Vörös István

A FEHÉR SZÍN ÁRTALMAI

1999 május

A FEHÉR SZÍN ÁRTALMAI

Láttam a régi beépített
szekrényemet. Tizenöt
éve, az átépítéskor pár
méterrel hátrébb kellett
tolni. Az új lakók a falat
visszatették az eredeti
helyére. És a szekrénynek
megint jönni kellett. Ebbe
most belerokkant. Sántán
falnak veti vállát. Tűrte,
hogy fehérre fessék. Világos-
barna erezetének ritmusát
még most is végig tudnám
kopogni. Ahogy a fölső
ajtaja nyílott, csukódott,
átlépvén egy apró küszöböt,
az minden szekrényajtók
hangja. A kulcslyukvédő
fémgyűrűk eltűntek, helyükön
kráter tátong. Ahol az ágyam
volt, most fal fut keresztbe,
úgy érzem magam, mint Berlin
érezhette éveken át,
a metró, amin ülök, elvisz
saját magam alatt,
de nem szabad fölmennem.
Három emelettel lejjebb
fogorvosi szoba. Kiemelik
számból a mozgó tömést,
az injekció kétfelé vág.
Most természetesnek tűnik,
hogy fél arcomon se
érzek semmit, ahogy nem
éreztem, mikor a szekrényből
a zárakat kitépték, mikor
az ágy helyét kettévágták,
tudom, hogy a köteg ideg,
amiből összefontak, mállékony.
Vajon a fűtőtest csövének
jellegzetes pattogása megmaradt-e?
Egy évig zavart, most már
állandóan hallom. Nem tudja
elnyomni még a fogorvosi
fúró zúgása sem. Pedig diszkréten
bontani akar lehetőségeimből.
Az érzéstelenítés megölt
pár órára. A világ szövetén
kitapintottam azt a szakadást,
ami én vagyok. És láttam
a tűt villanni, ahogy sunyin
foltozni készül. Három emelettel
följebb a szekrényt szétszedik,
hangyák hordják le darabjait
a kukába. Mintha egy kilazult csavar-
fejben lenne, az utca váratlanul
északnak fordul, hogy a közeledő
gleccsernek kényelmesebb
legyen az útja.

kép | Bohnchang Koo, lensculture.com