögtem, forogtam; a kérdések és válaszok süvítettek a levegőben, jól adagolt poénokkal nevettettem meg a közönséget, amely aznapra hatvanról legalább kilencvenre nőtt. Életem legjobb óráját tartottam.

Legalábbis akkor így éreztem. Biztosan túljátszottam a szerepem, de nagyon szerettem volna imponálni neki, ahogy szerettem volna néhány szót váltani vele óra után. Míg azon gondolkodtam, milyen ürüggyel szólíthatnám meg, és hogyan török utat a kifelé tolongó hallgatóság sűrűjében, egy szemüveges fiú, Jim bukkant fel előttem és valósággal eltorlaszolta az utamat:

– Tanár úr, holnap nincs óránk, általános tanítási szünet lesz: itt Amerikában július 4-ét, a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásának évfordulóját ünnepeljük. Este a pizzériában a tűzijáték után egy kis partyt rendezünk, amelyre tisztelettel meghívom.

– Pontosan tudom, mit ünnepelnek itt július 4-én – mondtam, és alig tudtam úrrá lenni türelmetlenségemen és ingerültségemen, bár ebben biztos tavalyi emlékeimnek is volt része –, köszönöm a meghívást. Táncverseny is lesz? – kérdeztem némi éllel. A valódi kérdésem persze az lett volna, vajon ő ott lesz-e.

kallay15 0728

– Táncverseny? Dehogy lesz – hüledezett Jim. Szinte mellette láttam Desmondot; pontosan egy éve ő hívott meg a július 4-i ünnepségre.

– Tavaly volt táncverseny – mondtam, és most már inkább szomorúan, mint dühösen néztem Jim feje fölött a kiürült előadótermet.

– Táncverseny nélkül is eljön a tanár úr?

– Persze, nagyon szívesen. Hány órakor?

A party kilenckor kezdődött, előtte megcsodáltuk a tűzijátékot, azután jött a vacsora, idén a specialitás a „népek konyhája” volt; mindenféle, itt különlegesnek számító ételtől roskadozott a számtalan tálalóasztal. Alig figyeltem a sokszínű szikraegyveleget és a gőzölgő-illatozó edényeket – jobbra-balra, előre-hátra tekintgettem, hátha ott lesz ő.

De nem volt sehol. Michael néhány lánnyal vidáman beszélgetve görög ételt eszegetett, a „Homérosz kedvence” nevű kapros csirkét, és nekem rögtön a mélyen alvó Odüsszeusz jutott eszembe. „Pedig mennyire elképzeltem ezt a találkozást!” – dühöngtem. Akárki elegyedett szóba velem – a szokásos udvariassági kérdések és válaszok után akarva-akaratlanul ő-ről kérdeztem volna, de nem adhattam róla személyleírást, mint egy szövetségi nyomozó. Ott álltam, tanácstalanul; gyalog voltam, hiszen számítottam rá, hogy a partyn megiszom néhány pohár sört vagy bort, de ahogy a város lenti fényei és a hold világa mellett a hegyoldalon hazafelé bandukoltam, olyan erővel tört rám az egyedüllét, hogy meg kellett állnom lélegezni. De hát nem is ismerem! A nevét sem tudom, egyszer láttam! Ki ő? „És ha nincs az ő-nek jelölete?” Gúnyos hang volt, mintha az előadásomat szakította volna meg; a hangom elakadt, „az ő-nek lehet, hogy nincs, de őnek van” akartam mondani, de ismét a domboldalon álltam.

Otthon sokáig simogattam Olive-ot és Beth-t, miközben kései vacsorájukat fogyasztották. Kiültem a kertbe, a levegő langyos volt, a sós víz szaga keveredett a vörösfenyők nehéz illatával; kibontottam egy üveg bort és néztem az óceánt. A negyedik pohár után azt képzeltem, megfogom a kezét, átkarolom a vállát, és lassan, nagyon lassan, megsimogatom a haját.

Későn aludtam el; a kezemet a párnámon az arcom mellé fektettem, hátha álmomban arra jár és megfogja.

– Végre egészen szépen alakulnak a dolgok – mondta a sétapálcás elégedetten, töltött magának egy fél pohár bort és rágyújtott egy hosszú szivarra –, bár reggel azt gondolja majd, álmodta az egészet.

Nagyot szippantott a szivarjából, és bocsánatkérően nézett a fekete bajuszosra:

– Parancsol még egy kis italt? Vagy egy szivart?

– Semmi esetre sem. De én a maga helyében nem örülnék, kivéve, ha boldogsággal tölti el a beteljesülhetetlen, azaz ha szenved valaki.

– Ne gondolja, hogy nem tudom, milyen a szenvedés vagy az elérhetetlen, a megvalósulhatatlan, az elviselhetetlen. Jó ismeretségben vagyok minden -hatatlannal és -hetetlennel. Sőt – lehajtotta a fejét, majd társa szemébe nézett –, volt valaki az életemben, akit bátran nevezhetnék az életemnek: róla le kellett mondanom.

– Az illető mást szeretett? Vagy máshoz erőltették?

– Nem. Regine – olyan volt, mint egy regény, egy rege – éppen hogy engem szeretett, és hozzám akart jönni feleségül.

– Akkor rettenetes lehetett…

– Senki sem értette, még a bátyám sem. De tudtam, hogy boldogtalanná tenném, mert valójában nem engem szeret, hanem az életformát, amit biztosítani tudnék neki. Ráadásul nem is sejtette ezt. Neki a jó körülmények között élő, különös, de szellemes teológus-filozófus kellett, aki szép és kényelmes otthont tud fenntartani az apjától örökölt életjáradékból – aki már híres, akiről beszélnek, még ha nem is mindig a legjobbat. Nem ismert, de ezt nem róhattam fel neki, mert úgy nevelték, hogy az élet felszínét tekintse saját élete fundamentumának. Ezt csak én értettem, tehát csak én menthettem meg a csalódástól, a boldogtalanságtól, amely – nem telt volna bele egy év – biztosan elfogja. Ezért lemondtam róla, hogy megtarthassam annak, akit szerettem. Aki kedves volt, vidám és szép.

kallay16 0728

A fekete bajuszos szánakozva nézett a sétapálcás fájdalomtól összeszűkülő szemébe, majd tekintete akaratlanul annak megkínzott kezére tévedt.

– Azt hiszem, értem, miről beszél. És nem tudom, mi rosszabb: ha lemondok arról, akit szeretek, mert így legalább elhitethetem magammal, hogy valamiképp megtartom, vagy ha együtt élek azzal, akit szeretek, de tudom, egyre közeledik a pillanat, amikor elragadja tőlem a halál, és azt is tudom, soha többé nem láthatom viszont.

Elakadt, és úgy kapkodott levegő után, mintha vákuumba került volna. A sétapálcás aggódva hajolt előre:

– Rosszul van? Hozzak vizet?

– Nem, már jól vagyok. De ha nem haragszik, Virginiáról… az előző témáról nem beszélnék többet. Annyi elég, hogy éppen ennek az ismeretében mondom: mostani hősünk menthetetlen. Elbeszélésének ábrázolásmódja ugyanis messzemenően árulkodó.

