A MEGÉLT MÁNDY-NOVELLA

Úgy adódott, hogy megint a hajdani városrészben akadt dolgom, ahol gyerekkorom, ifjúságom telt el, de már régesrég elszakadtam a környéktől. Ha néha arra vetődöm, megkopott nosztalgiával még csak nem is lassítok az ismerős kapuhoz közeledőben. A ház, egykori lakóival együtt belém költözött. Azok is kifogytak a névjegyzékből, akár apám-anyámmal mi.

Talán a korai őszi alkonyodás tette, a kék óra derengése, hogy most bekanyarodtam a kapualjba, továbbmentem a lépcsőház meg lift előtt a megnyíló, sárga keramitkockás udvar bejáratáig. S ott megtorpantam. Utamat állták a szétszórt, mégis egy csoportba tartozó, mozdulatlan alakok.

Hatan-heten lehettek, s mintha vártak volna. Arca egyiküknek sem volt, ahelyett lesimított gömb emelkedett ki a nyakukból, s valamennyin a legújabb divat szerinti esőköpeny, átmeneti raglán, öltöny, szoknya-blúz vagy kosztüm feszült.

Megbabonázva bámultam a kísérteties némaságban ácsorgó kirakati bábuk kiállítását. Ember sehol. Köröskörül a földszinti lakások mind zárva. Aztán fölfedeztem a szemközti jobb sarokra mutató, falra erősített nyilakat. A ruhaszalont jelezhették.

Valamikor, az ostrom idején a hidrogénezett-szőke Gácsné, a légóparancsnok lakása volt ott. Amazoni eréllyel őrizte az óvóhely s az őrség fegyelmét és saját végtelenbe prolongált fiatalságát, a tagbaszakadt, rumleheletű Szeredás Pali félelmetes társaságában.
csosszanásnyi nesz
Fölpillantottam az emeletek magasságába, de ajtó ott sem nyílt, és sehol egyetlen csosszanásnyi nesz. A megdermedt idő szédületében húzódtam vissza a lépcsőházba, majd sarkon fordulva menekültem ki az utcára, mint aki a tilosban járt, és hajszál híján rajtakapták.

Körülöttem gyulladoztak a lámpák, járókelők húztak el mellettem, vadidegenek. Szerettem volna visszatalálni az eltűnt köznapba. S akkor Iván jutott eszembe, Mándv Iván, hiszen szembejöhetne, járt itt elégszer.

Elkattant bennem a pillanat. Ki másra gondolhatnék arról az udvaron összeverődött társaságról? Ha még elmondhatnám neki!

Félreértés. Tökéletes szereposztási tévedés, hogy én akadtam rájuk. Iván fesztelenül odasétálna hozzájuk, szóba elegyedne az arctalanul is kidüllesztett mellű, önérzetes hölgyekkel és urakkal, ha már kijöttek a tiszteletére egy kicsit levegőzni a műhelyből.

A századeleji bérházak udvara valódi szabadtéri színpad. A fölötte körbefutó folyosók erkélye pompás nézőtere a kinn őgyelgő gyerekeknek, míg sorra megjelennek az egymást váltó szereplők: az ószeres, a drótostót, harmonikás, vagy a zenekíséret nélkül föllépő szólóénekes. Elbűvölt közönség élvezi műsorukat, míg hátuk mögül föl nem hangzik a szigorú anyai szózat:

– Tessék bejönni, semmi keresnivalód odakinn!

Iván merőben más képet őrzött meg a maga hasonló élményéből, néhány sarokkal arrébb:
„A fiú a gangon állt. A térdét belepréselte a gang rácsai közé. Az állát is megpróbálta beledugni. Sehogy sem sikerült…

Egyszerre csak bekanyarodott a villamos. Meghitten, otthonosan. Nem volt utasa. Se kalauza, se vezetője. Úgy jött magányosan… Átvágott az udvaron. Eltűnt a hátsó lépcsőházban. Nem volt ebben semmi különös.”

– Igen, ahogy az unatkozó gyerek mesél magának — mondtam eltűnődve A villamos olvasása után.

Megrázta a fejét: — Csakhogy én láttam, valóságosan láttam ezzel a két szememmel. Így volt, nem tehetek róla.

A krónikusan rossz éjszakai alvó látomásos erejű álmodónak született.
szívesség-szállások
Abban a szülői házban, ahol öt-hatéves koráig élt, nem volt könnyű megkülönböztetni a józan mindennapot a fantazmagóriáktól. A Gyár (azóta Jókai) utcai lakás falai aligha lehettek olyan szilárdak, hogy rendületlenül kiállják Mándy Gyula, lap nélküli szerkesztő úr szemfényvesztő mutatványait. Látványos személycserékkel kezdődött: a kisfiú édesanyjának áttelepítésével, majd a válás után az új feleség megjelenésével folytatódott. Aztán elődje sorsára jutott ő is. Végül szertefoszlott az otthon, és Iván megkezdte vándorútját apja árnyékában, mellékutcai zughotelek és alkalmi szívesség-szállások között.

