Tenigl Takács László

A MI „EGYETEMEINK”

2012 november

A MI „EGYETEMEINK”
„Én azt hiszem, hogy ha mi jó népnevelést akarunk, úgy a szülőknek a nevelés körébe igen tetemes befolyását kizárnunk nem lehet; nem pedig főképpen azon befolyást, melyet a szülők összessége, a községek a népiskolára gyakorolnak. A világ példája mutatja, hogy a népiskolák éppen ott virágzanak leginkább, hol a községeknek tetemes befolyás van engedve.”
(Eötvös József)

 

Valahányszor eszmecserébe bonyolódom afelől, hogy vajon a roma/cigány gyerekek miért maradnak és morzsolódnak le, majd hullanak ki végül a magyarországi köz- és felsőoktatásból, vitapartnereim a legtöbb esetben a „társadalmi gyökerekig” vezetik vissza az okokat. Fejtegetésük lényege, hogy a cigány közösségek lazán, vagy egyáltalán nem kapcsolódnak az oktatás rendszeréhez, sőt olykor kifejezetten ellenséges közegnek élik meg. Így a roma gyerekek sorsa, társadalmi előrejutása az esetek túlnyomó többségében már születésükkor eldől. Az állítás részben igaz, alátámasztásául azonban néha megdöbbentően ostoba érvek hangzanak el. Még ma is gyakran hallható, sőt, néhány éve pedagógiai szakcikkekben is olvasható volt az állítás, hogy a roma/cigány gyerekek „ingerszegény” környezetben élnek, „érzelmi intelligenciájuk fejletlen”, „képtelenek az alkalmazkodásra”, és így tovább.

A roma közösségek életét belülről nem ismerő világképében igen ritkán merül fel, hogy másfajta ingergazdagság is létezik, mint a mesekönyvekkel, drága játékokkal telezsúfolt gyerekszoba, a hétvégi jutalomhamburgerezés, aquapark, külföldi nyaralás. Ha egy pedagógus nagy ritkán családlátogatásra megy, általában omladozó házat, szegényes bútorokat, az udvaron vagy a ház előtti utcán szaladgáló gyerekeket lát. Eszébe sem jut, hogy ezeket a gyerekeket a nap huszonnégy órájában gondoskodó szeretet veszi körül, nemcsak a szülők, hanem a testvérek, sőt az egész rokonság részéről.

milyen rosszaságot követett el

A két kultúra egészen apró momentumokig ható idegenségét számos történetem illusztrálja: cigánykutatásban elkötelezett, fiatal szociológusnő ismerősöm roma fiatalokat hívott meg otthonába. Miután pici gyereke volt, szokás szerint járókába tette, hogy ne zavarja az elmélyült tudományos munkában. A gyerek egyre csak bömbölt, a fiatalok értetlenkedtek, feszengtek, majd az egyikük bátortalanul megkérdezte, milyen rosszaságot követett el a baba, hogy büntetésből kalitkába zárták.

Többdiplomás, angolul folyékonyan beszélő, Amerikát megjárt ismerősöm közvetlenebb beszélgetés során elmesélte, hogy kislánykorában édesanyja szokás szerint a szájából etette, s ő nem is tudta elképzelni, hogy másképpen táplálja gyerekeit. Gyerekkorukban olykor nélkülöztek, édesapjuk ilyenkor elment ürgézni, sündisznót gyűjteni, s ő még az évtizedek távlatából is jóízűen emlékezik ezekre a családi lakomákra. E történetet – a reakciókat tesztelendő – néhány alkalommal továbbadtam befogadó mentalitású értelmiségi (többnyire pedagógus) barátaimnak. Mindig mulattatott leplezetlen döbbenetük. Egyszer csillant fel némi értelem egy kolléganőm szemében, aki gyorsan hozzáfűzte, igen, ezt ők is tanulták az egyetemen, s milyen jó volna a gyerekeket ezektől a szokásoktól megszabadítani.

