Novotny Gergely

A KÁNAI MENNYEGZŐ

1989 tél

A KÁNAI MENNYEGZŐ

[KÓRUS ZENEKARRAL]

Halljátok a friss hírt, barátaim? Vízcsaptekergetők, kabátgombolók, szemüvegigazítók, halljátok az érdekes közérdekű hírt, járdaszigeten álldogálók? Halljátok a hírt, ti szakbarbárok, ti szakértők, ti ügyesek, fülvakargatók, levegőbe szimatolók, mit szóltok ehhez az új értesüléshez, kezet, fejet, nyakat mosó barátaim: Kánában lakodalomra ké­szülődnek. Halljátok, hogy mi történik, miközben az elromlott villamos csengőt piszkál­játok vagy feltépitek a hivatalos borítékot, és kiveszitek belőle a felszólítást? Figyelitek az eseményeket, miközben becsukjátok az ablakot, hogy ne jöjjön be a szél? Kánában lakodalom lesz és Jézus édesanyjával és tanítványaival együtt hivatalos a menyegzőre.

[ÁRIA]

Kérdések gyötörnek engem, kérdések fúrnak, mint ürgék a földet, mint ácsok fúrója a szarufákat, emberi kérdések gyötörnek, rágnak engem, hiszen őróla van szó, az isten­emberről, aki csak egyszer járt közöttünk, ezért minden lépése fontos, kérdések fúrnak, járnak át, ringatnak, erősítenek, bizonytalanná tesznek és kínpadra vonnak, mert kérdező állat vagyok, innen származik a tudományom és a boldogtalanságom, kérdések szövik át finom mívű szöveteimet, csattog az élet szövőszéke, villannak a szálak, kérdések színes fonalai cikáznak előttem.

[DUETT]

Vajon kik ezek a kánaiak, akik meghívják az ácslegényt az anyjával együtt? Csak szegények lehetnek, gondolom én, bizonyára proletárok, kétkezi munkások, talán halászok, vagy ők is ácsok, mert hisz nem hív meg az ember a lakodalomba vadidegeneket, csak saját szőrűt, talán fazekasok vagy kádárok, hordókészítők, talán szegkovácsok vagy még inkább parasztok, hiszen megtiszteltetés volt nekik az ácslátogatás. Parasztok lehetnek, hagymatermesztők, babfuttató, karózó parasztok, parasztasszonyok, a sulykolófák mel­lől, hasonszőrűek, vagy még nyomorultabbak, meghívták az ács családot, akik gerendát faragtak nekik, kapufát, tetőgerendát, jászolt, koporsót, meghívták a parasztokat és mesterembereket, hogy sokan legyenek, jól megértsék egymást és úgy mulatozzanak, tudom már, tudom már, kik ezek, akik meghívták az ács feleségét és Jézust a lako­dalomba.

[ÁRIA]

Azt is megkérdezném, ha lenne kitől, hogy Jézus tudta-e már akkor, hogy ő az Isten? Vagy ez rejtve volt benne addig, mint mag a zöld dióban, mint hang a be nem kapcsolt rádióban? Eszébe jutott, mint egy emlék, vagy fülébe súgták égi suttogások? Biztos volt-e már abban, hogy ő az isten, a legjobb, a legtökéletesebb, a világ teremtője és úgy ment-e oda, mint aki kezében tartja a földet, a tudást, a tudatlanságot, ezt az egymásba kapaszko­dó mindenséget, vagy úgy, mint ember, akiben homályos sejtések árama jár, alszik, fel­eszmél, csügged, remél, erejét próbálja, boldog, aztán kétségek gyötrik, vajon tudta-e már Jézus akkor, hogy ő az isten?