– Amennyiben?

– Ahogy önmagáról is alig mond valamit – hiszen nem ismerjük sem a nevét, sem a külsejét, míg más szereplőket viszonylagos alapossággal jelenít meg ebben a két vonatkozásban –, ugyanúgy azt, akit most kiszemelt magának, csak ő-ként emlegeti, és semmit nem árul el arról, hogy néz ki ez az ő. Úgy kezeli, ahogy önmagát. Amiből arra következtetek: a lehető legveszélyesebb dolog történt vele. Nem telt bele több, mint ez az egyetemi óra, és elhitette magával, hogy nélküle nem tud élni.

– Hogyhogy „elhitette magával”? Ha így érzi, ez az igazság!

– Ha úgy érzem, maga helyett egy holló ül velem szemben, akkor ez az igazság?

– Ezt pont ön kérdezi? Amiről beszélek, nem publikus, közszemlére tehető, mindenki számára adott igazság. Ez egyenesen a személyéből fakadó, személyes igazság.

– Rendkívül veszedelmes. Mert mi történik, ha valaki ezzel a belső, személyes víziójával, amit igazságnak hisz, mondjuk éppen a világot akarja meghódítani, mindenkit kiirt, aki az útjában áll, és addig tombol, amíg meg nem fékezik?

– Nocsak! Olyan szélsőségesen fogalmaz, ahogy én szoktam. De aztán meghúzom, amit írtam, kijavítom, persze az erejét nem hagyom veszni. Akkor az élmény olyan lesz, mint amit az ember nem kiirt, hanem kiírt magából.

– A szójátéka szellemes. De nem válaszolt a kérdésemre!

– A személyes meggyőződésében senki sem kételkedhet, ha az épp a személyiségét határozza meg. Mert ez tartja életben, ettől az, aki. Természetesen vannak romboló és végtelenül káros meggyőződések, de annak feltétele, hogy valaki ezt a másikra át tudja testálni – mintegy a másik testére testálja – a másikban van: a másiknak ugyanazt vagy hasonlót kell éreznie, amit persze csak szavaikkal tudnak „összemérni”, hiszen egy-egy személy csak önmaga felől lehet meggyőződve, ezért is felelős önmagáért: csak valami bizonytalan intuícióval „tudhatja”, a másik mit érez, hiszen nem tudnak testet és személyiséget cserélni. De itt a nyelvnek és egyéb, a másikra hatást gyakorló eszközeinknek elégnek kell lenniük, mert más amúgy sincs.

– Ez logikus, de ez épp az igazság publikussá tételét bizonyítja. Azzal mélyen egyetértek, hogy amennyiben valaki tud valamit, és az létének is fontos, olthatatlan vágyat érez, hogy kimondja. Bárkinek.

– Ne keverje össze a belső meggyőződést a kimondás vágyával, bár a kettő kétségtelenül összefügg. De szem elől tévesztettük a történetünket. Miből gondolja, hogy szerencsétlenül alakul? Amit hősünk érez, az az én szememben mindenfajta komoly történet előfeltétele, de a komolyság még nem jelent tragikus kimenetelt, sőt. Ön szerint nem lehetséges, hogy ez az a bizonyos nem várt fordulat, amiről beszéltünk? Mi van, ha itt a csoda, és az éppen ennek a két személynek a találkozása?

– Próbáljon logikai viszonyokban gondolkodni, és ne firtassa hősünk érzéseinek okát!

– Ugyan! Hogy kinek a lelkét engedjük be, illetve kinek akarnánk adni a magunkét, semmivel sem „magyarázható”. Olyan mélyen húzódik meg, hogy a kimondhatatlan kategóriájába tartozik. Utólag persze kitalálhatunk valamit, de ezt mindig kívülről aggatjuk a jelenségre: mintha az újabban koppenhágai üzletekben elterjedt kirakatbábukat azután öltöztetnénk fel, hogy már vonzóvá tettek egy-egy ruhadarabot. De épp a spontaneitás miatt vagyok bizakodó.

– Az érzések magyarázhatatlanságában egyetértünk, de vitatom, amit hősünk sorsáról mond: előre látható, hogy a dolgok tragikusan alakulnak – bár ez még lehet szép. Reggel nem gondolja, hogy mindezt álmodta, mert akármit képzelt el – hazafelé menet, a kertben vagy álmában – az valóságosabb neki, mint bármi egyéb.

kallay17 0728

– Azt mondja, amit én.

– De fenntartom, hogy ez nagyon-nagyon veszedelmes.

– Most boldog, mert még bízik, remél…

– Van valami meghatározása a boldogságra?

– A boldogság, legalábbis két ember viszonylatában az, amikor az egyik éppúgy tükröződik a másik szemében, mint a másikéban az egyik. Ahogy az asztalon lobogó gyertyaláng vagy az ég kékje fénylik a szem tükrében.

– Ez szép, és ezért elméletben talán igaz is, de pontosan ugyanazt a hibát követi el, amit hősünk: túl sok mindent eleve adottnak tekint, azaz csupán e jobb sorsra érdemes fiatalember szemszögéből mérlegeli a helyzetet.

– Mondja, ön egyáltalán nem tud remélni? Változatlanul nem értem, miért ragad le a jelennél, miért nem néz a jövőbe, miért nem hisz benne?

– Most nem arról van szó, én miben hiszek, még csak arról sem, mit hisz a hősünk. Mint már többször említettem, a dolgoknak van egy minden személyes meggyőződéstől független, sajátos logikai menete. Mintha egyszerre lenne érvényes, és ugyanabban a pillanatban egy első és egy harmadik személyű nézőpont: az egyik a személyé, akit ábrázolunk, a maga belső meggyőződéseivel, a másik az elbeszélőé, aki látja, mert látnia kell, merre haladnak az események.

– Maga a harmadik személlyel Istent játszik!

– Azt nem, csak az események belső logikáját kutatom és az a belső meggyőződésem, hogy mindenki képes magát egyszerre első és harmadik személyben látni. Az egyik lehet illúzió, a másik, mert a „kívül”-ből fakad és mindenki számára hozzáférhető, ha az illető logikusan gondolkodik, az igazság. Ez utóbbi nevében tiltakozom, hogy eleve eldöntse, mi lesz a történet vége.

– Úgy látom, épp ön döntötte el. Próbáljon elszakadni a logikai láncolataitól… vagy akár: láncaitól. Ha másra nem, a szerencsére hagyatkozzon.

– Maga mire hagyatkozik?

– Én változatlanul bízom hősünk bátorságában és elszántságában: hogy utánajár annak, amit érez.

– Maga szerint a cselekményt a hős karaktere, jelleme alakítja, míg én úgy gondolom, az első esemény a döntő: a kiindulópont, annak minden következményével, amely kíméletlenül maga alá rendeli a szereplők jellemvonásait éppúgy, mint minden egyebet. A karakterek engem kevéssé foglalkoztatnak: inkább a történet hozadékai, mintsem önálló alkotóelemek.

– Ezt nem hiszem, de megfogalmazása pontos, és sohase feledjük: végeredményben most éppen próbára tesszük, melyikünknek van… nos… igaza.

