Sándor Iván

A KELEPCE GENEZISE ÉS A TAMIL CSÓNAKOS

1992 tél

A KELEPCE GENEZISE ÉS A TAMIL CSÓNAKOS

Törvénymagyarázók, vallásalapítók, államférfiak és különböző megkínzottak igazolhatják, hogy volt modelljük a genocídiumoknak, körültekintő tervezéssel született meg a minta, miként a kelepce is (amelyet a kérdés fejez ki: elpusztulni, avagy részes lenni a mások pusztulásában?; illetőleg amely arra mutat rá: mi az oka, feltétele, körülményrendszere, következménye, egyszóval az ára népirtások idején az életben maradásnak, s ami persze észlelhetetlen akkor, amikor a kijelölés — a kelepcevetés — megtörténik; de valóban észlelhetetlen?; nem csak a szemedet takarod el, miközben azért jössz-mész-cselekszel?; valóban olyannyira észlelhetetlen, hogy), nem villant fel őbenne sem: mi veszi kezdetét?; igaz,
a feladat
lefoglalta a reflexív koncentráció (a góferfák kiválasztása, az eresztékek illesztése, a szurok készítése, már maguknak az utasításoknak a megértése, továbbá a feladatok elosztása fiai között), miközben csak annyit észlelt, hogy a rajta kívüli elrendelés megvalósítója, általa kerül kivitelezésre a minden bizonnyal sokak sorsát meghatározó esemény; (egyszeriben a középpontban érezhette magát anélkül, hogy sejtelme lett volna arról, melyek a valóságos okok és melyek lehetnek a következmények, ezért hát — az ismeretlenben — önmagát sem tudta viszonylatok hiányában meghatározni; eszébe sem ötlött, hogy mindaz, aminek részese, sőt a megvalósítással főszereplője, mit hoz azokra, akik hasonlóak hozzá); hitte-e valóban, amivel a feladat végrehajtására ráhangolta az utasítás, hogy a lényeg éppen az, ami máris elválasztja mindazoktól, akik itt maradnak, amikor ő a BÁRKÁBA vonul, hogy elkerülje, ami a többi élőlényt, az általa maga mellé választottak kivételével eléri?; miképpen volt benne

annyi gyanútlanság, önismerethiány, hülyeség, gonoszság, félelem, hogy a saját maga kiválasztását és megbízattatását kétely nélkül fogadja, mert ha a kétely föl is ébredt benne, csak annyira, hogy mint energia a kérdésektől való menekülését gyorsítsa, miközben a gyanútlansága kiválasztottsági tudattá párlódott; hogyan is tudta volna másképpen végrehajtani az utasításokat, hogy ne csak kiválasztásának indítóokait ne kutassa, de még olyan kérdések se merüljenek fel benne, hogy akkor tehát valóban ő az egyetlen, aki olyan BÁRKÁT tud építeni, amelyik a pusztulásnak (minden élőlényének) képes ellenállni?; hiszen

az ilyen kérdést is feltette már helyette MÁS, azzal, hogy rábízta a BÁRKA megépítését; erre gondolt, mint attribútumra (aminek tehát ezzel ő is része lett); megbízattatás és önbizalom ebben a tudatban egyesült, azután a lázas (az egyre lázasabb) munkában öntudattá rétegeződött, amely a szerszámokkal bánó kezek munkálkodását, a feladatokra összpontosítást áthatotta, hogy a továbbiakban kialakítsa azt az önmaga számára bár újat, de korántsem meglepőt, mert a helyzetből, a feladatból, s a megfelelési igyekezetből organikusan nőtt ki legfőbb jeléül annak, hogy a metamorfózis nemcsak kezdetét vette, de meg is valósult; ami pedig így megszületett (ama új), az a saját rátermettségének hite; így most