Lightspring, shutterstock.com

A cigány és nem cigány társadalom (már ha egyáltalán létezik ilyen) „nemtalálkozó találkozásának” legfőbb színtere az oktatás, tekintve, hogy az mindenki számára kötelező, több mint egy évtizeden át tart, és százezreket kényszerít az együttlétezésre. A közoktatás óvodától felsőoktatásig tartó szakaszai egyfajta alpesi túrához hasonlóak. Az első évek aránylag problémamentesen telnek, a pici gyerekek játszhatnak, játékosan tanulhatnak. A „kaptatók” az általános iskola negyedik-ötödik osztályában kezdődnek el. A gyerekek tanulmányi eredménye romlik, sokan hiányoznak, kimaradoznak, osztályt ismételnek, nem tanulnak tovább. Ennek okát a pedagógustársadalom egyértelműen a tanulókra és a roma közösségre hárítja, motiváció- és készséghiányra hivatkozik, s alig-alig merül fel a gondolat, hogy talán maga a tananyag és a módszertan is ludas. A tiszteletreméltó (és sajnos, igen ritka) kivételektől eltekintve tapasztalataim azt mutatják, a tanárok, intézményvezetők többsége nem hisz a cigány tanulók taníthatóságában, s ha valamiképpen mégis kitűnik egyik-másik, ritka, egyedi csodaként élik meg.

Erzsébet régi barátom, mintegy nyolc éve tanít szinte kizárólag roma gyerekeket, fiatalokat. Alsó tagozatos tanítóként kezdte, továbbtanult, most már érettségiztető tanár. Éveken át dolgozott az esti tagozatos felnőttképzésben is, elmondható tehát, hogy a közoktatás szinte minden formáját kitapasztalta. Számomra új és elgondolkodtató az észrevétele:

–    Az első törés ott van, amikor az alsó tagozatból átmennek a felsőbe. Nemcsak azért, mert sokkal nehezebb a tananyag, hanem mert csökken a szülői figyelem.

A kicsiket az apuka vagy az anyuka hozta be az iskolába, ők is vitték haza. Sokkal közelibb, barátibb volt a viszonyuk a tanárokkal is. A felső tagozatban kikerülnek a szülői kontroll alól, hiszen már nagyok, egyedül is el tudnak menni az iskolába. Sokszor nem is a saját falujukban tanulnak, iskolabuszokkal viszik őket másik településre. Mikor kicsiket tanítottam, gyakran meghívtak kávéra, családi ünnepre. Felső tagozaton vagy középiskolában ez jóval ritkábban fordul elő.

–    Mi lehet ennek az oka?

rendetlenek, lógnak

–    Nyilván a tanárok is jobban terheltek, de még ennél is nagyobb baj, hogy ugyanúgy kudarcnak, kötelező és felesleges munkának élik meg a tanítást, mint a gyerekek a tanulást. Én az első években csak kicsiket tanítottam, de szinte mindegyiknek volt nagyobb testvére felső tagozaton. Az anyukák pedig folyton panaszkodtak az ottani tanárokra. Mikor berendelték őket a szülőire, mindig csak szapulták a gyerekeket, hogy nem figyelnek az órán, rendetlenek, lógnak, ebből és ebből állnak bukásra. Nekem sem volna kedvem állandóan ezt hallgatni. Az ilyen hozzáállás nem az iskola szövetségesévé teszi a szülőt, hanem ellene fordítja, a szülő pedig szinte mindig a gyerek pártját fogja, még akkor is, ha jogos a korholás.

–    Évekkel ezelőtt voltam egy elsős órádon, és arra emlékszem, a gyerekek imádták a feladatokat. Mi az, ami a felső tagozatban megváltozik?

–    Mutatok egy példát. Ez a mondat egy ötödikes történelmi olvasmány kezdete:

„Szíriának Júdeához közel eső részében, a Karmel-hegy alján van egy terület, amelyet Föníciának neveznek.” Maga az olvasmány érdekes is lehetne, hiszen az üveg feltalálásáról szól. Viszont ha egy szöveg olyan mondattal kezdődik, amiből a 10 éves gyerek egy mukkot sem ért, vagy teljesen érdektelen számára, máris odaveszett az olvasás és az ismeretszerzés öröme. És ez majdnem az összes tantárggyal így van. Valójában minden második szót meg kellene magyarázni, ez viszont annyi időt vesz el, hogy nem marad elég tanóra a kötelező ismeretanyagra. Így a tanárok inkább ledarálják, feladják házi feladatnak, amit a gyerek nem tanul meg, mert unalmas, vagy halvány gőze sincs arról, mit is kellene megtanulnia.

parsobchai Ngammoa, shutterstock.com

A tananyag hasznavehetetlenségére számos példát tudnék még sorolni.

