Lugosi Lou

A KREDENC

A KREDENC

Nagymamámék mindig falun nyaraltak, a jó vidéki levegő, de szerintem leginkább a tehén miatt. Benne még a második világháború kezdetén sem csalódtak. Nagymama néha meg is szólította, cérnavékony, remegő hangján: – Rózsa – mondta neki –, kedves, jó tehénke. – Rózsa nem utasította el a közeledést, belebőgött az istálló nyirkos csendjébe, felriasztva a pofáján szundikáló legyeket. Az idős asszony épp ezt a nyugodt, az állat önbizalmától duzzadó hangot várta. „Hinni kell”, gondolta, ahányszor a tehén elbőgte magát. Aztán ő is meghalt, mint a többiek, akik soha nem hittek és nem is reménykedtek.

örökre jött

Margitka úgy zokogott a temetésen, mintha saját édesanyját siratná. Mindenre Má néni tanította, amit az életben tudni kell. Rántást készíteni, hogy soha ne legyen csomós, finom ruhát mosni, és mindenekelőtt úgy törölni a port, hogy minden porszemecske a rongyba ragadjon, a bútor pedig tükörfényessé váljék. Ehhez persze szeretni kell mindent, amit töröl az ember – a kredencet, a tálalót, az intarziás vitrint, de még a lustán nyújtózkodó, hosszú farkú zongorát is. Margitka a zongoraszéket is szerette, amely meg-megpördült portörlés közben, mintha csak játszani akarna. Tizenöt éves volt, amikor Má néni a községből Pestre hozta. Örökre jött. Hiába ámították, hogy később majd visszatér a falujába, tudta jól, hogy Bürgözdnek vége. Ez különben ki is volt írva az országúton, és éppen ott, ahol elhagyták az akácerdőt. Nagy, barna táblát állítottak, amelyen a Bürgözd szót áthúzták. Vége. Eddig tartott. Akár a gyerekkor.

A lovak egy pillanatra megtorpantak, mintha a durva deszka akadályféle volna, de Margitkának szeme se rebbent. Jól látta, hogy az út kanyarog tovább. Őmiatta igazán nem kellett volna áthúzott feliratokkal cifrázni az erdőt, a betűket úgysem ismerte, és nem is szándékozott ismeretséget kötni velük. Aztán mégis megtanult olvasni. Véletlenül.

A családban volt egy kisasszonyka, ő tanította meg. Minden mosogatás után tanítónénist játszottak a gangon. Különös módon őt is úgy hívták, mint a tehenet, de a pesti divat szerint nem Rózsának, hanem Rózának szólították, sőt társasági napokon Rozáliának is. Volt egy fekete táblája, habfehér krétái, amikkel gyönyörű betűket rajzolt… Mindene volt. Lakkcipője, teniszruhája, csipkés hálóingei és pici fehér bundácskája a budapesti nagy hidegek idejére. Ő lett az egyetlen örököse a gyönyörű bútoroknak is. Néha végighúzta ujjait a kredencen, hogy ellenőrizze a portörlést. Margitka megértette, hogy félti a kredencet. Minden erejét bevetette, amikor fényesítette – „Ez az övé lesz, Rózáé – gondolta munka közben –, az ő gyönyörű kredence”.

Egyszer csak a fehér bundácskát hosszú nerckabátra cserélték, Rózsika ujját meggyűrűzték, mint falun a malacok fülét. Azt mondták, férjhez ment. Erre megpördült az egész lakás és Béla bácsi körül keringett. Még a csillárok égőit is kicserélték, hogy nagyobb fényben forogjanak a szobák. Pukkantak az üvegek dugói, és a plafonig felrepültek, ha vendégek jöttek. Végül lelőtték Béla bácsit, mintha igazi puskagolyók lettek volna. A máját célozták meg. Ágynak esett. Akkor már az utcán is lövedékek puffogtak, a háború az ablakon tört be a lakásba. Csupa üvegszilánk lett a szőnyeg. Aki meghalt, meghalt, és aki kegyelmet kért, az is meghalt.

– Istenem – siránkozott Rozálka. – Nem kellett volna nyitva hagyni az ablakot.

– De hiszen zárva volt! Épp az, hogy zárva volt – replikázott Margit.

Szaladnia kellett a papért, mert világégés ide vagy oda, olyan eset nem volt, hogy Béla bácsi ne kért volna valamit. Most épp a plébánost akarta, és állandón az „Üdvözlégy”-et ismételgette, mert más imát nem ismert, amelyben olyan jól összehozták volna a „halálunk óráján”-t az ámennel. 

Koporsóra nem volt pénz. Margitka és Rozália a szalon legsötétebb sarkában kuporgott, mintha alagútba szorultak volna, és hosszú beszélgetés után meghozták a nehéz döntést: el kell adni a zongorát.

zálogba vitte

Róza nagyon sírt, amikor kivitték a hangszert a szobából. Eredetileg a nagymamája mamájáé volt. A lábakat lecsavarták, nehogy elmenekülhessen. Láb nélkül húzták ki az ajtón, vastag kötélen, mint a vadállatot. Később a kisnagysága ékszereit is eladták, és néhány hónap múlva Margitka zálogba vitte a családi ezüstöt. A kanalakat megszámolták, és külön zárkába rakták, mintha a késeknél és villáknál bűnösebbek lennének. Margitka semmit nem szólt. Elvette a pénzt és a papírt, amit az ezüstért adtak. Semmiféle jövedelmük nem volt. Semmiféle kártérítést nem kaptak a károkért. Béla bácsiért se.

Aztán Kati, a földszinten lakó Gyurkovicsék szolgálója elmesélte Margitkának, hogy elszerződött a szemközti iskola elvtársnőjéhez, és a napközis gyereknek oszt ebédet. Margitot is beajánlotta.

– Dől hozzánk a pénz! – kuncogtak a lányok. Úgy nevetgéltek, mint a régi vasárnapi kimenőkön a vurstliban.

Margitka egyre biztatgatta Rozáliát: – Muszáj enni, nagyságos asszonyom, mert elpusztul, mint a Béla úr. Én nem fogok állandóan papért rohangászni.

Sokszor még el is sírta magát: – Ne tessék már velem ezt csinálni! A kenyeret ingyen adják, mert a gyerekek nem eszik meg, pénzünk is van, épp elegendő.

De Rozália nem tudta elviselni, hogy Margit tartsa el, holott az ő családjának kellett volna eltartania Margitkát. Így állt a szerződésben. „Szerződésszegés – gondolta. – Még a bajban is bűnbe keveredik az ember.”

– Újra eladunk valamit – közölte határozatát Margittal, ahogy hazatért az iskolából.

– Csakhogy már nincs mit!

– A kredencre gondoltam.

Hirtelen sűrű, súlyos csend lett. Közrefogta őket, mint háló a halakat.

Akkoriban az emberek nem is igen vettek kredencet. Akiknek nagyobb lakásuk volt, attól féltek, hogy mindenüket elveszítik, és kitelepítik őket. A kétszobásokban lakók meg attól tartottak, hogy társbérlővel kell megosztaniuk a teret. Akinek csónakháza vagy szerszámkamrája volt a Duna partján, félt, hogy kiigénylik a lakását. Legfeljebb a sufnikban kerestek ágyat a kibombázott szülőknek, de kredencet senki nem vett.

– Megveszem én! – kiáltott Margit. – Van pénzem. Betétkönyvem is van.

Rózsika elsápadt.

– És hová tennéd? – kérdezte.

A vevőnek persze esze ágában sem volt elmozdítani a bútort. Minden úgy maradt, ahogy harminc éve elhelyezték, csak a kredenc most már Margitkáé volt. Boldogan törölgette, és sóvárogva elképzelte, hogy valaki a faluból megcsodálja a kredencét. De jó is volna, ha látnák, mit ért el itt Budapesten! Ha azt mondanák Bürgözdön, hogy mégiscsak érdemes volt ide jönnie.

kép | fortepan.hu