Noé története, Morgan Biblia, 1250, richardmcbee.com

Noé története, Morgan Biblia, 1250, richardmcbee.com

már organikus erők működtek; az alkalmasság tudata el kellett, hogy vegyüljön benne a mások alkalmatlanságára utaló érzésekkel, továbbá (előbb-utóbb) a kételynélküliséggel, hogy bárki más egyáltalán alkalmas (lehetett volna) még erre a feladatra; ez már nem hiúság és gőg volt, hanem a kötelességtudat hétköznapi változata, szerényen, alázatosan torkollt a kijelöltség kételyt nem ismerő küldetéstudatába, amely beléfojtotta azt az egyetlen, valamikor méltó, ám végtére teljesen méltatlannak tekinthető (hiszen végérvényesen elfeledett) gondolatát (amelyről, mivel nem emlékezett már rá, azt sem tudhatta, hogy a FELADATRA, A BÁRKAÉPÍTÉSRE VALÓ FELSZÓLÍTTATÁSA PILLANATÁBAN töltötte el); hiszen annyi azért elmondandó, hogy akkor (ki tudja tehát, mikor) gondolt arra, hogy kijelentse: Uram! Ne bocsájts vízözönt a földre, ne pusztítsd el teremtményeidet; ugyan
bűnbe ejted Tenmagadat
hol voltak már azok a meghitt esték, amelyeken az ilyen érzések szavakba formálásának vágya megérintette; dolgozott; kiszemelte a fákat; kivágta a kiválasztottakat; lehántotta a kérgüket; megtanította fiait a szerszámokkal bánni, új szerszámokat készíteni; minden perc a választás perce volt a számára: mit? mennyit? hogyan? mikor? merre? meddig? (a miért? nem hangzott el); továbbá: hová? hányszor? és persze a kit? kiket? azokat? ezeket? s újra: mikor? hogyan?; a választás körforgásában már régen eltűnt a pillanat ténye, amikor a választás még másra is vonatkozhatott (,,Uram! Miért pusztítanád el a magad teremtményeit? Te teremtetted őket ilyenné, az ő kudarcuk, nem gondolod-e mégis, hogy a Te kudarcod… Miért bujkálsz önmagad elől? Miért menekülsz az ő elpusztításukba? Csak az invarianciát teszed így organikussá és megalkotod az újraismétlés elkerülhetetlenségét, nem BÁRKÁBA, hanem a puszta körkörösségbe zárod a teremtményedet, bűnbe ejted Tenmagadat, máris olyan vagy, mint azok, akikre az özönvizet küldöd, gyenge, szánalmas, önmagad tetteit nem mérlegelő, önhitt tehát”); még el sem készítette a BÁRKÁT, még rá sem zárult az ajtaja, de

már nem érte el a feszített tevékenységében más gondolat, mint az előírás szerinti; tudata abba a sávba szűkült, amelyben a végrehajtás misszió lett, a döntési részvétel elhivatottsága a mások sorsában; az elhatárolódás a mindentudás maszkjába öltözött, már csak utasítások hagyták el az ő száját is (az idő sürgetett), párbeszédre sem maradt alkalom, de nem gondolta, hogy azért, mert azokat a szavakat (amelyek már régen nem éltek benne) nem mondta ki időben, ahhoz intézve, akihez intéznie kellett volna, akár megdöbbentve Őt, tiltakozásra, haragra, netán bosszúra késztetve, ám elindítani igyekezvén így egy úton, amelyen, ha nem is néz önmagába, ha nem is ismeri fel teremtményei kudarcában a saját kudarcát, de legalább válaszra kényszerül (akár elutasításra, ezzel azonban mégiscsak megszakítható az utasító monologikusság, és kezdetét veheti a beszédképtelenség máris-hagyománya helyett — amely mindent elözönlő akadályává lett a megértésnek — valami más); nem gondolta tehát, hogy

ott és akkor veszítette el a képességét a párbeszédre (mint egyetlen valóságos emberi beszédformára), amikor elvétette a pillanatát a (bárha kudarccal járó) dialógus kezdeményezésének; (így aztán az sem merült, nem is merülhetett fel benne, hogy ezzel a hiánnyal mondott ítéletet önmaga fölött, hiszen valami olyasmiről nem volt tudomása, amiről az elrendelés következtében nem is lehetett, mert végrehajtásra teremtették, s nem párbeszédre, ami azt is jelenti, hogy a dialógus kezdeményezése azzal, aki a monológ, az utasítás —, persze „törvénynek” nevezve a parancsot — végighallgatására és követésére hozta őt létre, csak akkor lehetséges, ha ellentmondás, akár szembefordulás formájában történik meg, mint önfelszabadítás;

sandorivan3_0319

Noé bárkája, Frère Laurent, Bibliothèque nationale de France ,13. század, gallica.bnf.fr

aminek a hiányát (mert persze éppen az maradt el az élete megtartásáért folytatott hajszában) azonban nem érezte; az pedig, hogy mi, ami vele valójában megtörténik, tudta, nem tartozik rá; a figyelem, a megértés joga nem volt a birtokolhatók között, a minősítés kifejezetten annak hatáskörébe tartozott, akitől a szakadatlan felszólítások érkeztek, s így szó sem volt a megvilágosulásról, hogy mit hajt végre; kizárólag az volt a tét, hogyan tesz eleget a számára kirótt feladatoknak; talán figyelő tekintetek azért kísérték ám, hogy kiké? (csak egyetlen tekintetet érzett magán, azt a figyelmet, amelyik mindabban, ami végbement, a teremtés kudarcát látta, létrehozója kétségbeesését, tömeggyilkossá vedlését, elvadítást a domesztikáció ürügyén, vagyis előre helyett a VISSZÁT, persze következetlenül, mint mindent, ami csak akcióköréhez tartozott); s hogyha ezekről a néma és figyelmes tekintetekről nem is tudhattunk meg semmit, mégis töprengenünk kell felőlük, ugyanis a létezés működéséhez azért a kontroll is hozzátartozott, BELE LETT TEREMTVE az is — kultúra formájában összegeződve —, de persze úgy, hogy semmi sem függött tőle, és kizárólag azoknak a figyelembe nem vett pillanatoknak a formájában zárult a létezésbe; miközben folyt minden

a parancs szerint elrendelve; le kellett tehát tennie a szerszámokat azon a hajnalon, amikor a munkája befejeztetett; a BÁRKA utasaival rajtra készen; nem nézett körül, nem vetett a tájra, amitől búcsúznia illett volna, egy pillantást, nem kérdezte meg — legalább önmagától —, hogy miért ő és nem (bárki) más lett a kiválasztott, nem hallotta meg a bárka körül gyülekező érdeklődők (csak azt ne higgye senki, hogy a szorgos és elég hosszadalmas munka nem vonzott oda kíváncsiskodókat) kérdéseit, nem mondta háza népének, hogy búcsúzzanak el ismerőseiktől;

semmit nem mondott: a kreatúra nem emeli fel lehajtott fejét, nem lát üres szemgödreivel, nem beszél összezárt ajkakkal; úgy tett, mint aki behúzza a BÁRKA ajtaját, holott érezte, hogy az izmai nem feszülnek meg, hiszen a mozdulatot sem ő végezte már el, hanem az, akitől az utasításokat kapta; megkezdődött, modellálódott a genocídium, miközben ült egy zsámolyon és (a terv, a történet főszereplőjeként) a reteszt figyelte, az illesztések helyét (várta, hogy a víz mikor emeli meg a bárkát, mert erre felkészítették), érdekelt volt abban, hogy
ki takarította el a vízbefúltakat
minden jól működjön (igen, az ő érdekeltsége az aztán eszesen ki lett találva, hiszen vihette a házanépét magával), menekíthette az övéit (ki tudja, enélkül vállalkozott volna-e a feladatra?; ki tudja? bizonyosak lehetünk benne, hogy nem, de meg lett fizetve — „egy életünk van” — igen jól); s eltelt a negyvenkét nap, a bárka újra megfeneklett, az ajtó ugyanattól az erőtől működtetve, amely bezárta, megnyílt (mondd, mi kellett ahhoz, hogy örvendjen, hogy a túlélést ünnepelje, hogy ne vessen egyetlen pillantást sem a totális pusztulásra); további kérdés: ki takarította el a vízbefúltakat, embert, állatot, a bűzlő, rothadó tetemeket, ki ásta meg a tömegsírokat, egyáltalán: milyen érzés volt szembesülni a látvánnyal?; erről nincs hír, ez el lett „felejtve”, ez is elmaradt, a szolidaritásérzés ismeretlen volt; vagy mindent a félelem némított el, a megnyert életben maradásért, a túlélésért, cserében a csend, a megmaradt kiszolgáltatottság-tudat — hogy minden újra bekövetkezhet és akkor ,,ki tudja?” —, akárhogyan is, de elrendeltetett, hogy szó se legyen katarzisról, az ne legyen beleírva a létezésbe, csak a dicsőítés, a függőség, az önfelmentés és a mások hibáztatása, pedig

milyen hajós lehetett volna a BÁRKÁS ember (körülötte, mint bolygó körül a sok kis egyszemélyes-kétszemélyes lélekvesztő, tutajok, egyszerű gerendák, fatörzsek; hiszen egyedül ő jelezhette volna, mi következik, ő adhatott volna rejtetten híreket, nem szólva arról, hogy mikor az eső hullani, a vizek áradni kezdtek, látható lett a vész, azért néhány napig maradtak még kiemelkedő pontok, erdők is menekvéshajók építéséhez); milyen gigantikus flotta lett volna, akár az elrendelés szerint pusztulásra ítélve, ám mégsem elárulva, beletörődve a minden részvét nélküli emberirtásba, de minderről

Noé és a galamb, London Miscellany Illustration, 1280, richardmcbee.com

Noé és a galamb, London Miscellany Illustration, 1280, richardmcbee.com

szó sem volt; látható, amint kilép a bárkából, nem kutatja a holtakat, körül sem pillant, személyiségjegyeit a Bárka-utazás determinálta: beszűkült tudatú, megfélemlített ember; vele kötött szövetséget az Úr, neki mondta — neki aztán mondhatta —, hogy az embert ,,többé nem vesztem el mind az élő állatot, mint cselekedtem”; ennyivel el volt intézve, ami történt; (a szivárvány: az a mindent gejl rózsaszínbe oldó emlékezethiány) így Noé áldozata sem az elpusztultakért szállt az égre. A BÁRKÁBÓL egy aggodalommal teli ember lépett ki, aki minden bizonnyal már nem látott, holott vak sem volt. Arról a háromszázötven évről (élete harmadáról), ami még hátra volt a számára, annyit tudhatunk, hogy
folyamatos alkoholmámor
előbb italba menekült, később már közmegbotránkozást keltve részegségében mezítelenül hevert, fiának kellett nemi szervét betakarni, mire ő fölriadva az alkoholmámorból, teljességgel szklerotikusan az unokáját átkozta, aki pedig a helyszínen sem volt, büntetésként egyik nagybátyja szolgájául rendelte, de ezzel nem elégedett meg, rögtön ellentétesen intézkedett (nyilván folyamatos alkoholmámorában), ráadásul fiai között is különböző, egymásnak ellentmondó alárendeltségi és birtoklási viszonyokra adott utasítást, amit

ki tudja, végrehajtottak-e (hír erről nincs), hiszen komolyan venni őt már nem lehetett; szabad-e ezek után nem gondolni arra, hogy mindez maga volt a feledni-akarás, a felejtésképtelenség, az emlékezetvesztésbe menekülés, hogy azután az utódok éppen olyanok legyenek lassan, mint a bűnösnek minősítettek (a még mindig temetetlen holtak); végül is feltehető, hogy ha egykoron talán rendelkezett is ő, s a hozzátartozók rokonszenvet keltő tulajdonságokkal, azokat éppen A MINDENÁRON VALÓ TÚLÉLÉS hajszájában veszítették el; Noéban nem gyűlt össze semmi tapasztalat és tudás, csak az időzavar és a kiszolgáltatottság keltette deformációk, soha semminek nem ébredt már a tudatára, mert alkoholmámorában, inzultusokat keltő szklerotikusságában tudata mindössze azt őrizte meg s hagyta örökül ivadékaira (mint a belé táplált parancsok tudomásulvételét), hogy „különb vagyok Tenálad” és a „szólhatok, cselekedhetek a Te nevedben is”; másképpen lehetett-e? lehetett-e vajon másképpen? (a genocídium szisztémája abban a résben formálódik, amelyben a kelepce bezárulása után összesűrűsödik a létezés tere; a BÁRKÁN kívülmaradóként pusztulás, belülmaradóként a mindenáron való túlélés közben a pusztításban való részvétel beismerését magától elhárító deformált létezés, mint a szabadságát vesztett élet formája), kérdés egy:

Noé bárkája, The Rylands Beatus, 13. század, bibliodyssey.blogspot.co.uk

Noé bárkája, The Rylands Beatus, 13. század, bibliodyssey.blogspot.co.uk

eljött volna az özönvíz akkor is, ha Noé nemet mond, ha nem hajlandó Bárkát építeni?; kérdés kettő: vajon nem volt-e még egy esély (habár igaz, már a geoncídium után): a méltó temetéssel együttjáró katarzis?; a rádöbbenés, mint örök figyelmeztető minta, hogy mi az ára az emberben otthonra találó autonómia feladásának?; ám mindkettő elmaradt megalapozásául (mint fokozhatatlan hiány) a mindenkori jövőnek; gyanítható azonban, hogy mindennek ellenére mégis voltak — tán ama egykor a Bárka építését meghökkent tekintettel figyelők közül támadó — elődei annak a tamil csónakosnak, akit nem is oly régen a Bengáli-öböl egyik folyamatosan emelkedő hullámtaréjának élén láttál siklani, miközben a víz egyre magasabban az iszapos part eltűnő síkja felett, s így megállapíthatatlan volt, hogy vajon hajótörésből menekülő csónak, egyszerű kenu, fatörzs, szálfa, talán éppen egy góferfa ága repül az ég alatt, olyan magasan szállt pusztán attól, hogy egy ember vetette meg magát rajta megállapíthatatlanul, hogy lovaglóülésben-e, netán átkarolva a fát, odakötözve magát hozzá, mindenesetre test és fatörzs eggyé vált, tudta a dolgát mindkettő, az egyik ez, és nem más, a másik az, és nem egyéb, vagyis őrizték, akik voltak, s így tették, amit tehettek, s ez ugyan nem volt több annál, mint amennyi volt, ám nem irányult más ellen, arra összpontosult minden, hogy az emelkedő víztenger tetején fent túl mialatt nem vissza oda még feszítve irány nélkül mégsem elválva mozgás és hang sehol mégis együtt a két törzs emberé-fáé összefonódva
nem nem nem nem nem nem
láttad az időnek (hogy később, s hogy tehát igen, ott) csak annyi szerepe volt, hogy akkor mégis kellett lennie elődjének-elődjeinek, akik nem belül, ám mégsem beletörődve, ugyanúgy az emelkedő vízzel, egyre magasabban, megvetve a felkínált választási lehetőségeket, nem nem nem nem nem nem, a tiltakozás hullámává változtatva a kreált pusztító hullámokat; kellett tehát, hogy legyenek, különben kit utánzott volna, aki így, mivel hogy utánzott valakit, lehetett bárki, bizonyságául annak, hogy mégiscsak voltak elődei, akik persze nem is sejtették, hogy az, amit megkísérelnek, olyan lehetőséget épít be a kelepce szerkezetébe, amelyről a Bárka elkorcsosító védettségébe szorultak bármelyikének fogalma sem volt

A NOÉ BÁRKÁJA ENCIKLOPÉDIA sorozatból

felső kép | Noé elengedi a galambot, Holkham Biblia, 1320-30, pinterest.com
Az összeállításban megjelent többi írás:
Nagy Ilona | NOÉRÓL ÉS A VILÁG ÚJRATEREMTÉSÉNEK MÍTOSZÁRÓL
S. Nagy Katalin | FÖLD-HAJÓ
Földényi F. László | A BÁRKÁBÓL KISZORULTAK