Paolo Veronese (1528–1588)

Paolo Veronese (1528–1588)

[KÓRUS ZENEKARRAL]

És akkor Mária, isten anyja megszólalt, és Jézushoz fordult szavával, de még nem tudta senki, hogy ez nagy esemény, hogy kik ők, az emberek fecsegtek, csoszogtak, csámcsog­tak, csontot hajítottak a kutyának, szakmai sérelmeket soroltak egymásnak, csak a kövek és a föld szomorú istene figyelt, hogy mit mond Mária a fiának, a lakodalmi zaj súlyos és piszkos szövetén át mit mond az a halk asszonyi hang.

[KORÁL]

Nem tudjuk, hogy mikor jár az isten köztünk, nem ismerjük fel sem a szenteket, sem a gazfickókat, csak utólag, csak sokkal később tudjuk meg, ahogy az utcán járunk, a villamoson, a járdán, a lakodalomban, az arcok nem árulják el, hogy ki lakik mögöttük, nem rezdül meg bennünk, nem kondul meg a lélek, mikor elmegy mellettünk az isten, csak utólag tudjuk majd, hogy ki volt, most sem az arc, sem a járás nem mond semmit, saját ügyeinkbe süppedve bandukolunk.

[SOLO KÓRUSSAL]

Mikor Mária megszólalt, csak a jövő figyelt, csak a késői századok tartották oda fülü­ket, csak az elkövetkező évezredek álltak készenlétben, hogy a nyomdagépekbe táplálják, csak az évszázadokkal később megszületett papok figyeltek, hogy majd prédikáljanak róla a templomokban, a lakodalmi zsongáson keresztül csak a hallgatag földrészek figyel­tek, hogy mit is mond az isten anyja és mit is válaszol rá az isten.

Ezt hallották, ezt hallották, ezt hallották (cresc, dim.) „Nincs boruk.”

Hieronymus Bosch (1450-1516)

Hieronymus Bosch (1450-1516)

[SOLO KÓRUSSAL]

Az angyalok és a szentháromság visszatartják a lélegzetüket, Jézus válaszolni fog. Csak az emberek csámcsognak öntudatlanul a birkacsonton, a verebek csipogva összebújnak a fészekben, csak a csúszkatalpú legények csoszognak, csak a nehézszagú lányok vihognak. A falon fut a gyík, aztán megáll, denevér fénybe villan, aztán eltűnik a sötétben. Mint mondhat Jézus, mi lesz az első nyilvános kijelentése, min rágódhatnak majd az évezredek teológusai? Ti ne legyetek vakok sosem, ismerjétek meg a sok szóból, hogy mi a hazugság és mi a kinyilatkoztatás. A jászol mellett felüvöltöttek a palesztinai szamarak. Add uram, teremtőm, hogy meg tudjam különböztetni a fontosat a lényegtelentől! A nagy fecsegés, zörgés, sikoltozás közepette kis közeli forrás vize csobbant, jelezve, hogy megszólal az isten. Jézus így szólt:

“Asszony, a mi gondunk ez? Még nem jött el az én órám.”

[SOLO KÓRUSSAL]

Mi ez? Hogy beszél az anyjával? Igazán nem udvarias. Majd kapnék én anyámtól, ha így válaszolgatnék neki vissza. És nem vállalja? Nem akar segíteni? Csalódás. Miféle belépő ez. Kinyilatkoztatásra és csodára várok, hogy az ámulattól borzadozzak, hogy emlegessem, hogy kopasz fejemen a haj kinőjjön rémületemben. Olyat akarok hallani, mely válasz minden eddigi szorongásomra, hogy a faluvégi kutyákba rekedjen a vonyítás. Nem értem ezt a mondatot. Mért beszél így Jézus az anyjával és miért nem vállalja? Ki tudja? Talán még nem ismeri saját erejét. Megijedt. Félelem a kudarctól. Óvatosság. Mennyi bíztatás és taps kell, míg meg merünk szólalni és vállalkozunk valamire. Tétova isteni szózat a zsivajgó embertülekedésben. Bátortalan tiltakozás, visszakozz. A gyík hatalmas csótányt kap el, megroppantja, lenyeli, ronda ízlése van, hasznos, undorító, torka libeg. A denevérpár sikít, újra erre vadászik. Engem is kétség rág, csalódás, hogyan mondhatott ilyet Krisztus. Ez a leintés, ez a kifogás hamisan cseng a fülemben, a nagy várakozás öregember, háborús rokkant, bekötött lábbal két mankón botorkál ki a köves kertbe. A fügefák ragadós levelei alatt töröm a fejem elhangzott szavak értelmén. Bizonytalan az isten.

Jan Steen (1626–1679)

Jan Steen (1626–1679)

[KORÁL]

Te csodálatos lény, osztozol emberi sorsunkban, hiszen annyira emberi sors bízni és csalódni, hinni és hitetlenné válni, tudni és eltévedni, eláradni a hazugságban és tombolni a leleplezésben. Ráismerek emberi sorsomra, te bizonytalan Isten: félni, tétovázni, latolgatni az esélyeket, az erőt és a bukást mérlegre tenni, látni, hogy egy-egy ember mekkora hatalomra juthat és látni, hogy mi sokan milyen esendők és kiszolgáltatottak vagyunk! Megértem, hogy tétovázol, hogy zavarodban nyersen szólsz oda anyádnak, hiszen mi sem tudjuk a jövőt, nem tudjuk, hogy mi lesz vállalkozásainkból, és ha elcsitulnak a villamosok, ha megáll a lift, ha elalszik a villany, ha becsapódnak az írógépek fedelei, ha olajat csöppentve elhallgat a motor, és ha belehullunk a fáradtságba, minket is elfog a bizonyta­lanság, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és mivégre pusztítjuk ezt a földet. Te szerető szívű fiatal isten, kínzott emberi lelkemhez közel állsz.

És Mária egyszerű, csengő hangon szólt a szolgáknak.
„Tegyétek, amit mond.”

Zsidók, álljatok le a tánccal, kánai sarukötözők, ingszaggatók, pertlitekergetők, most figyeljetek, mert koppanva harmatcsepp csöppen a fügefalevélre. Hiszen a szent anya tud­ja, hogy fia mire képes. Ő tette tisztába, pelenkázta, etette évekig, ő tanította beszélni, figyelte, hogy hogyan játszik, ismeri jól. Álljatok le a tánccal, ti porban csoszogók, ve­gyétek ki a zenészek szájából a szakszofonokat, a gitárból kapcsoljátok ki a villanyt. Az anyai szó nem tétovázik, ő nem tétovázott soha, ő mindig tudta, hogy mi a dolga. Ti nadrággombolósak, cipzár húzogatók, óraketyegtetők, ablaknyitogatók, hagyjátok abba a za­jongást, állítsátok le a dobokat, az erősítőkből rántsátok ki a tekergő vezetéket. Az anyai szó azt jelenti, hogy kár töprengeni el nem érhető végső dolgokon. Ha meghalljátok a parancsot, tegyétek, amit kell. Így van ez, ti inghuzogatók, ti nyakvakargatók, ti szappanvizezők, nem arra vagytok, hogy megoldjátok saját életetek, csak arra, hogy ha halljátok a parancsot, tegyétek a dolgotokat, ti tükörbe nézők, ti fésülködők, ti körömpiszkálók, hagyjátok abba az orron szuszogást, a nyálnyelést, a táncot és figyeljetek.

A harmatcsepp csendülésére a szolgák, akik mindig legjobban látják a szorult helyze­tet, figyeltek. A szolgák és az álszolgák, a szegények és a szegények még szegényebb rokonai álltak, támaszkodtak a falnak, a fának, a kőnek és a kőkádnak. Mert volt ott hat darab kőedény, kád, jókora, mosdásra való, belefért egybe-egybe vagy százhúsz liter. Simára koptatott hatalmas fürdőkádak álltak ott üresen. A szegényházi szolgák pedig fe­csegve és félig figyelve támaszkodtak. Mert kik lehettek a szolgák ebben a nyomorlakoda­lomban? Talán legénypajtások voltak szolgaruhában, talán kisinasok voltak, talán potyalesők? Micsoda nagyzolás, szolgák ilyeneknél. Kis piszkos, csillogó szemű legények és néhány alamuszi szakállas rongyos támaszkodott unottan a hatalmas üres kőkádakhoz.

Csend. Csak ez a fontos: A szolgák figyeltek.

A másik. Hat fürdőkád volt lefolyó nélkül. Nem mosták ki. Akárhogy figyelem, nem látom, hogy kimosnák. Igaz, hogy víz sincs benne. Mindegy. Az alapvető higiéniához tartozik, hogy tessék a kádat kimosni. Nem az a fontos, hanem az, hogy százhúsz liter fér egybe. Vitatom. A kádat tessék rendesen kimosni.

Csend. Ez a fontos: hat kád állt a fal mellett a kertben.

Gaetano Gandolfi (1734–1802)

Gaetano Gandolfi (1734–1802)

És Jézus szólt:
„Töltsétek meg az edényeket vízzel.”

Szolgák és álszolgák, rongyosak, nyeglék, potyalesők figyeltek. Aztán töltötték. Hat­szor százhúsz, az hétszázhúsz. Hetesszázhúsz. Ha egy vödörre tíz litert számítok és egy szolga két vödröt visz egyszerre, akkor is hetvenkét vödörrel számítva harminchat fordu­ló. És amilyen lusták azok a szolgák, csak a vizet vagy fél óráig hordták.

Csend. Megteltek a kádak.

És Jézus szólt:
„Most merítsetek és vigyétek a násznagynak.”

Szolgahad kuncog. Kitett gyerekek vihogva leskelődnek. Egymást bökdösték könyö­kükkel. Te viszed öcsi, én nem vállalom. Majd hülye lennék, hogy kidobjanak. Lábvízzel itassam a főnököt. Egy borzas purdé vállalja. Többiek leskelődnek. Merít. Mezítlába csattan. Csosszan, lépked a násznagy felé. Az is rongyos, de tekintélyes. Nagy szakállát vakarja. Körülnéz. Poharat lát. Birkacsontot leteszi.

Csönd. Násznagy pohárral kapott a lábvízből.

Ó vízügyi hatóságok, csőszerelők, kútásók, geológusok, forrásszakértők, megdermed bennetek a tudomány, ha annak a kád víznek az összetételére gondoltok. Bacilus rémülettel mered bennetek a tiltakozás. Kolerát láttok, pestist, vérhast, tífuszt, influenzát. Kiállí­tanátok a hivatalos tiltakozó okmányt, de nincs idő. Násznagy poharat emel. Ó vízügyi kisasszonyok, villámgyorsan gépelnétek a határozatot: Abból a vízből nem szabad! Ható­ság azonnal tiltakozna közegészségügyi alapon.

Csönd. Násznagy kóstol.

Szemek merednek. Szolgák tudják, ezért oszlop mögül lesnek. Kis merész purdé futás­ra készen óvatosan farol. Majd mikor látja, hogy násznagy óvatosan öblögeti a szájában, purdé farolásban gyorsít. Baj lesz, mert ha rájön az öreg, hogy lábvizet itattak vele, lesz nemulass. Násznagy ízlel. Szájában tartja. ízlik neki. Szeme csillog. Lenyeli. Megszólal.

„Jó bor. Jöhet.”

Julius Schnorr von Carolsfeld (1794–1872)

Julius Schnorr von Carolsfeld (1794–1872)

[KÓRUS ZENEKARRAL]

Ó pénzügyőrök istene, ne hagyj el. Szolgák rohannak kóstolni. Merítenek. Csettintenek. Találgatnak. Rizling. Zöldszilváni. Kadarka. Nem értesz hozzá. Ez fehér bor. Ki látja ebben a sötétben. Tokaji szamorodni. Öregszakállas álszolga csámpásan odacsosszan. Szakértelemmel merít, forgatja, ízleli. Világos a helyzet előtte. Badacsonyi szürke­barát. Szakértő szava ellentmondást nem tűr. Ritka manapság. Hamisítják. De vagy való­di vagy kitűnően csinálták.

[SOLO KÓRUSSAL]

Dicsőség. És csak a szolgák és a tanítványok előtt, mert a többiek nem tudják. A finán­cok sem, az adószedő sem, a borellenőrök, a vendégek, a vőlegény iszik, a násznagy is, de nem tudják, hogy mit. Dicsőség! De csak a tanítványok csodálata tömjénezik, szol­gák ámulattal keringenek, hordják, van belőle hétszáz liter. Viszik vödörrel, kulaccsal, korsóval, köcsöggel, fazékkal, demizsonnal, hordják lavórral, bögrével, csobolyóval, ka­nalazzák levesestányérból, szívják nádszállal, genezáreti szalmaszállal, mártogatják ke­nyérrel, dicsőség. Lebeg az isteni mámor. Dicsőség. Szolgák suttognak, tanítványok ter­jesztik, gyerekek lopakodnak, öregek nem hiszik, kóstolják, aztán hisznek, isznak, hisznek, isznak, hisznek, ó hogy kell az embernek a hit ebben a nyomorult világban mikor tapos rajtunk a csalódás, inni és hinni, néhány bánatos szívű szurtos szerencsétlen kád mellé kuporogva szürcsöl, csodálatos kifogyhatatlan szürkebarát szelíden csobban. Dicsőség. Tanítványok tisztelettel koccintanak, kóstolnak, nyelnek, hitük kigyullad a denevéres éjszakában és világít.

[SOLO]

Rámszáll az este és nyugtalanul hánykolódik bennem a lélek. Amúgy nagyszárnyú lenne, de most földön topog karmos angyallábával, esetlen, bújik, kérdezi, az istenember első csodája mért nem a gravitáció kinyilatkoztatása volt, mért nem a spanyolviasz, mért nem a martinkemence, a távcső, az iránytű, mért a borcsinálás. Nyomorult kérdések terhelik ragadós szárnyamat, az isteni lény mért nem nyújtott át egy krumplit, egy cső kuko­ricát, vagy mért nem mutatta meg nagyítóval a bacilusokat, hiszen ő mindentudó és meg­tehette volna, mért ez a vízből bormesterkedés a kezdete dicső csodáknak, első fellépés, hitetadás, kérdések rágnak bennem, mint fában a férgek és kopácsolnak, mint korhadt ágon a harkályok és ahogy lépek, lépek előre az időben, levethetetlenül zúdul rám a válaszvárás, hogy mért nem a gőzgép, mért a vízből borászat volt az első dicsőséges cso­datétel.

Hans Rottenhammer (1564–1625)

Hans Rottenhammer (1564–1625)

[KORÁL]

A megszálló hatóság őrtornyaiban megzörren a genezáreti csajka, meglobban a tűz, távirat koppan, parancs, de nem tudják, hogy a szegények lakodalmában csoda történt. Kis semmiség, mosdókádak, víz, bor, lakodalmas ének: a világ erős tengelyéből kifor­dult, az események soha nem gondolt útra térnek. Valahol császár politizál, tábornok térképet böngész, katonák tankba ugrálnak, és egy megszállt falu piszkos parasztjai közt szelíd asszony ül és egy ácslegény, és a műszerszobákban nem rezdülnek meg a hivatalo­san ellenőrzött mutatók, mikor a világ megváltozik. Toprongyos lakodalmasok között végigmegy egy ember, tanítványai árnyékok. Csak néhányunk szíve dobban, hírközlő irodák nem jeleznek. Későre jár, közeledik a hajnal.