Mindezt apránként tudtam meg tőle esztendők során, ahogyan hosszú séták, kávéházi tanyázások alkalmával fölelevenítette a családi rémhistóriák egy-egy fejezetét, s később cudar őszinteséggel megírta. Lidérces szcénákból szövődött gyerekkorának alapanyaga. Megszenvedett gazdagság: az alakok lenyűgöző tarkasága, hősök és epizodisták, főbe kólintó jelenetek és leverő helyszínek légkörében. S valamennyi mögül előbukkan a boszorkányos leleményű rendező, akire évtizedek múltán így utal: „Te találtad ki, apa! Te találtad ki az egészet!” S egy másik, enyhültebb órában: „Akárhogy is volt, vele kezdődött minden…”

Szemtől szembe kerülve Gyuszi bácsival, nyomát sem fedeztem föl benne életveszélyes intrikusi képességeinek. Világos szeme, petyhüdtté herdált arcának rajza rejtélyes módon utalt Ivánéra, távolian, épp csak annyira, hogy fia — bármily szívesen tette volna is —, nem tagadhatta le. Beszédmodora eleven, lekötő. Idegei pedig kikezdhetetlenek.

Ezt az adottságát, sajnos, nem örökítette Ivánra, inkább már kiskorában neurotizálta fiát. Apja a megszemélyesült végzetté nőtt számára, eleven fenyegetéssé. Eltéphetetlen, ambivalens szálak fűzik hozzá: végül is tőle ered a nyomtatott betű iránti vonzódása, amely pályájára irányította — Mándy Gyulának két verseskötete jelent meg —, és sorsfordító pillanatokban mégiscsak rászorult a nagy illuzionista mesterfogásaira. 44-ben az életét mentette meg. A mágikus kapcsolattól az öreg halálával sem szabadulhatott Iván. Panaszosan említette, hogy azután is álmodott vele:

– Mindenről tud — és borzongó döbbenettel tette hozzá: — mindenről, ami azóta történt…

Már rostjaiba szívódott, nem adta föl a helyét fia múltőrző emlékezetében.
kárhozatos apák
Arra kellett rájönnöm, a fölényes légvár-építő és -forgalmazó Gyuszi bácsi, link stószaival sugárzó ellenpéldává dicsőült Ivánban; a kárhozatos apák mitikus módján, akiknek fia a megszégyenülés irtózatától válik olyan tiszta emberré, amilyen Mándy Iván volt,

Nehezebben fejthettem meg jóval színtelenebb édesanyját, hogyan adhatta a kisfiút túlságosan is ismert férje kezére. Alig akad más magyarázat, mint Gyuszi bácsi hipnotikus, kígyóbűvölő hatalma, s ha kellett, erőszakossága. Ennek a második asszony sem állhatott ellen: végül mindenéből kiforgatva visszakergette ékszerész-családjához. Ami igazán meglepő: a kiszolgáltatottan hányódó gyerek-Iván részvéttel, rokonszenvvel fordul apja áldozata felé, inkább sorstársat, mint mostohát lát benne.

Mire iskolába kerül, akárhányszor rosszullét, hányinger fogja el, mielőtt beérne az osztályterembe. Ahogy erről beszélt, nem az derült ki belőle, hogy az idegen légkör, a tanító vagy a többi gyerek váltotta ki belőle ezt a zsigeri tiltakozást. A közvetlen környezetében végbemenő dolgokra csak ösztönös választ adhatott.

És ez egybevágott természetével, amit kamaszkorában már egyenes szóval is képes volt kifejezni: nem termett a közösségi életformára. S egy napon bejelenti apjának, hogy kimarad az ötödik gimnáziumból. Ez Gyuszi bácsit éppoly kevéssé érdekli, mint Ivánt a trigonometria. Jobb napjaiban moziba vagy meccsre viszi magával fiát, ott teljes köztük az egyetértés.

Az igazi szenvedély ekkor már a novella. Csehov, Maupassant, Maugham. És a hazaiak: Ambrus Zoltán, a Cholnokyak és Molnár Ferenc. Magától bukkan rá a Nyugatra, a varázslatos szerkesztő, Osvát folyóiratának egy-egy számát böngészi a Múzeum körút antikváriumainak ládái mellett. A század nagyjairól, a vezéregyéniségekről lekésett, némelyiket látta még, de személyes kapcsolatba csak Schöpflinnel került: ő avatta íróvá.

Induló korából a hajdani Est-lapok egyik szerkesztője így emlékezett Ivánra:

— Apja bejárt hozzám, kisebb írásokat, színeseket, hírfejeket hozott, azt mondta, a fiától. Használhatók voltak, leadtam őket, majd egyszer kíváncsiságból megkockáztattam: — Küldje be hozzám a fiút. — És beállított egy vékonydongájú, rövidnadrágos gyerek, alig akartam hinni a szememnek. De amint szóba elegyedtem vele, már másképp láttam…

Megismerkedésünk idején Iván már túl volt kalandos vándorkorszakán, rendezett körülmények közé jutott. Édesanyjának sikerült tisztviselői állást szereznie az országos társadalombiztosítónál, s az kétszobás lakással járt. Végre magához vehette nagyfiát.

Alig költöztek be, fölbukkant a Fiumei úton Gyuszi bácsi. Mindössze néhány napra kért menedéket, míg meg nem oldja ég és föld közt lebegő életét.

Holtáig velük maradt.

A polcomon sorakozó Mándy-könyvekben, az 1943-as A csőszháztól a kilencvenes évek utolsó novellásköteteiig ott a meglehetősen egyhangú dedikáció: „régi barátsággal”. Szószaporítás lett volna egyebet írni az egymásnak szánt példányba, több mint ötven éven át. A világ sűrűn változott azalatt — kettőnk között semmi. Együtt csináltuk végig a szakadékos utat, jóformán mindig ellenszélben. Iván bő négy esztendővel volt idősebb nálam_; élettapasztalatokban a többszörösével.
kész őrültség
Kamaszként értem meg a második világháború kitörését. Mire leérettségiztem, Magyarország hadba lépett. Kapkodtuk a fejünket. Föladni a nem hadviselő státust, azért, hogy háborúba kezdjünk — mi, a földrésznyi Oroszország ellen, a németek kedvéért! — kész őrültség. A magunkfajta, militáris babérokra méltatlan fiatalember előtt a nevére szóló behívó dereng föl, s már előre belékáprázik a személyiségzavarba, amely elfogja majd láttán, mert szökne a bőréből. Ivánt egyszer kiszuperálták már, de hallott pótsorozásról is.

Riogatjuk vagy biztatjuk egymást — magunk sem tudtuk. Stratégiai iskolázottság híján nemigen követhettük a berlini főparancsnokság merész terveit a villámháború kiütéses győzelméről. Végül abban állapodtunk meg, jobb, ha Tolsztojnak hiszünk.

Iván különben is megnyugtatóan hatott rám. Szelíd állhatatosságot éreztem benne, valamiféle szabályozott kedély-középarányost, sosem kapkodó türelmet. Balsejtelmeit, gyanakvását finoman árnyalta eredeti humora. A zaklatott gyerekévek múltával idegessége egyre csökkent. Barátunk neurózisa igazolja a magunkét, de mindenesetre üdítőbb annál. S az ő belső kronométere sétairamra lassította életritmusát. Ilyen volt természetes járása, kényelmes, szemlélődő; emlékeimben sem látom loholva. Ahogyan a kávéházi vagy ebédlőasztalnál megtelepedett, mintegy szabadságolta magát, eleresztette figyelmét, lelje meg, amiben kedvét leli. S többnyire rábukkant. Arcok, gesztusok, mondatfoszlányok: sorsok gyorsírás jelei — s Iván tudott olvasni bennük.

És értette a módját, hogy megjelenítse környezetét, figuráit. Így rögzítette korai élménykörét, a Tisza Kálmán téri vagányok társadalom alatti tenyészetét, az Árusok terének színes forgatagát. Olyan remeklések születtek belőle, mint a Hajnali szél, a Vendégek a Palackban vagy a Kulikabát.
mozzanatos dráma
Rövid mondatos, vágott stílusa és filmszerű váltásai a mozzanatos dráma egyetlen lehetséges kifejezésformái voltak számára. Tömény, sűrített előadása a folytonos húzás, kihagyás útján alakult ki. Kegyetlen szigorúsággal irtott ki szövegéből minden lazító, magyarázó elemet. Így talált rá jellegzetes, mindenkitől elütő anyanyelvére, mely lecsupasztott, dinamikus szikárságától nyeri láttató erejét. És képi gazdagságára, ahogyan átható tekintete fölismeri az emberi megnyilvánulás lényegét, s gyakran ellenállhatatlan groteszk humorral villantja föl. Így válik szemében lehúzott redőnnyé egy arc, máskor Kompóthy csapzott bajusza „mintha helytelenítené ezt az egész embert”. Megannyi telitalálat, elárulja mesterét.

Ezekből a modern elemekből építi föl írásait, s jó darabig tartózkodás, ha nem idegenkedés fogadja őket. Aztán beérik az idő, ránk szakad a közeledő háború. És Iván emlékezete csorbítatlanul megőrzi, amit átélt. így égett idegeinkbe 1944 késő nyara, ősze, amely még idehaza ért bennünket. A reménykedően várt, és órák alatt összeomlott kiugrás, a nyilas hatalomátvétel, a város vadona, a csapdává vált utcák, a vesztegzár alatt tartott üldözöttek, s mi magunk, a levegőben lógva, törvényen kívül, magunk sem tudjuk, meddig még? Egyszeriben valósággá nőtt képtelen helyzetek, megéledt rémképek, amelyek föl sem idézhetők másképp, mint elvillantva s máris semmibe tűnve, az iszonyat fotóiként. Hány novellában vall a végtelenbe tágult, megmeredt pillanatokról: Polgárok, A besúgó, Tükrök között, Lélegzetvétel nélkül — ott voltunk, és alig ismertünk magunkra, mire túléltük a háborút.

S utána, abban a szűkre szabott kegyelmi időszakban végre észrevették Mándy Ivánt, áttört az értetlenségen. Könyvei jelennek meg, az új folyóiratok kapva kapnak novelláin: a Magyarok, az Alkotás, a nemzedékünket képviselő Újhold a legkülönbek közt tartja számon, otthon van abban a közegben, amelyről kölyökkora óta ábrándozott. Tele munkakedvvel, hiszen minden már csak rajta múlik.

Ki tudhatta, milyen hamar fojtja belénk a szabad lélegzetet a másik parancsuralom, de az már korszaknyira terjed! A fiatalság biológiai optimizmusa tartotta bennünk a reményt, s a szennytaszító öntudat tiltotta, hogy a behódolókkal hozsannázzunk.

Ennek azonban megvolt az ára, vállalnia kellett kinek-kinek, amit rámértek: az elhallgattatást, keserves négermunkát, írószövetségi kizáratást, krajcáros gondokat. Ahogyan Mándy Iván az Előadók, társszerzőkben számot ad róla. Nyolc évig nem jelenik meg könyve, gyermek-hangjátékok átírásából, népművelő előadásokból tengődik.

Legföljebb az íróasztalfiókokban gyűlnek a kéziratok, mániákus vallomáskényszerből, jobb időkre várakozva, egyelőre a légmentes közlésképtelenség elzártságában, és nem is egészen veszélytelenül.

Íróasztalfiók? Hol volt Ivánnak íróasztala? És nyugsága, hogy nekiülhessen? Ha összeakadtunk a szüneteltetettek menedékén, a Darling presszóban, s körbejárt valamelyik szabadalmazott kedvenc frissen megjelent költeménye, ő önfeledten dúdolni kezdte: „Nem tud az írni, aki írta…”
menekültáradat
És tizenkét év múlva másodszor is megszólalnak a fegyverek Budapest utcáin. Kilyukasztott zászlók alatt vonuló tömegek tüntetnek az idegen megszállás ellen, mert a mi tájainkon ilyen időközönkint vált a történelem. Majd a letört forradalom nyomán menekültáradat zúdul át a nyugati határon. De nekünk idehaza van dolgunk.

Iván szerint ki-ki hibátlan pontossággal játssza a szerepét mindhalálig. Ezt írja meg, ettől hitelesek alakjai. S a lassan őrlő idő azoknak dolgozik, akik nem várják ölbe tett kézzel.

Köztudott volt, hogy a Mándy-művek útját a sokáig egyeduralmi helyzetben lévő Szépirodalmi Kiadó élén Illés Endre torlaszolja el olyan konok ellenállással, hogy az már elismeréssel ér föl. Az olvadás légkörében életre hívott versenytárs, a Magvető szívesen köt szerződést Ivánnal. Így jelenik meg végre 1957 karácsonyára reprezentatív novelláskönyve, az Idegen szobák.

Csaknem négyszáz oldalon két tucatnyi elbeszélés, addigi termésének legjava. Valójában szinte csupa új darab, a kinyomtatás esélyétől megfosztva, befulladt némaságban született, s az író látókörének alig sejtett kitágulását, maga-alkotta stíluseszközeinek mind bátrabb alkalmazását tanúsítja.

Hányszor rótták föl neki az ügyeletes műítészek novelláinak beszűkült tárgykörét, a külvárosi alakok, helyszínek egyhangú ismétlődését, s hiányolták untig a hivatalos kívánságlista mellőzött tételeit! A hatvanas évek második felére folyamatosan elmeszesedik a dedós-didaktikus irodalom-felügyelet, s értelmük vész az efféle kérdéseknek.
belső parancs
Eredeti, korszerű mondanivalóját csak őszinte, természetes hangján fejezheti ki, annak pedig nincsen elrendelt receptje. Annyiféleképp nyilvánulhat meg, ahány elhivatott, nagy tehetség képes megszólaltatni. Mindezt ösztönös, belső parancs diktálta, ahhoz kellett hűségesnek maradnia.

Így jutott el önmagához, hogy szemünk láttára bontakoztassa ki vízióját a megélt világról. Ő maga, szerényen szeletnyinek nevezi, amennyit tekintete „kihasított a sötétből”. De amit fölmutat, a kép elidegeníthetetlenül sajátja: művészi szuverenitásával vette birtokába és rajta hagyta bélyegét. Fehér folt volt, s ő fölfedezte. Nem idézhetjük föl többé azt az arcot, mozdulatot, bódét, kapualjat, s főképp életérzést anélkül, hogy ne az ő szemével lássuk.

Ezt vetíti előre az Idegen szobák meggyőző gyűjteménye. S egyben innen számíthatjuk a megalázó kirekesztettség végét is.

Mándy Iván harminckilenc éves, élete derekán jár, mire megért.

A hosszú holtszakasz, a kitaszítottság, a névtelen robot nem múlt el nyomtalanul. Tapasztalatai beléoltották a gyanút, sebeket szerzett. Tovább viszi az 50-es évek állandó közérzetét, ezt az alapélményt tükrözi az újra meg újra visszatérő sértődött jelző, még ha egy-egy figuráját ajándékozza is meg vele. Megkeményedett.

Régi, értő kritikusai, Rónay György, Lengyel Balázs, Vargha Kálmán kitartottak mellette, de nem tűntek el a kipróbált lesipuskások, hogy célba vegyék újonnan született könyveit. Számukra a Fabulya feleségei az eddig elnémítottak általános, megérdemelt erkölcsi ítéletét jelenti. A pálya szélén groteszk-remeklő szenvedélyvilágát látatlanul hagyják, hogy Mándyt és művét utalják az irodalom peremvidékére.

Ám ez a regény teremti meg az alkalmat Vitányi Ivánnak, hogy tiszta szándékú, tüzetes tanulmányában nyíltan kimondja: itt az ideje az író rangjához méltó, tárgyilagos értékelésnek.

Ez már a levegőben van, növekvő olvasótábora, hatása, céhen belüli elismerése tanúsítja. Iván, természetéhez híven, harc nélkül győzött. Munkájával, élményanyagához ragaszkodva, kifülelve a belső diktandót. Az még sosem csalta meg. Küzdeni csakis önmagával tanult meg, a pontos szóért, a hiteles látomásért, a végérvényű megjelenítéséért.

Életformáját, magánéletét ehhez szabta. Azok az emberek vonzották, akik az ő hullámhosszán adtak jelt és fogták izenetét. Együttérzőn kísérte az elesetteket, akik szavak híján egy-egy gesztussal voltak képesek csupán hírt hozni a magány, reménytelenség bugyraiból.
viharzó kalandok
Szerelmei, amennyit fogott személyisége föltárt belőlük, inkább meghitt, bensőséges találkozások voltak, mint viharzó kalandok, befejezésük indulatos szakítás helyett elégikus, szép búcsú. Szerencsésnek vallotta barátságait, szívesen emlékezett a társakra, szerényen hozzátéve:

— Ami engem illet, azt hiszem, hanyag barát voltam…

Rávall ez is, ellentétben a másokért hozott áldozataikat fölhánytorgatókkal. Nem volt nehéz megszeretni önmagáért. Halkságában is átható egyénisége különös módon harmonizál írásainak hangulatával.

Gyerek- és kamaszkorában gyökerező, tévedhetetlen ösztöneire hallgatott, s ez a ragaszkodása jutalmazta meg az írót pályája fölívelő szakaszán. A hányt-vetett sorsú kisfiú vigasza, kárpótlása, a korai mozi-láz és foci-mánia az ősélmény spontaneitásával tör fel és ragad magával három könyvében is, de látásmódját is meghatározza. Nem csoda, hogy a filmművészet rátalál Mándy Ivánra, s jó féltucatnyi művéből készül jelentős, emlékezetes alkotás. Ahogyan az elhagyatottságát látomásaiban feloldó gyerek támad föl az Egy ember álma s az Álom a színházról lapjain.

És ugyaninnét fakad a pompás ifjúsági regény-sorozata, a Csutak-tetralógia is, meg a Locsolókocsi, az Arnold, a bálnavadász — korántsem melléktermékei, de egyenértékű darabjai a Mándy-életműnek. Írójuk nem hitt a műfajok hierarchiájában, csak a papirosra tett munka becsületében.

Ez jellemzi a későbbi fázisban született hangjátékait is. Megkedvelte ezt a műformát, a novella édestestvérét, mert eleve és végül is az volt az anyanyelve. Kialakított, eredeti dialógus-technikája itt meztelenül, minden segédeszköz nélkül érvényesült, izgatottan ismételt mondataival és beszédes, hosszú csöndjeivel, akusztikusan is megőrizve azt az utánozhatatlan Mándy-hangot, amely könyveiben is szól.

A természetéből fakadó hűség szilárd alapja hibátlan memóriája: amit megélt, nem halványuló aktualitásként őrzi. A múlt változatlan egyidejűségében foglalkoztatja, folyamatos jelen módján ingerli írásra. Így tér vissza újra meg újra, mind mélyebbre ásva, szüleihez fűződő, elintézhetetlen kapcsolata, vagy a háború iszonyata a Mi az, öreg vallomásain kívül hangjátékaiban is. (Családi tabló, Temetői járat).

Férfikorának keresztje édesanyjának súlyosodó szembaja a teljes megvakulásig, majd az apján kitörő pszichopátia, a kórházjárás s a végső intézkedés mindkettejük halálakor.

Járatlan a hivatalos dolgokban, veleszületett, megható ügyetlensége a praktikus, háztartási teendőkben egyszerre szakad rá, de tőle telhetően jó darabig helytáll. Míg meg nem érlelődik benne az elhatározás: hivatásán kívül egyetlen társról nem képes lemondani. S akkor feleségül veszi azt a fiatal orvosnőt, aki kitartott mellette ebben a válságos életszakaszban, és ugyanilyen gondoskodó szeretettel kíséri el pályája végéig.
tenyérnyi cetlik
Mándy Iván volt az utolsó kávéházi író. Kitartott akkor is, mikor a kávéházat kiirtották Budapestről. Délelőttönkint az Andrássy úti Lukács cukrászdába járt el hazulról, s a néhány lépcsővel megemelt terem végében telepedett le asztalához, hogy kéziratos ívek helyett tenyérnyi cetlikre jegyezze le a készülő novella mondatait. Merengő türelemmel, sosem hajszolt, odaadó gonddal építette vízióját, ez volt a bevált munkamódszere.

Éberen figyelt, elcsípte a neki való közeg rejtett eseménymorzsáit észrevétlenül vált a presszóslányok dédelgetett, kedvenc törzsvendégévé, megnyíltak előtte, titkaikról vallottak. Így született felejthetetlen mesterdarabja, a Borika vendégei.

A hatvanas évek második felének diáklázadásai a rock-muzsika protest songjaival együtt hatottak a hazai fiatalságra, a vámmentes gondolatok fürgeségével. Csak Iván fogékony érdeklődésével magyarázható, hogyan érzett rá a jelenségre s milyen úton került közelébe a tizenéves, középiskolás nemzedéknek. Közülük valók Az ördög konyhája s a Mi van Verával? iker-sorozatának hősei. De a találkozás eredményeként vadonatúj tartománnyal bővítette az egykori Teleki és Tisza Kálmán tér, meg a régi idők foci- és moziélményének legendáriumát.

„Azt mondod, hogy egy öregedő férfi irigységével nézem őket?” — intonálja az egymondatos bevezető. Csalóka nyitány.

Az elfogulatlan szemlélet s a teljes beleérzés teremthet csak ilyen valódi, korhű tizenéves lányokat, fiúkat, hogy a rejtett kamera hitelével állítsa elénk alakjukat, szólaltassa meg generációs nyelvüket. Zárt réteg az övék, elhatárolódik a szervilis, megalkuvó felnőtt-társadalomtól, a lázadás fogja össze. Törvényei kegyetlenül büntetik az árulókat: a lányokat kopaszra nyírják, a fiúk arcát borotvával jelölik meg. A rock öngerjesztő dübörgése kíséri kölyök-anarchiájukat Az ördög konyhájában. De legtöbbjükben egy-egy magára maradt gyerek reszket: csak bandában volt bátor. Aztán a fölsülés, csalódás összeroppantja és sírva fakad.

Majd kikopnak az iskolapadból, van, aki elszürkül, beletörődik, hogy föl kell nőni. S akad, aki nekivág a világnak, mint Vera, ez a szertelen, szeszélyességében is elragadó teremtés, középpontja a családnak, baráti körnek, maga a tünékeny ifjúság.

Nyomában hajdani osztálytársai, a barátnők, szerelmek visszajáró alakjai idézi föl öregedő szüleiben nyugtalan árnyát.

Az illanó, képlékeny-kalandos zűrzavart ragadja meg ebben a két könyvében Mándy Iván: az egyszeri csodát. Átfutó jelenetekben az egymásra játszó reális és emlék-időt. Fölbontva s újra egybeforrasztva a magányos sorsok és emberi kapcsolatok reménytelenül gyarló és feledhetetlen szövedékét. Bukások, hántások, sérülések árán, azokkal együtt, vagy épp azok ellenére is, azt sugallva, hogy a megtartó értelem varázsolja boldogsággá a múltat.

Gyorsírásos jellemzése, finom elhallgatásai, mozzanatos figura-teremtése, lekerekítetlenül elröppenő végakkordjai, mindez ujjahegyében van, belőlük építette föl öntörvényű világát.

Megdolgozott érte. Schöpflin iskolája után ő lett írásai könyörtelen bírálója. Lassú, naponta végzett munkával, imponáló termékenységgel, könyvek tucatjain át jutott el hasonlíthatatlanul egyéni hangjáig. Ezt már nem lehetett elfojtani, hallatlanná sikkasztani. A kései elismerés most már végigkíséri emelkedő pályáján.

S ezzel magánélete is megváltozik, más dimenzióba kerül. Felesége ösztönzésére rászánja magát a mindeddig megtagadott külföldi utazásra. Azért nem válik világjáróvá, fél is az elodázott kalandtól, útiláz gyötri. Előbb csak a közelben marad, de Bécs — rég nélkülözött, hagyományos hangulatú kávéházaival, megőrzött légkörével — megnyugtatja, jól érzi ott magát. Svájcból is elégedetten tér haza.

— Tudod, egyetlen gyanakvó, morózus pasassal találkoztam odakinn, s az én voltam — számolt be róla.

Színes, jóízű emlékeket hoz magával Londonból is, pedig oda aggódón indul el, ahogy az Önéletrajz vibrálón izgalmas novelláiban föleleveníti. És Németországban is föloldódik a szíves fogadtatástól, amely már a megbecsült írónak szól, hiszen ott megjelent könyvei voltak a szálláscsinálói.