– Elfogadom. Maga kétségkívül ravasz ember. Most már kíváncsi vagyok, mi történik.

Ébredés után első gondolatom ő volt – ha álmodtam is vele, minden nagy összevisszaságban kavargott bennem. Ha valaki azt mondja: a tegnapi estét csupán álmodtam, megértem, miről beszél, ugyanakkor minden elképzelt perc valóságosabbnak tűnt, mint a két macska, akik az ágyamnál követelték az ennivalót: minden egyszerre volt boldogító és fájdalmas, Megnéztem az e-mailemet: Remko írt, hogy látja, nagyon foglalkoztat Angela és Desmond: nos, jól vannak, Albuquerque-ben, Új Mexikóban élnek, Angela ott tanít, Desmond abbahagyta az egyetemet és alkalmi munkákat vállal. Sok érdekes dolgot regisztrált a Szövegbe Helyező Szerkezetben rólam is, de töredékekről beszélni nem érdemes, és a történetnek koránt sincs vége.

A fejembe vettem, hogy ő is ír majd nekem, és körülbelül öt percenként kattintgattam a „Bejövő posta” gombját.

Így telt el másfél óra: elővettem másnapi órám jegyzeteit és a könyveimet – olvastam, írtam, kattintgattam, olvastam, írtam. Aztán egyre ritkábban kattintgattam; nem azért, mert nem gondoltam rá, hanem mert azt éreztem, beleköltözik abba, amit olvasok és írok. Kezdtem mindent – jelölőt, jelöltet, szigorú logikai-filozófiai viszonyokat – azokon az érzéseken át szemlélni és értékelni, amelyeket iránta éreztem. Teljesen más szempontból rendeződött el minden; persze fogalmam sem volt, helyes-e, ahogy egyszerre látni vélem következő órám anyagát, de úgy tűnt: lassan dereng, miről is van szó. Mit mondtam a múlt órán, amiért Michael megrótt? Hogy a jelölő mint kéz nyúl a jelölt keze után, és minden attól függ, a jelölt is nyújtja-e az övét? Elég volt mélyebben átélnem az őhozzá fűződő viszonyomat, és kérdéseimet erre mintegy „ráállítanom”, és máris egyik ötlet a másik után pattant ki a fejemből.

kallay18 0728

Persze nem írt. Pedig láttam magam, ahogy annyira megörülök a levelének és olyan mohón nyúlok az egérhez és kattintok a feladóra, hogy feldöntöm az előttem álló borospoharat. „Szerencse, hogy alig van a pohárban már valami”, aztán elmosolyodtam magamon, és kiittam a pohárból a „valamit”. Azt kellett volna írnia, hogy szívesen találkozik velem holnap a pizzériában, az órám után. De nem írt. Lehet, hogy nem is létezett. De mégis volt, mert én láttam.

Hát akkor írok én! – gondoltam. Persze nem neki, mert a nevét sem tudom, viszont… ördögi terv ötlött az eszembe. Nálam van a Szövegbe Helyező Szerkezet. És nem lesz-e szöveg az is, amit írok róla? Akkor a Szerkezet segítségével bemehetek a saját történetembe, és találkozhatom vele!

Megoldásomat zseniálisnak, ugyanakkor pofonegyszerűnek éreztem; csodálkoztam, miért nem előbb jutott eszembe.

Kiültem a kertbe, a képtelenül kék kaliforniai ég alá, elővettem a sárga, vonalas írótömböt, amire az órai jegyzeteimet szoktam írni, és egy „Dixon Ticonderoga” ceruzával nekikezdtem életem első novellájának.

Már az első bekezdés után rájöttem, milyen nehéz dolog az írás, különösen annak, akinek semmi gyakorlata nincs benne. De azért írtam, szorgalmasan: hogy miképp találkozunk a pizzériánál, az órán, majd a „népek konyhájánál”, hogy lemegyünk a városba, az óceánpartra, ahol többek között a

„Boardwalk”, a nyugati part egyik legrégibb vidámparkja található, a mulattató alkalmatosságok közül a három legkevésbé veszedelmesre ülünk fel, és még célba is lőttem neki, elég szép sikerrel. A parton éppúgy sétáltunk, mint a sárga fűvel benőtt domboldalon. Már attól boldog voltam, hogy a saját szövegemben együtt lehetek vele.

„Kezdetnek nem is rossz” – állapítottam meg, amikor átolvastam művemet, és itt-ott apróbb javításokat tettem. De egyre türelmetlenebb lettem, szövegemet be sem másoltam a laptopomba, hanem a most szó szerint veendő kéziratra tettem a Szövegbe Helyező Szerkezetet, és szívdobogva bekapcsoltam.

Ahogy mindig, minden átmenet nélkül a pizzéria előtt találtam magam, a székek otrombán meredeztek az ég felé, mohón néztem körül – ott lesz, most megpillanthatom. De nem láttam senkit. De hiszen megírtam, ott kell lennie, gondoltam. Abban a pillanatban megint a kertben ültem, előttem sárga lapjaim, Beth és Olive törleszkedtek a lábamhoz. Persze, nem szabad kiesni a történetből… kikapcsoltam, majd ismét bekapcsoltam a Szerkezetet, és újra a novellámra tettem, de néhány lappal „később”.

Saját egyetemi órámon voltam, pörögtem-forogtam, mint két nappal azelőtt – most fogom meglátni, az előadóteremben végképp ott volt, jobb oldal, harmadik sor…

Valaki ült ott. Én néztem vissza önmagamra.

Legszívesebben akkorát üvöltöttem volna, amibe belerendül a föld, az ég, az óceán. Nekilódultam a hegyoldalnak és az erdőnek, mindig felfelé; nem néztem, ösvényen megyek-e vagy bokrok között, tüske vagy ág sebez-e, mert mintha nem én törtem volna előre. Egy tisztáson három hatalmas vörösfenyő állta utamat, mintha a mögöttük elterülő pálmaligetet védenék a betolakodóktól. Hasra vetettem magam a hűvös, sárga füvön, és ököllel vertem a vörösesbarna kaliforniai földet. Valahol mélyen, a gyomrom táján mintha elcsavarnának valamit: lassan tört fel a zokogás, mint amikor a kerti csapot megnyitjuk, de még várni kell, amíg a víz végigszalad a gumicsövön.

Lehet, hogy tíz perc telt el, lehet, hogy egy óra. Még az is lehet, hogy elaludtam, mert addig sírtam, amíg könnyem volt, aztán csak kábult ürességet éreztem; mintha fejjel lefelé tartva mindent kiöntötték volna belőlem.

kallay19 0728

Először a szag volt különös: ilyen volt az állatkertben, gyerekkoromban, mikor a ketrecek között nézelődtem. Aztán nedvességet éreztem a tarkómon; nem volt kellemetlen, inkább csiklandozott: kutya szaglássza így az embert. Vagy inkább macska, mert dorombolást is hallottam, de az otthoniaknál sokkal mélyebbet és erősebbet: majdnem morgást.

Megmerevedtem. Alacsonyan szálló repülőről láttam magam, ahogy fűbe temetett arccal fekszem a vörösfenyők alatt, majd feltűnt Ch. B., kezében a színes brosúra: „kérem, ne menjen el, amíg ezt el nem olvasta”. Táncoltak a betűk: „Amerika legfélelmetesebb ragadozója”.

Persze olyannak képzeltem, mint a brosúra tetején. Védekezésre, menekülésre nem gondoltam. Láttam a híradók, az újságok, különösen a helyiek főcímeit: „Hungarian Ph.D student devoured by mountain lion in San Juan”: „Puma falt fel egy magyar doktoranduszt San Juanban”. Elég abszurd halál. Szegény szüleim Budapesten! És talán Remkónak és Marie-nak is hiányozni fogok. Feltűnt egy kisteherautó: oldalán a nemzeti park emblémája. Hat egyforma őr ült a teherautó platóján: hárman-hárman egymással szemben, szigorú ábrázattal, széles karimájú kalapjuk a szemükbe húzva, bal kezük puskájuk csövén, jobb kezük a fegyver agyán. „Hajtóvadászat következik, most megbüntetik a gyilkos pumát, holott nem szabad bántani. Én feküdtem a földre, én szegtem meg a játékszabályokat. Eleinte biztos fáj. Utána viszont véget ér minden kín, minden hiábavaló vágyakozás.”

Rettenetesen féltem, még jobban a földhöz tapadtam, mégis abban a pillanatban örültem a kilátásnak, hogy talán nem kell éreznem többé.

Megint a kertben ültem és alkonyodott. Felugrottam – akkor most hol vagyok? Volt puma vagy nem? Betámolyogtam a szobába: a laptopom még mindig bekapcsolva villogott és jelezte, hogy levelem érkezett.

Remko írt; a legjobb, ha teljes terjedelmében idézem.

Kedves J.!” – már az rosszat jelentett, hogy a nevemen szólított, és nem azt írta, „kedves Barátom! – „ezt nem vártam Tőled. A nálam lévő Szerkezet pontosan jelezte, mi történt. Remélem, világos, hogy a Szövegbe Helyező Szerkezet nem varázsmasina és nem kívánság-teljesítő automata. Nagyon sajnálom, hogy rossz volt önmagadat látni az előadóteremben, de a gép a valóságot mutatja, vagyis nem azt, amit látni szeretnél, hanem a Benned élő valóságos viszonyt egy szöveghez, s így a Magadéhoz is. Jelen esetben ezt hadd ne kommentáljam, láthatod Magad is, sőt, szó szerint egyedül Magadat láthatod. Az se zavarjon, hogy a puma-kalandot előzőleg nem írtad le a sárga lapjaidra, mert a Szerkezet mindenképpen a Benned élő valóságot mutatja, függetlenül attól, leírtad-e vagy sem. Természetesen nagyon sajnálom, hogy ez sem volt kellemes.

Ne haragudj, nagyon jó barátom vagy, de ezekben a kérdésekben tilos udvariaskodni, és tudom, hogy Te is így gondolod.

Mi jól vagyunk, és hiányzol nekünk.

A legjobbakat: Remko”.

Nagyon szégyelltem „Magam”, illetve magam; rögtön válaszoltam és bocsánatot kértem. Megint ez a Kant, az átkozott harminc… bocsánat: száz tallérjával! De a nap eseményei erősen megviseltek. A macskákat megetettem, meglocsoltam a kertet (ezúttal nem voltam alapos). Szinte négykézláb mentem fel a hálószobába, ruhástul végigdőltem az ágyon és mély, álomtalan álomba zuhantam.

kallay20 0728

– Na, ezt jól megcsinálta! – kiáltotta a sétapálcás, és mindkét kezét az ég felé tartotta.

– Tudja, hogy nem én akartam.

– De igen! De igen! Nem látja? Csak kézen fogva akart vele sétálni a domboldalon! Csak át akarta karolni a vállát a tengerparton! Csak meg akarta simogatni a haját, mikor elbúcsúznak! – A sétapálcás minden mondatnál nagyot csapott pálcájának gombfejével az asztalra: a palack és a poharak különös táncba kezdtek.

– Mondtam: logika. Méghozzá kétértékű: igaz vagy hamis. Van vagy nincs. Tertium non datur.

– A logika velejéig hazug! Csak egyet ismer: a jelent.

– A jelet. És a jelöletet. Vagy jelöl a jel, vagy nem.

– Csak a jelent: nem a végtelent, nem az örökkévalót, nem a mindent, hanem az egyetlen, magában álló pontot: az időtlent. A logika a legeslegelső perctől magányos, és nem is lesz soha más. A végtelen térben kihasít magának egy zárt rendszert, csak erről van tudomása: végtelenül reduktív, igazi Prokrusztész-ágy: ami nem fér bele, kíméletlenül levágja. Nincs emléke: nincs múltja. Nincs reménye: nincs jövője. Mozgat, de nem mozog. Embertelen. Iszonyú. Elviselhetetlen.

– Nem kellemes. Könyörtelen. Mindig ugyanazt mondja. Vagy „igen”-t, vagy „nem”-et. Vagy-vagy. Talán ismerős.

– Csakhogy én nem iktattam ki az időt, sőt!

– A logika az időtlensége miatt megbízható. És most éppen nem-et mondott. Ez válhat rémhistóriává, pumával és egyebekkel, ugyanakkor a történet végtelenül hétköznapi is. Mint félelmeink, rettegésünk, ami által vagyunk, élünk: egyszerre triviális és rendkívüli. És ha mindez szükségszerűként mutatkozik, egyetlen pillanatban, amely mindent kitölt, szép lesz a történet.

– Tudja, mi lesz a nemből, ha kiveszi belőle az időt?

– Hogyne tudnám: „soha már”. Ha tréfás kedvemben volnék, azt mondanám: so-ha-ha már: így nevet ki nemegyszer a sorsunk. De a „soha” ugyanolyan végtelen, mint a pillanat teljessége.

– Történetbe írta!

– Az írás minőségéről hadd ne mondjak semmit, de írhatna elbeszélést, mint a kitűnő E. T. A. Hoffmann, drámát, mint az örök Shakespeare, és verset, mint … én, akkor sem érne célt. Az önmagához fűződő alapviszonnyal van baj, és mindegy, hogy ennek oka vagy következménye az a hibás viszony, ami másokhoz fűzi.

– Nem látta, hogy sírt? A könny rettentő erejű személyes érvelés, és azokat is meg tudja indítani, akik mindennek ellenállnak.

– Persze, hogy láttam. Tudom, mit érez. Sajnálom is. De itt a sajnálattal nem megyünk semmire. Sem az enyémmel, sem máséval, legkevésbé e derék fiatalember önsajnálatával. Tíz vödör, húsz vödör, negyven vödör könny sem elég. Nincs annyi sós víz az előtte elterülő óceánban, ami segítene.

– Csak látni akarta!

– Tudja, hogy ezek nem érvek! Én hasonló esetekben úgy éreztem: a lelkem egészen kicsi, gyenge, védtelen, és így megy, kúszik a másik felé, felemelt kézzel: szánj meg, nézz rám, hát nem érzed, nem érted? Nem történt semmi, bár néha becsaptam magam, hogy igen. Ez képzelgés, öncsalás, önzés a velejéig. Véget kell vetni neki. Ez nem sze…

– Ki ne merje mondani! Az én szememben a történtek hősünk érzéseinek mélységéből és komolyságából nem vonnak le semmit. Van olyan érzés, aminek egyszerűen nem lehet véget vetni. Épp a komolyság miatt. Nem látja, hogy valami célja csak van, hogy ez az érzés támadt hősünk szívében?

– Hát nem látja, hogy az ilyen egyoldalú vágyakozás egyszerű önzés, mert nem hajlandó tudomást venni a másik, jelen esetben az ő érzéseiről?

– Hát nem látja, hogy ön is az ő érzéseiről beszél, tehát mégiscsak önálló létezést tulajdonít neki?

– Attól, hogy valamit vagy valakit megnevezünk, még nem biztos, hogy létezik.

– Akkor hol van?

– Sehol, hiszen magának mint filozófusnak kell a legjobban tudnia, hogy tér és idő nélkül semmi sem létezhet.

– És ami a képzeletében létezik?

– Képzeletben azt tesz ővele, ami neki tetszik. De éppen ez a baj, mert az ő így nem több, mint én.

– Akkor a hősünk ön szerint nem tud szeretni?

– Remélem, hogy igen. De szeretni csak valakit lehet, ez az ő pedig nem létezik, illetve egyelőre csak énként van. Ez a szegény fiatalember súlyos hibát követett el, és ettől kisiklott a története.

– És a puma?

– Eleve csalt. Gondosan egyes szám első személyben kezdte az elbeszélést, és ez, hmmmm… nagy valószínűséggel kizárja a szerző halálát. Természetesen ennek is van jelentése, de hősünk erről még keveset tud. Sajnos. Ez a jelentés is szavakból és mondatokból áll össze, de alapja, azaz logikája egészen mélyen van: a gyomor, az izmok, a zsigerek, a vér táján.

– Kezdem azt hinni: mély összefüggést lát logika és szerelem között.

– Igen, amennyiben mindkettő törvényeit valami olyan erő szabja meg és irányítja, amely nem függ senki és semmi mástól, csak önmagától, és ezért elég önmagának.

– Csakhogy annak, amit hősünk érez, már régen nincs köze a logikához, mert a logika időtlenségével szemben a múltba tekint és a jövőbe néz, s így épphogy szétrobbantja a logika kereteit: szilánkokra aprítja az értelem kerítését, még ha öntöttvasból készült volna is.

kallay21 0728

A fekete bajuszos legyintett:

– Reménytelen. Nem lehet. Úgysem. Végleg. Hiába.

– A lélek, az értelemmel szemben, nem ezt mondja!

– Hát mit mond a lélek?

– Először: már az nagy dolog, ha valaki abban a kiváltságban részesül, hogy azt érzi. Hogy átélheti. Hány ember éli le úgy az életét, hogy még csak meg sem ismeri!

– Ez helyes, sőt: szép. Persze mit sem segít. Másodszor?

– Másodszor a lélek azt mondja: hősünknek van még egy esélye. Ha ő rádöbben, hogy hősünk szereti a legjobban a világon. Ha rájön, hogy senki más nem fogja soha ennyire szeretni.

– Erre aligha jön rá, hiszen nem létezik.

– De van harmadszor is. A beteljesülhetetlenséget az értelem látja: érveket, az értelem építőköveit az ész, a ráció, a logika hordja hangyaszorgalommal gúlába. Ennek azonban nekifeszül a lélek, mert a lélek az egyetlen emberi „érzékelő szerv” – talán az a bizonyos hatodik érzékszerv –, amely hatásosan veszi fel a harcot az értelem – egyébként elismerem, messzemenőkig jogosan felhalmozott – akadályaival. A lélek – de csakis a lélek! – képes arra, hogy az örök lehetetlent, a mindig beteljesületlent – de nem a sületlent! –, a beteljesülhetetlent mégis lehetségesnek, beteljesülhetőnek, megvalósíthatónak lássa, de csupán az abszurd ereje által. Az az erő nem tartozik az értelem körében található megkülönböztetésekhez.

– Ez valóban abszurd.

– Az abszurd jelen esetben is csak szigorúan az egyesben, az egyediben, a végtelenül és személyre szabottan személyesben tud megnyilatkozni. Hősünk hiszi – hinnie kell –, hogy egyszer mégis eljön az idő, amikor a szeretett lény, vagyis ő pontosan úgy szereti, ahogy hősünk őt, hogy kapcsolatuk kölcsönös lesz, még akkor is, ha minden, az értelemben elgondolható és elképzelhető – és minden értelemben – ez ellen szól.

– Amiből hiányzik az értelem – még ha hitnek nevezi is –, nem lehet igaz és igazi.

– Ez a meggyőződés már valóban a hit felségterületéhez tartozik: tulajdonképpen a lélek legmélye, veleje, de szó sincs arról, hogy az abszurd az értelmet úgy söpörné félre, hogy közben az értelem működését is felfüggesztené. Éppen ellenkezőleg: az abszurd ereje, vagyis a hit abban, hogy hősünk mégis elnyeri őt, csupán az értelem makacs akadályaival szemben, azokat tagadva és azokat értelmet-lenül, „irracionálisan” „cáfolva” tud megfoganni, szóhoz jutni, működni. És az abszurd attól is abszurd, hogy nemcsak azt nem lehet megmondani, hősünk mikor és hol nyeri el őt, hanem hogy hogyan. De akármikor, akárhol és akárhogyan is, a győzelem a váratlan, a kiszámíthatatlan, a csoda kategóriájába esik – ha ugyan egyáltalán beszélhetünk „kategóriákról” a csoda esetében.

– Éppen ez az. Számomra a csoda, ahogy maga használja állandóan ezt a szót, értelmezhetetlen. Ennélfogva nem tudok mást mondani, mint hogy: nincs.

– Nem ennélfogva, hanem az én-nél fogva: van!

– Maga azt a kárhozatot akarja eltagadni, ami sajnos megmásíthatatlanul leselkedik ránk. De ezzel a személyes névmással folytatott szójátékkal fején találta a szöget: csak az én, a személyes én, az egyedül maradt én tudja, éppen mi adatott neki: kárhozat vagy más egyéb. De ha a sors a kárhozat, ezt a leghamisabb – mondhatnám, bár nem megbántani akarom: a legbecstelenebb – szépíteni. Egy vigyorgó halálfejet a hozzátartozó csontvázzal ne próbáljunk menyasszonyi ruhába öltöztetni.

– Én sem akarom megbántani, de a csodával nem számolni, lemondani a reményről az én szememben gyávaság. Ha csak az én döntheti el, neki kárhozat adatott-e, ön honnan tudja hősünk nevében, mi vár rá?

– Ahogy mondtam: a történet eddigi cselekménymozzanatait összegzem és ebből következtetek. Így lesz a történet szép: ez az ára. A gyávaság pedig: nem szembenézni a kárhozattal.

– A kárhozat ön szerint a pokol?

