Kámán Balázs

A MŰTŐSNŐ

2003 július

A MŰTŐSNŐ

A fiatal altatóorvosnő azonnal kiszúrta: „mi történt a kezeddel?”, s hogy Margit nyugodtan és pontosan válaszolt: „levágtam a felső ujjpercemet”, még valami résztvevő káromkodást is megeresztett – „a francba!” –, de fel sem rémlett, hogy a legképzettebb és legügyesebb műtősnő bal mutatóujja nem baleset áldozata lett.

A kesztyűt kora reggel gondosan preparálta: lenyeste az ujjrészt, átbujtatta a bekötözött csonkot, és azt is steril fóliával fedte. Ha a doktornő nem szól, észre sem veszik a többiek. Így mind odanéztek; „zavartalanul tud dolgozni?”, kérdezte a főorvos – Margit türelmetlennek és neheztelőnek hallotta, mintha türtőztetné magát, hogy ki ne zavarja a műtőből. „Zavartalanul”, felelte rebellis gúnnyal, de nagy, sötétkék szeme, a körülrajzoltnak tűnő írisszel nem tükrözött sértettséget. Ment minden rendben, nem hiányzott, hogy valaki ajánlgassa: segít ellátni a sebesült ujjat. 

Pár nap múlva – talán pontosan egy héttel később – Margit bal középső ujját is vastag kötés borította, „úristen!, hát mit csinálsz?”, bökött felé az altatóorvosnő. 

Ha erre zavart vagy bosszús választ kap, gondolattalanul is a tapasztalatát gyarapítja: a sérülés újabb sérülést vonz. „Ne kínlódj!”, mondja talán barátságosan, „menj betegállományba! Pokoli volt, amit az utóbbi hónapokban végigcsináltál. Ezt nem lehet büntetlenül. Menj betegállományba! Muszáj pihenned!”, amire Margit ügyet sem vet, mintha csöpp szüksége sem volna a gyerekeket és gyöngéket megillető törődésre, és a következő hét elejére a gyűrűs ujja felső percét is amputálja. De nem így történt. 

dermesztő tárgyilagossággal

A doktornő szörnyülködő felcsattanására nem zavartan vagy bosszúsan, nem hárítóan válaszolt, hanem dermesztő tárgyilagossággal, szinte készségesen tájékoztatott: „levágtam a második ujjpercemet”. Az aneszteziológus persze elragadtatta magát, amikor gyors beavatkozást kérve berontott a főorvoshoz: nem igaz, hogy Margit büszkélkedett az öncsonkításával, de valóban úgy jelentette a tett végrehajtását, mint az orvosi előírások precíz teljesítését.

„Miért?”, kérdezte aztán a főorvos szégyenkezve. Sehogyan sem tudott egy-két másodpercnél tovább Margit szemébe nézni. Húsz évnél is régebben dolgoznak együtt. „Hogyan tehette ezt? Miért?” „Hát csak elhatároztam. Hogy sorba megyek.” Se a hangja, se a tekintete nem rebegett. Abban a nagy, sötétkék, körülrajzolt íriszben most is a szokott értelmes előzékenység látszott. Nyugodtan lépett a liftbe, hogy három emelettel feljebb a pszichiátrián kössön ki. Nem volt megkönnyebbült, amikor a fiatal doktornő barátnősen átölelte és vezette, de nem is tiltakozott. Mindennek semmi köze nem volt már ahhoz, amit meg kellett tennie.

kép | shutterstock.com