A módszertani innovációk javára írandó, hogy ma már sok játékos, érdekes, szemléltető tankönyv, digitális tananyag is létezik. Áruk borsos, nemhogy a szülők, de gyakran az iskolák sem tudják megvásárolni. Marad tehát a hagyományos módszer, így nem csoda, hogy a megszokott kérdésre: „na, mit tanultatok ma az iskolában?”, a válasz általában így hangzik: „nem tudom; nem emlékszem; semmit.” A szülők ezen nem felháborodnak, hanem „értik”, már csak azért is, mert többségük hasonló oktatásban részesült fiatal korában.

A kezdeti sikerek után a gyerekek kudarcélményekkel térnek haza, s ez élesen szemben áll otthoni tapasztalataikkal, ahol ebben az életkorban már „felnőttes” feladatokat bíznak rájuk, főznek, gondoskodnak a kisebbekről, a nagyobbacska fiúk már édesapjuknak is besegítenek a komolyabb szaktudást igénylő munkákban. Emlékezetes számomra a több tantárgyból bukásra álló diákom, aki egy-két óra alatt megjavította lestrapált kerékpáromat. Miközben a szerszámokat adogattam a kezébe, elméláztam, vajon mi az intelligencia mércéje? Tudok ugyan egyet s mást a hopliták kiképzéséről, fegyverzetéről és harcmodoráról, remélhetőleg szemléletesen el is tudom magyarázni, ugyanakkor reménytelenül és kétségbeesetten toporgok egy halom csavar, fogaskerék és ismeretlen rendeltetésű biszbasz láttán. Ez utóbbi gondolat veszedelmes következtetést von maga után. Azt sugallja, hogy a roma (vagy hozzájuk hasonló sorsú) fiatalok betanított vagy szakmunkákra alkalmasak, az érettségi, netán felsőfokú képzés nem nekik való. Ezt a konzekvenciát nemritkán az a nyíltan prekoncepciózus gondolat kíséri, hogy „akkor majd legalább dolgozni fognak, nem lopják a napot.” Hogy a szegény sorsú fiatalok perspektívája a „becsületes szakma”, implicit módon már oktatáspolitikai koncepciókban is fel-felbukkan. Ez két ok miatt nem fog megvalósulni. Nincs és nem is lesz ehhez szükséges, megfelelő szakiskola, sem megfelelő számú munkahely.

Az iskolai kudarcélmények másik okát Erzsébet így látja:

–    A cigány gyerekek sokkal nehezebben élik át a megszégyenülést, mint nem cigány társaik. Az iskolai felelés azért is nagyobb kínszenvedés számukra, mert szinte mindig rossz jegyet kapnak, nincsenek ötösök, amik az egyeseket kiegyenlítenék. Ha nem cigányokkal együtt tanulnak, az kétszeres leégés, mivel őket az iskola mindig jobb tanulónak bizonyítja. Ha csak cigány osztályba járnak, és egyre több az ilyen, gyakran előfordul, hogy az egész osztály cinikussá válik, a rosszul felelővel szolidáris, a tanárt pedig közös ellenségnek tekintik.

–    Mennyiben változik ez a középiskolákban?

–    Az „elit” helyeken alig akad cigány tanuló. Ezek többsége is kihullik, nem bírják a tempót, a fegyelmet, a költségeket, nem nagyon lesz barátjuk. Néha nem is az iskola löki ki őket, hanem maguk választják a szegregált oktatást, mert ott biztonságban érzik magukat. Több olyan diák van az iskolánkban, akik tudatosan „kirosszalkodták” magukat a korábbi gimnáziumból, hogy ne kelljen „magyarok” között tanulniuk.

–    Rosszabbak?

–    Gyakrabban beszólnak, vagy inkább közbeszólnak, mert otthon is ezt a fajta beszélgetést szokták meg. A tanárok kiborulnak, fegyelmezni próbálnak, energiájuk nagy része ezzel telik el. Az intőkkel nem sokat lehet kezdeni, mert a szülők nem veszik komolyan. A tanár tehát nem tehet mást: kizavarja őket az óráról, esetleg túlreagálja a helyzetet, felemeli a hangját, amitől az egész óra felborul.

magatartási problémák

A „beszólások” – ezt magam is gyakran tapasztaltam – ritkán sértőek vagy bántó szándékúak. Többnyire szellemeskedések, poénok, leginkább abból fakadnak, hogy a gyerek végképp nem érti a tananyagot, esetleg már annyiszor a szájába rágták, hogy halálra unja magát. Valóban aszociális magatartású tanuló ritkán akad, gyanítom, nem magasabb arányszámban, mint a nem cigány diákok esetében. Hogy a magatartási problémák jelentős részének újszerű, a gyerekek kreativitására és sikerélményére építkező módszertanokkal lehetne elejét venni, eddig még csak igen kevés iskolában tudatosították. A tanárok nagy része ezért maga is kudarcként éli meg az oktatást, belefárad, fásultan leadja az anyagot. Siker már az is, ha nem történik nagyobb balhé az órán. Erzsébet két szemléletes – bár remélem, nem általános – példát említett:

–    Nyolc év alatt sok érettségi elnök fordult meg nálunk. A többségük ámult-bámult, hogy jé, cigányokat is lehet gimnáziumban tanítani. Az egyikük a szokásos záróbeszédben külön kiemelte, hogy ilyen sok jól viselkedő és szépen öltözött gyereket még soha nem látott. A „cigány” szót ugyan nem ejtette ki, de nyilván erre gondolt. Hogy minden diáknak sikerült az érettségi, mégpedig nem is rossz eredménnyel, fel sem tűnt neki. A másik, évekkel később, magához hívott, és gratulált. Mondta, hogy nekik soha nem ment ilyen jól az idomítás.

Marina Sun, shutterstock.com

A gyermekek pedig szüleiktől elvétessenek és keresztény polgárokhoz, parasztokhoz adassanak nevelésre, mesterségek és a földmívelés tanulására. A nevelő szülők pedig a leányok és fiúk után … éves juttatásban részesüljenek…. Cigánynak cigánnyal való házassága általánosságban megtiltassék. Ha azonban egy cigány hajadon egy letelepedettel kíván házasságra lépni, ajánlást hozzon arról, hogy nemesember, polgár, vagy paraszt házában szolgál szorgalmatosan, s hogy járatos a katolikus hit alapjaiban.” (Mária Terézia 1767. november 27-én kelt rendeletéből.)

Értelmiségi roma barátaim közül tucatnyi akad, aki annak „köszönheti” kitörését, hogy már kisgyerekkorában elszakították családjától. Ők még a pártállam idején, vagy néhány évre rá érettségiztek, szereztek hasznavehető szakmát, szaktudást.

platóni rémálom

Ez a „kiszakadás” legszörnyűbb formája, hiszen valójában családjuk elvesztésével kellett fizetniük, hogy feljebb léphessenek a társadalmi ranglétrán. A rossz emlékű gyámügyi hatóságok valósággal vadásztak az „államosítható” cigánygyerekekre, és a legkülönfélébb indokkal vették őket gondozásba. Fenn kellett tartani az állami gondozás hatalmassá duzzadt apparátusát, s erre a legmegfelelőbb bázisnak a kiszolgáltatott roma családok bizonyultak. Az elmúlt évtizedben számos roma közösséget volt alkalmam megismerni, az egyikben hat évet éltem is. Soha, egyetlen alkalommal sem hallottam, hogy roma szülő, legyen akár „megesett” lány, megvált volna gyerekétől, hogy az állam gondjaira bízza. Magyarországon –legalábbis részlegesen – megvalósult a platóni rémálom. Ez részben a rezsimváltás utáni évekre is átöröklődött, az állami gondozás helyét ekkor a kisegítő iskola-rendszer és a lepusztult, szegregáló iskolák váltották fel, bár a gyermekvárosok, mamutintézmények helyébe lépő családotthonokban még mindig magas a roma származású neveltek száma. A különbség annyi, hogy ezekből már alig kerülnek át fiatalok gimnáziumokba, netán felsőoktatásba.

Az ekképpen „államosított” gyermekek egy része nevelőszülőkhöz került. Annak kontrollja, hogy ott mi történik velük, messze nem követte a családtól elszakítás olajozott mechanizmusát. Van, aki arról számolt be, hogy jól járt, szerető családban nevelkedett. Mások mély hallgatásba burkolóztak, ha arról faggattam őket, hogyan is éltek az adoptáció éveiben. Egyetlen barátom számolt be részletesebben húgával megélt kálváriájukról. Nevelőszüleik végül hét év börtönbüntetést kaptak a gyerekek folyamatos bántalmazásáért és kínzásáért, ez is csak annak volt köszönhető, hogy a szomszédok feljelentést tettek. Nem borzolnám az olvasók idegeit, hogy mi mindent követtek el rajtuk és velük. Móricz elég részletesen leírja az Árvácskában.

Sándor éveken át „pc-gurum” volt. Már a nevelőintézeti középiskolában kitűnt matematikából, fizikából, a számítástechnikát (akkor még nem tanították) autodidakta módon sajátította el, mesteri szinten.

–    Sanyi, végül hogyan kerültél nevelőintézetbe? Édesanyádnak munkahelye volt, rendes, városi lakásban éltetek, bűncselekmény sem történt a családban.

–    Négyéves voltam, nem is értettem semmit az egészből. Jártak hozzánk a tanácsból, aztán végül kiválasztottak engem meg az egyik testvéremet. Anyu később elmesélte, azzal indokolták, túl sok a gyerek, nem tudja őket eltartani. Hiába kilincselt, nem tudta visszacsinálni. Fótra kerültem, ott sokáig nem is tudatosítottam, hogy cigány vagyok. Csak a felső tagozatban kezdték el mondogatni. De ott meg már nem számított, annyian voltunk cigányok. Aztán érettségi után visszakerültem a családhoz.

–    Hol tanultál tovább?

–    Több helyen is, de végül egyiket sem fejeztem be. Elég jó ösztöndíjakat lehetett akkor szerezni, volt úgy, hogy ebből fizettük a családomnak a rezsit, a kaját. Aztán elhasználtam az államilag finanszírozott szemesztereket, és abbahagytam.

Jne Valokuvaus, shutterstock.com

Sándor példája sok szempontból reprezentálja az „államosított” roma gyerekek sorsát. Néha visszatalálnak családjukhoz (az esetek többségében nem), s ilyenkor törvényszerűen családfenntartóvá válnak, tekintve, hogy a szülők szinte mindig elöregedtek vagy tartós munkanélküliek, esetleg egyikük-másikuk már el is hunyt. A családjukhoz vissza nem találók zöme nem jut el a felsőoktatásig. Sokuk az értelmiség perifériájára sodródik, a civil szférában próbálja menedzselni magát, szerencsés esetben felszippantja és eltartja valamelyik „értelmesebb, használhatóbb” romákra vadászgató politikai erő.

A pártállam erőszakos asszimilációra épülő „cigányságpolitikája” akkor is kudarcot vallott volna, ha sikerül elegendő gyereket bekényszeríteni a gépezetbe.

A roma középréteg – értelmiség – kialakulásához ugyanis minden feltétel hiányzott: a többgenerációs értelmiségi családi háttér, a megfelelő szintű és szándékú oktatás, illetve az erre irányuló politikai akarat, a már meglévő szubkultúra, ahová egy leendő roma értelmiségi kötődhetne, a többségi társadalom befogadó- és segítőkészsége, a roma közösségek hite a társadalmi mobilitás megvalósíthatóságában. Ezek a feltételek ugyanígy hiányoznak ma is, azzal súlyosbítva, hogy roma honfitársaink életkörülményei nagyságrendekkel romlottak az elmúlt évtizedekben, s hallgatólagosan szinte elfogadottá vált a szegregáció és a diszkrimináció.

„Az iskola társadalmi küldetését, a gyerekek összességének, és kivált a rosszul indulóknak a ‘jövőre való felkészítését’ romló szinten teljesíti. A köztudottan szükséges tettek elmaradásáért, az iskola társadalmilag torzuló szerkezetéért felelős a társadalom egésze, felelősek a privilegizáló iskolarendszert féltékenyen őrző és erősítő közép- és felső rétegek, de a fő felelős a mindenkori politikai osztály.”
(Ferge Zsuzsa: Ellenálló egyenlőtlenségek)

aligha számíthatnak anyagi segítségre

A roma fiatalok felsőoktatásból kihullása elsősorban és alapvetően szociális körülményeikre vezethető vissza. Bár a továbbtanuló fiatalok szinte kivétel nélkül államilag finanszírozott helyekre kerülnek, még ezek költségeit (bejárás, kollégiumi díj, városi megélhetés) sem fedezik az egyetemista jogviszonnyal járó juttatások. Otthonról pedig aligha számíthatnak anyagi segítségre. Sőt, éppen ellenkezőleg, a rendszeres jövedelemmel rendelkező fiatal érzi kötelességének, hogy támogassa családját. Szandra és István együtt kezdtek egy szociális tárgyú felsőfokú szakképzést.

–    Szandra, mik voltak az első tapasztalataid?

–    Hát az első héten azt sem tudtam, ki vagyok, mi vagyok. A gimiből néhány tanár bejött velem, mutatta, hogyan kell közlekedni, intézkedni, beadni a papírokat. A miénk kis szak volt, a tanárok irtó rendesek. Néhány hét alatt a többi csoporttársakkal is összerázódtunk. Mindig kérték, hogy mondjunk nekik valamit cigányul. Ők is hátrányos helyzetűek voltak mind, csak magyarok. Segítettünk egymásnak.

A tanárok is rendesen viselkedtek. Nem volt megkülönböztetés.

(Meg kell jegyezzem, Szandra esete kivétel, ő ugyanis többedmagával együtt került be egy kimondatlanul is hátrányos helyzetű fiatalok számára létesített felsőfokú szakképzésbe. Az egyetemekre nagy ritkán bejutó fiatalok többnyire „magányos farkasok”. Barátságot, párkapcsolatot ritkán létesítenek nem roma évfolyamtársaikkal. Bár a nyílt „cigányozás” visszaszorulóban van, olykor a diszkrimináció leheletfinom formáival kell szembesülniük, melyek hosszú távon legalább annyira lélekölőek, mint a durva beszólások. Egyik, több éve kiválóan teljesítő tanítónő kollégám elhatározta, hogy magyar szakon folytatja tanulmányait. Akkori igazgatója először ledöbbent, majd fél órán át győzködte, hogy menjen romológiára, hiszen a cigányok ahhoz „értenek”.)

ESB Professional, shutterstock.com

–    Szandra, az első két szemesztert aránylag jó átlaggal végezted el. Aztán a harmadikban szinte minden tantárgyadat töröltetted. Ennek mi volt az oka?

–    Megmondom, ahogy van. Nem ment anyagilag. Felvettem kétszázezer diákhitelt, de az elment a jelzálogra és a tűzifára.

–    Az egyetemistáknak számos szociális támogatás jár. Ezekkel miért nem tudtatok élni?

–    A tanulmányi ösztöndíjra nem számíthattunk, akkora volt a lemaradás. A szociális ösztöndíjjal pedig az a gáz, hogy azt az összes hallgató között osztják el. Egy csomóan beszerzik a hátrányos helyzetű igazolást, aztán kocsival járnak az órákra. Lett volna még a Bursa Hungarica. Ez úgy működik, hogy az önkormányzat és az egyetem közösen dobja össze az ösztöndíjat, de mind a kettőnek hozzá kell járulnia. A faluban akkor már a lakásfenntartási támogatást sem tudták időben kifizetni, úgyhogy egyikünk sem kapott egy fillért sem.

–    Diákmunka?

–    Kerestünk az egyik szervező cégnél. Mikor megláttak bennünket, azt válaszolták, nem is foglalkoznak ilyesmivel. Aztán két magyar haverom megállított az utcán, kérdezték, mi van. Mondtam. Bementek az irodába, a háromból kettő azonnal kapott munkát. A diákmeló amúgy is csak úgy működik, ha bent laksz a városban. Nekünk hatkor elment az utolsó buszunk. Ha hétig-nyolcig bent gályázol, hogyan jutsz haza?

Az István és Szandra által választott kétéves szakképzés azóta lezajlott. 30 fő kezdte el, ebből nyolcan voltak cigány származásúak. Másfél év alatt egy kivételével kihullottak. Ő csak apai ágról roma. Ápolói állást kapott egy közeli kórházban, ebből finanszírozza immár költségtérítéses levelező tanulmányait.

Néhány család (nagy áldozatok árán) megengedheti magának a gyerek továbbtanulását, a kimaradások aránya azonban ebben a csoportban is magas. Az ok összetett: a már említett idegenség, elmagányosodás, a megváltozott környezet, a család lelki erejének megtartó hatása, leginkább azonban az a körülmény, hogy a diákok nem hisznek a diploma mobilizáló erejében – s voltaképpen nem is tévednek nagyon. Róbert és Viktória két évet bírtak ki egy egészségügyi főiskolán. Róbert mentőtisztnek, Viktória diplomás ápolónőnek tanult, nagy valószínűséggel találtak volna állást a honi vagy külföldi munkaerőpiacon. Róbert végül apja betegsége miatt visszalépett a döcögő családi vállalkozásba, Viktória elszakadt a roma közösségtől, Budapestre költözött, haját berasztásította, alkalmanként rockkoncertek szervezésében segédkezik, pultos, biciklis futár. Néhány éve összefutottunk. Elmesélte, végül attól is tele lett a hócipője, hogy a magyar professzorok meg a cigány szervezetek is azzal nyaggatták, hogy sokkal többet kell teljesítenie, már csak a népéért is. Neki ebből elege lett, ő csak élni akar, és nem folyton bizonyítani.

vásárolni szinte senki sem tud

Az egyetem abbahagyásának oka, hogy a napról napra élő családok korán számítanak gyermekeik segítségére, munkaerejére. A mélyszegénység jövedelemforrásai kiszámíthatatlanok. A több hónapos tétlenséget néha váratlan munkalehetőség váltja fel. Az anya szerepét ilyenkor a nagylány vállalja át. Minden évben nagy kihívás a tüzelő megszerzése. Rendes tüzelőt vásárolni szinte senki sem tud, ezért az apa és a serdülő fiúk „erdőpucolást” vállalnak. Összegyűjtik, elégetik az irtás után megmaradt lombot, harasztot, esetleg ültetnek is. Fizetség fejében kiszáradt rönkfát, ágat vihetnek haza, aminek tüzelőereje semmit sem ér, viszont hetekig, hónapokig kell érte dolgozni. Előfordul, hogy az érettségizett fiatal mégis munkát talál valahol. Ilyenkor azonnal halaszt vagy kiiratkozik a felsőoktatásból. Jól példázzák ezt a Szandrával folytatott beszélgetésem záró mondatai:

–    Mivel próbálkoztál az egyetem abbahagyása után?

–    Gyerekekkel akartam foglalkozni. Kerestem is mindenfelé munkát, gondoltam, megvan az érettségim, egy évet megcsináltam az ifjúságvédelmin is. Nem kellettem sehová. Megmondták a szemembe, hiába előny a cigány származásom meg a nyelvtudásom, még diplomás óvónőket, tanítókat sem tudnak elhelyezni.

Anyut közben visszavették a multicéghez, én vigyázok a kicsikre, meg a nővérem gyerekeire is, amióta megbetegedett. Tavasszal, nyár elején, ha van napszám, megyek én is.

–    Milyen terveid vannak?

–    Zéró. Nincs tovább.