– Nem feltétlenül. Elég, ha valaki a paradicsomba vagy az égbe, az angyalok közé a kerítés külső oldaláról pillant be. Maga elképzel egy zöld dombot, amelynek aljában a maga hőse – nevezzük a „lélek” vagy „hit” „lovagjának” – jobbjából leteszi a kardját, melyet az „abszurd” köszörül élesre, s amellyel eddig a bizonytalanság, a kétely, a kárhozat démonai és lidércei ellen hadakozott, mert boldogan látja, hogy kardját immár eltemetheti. Most jobbjával a szeretett lény kezéért nyúl, aki boldogan teszi sajátját a lovag kezébe, és elindulnak ketten felfelé a zöld domboldalon, és csak időnként, lopva mernek egymás szemébe pillantani, mert még maguk sem hiszik, hogy mindez lehetséges, míg aztán lassan el nem tűnnek a reggeli, kéklő-aranyló párában, ami beragyogja közös ösvényüket. De ez merő képzelet; semmi köze a lélekhez.

kallay22 0728

– Olyan szépen beszél róla, mintha már-már ön is hinne benne. A „hit lovagja” kifejezést pedig magam is használtam. Most mintha a szavaival újrateremtené.

– Szívesen vitatkozom magával, de árulásra, csalásra nem tud rávenni.

– Én pedig azt gondolom: ha hinne a lélekben, boldogabb lehetne, mint most.

– Az én tudja, valami mély, megmásíthatatlan – igen, abszolút bizonyossággal, mi jutott neki.

– Ha ez valami rossz, akkor nem számol a lélekkel és ővele.

– Elsősorban saját helyzetével számol. De számol ővele is, sőt, mindennél, önmagánál is jobban szereti. De az őnek, a maga egyedi valóságában, léteznie kell. Hús-vér személyiségnek kell lennie. Különben el sem veszhet, tehát az én képtelen felfogni, mit kockáztat. Így nem érti azt sem, mit jelent, ha örökre elveszett.

– Kijelentő módban talán önnek van igaza. De nem a lélek módjában: kötőmódban. Kötőmódban az ő sem marad ő: többé nem egyes szám harmadik személy.

– Hanem?

– Mondjuk így: az ő itt a negyedik személy.

– Ez a képzelet világában igaz lehet, szép is, de sem nyelvtanilag, sem logikailag nem állja meg a helyét.

– Persze, hiszen egyikhez sincs köze – a sétapálcás szivarra gyújtott. – Ha akarja, abbahagyhatjuk.

– Csak ha a történet véget ért. Most már nem szállhat ki maga sem.

Fáradtan ébredtem, és először azt hittem, megint L.-ben vagyok. A nap már magasan járt – rémülten pattantam fel, mert eszembe jutott, hogy 11-kor P. R., itteni főnököm irodájában kell lennem. Szerencsére, volt még egy fél órám, villámsebesen zuhanyoztam, enni adtam Bethnek és Olive-nak, és a Subaru úgy porzott a domboldalon felfelé, mintha a Forma I bajnokságra készülődnék. Ráadásul fogalmam sem volt, P. R. mit akar, ijedten léptem tanszékvezetői irodájába, de roppant kedves volt: kérdezősködött, hogy érzem magam a Filozófia Tanszéken, jól megy-e a kurzus, mit gondolok az itteni hallgatókról. Aztán érdeklődött, mi doktori disszertációm témája, és mikorra tervezem a védést. Jó volt valaki olyannal beszélgetnem, aki nem tudta, mi zajlik bennem. Elmondtam, hogy témavezetőm L.-ben a metafizika professzora, de dolgozatom inkább filozófia és irodalom viszonyáról szól.

– Hát ez nagyszerű! Tudja, B. G. professzor nyugdíjba készül, és jövő szeptembertől meghirdetünk egy tanársegédi állást. Örülnék, ha megpályázná; persze addigra meg kell védenie a disszertációját. Aztán hosszú procedúra következik; a pályázatokat az egész tanszék rangsorolja, még egy dékáni bizottság is, és az első négy jelöltet meghívjuk, hogy tartson előadásokat, beszélgessen a dékánnal, a rektorasszonnyal stb., stb.

Desmond jutott eszembe, tudtam, hogy a rektorasszony örökbe fogadott fia – vajon hogyan távoztak Angelával? Mit szólt a mama, aki állítólag annyira ragaszkodott a fiához? Persze csak annyit mondtam: megtisztelő, hogy rám gondoltak, és nem látom akadályát a doktori fokozat megszerzésének. Már csak egy fejezet hiányzik.

– Miről szól?

– Kierkegaard-ról és Edgar Allan Poe-ról.

Úgy elvörösödtem, mintha J. V. V. szobájában ülnék.

– Kierkegaard és Poe? – nevetett P. R. – A hallgatói mesélték, hogy szereti a merész kombinációkat.

– Tudom, hogy nem a szokásos…

– Nekem épp ilyen emberre van szükségem! Nem ígérek semmit, de kétségtelenül nagy előny, hogy már második alkalommal tanít nálunk. És hogy a hallgatók szeretik. Well, a legjobbakat. Meddig is van itt?

– Augusztus végéig.

– Remek, addig még úgyis többször találkozunk.

kallay23 0728

Örülnöm kellett volna, örültem is, pontosabban hol felvidultam, hol elkeseredtem: hiányzott ő, és másképpen, mint más személyek, akikre most harmadik személyben gondoltam; ő egyszerre volt ott és távol, bennem és valahol az ismeretlen messzeségben, mindent kitöltő jelenlét és ordító hiány volt. Mintha nemcsak ő volna, akire gondolhatok, nemcsak te, akinek levelet írhatnék, és nemcsak én, akinek a lelkében lakik. Valaki más.

Otthon izgatottan kutattam a jegyzeteim és könyveim között; olvastam valamit, ami ide illik; ha megtalálom, talán meg is tudom fogalmazni, amit egyelőre csak érzek. De hol olvastam? Fregénél? Wittgensteinnél? Valahol a kommentárokban? Egy kék-sárga fedelű kötet jelent meg előttem, s már a kezemben is volt Gareth Evans, az oxfordi nyelvfilozófus könyve: A jelölés változataiVarieties of Reference, korai halála után sajtó alá rendezte John McDowell, 235. oldal; a jelentés a jel viselőjének történetével azonos.

Még nem láttam világosan az összefüggéseket, az idézetet másnapi órámra szánt jegyzetként leírtam egy sárga, vonalas lapra, de nem volt időm tovább gondolkodni, mentem aznapi órámra.

Vannak gondolatok, amelyek az előadás hevében születnek – különösen, ha az ember odaképzeli azt is, akinek a legszívesebben magyarázna. Így történt ez akkor.

– A nevekről már sok szó esett – kezdtem –, láttuk Frege és Wittgenstein álláspontját, és megtárgyaltuk Kripke elméletét, aki tiltakozik, hogy a jelölést a jelöletről szóló ismereteinkhez kössük; nála a jel merev jelölő, amely nem hajlandó lemondani a jelöltről, mert abban a pillanatban, amikor jellé vált, eljegyezte magát a jelölttel.

Láttam, hogy Michael rosszallóan ráncolja a homlokát, de nem szólt, ezért folytattam.

– Ma a névmásokról lesz szó; természetesen ezek is jelölők. Három személyes névmást ismerünk: az én-t, a te-t és az ő-t, illetve az élettelenre vonatkozó ez-az-t és ezek többes számát. Kezdjük az ő-vel, amit a legtávolabbra lévő személy megjelölésére használunk.

– Azt elismerem, hogy az én valóban a legközelebb van hozzám – jelentkezett Michael –, és lehetetlen úgy használnom, hogy közben nem vagyok jelen. De a te is lehet messze tőlem, például ha e-mailt írok neki, és tudom, hogy tízezer kilométerre van.

A szívemből beszélt, de mielőtt válaszoltam, Jessica közbeszólt:

– Pszichikailag az énemet is érezhetem távol magamtól; az a kérdés, megállunk-e a személyes névmások általános szemantikai-logikai tartalmánál, vagy behelyettesítjük valami sajátos tartalommal.

– Ez csak példa volt – mondta bosszúsan Michael. – Persze, hogy az általános logikai-szemantikai tartalommal foglalkozunk, és nem érdekel, ki mit érez éppen a névmások használata közben. És nem érdekelnek eljegyzések vagy kézfogók sem – tette hozzá halkan, valóban magának, de ezúttal az első sorban ült, és hallottam, mit mondott.

– Első pillantásra jogos, hogy csak a szigorúan logikai-szemantikai viszonyokkal foglalkozzunk, de tegyük mérlegre, mit nyerünk vagy vesztünk, ha kiiktatjuk a személyes elemet épp a személyes névmások tárgyalásából. Gareth Evans például az egyik Frege-kommentárjában amellett érvel, hogy bár természetesen van egy általános tartalom, ami által bármely élőlényre vagy megszemélyesített dologra vonatkoztathatjuk például az őt, ez a tartalom csupán a jelölés előfeltétele. Az általános, elvont logikai tartalom hatalmaz fel, hogy a személyes névmásokban mintegy „mindenkit részesíthessek”. De abban a pillanatban, hogy a névmást egy adott helyen és időben ténylegesen használom, szükségszerű, hogy valami egyedire vonatkozzon: ez épp a személyes névmás általános logikai természetéből következik. Az ő – ahogy a megszólított, velem szemben lévő te, és különösen a mindig egyértelmű én – szinte tűhegyszerű pontossággal vonatkozik arra az éppen adott valakire, akire mutatok vagy utalok.

– Akkor a személyes névmások esetében biztosan igaz, hogy a végtelenül általános és a végtelenül egyedi éppen egybeesik, ugye? – kérdezte Sue, és kihívóan nézett Michaelre.

– Azt hiszem, igen – válaszoltam –, persze az egyedi és az általános még más esetekben is egybeeshet. Ha viszont igaz, amit Evans mond, fogas kérdés, az ő használata közben el tudok-e tekinteni annak az élőlénynek vagy megszemélyesített dolognak a számomra adott – mondjuk így – tartalmától, jelentésétől. Ez a tartalom vagy jelentés lehet – ahogy Frege gondolta – a személyről, állatról, dologról szóló ismeretem: akár az, amit az emberek általában tudnak róla, akár az, amit csak én.

kallay24 0728

– Állatokra az-zal szoktunk utalni – szólt közbe Michael.

– Háziállatokra, gyerekek féltve őrzött kedvenceire, akiknek tulajdonnevük van, inkább ő-vel – szólalt meg Jim, az a fiú, aki a július 4-i ünnepségre hívott.

Kedvem lett volna megkérdezni, Michael mivel utalna egy pumára, amelyik a tarkóját szaglássza és majdnem felfalja, de persze nem akartam, hogy a beszélgetés helytelen vágányra zökkenjen.

– Maradjunk abban, hogy az élő és élettelen dolgok – ahogy eddig is mondtuk – számunkra sokféleképpen lehetnek adottak – folytattam –, s ez nem változik, ha névmások a jelölők. Sőt, az egyes számban álló személyes névmások, hiszen sohasem személyek osztályaira, hanem egy-egy konkrét egyedre utalnak, még fel is hívhatják figyelmünket egy-egy személy különleges, vagy csak általam ismert jellegzetességeire. Ez természetesen már nem lesz része a névmás szigorúan logikai tartalmának, ugyanakkor a személyes névmás, legalábbis bizonyos esetekben, éppúgy rögzíthet számomra valamilyen, a jelöletre vonatkozó ismerettartalmat, vagy akár személyes vonatkozást, mint bármely egyéb név. Így viszont névmások esetében is egyet lehet érteni Gareth Evans megállapításával, hogy a jel jelentése azonos lehet a jelölt személy történetével.

– A számomra adott történetével?

– Már hogy lenne számomra adott! – háborodott fel Michael. – Akkor például az ő jelentése mindenki számára különböző lesz, sőt, minden egyes helyzetben, amikor valaki kimondja, más és más. Azt hiszem, tanár úr, most erősen keverjük a szemantikát a pragmatikával.

– Wittgenstein azt mondja – mondtam örömmel, mert kezdett minden sokkal világosabbnak tűnni –, hogy bármit mondhatunk, amíg tudjuk, miről beszélünk és menet közben mindent elkövettünk fogalmaink pontosításának érdekében. Azt hiszem, három tartalom között kell különbséget tenni az ő – és valószínűleg más jelek – esetében. Van egy roppant általános, szigorúan logikai jelentés, amely által az ő egyáltalán utalni, vonatkozni tud; ennek általánosnak is kell maradnia, hiszen az ő szinte mindenre vonatkoztatható. De ez a jelentés még csak irányul arra, akit ő-vel jelöltem, mint egy nyílvessző, amit mintegy „ráfogtam”, ez az általános jelentés olyan, mint a testetlen, szétáradó, bizonytalan vágy egy ismeretlen után. Azután van az ő-nek a közfelfogás értelmében vett jelentése, ami azt tartalmazza, ahogy valakit a többiek úgy általában ismernek: a külsejét, mert már látták itt-ott, hivatalban, osztályteremben – a görögök azt mondták volna: az agórán –, esetleg tudják, hol lakik, jó tanuló-e vagy rossz, és így tovább. Ha például ő történelmi személy vagy jól ismert író, ide tartozik, amit az iskolában tanítanak róla: például, ha ő William Shakespeare, akkor ő az, aki Stratfordban született. Vagy ha ő mondjuk Edgar Allan Poe, tudom, hogy ő A holló szerzője, és így tovább. Ez lenne körülbelül a Frege értelmében vett jelentés, melyen át többé-kevésbé sikeresen eljutunk egy-egy konkrét jelöletig. Ebbe a jelentésbe sok személyes elem belejátszhat: egy Shakespeare-kutatónak az ő, jelen esetben Shakespeare, mást jelent, mint annak, aki életében először olvassa a Hamletet, de a sikeres jelölés érdekében nem kell Shakespeare-kutatónak lenni: itt a tartalomból egy közmegegyezés kihasít annyit, amennyi szükséges a kölcsönös megértéshez. Innen indul például a pletyka is: sokszor egy-egy jelölet olyan jelentésen keresztül rögzül, ami később hamis információnak bizonyul. Ez a típusú jelentés olyan, mint amikor valakit szeretnék megismerni, de az első, még felületes beszélgetést folytatom vele. Végül van egy személyes jelentés, amikor a névhez és névmáshoz a Másikról szóló bensőséges ismeretek is hozzákapcsolódnak. Ezért rezzenünk össze, ha váratlanul ismerős nevet hallunk, de gyakran előfordul az is, hogy saját nevet adunk valakinek, ami épp az illetőhöz fűződő kapcsolatunkat hivatott kifejezni, és csak mi ketten ismerjük a tartalmát. Ennek persze semmi köze a logikai jelentéshez, de a logikai viszony sem tűnik el teljesen, hiszen minden egyéb erre a viszonyra épül: a logika mint alap, mint általános, személyekhez és dolgokhoz fűződő reláció hordozza a többi tartalmat.

kallay25 0728

– Akkor a logika az az általános viszony, amely minden embert a valósághoz fűz? – kérdezte Michael jóval enyhültebben.

– Inkább azt mondanám: viszonyunk a valósághoz egyfajta logikai reláció, míg a fiktív jelenségekhez kötődő viszony egy másik, de valóban szintén logikai viszony, és így tovább. És persze a logika áthatja a gondolkodásunkat, még az érzéseinket is, ezért a logikai viszonyokkal műveleteket is végzünk, ám a Tractatus Wittgensteinje szerint valóban úgy van, hogy a logika az a metafizikai betongyűrű, amelyre felépítjük a házunkat: a gyűrű széleire mindent felállítunk, mert amit nem tettünk oda, az nincs, nem lehet, hiszen a logika maga a minket a világhoz – és persze a Másikhoz is, sőt, önmagunkhoz is – kapcsoló reláció és valamiféle viszony nélkül soha nem leszek semmilyen viszonyban semmivel.

– Ez logikus! – kiáltott fel Michael.

– Igen, méghozzá több értelemben is – mondtam, és örültem, hogy talán sikerült meggyőznöm.

– De – tette fel a kezét Jessica – mi lesz az ő tartalma a bensőséges jelentés esetében?

– Mindenkinek más, attól függően, kire gondol, amikor kimondja: ő. Talán itt is vannak általánosabban megfogalmazható viszonyok.

Gondolkodtam, majd eszembe jutott, amit még az elején Michael mondott.

– Induljunk ki abból, amit Michael a te-re vonatkozóan vetett fel: mi van, ha a jelölet távol van. Ha az ő nincs velem, vagy azt sem tudom, pontosan kicsoda, és mégis hiányzik. Akkor hiányán keresztül lesz jelen, mintha már nem is egyes szám harmadik személyű ő lenne, hanem erre az általános viszonyra épülne, ami abban a térben és időben nélküle vagyok: amennyit akkor és ott érek, értek, tenni tudok, ahogy: nélküle vagyok és ahogy nélküle: vagyok.

– Egy másik személyről van szó? – kérdezte Sue.

– Arról talán nincs, bár…

– Fogadjunk, hogy a tanár úr azt akarja mondani: van egy negyedik személyes névmás is, amely valahogy a hiányból „sarjad ki” – szólt közbe Michael szokásos kedves szemtelenségével.

„Lehet, hogy ez a megoldás” – gondoltam. De hangosan csak ennyit mondtam:

– Hátha tényleg van, és ez az ő a negyedik személy! Persze egyelőre csak metaforaként.

Az óra véget ért, én siettem a Subaruhoz. Otthon új dokumentumot kezdtem a laptopomban, és megpróbáltam mindent, ami alaktalanul kavargott bennem, a lehető legpontosabban és leglogikusabban leírni, a Husserl archívumtól a mai órámig. Vagy amit átéltem, kívül esik a logika határain? A vágynak és a reménynek nincs logikája? Szinte semmi sem történt velem: beszélgettem, utaztam, órákat tartottam, és mégis úgy éreztem, a rengeteg élmény szétfeszít: képtelen vagyok szavakat találni.

Kimentem a kertbe, játszottam Beth-szel és Olive-val, de alig telt el tíz perc, eszembe jutott, amit Montaigne mond: „Csak nézőpont kérdése, én játszom-e a macskámmal, vagy a macskám velem”. Hát jó, de az, hogy játszunk: tény, akárhonnan nézzük. Aznap a kertet is alaposan meglocsoltam. Azután újra a gép elé ültem – nem jutott eszembe semmi. Holnap újra kezdem. Azt az utolsó fejezetet, Poe-ról és Kierkegaard-ról. Velem van a Szövegbe Helyező Szerkezet: bemegyek néhány Poe-szövegbe. A hollóba és a Műalkotás filozófiájába bizonyosan. És a Vagy-vagyba és a Félelem és reszketésbe. Most várni kell. Írni és várni. Nem adom fel. Soha nem adom fel. Meddig? Logikus, hogy akármeddig.

– Nem akarja befejezni a történetet? – kérdezte a sétapálcás, és az üres borosüveget vizsgálta.

– Mint mondtam, sem elkezdeni, sem befejezni nem a mi dolgunk. Hősünk pedig még nem tudja.

– Hogy ez a dolga, vagy befejezni a történetet?

– Talán egyiket sem.

– Akkor legalább kötőmódban…

– Azt hiszem, körülbelül értem már, hogyan értelmezi a kötőmódot. Vegytiszta kötőmódban talán el is lehetne varrni a szálakat, de félek, így nem lenne valóság.

– A reménynek, az abszurd erejével, nincs valósága?

– Teremtő képzelet természetesen van. De az épp arra való, hogy az illúziót elválasszuk a valóságtól, és logikusan gondolkozzunk.

– Épp hogy teremtenem kell! És a valóságot! Van egy rés személyiség és valóság között, amelybe csak maga a személyiség léphet be, és nem töltheti ki mással, mint önmagával.

kallay26 0728

– Ezt elfogadom, ha a logika törvényei szerint viszi végbe. Hogy a maga egyik találó szójátékával éljek: a valóság nem lehet alávalóság.

– Az igaz nem születhet teremtő képzelet nélkül!

– Lehet, hogy ezt a történetet nem lehet befejezni. Most biztosan nem, s úgy különösen nem, hogy mindkettőnknek igaza legyen.

– Hiszen a maga érvelése szerint az események logikája követeli ki a befejezést.

– Csak akkor, ha a történet súlypontja nem esik kívül önmagán.

– És ön szerint kívül esik?

– A Negyedik Személy borította fel, mert valójában még nem jelent meg.

– A súlypont még mindig a hősünkben van?

– Igen: paradox módon ezért esett az egész történet súlypontja a történeten kívül.

– Megint a paradoxon! Azt hiszem, arról van szó, hogy amit ön logikának nevez, azt nevezem én kötőmódnak.

– Amennyiben magának a kötőmód, nekem a logika jelenti, hogy tudjuk, hogyan léphetünk tovább.

– Ez jó! És azt hiszem, tudom, mikor jelenhet meg a Negyedik Személy.

– Lehet, hogy én is.

– Amikor hősünkben egybeesik kötőmód és logika?

– Most én találtam ki a maga gondolatát, vagy maga az enyémet?

Az Erasmus kávéház sötét volt.

kép | Gustave Singier művei, wikiart.org