Túlságosan sokáig kellett várnia, igazán nem kényeztette el az élet, s idősödő korában szinte zavarba esik a számon tartott, közismert mesternek szóló ünnepléstől, az arcot váltott külvilág mosolyától, ahogy egyszerre fölfedezik azt, akiről húsz-harminc évvel ezelőtt elfelejtettek tudomást venni. A jóvátétel arcpirító szégyene süt vissza A siker fényében című önironikus novellájából.
megkopott környezet
Annak színhelye még a régi, Fiumei úti lakás, falai közt szüleinek árnyával. Megújult életformájához már sehogy sem illik a gyászos, megkopott környezet. Mégis nehéz vajúdás árán szánja rá magát az elköltözésre. Szerencsés alkalom kínálkozik a város szívében, nem szalaszthatják el.

Amint kimondta a címet, fölkaptam a fejemet:

– Hányadik emelet?
– Második.
– Lépcsőházi bejárat?
– Az.
– A jobb vagy a bal oldali lakás?

Ahogy azt is megtudtam, rábólintottam:

– Ismerem, jártam benne.

De a többit csak akkor árultam el, mikor már Ivánék laktak ott, s én első ízben látogattam meg őket.

Igen, ez volt az, leválasztottan is. Ötödik gimnazistaként léptem be ide, mikor még a rendelő s a váró is hozzátartozott. De a nagyszalon és Róbert szobája a régi, csak most Iváné lett.

Házitanítói latinóráim színhelyén voltam, s tanítványom ifjúkorom meghitt barátjává vált. Iván is ismerte. Tűnődve bólintott, mikor az ablakhoz léptem, hogy ellenőrizzem magamat. Épp a Batthyány-örökmécsesre láttam, mint akkor, 1938 tavaszán.

Sokaknak megárt a kedvező sorsfordulat, mint egy félresikerült arcműtét.

Akit az intézményesített közegellenállás nem fojthatott meg, az a szél fordultán sem vetkőzik ki a bőréből. Iván körül a viszonyok változtak meg, ő ragaszkodott önazonosságához.

– Nem szeretem a barométer-embereket — mondta.
felködlő részletek
Kezdő korunktól összetartoztunk, egymás tanúivá váltunk. Mind többször emlegettük azokat az időket, a hőskort. Afféle memóriapróbaként bukkant elő egy-egy régi história. Eltűnt arcok, szerkesztőségek, kávéházak, felködlő részletekkel foltoztuk meg a másik emlékezetét. A 46-os Pest megyei író-nyaraltatás, ő Izsákon, én Solton, gazdálkodók vendégeként… A kultuszminisztériumi novellapályázat, melynek eredményéről zsűritagként Gyergyai Albert árulta el Ivánnak: — Örömöd lesz benne… — A Múzeum kert körül akadtunk össze vele… Az Újhold megalakulása abban a Belgrád rakparti lakásban, a Dunába szakadt Erzsébet híd közelében… Kik is voltak még jelen?

Ilyesmikről folyt a szó a hetente ismétlődő közös ebédeken, az újságíróklubban. De azon túl is összetelefonáltunk, ha épp történt valami. Egy ízben méltánytalanság érte, s ő fölhorzsolt érzékenységgel sóhajtott bele a kagylóba:

– Hiába, az volt az igazi, mikor még hármasban, Gyurkával…

Máskor az Andrássy úton sétálva váratlanul elmondta:

– Volt egy öcsém is… Mándy Tamás. Igen… apám rövid második házasságából…

Alig jutottam szóhoz:

— És?
– Nincs és. Fél évet élt.

Vajon hogy jutott eszébe, és mért nem szólt róla eddig? Távoli, töprengő mosolyára emlékszem csak.

Meg nem mondhatnám, mikor jöttem rá, hogy arca — akár mondatai — egyre szikárodóan adja ki karakterét. Dús gesztenyehaja halántékán őszülni kezdett. Alattomosan történhetett, ahogy én elherdáltam koponyámon az őszülnivaló javát.

Más, csöppnyi jelek is éreztették, hogy szervezete romlékonyabb szelleménél. Fiatalon sem volt herkulesi alkat, de mozgása óvatosabb, rugalmatlanabb lett, kedve borúsabb. Éjszakai álmatlanságát megszokta már. — Nálam a délután az éjszaka mélye! — mondta. Bántotta a külvilág általános eldurvulása, ezt az otthoni, harmonikus légkör sem feledtette.

Aggasztóbb volt, mikor homlokáról le kellett égetni valamit. Ujjhegynyi nyoma szinte láthatatlan, csak bizonyos fénytörésben rémlik föl, de már benne a szorongás. Kényes gyomrára ügyel, könnyen meghűl. Aztán egy sérvműtét után, fél-önkívületben cserben hagyják idegei. Ezt meg is írta.
a test árulása
A test árulásaként élte meg az öregedést. Röstellte, utálta, elhallgatta volna, de felesége a rezzenéseiben is olvasott.

Mihelyt lábra áll, elemi honvágy húzza vissza munkájához, hisz az már rég életfunkciójává vált; félbehagyhatja csupán, de befejezni…

Fölrémlenek benne a rég elhagyott helyszínek, mi mindent nem mondott el róluk!

A fiú látomását a Gyár utcai gangon, a kapun bekanyarodó villamost! Igen, a villamost, képtelenül valóságos utasaival. Ahogy kibukkan a ködből a névtelenekkel, de ott van köztük az öreg Kossuth és Andrássy. Ezek voltak az igazi utazások! Keresztül-kasul a városon, ahol együtt él a régmúlt meg a Titánia-pálya fölmorajló tribünje. És a trafik, ahová apja küldte le valamikor szivarért, s ő „ájultan szívta magába a dohányszagot”. Pedig soha életében nem gyújtott rá. Aztán a bútorok, a családi meg a pince raktárába száműzött bútorok. A szállodai szekrény, amelybe a mindenünnen kikopott szerkesztő úr fölakasztotta magát, „mert a szobáját nem tudta kifizetni, és semmi remény…”

Még egyre új birodalmak tárultak föl előtte: Tájak, az én tájaim, ahogy önironikusan összefoglalta. Ízig-vérig Budapest írója volt, bukolikus érdeklődése a terek, parkok gyepén, bokrain nemigen terjedt túl.

De micsoda távlatra talált, mikor megfordította látószögét s az előtér mögé került! A Magukra maradtak egyetemes katasztrófa-látomását már innen vetíti elénk. A Pompeivé, Ercolanová dermedt panoráma tárul föl egyszerre. Kiürült maradványok, gazdátlan leletek fölfedezőjeként hozza napvilágra egy önpusztító század hagyatékát, aki maga is benne élt. Az erkélyeket vállukon tartó atlaszok és kariatidák egy valaha volt kultúra hírmondói a kihalt városban. „Sötét arcok. Megfeketedett arcok.” Rajtuk „düh és fájdalom. Mélységes megalázottság.” Az ember nélküli világ a szorongó fenyegetettség, kiszolgáltatottság monumentuma. Vörösmartyt fölidéző, hatalmas vízió. Valószínűleg Mándy Iván lírájának magaslati pontja. Kései záródarabja a sorozatnak, de nem ebben mondta ki a végső szót.

Hanyatló egészségi állapotában is folyamatosan dolgozott, míg a jegyzetelő ceruza ki nem hullt a kezéből. A tanúságtétel magára rótt kötelessége ösztönzi, még mindig nem fogyott ki a megírnivalóból.
eltéphetetlen apa-komplexus
Az Önéletrajz, a Huzatban s a posztumusz A légyvadász írásaiban, szerves összefoglalásként, a teljes mű vérárama kering. A kamaszélmények, az első szerkesztőségi látogatások láza, a föloldhatatlan és eltéphetetlen apa-komplexus, az anya szelíd árnya, meg az ötvenes évek s a jelen események sora. És sosem az önismétlés kényszerével, de közvetetten, áttételesen, a visszatekintő új mozzanatokkal, mélyebb jelentéssel árnyalja valamennyit. Fogékony a friss impulzusokra, nem esik ki a napok sodrából. Tartja a formáját. Olyan remeklések igazolják, mint A kavics, Kabin-szúnyogok, Séta a kalapon[1], Kórház-éjszaka, Szürke notesz.

Az egykori novellista kitágította, átlépte műfaját, új utat vágott a modern magyar prózában. Térfogata a transzcendenciákig nőtt, ahogy eljutott az Istennel folytatott bizalmas párbeszédig. Történelmi távlatban érez rá a reformkor, a szabadságharc alakjaira, szoborpózukat emberközelivé oldja. Az örökmécses szomszédsága szinte személyes viszonyt teremt közte s az első magyar miniszterelnök között. Patriotizmusa: „Hűség ehhez a szerencsétlen országhoz.”

Testi hanyatlása már szembeütköző. Járása elbizonytalanodik, egyensúlyérzéke reflexeivel együtt lazul meg. Ez okozza balesetét. Megszédül, elcsúszik az utcán, kezét csúnyán megsebzi.

– Ronda dolog volt — mondta keserűn. Hangja elárulta, hogy megbántva, besározva érzi magát, és ómennek, ami történt.

Már félt. Nem a haláltól, de ami odáig vár még rá. A maga szemérmes módján bevallotta, hogy esti imáját ezzel fejezi be:

– Vedd már vissza…

Még egyszer együtt hárman, ahogy egész korszakokkal előbb, fiatalon annyiszor! Egyik délelőtt meglátogattuk Rába Gyurkával. Csak a légköre maradt meg bennem annak a találkozásnak. Egyikünk sem vétette el a szerepét. Igazi Mándy-novella volt: a szavak mögött, a hangsúlyokban játszódott, csaknem száraz derűvel, összeszokottan, a házigazda hősies jovialitásához hibátlanul terceltünk. S ő is, mi is világosan értettünk belőle, hiszen mindent tudtunk.

Aztán nemsokára az a reggeli telefon:

– Iván…

Október hatodika volt.

Álmában érte, ahogyan egyik rádiójátékában megelőlegezte alteregójának, Zsámboky Jánosnak. Az átkelés nesztelen csöndben ment végbe.

[1] https://ligetmuhely.com/mandy-seta-a-kalapon/

kép | Konok Tamás, konok.hu

felső kép | S.T.