Mund Katalin

A DEMOKRATIKUS TUDÁSÁTADÁS ÉS AZ ÁLTUDOMÁNYOK

2008 október

A DEMOKRATIKUS TUDