Horgas Béla

A HAJNALI LÁTOGATÓ

2009 december

A HAJNALI LÁTOGATÓ

Szeptember 11-én jött, hajnali fél 4-kor, az erkély
felől, feltehetőleg valami kampós-tapadós technikai
szerelvénnyel tornázta föl magát az első emeletre,
alattunk a magasföldszinti, légkondicionált lakás vastag
üvegei zárva, a miénk nyitva, tikkasztó ősz van;
a társa lentről segíthette, nem tudom, hogyan, nem ez
az egyetlen, amit nem tudok;
szeretnék tőle szabadulni,
magamba vájni, meg se várni, hogy témává hűljön,
belemászni valami kampós-tapadóssal a potom jelenetbe,
kifordítani mivé, hogy két éjszakai vadászatra szakosodott
besurranó-betörő, hajnali alvók szobáiban fosztogató két
nyomorult ide vetődött vagy terepszemle után célratörően
ide nyomult,
már múlt nyáron is ők jártak itt talán, a ház másik
oldalán meg a szomszéd épületben, a sikerélmény hozta vissza
őket, mindegy, mert nem is az ő akciójuk bujtogat belegondolásra,
a saját gondolám ez a kaland, hogy mire jó, ha megírom, s ha nem,
ez a háló rám gubancolódott már hányszor, újabban unos-untalan;
vénülésem műve netán, metámra kent máz, póz, kapaszkodás,
nyúzzam és toldozzam-foldozzam tovább, mi megesett velem,
az értelemképzés hiú árnyát üldözzem, reflektáljak örökösen,
dokumentáljam, hogy miképpen dokumentálom?
foglalkozási ártalom, hogy nyomogatom az ölemben tartott
laptop billentyűit, vagy ez a mai nekirugaszkodás ugyanaz, mint
a hajdani, a szürke táskás Optima írógép előtt ülőé, nekilendülőé?
akkor sem voltam okosabb, erősebb, ha mégis, hát merő seb, ahogy
kell, irodalmiasan el-elkódorogtam, az éppen megnyíló, mohó
feltételezésekbe esve botologtam, hogy mi mit jelent és micsoda
valóban, ami megtörténik velem, a tárgyszerű tény és a felhős érzet,
hogy a beleképzelt is valóság, tudtam és tudom, de kettőse áthat,
hiába védekezem a szorongó öndramatizálás ellen;
már az is, hogy
mielőtt szövegem szövésébe kezdtem, beindítva ezt a szó-
folyományt vagy utat nyitva neki, a hajnali látogató kifejezés mint
irányt jelző mutató ujj, mondhatom-e, hogy ex nihilo jelent meg?
mondhatom, s hogy mutatványossága csupasszá absztrahálva hat,
a hangzatok tükrös trükkjeivel együtt lett, csinált (bennszülött),
de a betörőktől nem független való, a város és a társadalom
szörtyögő óriásteste ott fekszik a vers-bejárat előtt keresztben,
az éjszakai vadászat mint csúfondáros analógia pottyan a porondra,
a költő vadászatra indul, s a csendben a gömbölyű hold
úgy harsan fel az ágak hegyén, akár egy lágy fémből formált
vadászkürt;
na de ott, akkor az a hol ájult-mélyen alvó, hol fel-felriadó,
álmai és képzetei egymásba vágódó kollázsaival sodródó
fülében a zizegés függönye mögött a szokott, külső zajok,
mentőszirénák, repülőzümmögések, falban lakó csőkrákogások,
a hegyoldal hörgő légvételei között idegen-értelmetlen súrlódás-
nyikorgás foltját észleli, félálma homályló hártyáján a fura nesz
áttetszik, nem tetszik neki; mi az? hirtelen felül és a papírokkal
tömött szekrény alsó polcára szerelt negyvenwattos lámpa
fényében látja, hogy a nyitott erkélyajtó keretében fekete
vadászalak hajol előre ocsmány-óvatosan, préda iránt,
az alvók ágyába bámul drasztikusan és fölméri, merre van
szabad út fölragadni bármi-nemű-némű javakat;
s akkor a felriadt, még zsibbadó testet rémület és düh
löki előre, rántja talpra, s takaróját idétlenül maga elé tartva,
úgy harsan fel emberinek semmiképpen sem mondható hangja,
üvöltése úgy vágódik torkából a feketére, a kurrrva-ééletbe,
mintha eltaszítaná, de csak áll ijedten-mereven (szerencséjére),
a másik meg visszaretten, hőköl hátra testiesen is, és el, le, el –
az erkélyre lépve láttam aztán, sántítva-futva menekülnek ketten
az Álom utca felé; még ez is, mintha paródia volna, odatolva,
vagy kínlódva csak én erőltetem; jó, tetem nem lett a tettből,
örülhetek, de borzongató azóta újra meg újra néznem, a kép
már belém égett, ahogy a hajnali látogató előrehajol, közönséges
realitás ez, értem, nincs kétség, nincs árnyalat, semmi artisztikum
az akut áradatban, gömbölyű hold az ágak hegyén; lökődik
minden, kattogva megtörténik; mire jó, ha megvan rá a szó,
mit ér a régi tingli-tangli, csak hangot akartam adni.

kép | Lasha Kilasonia, flickr.com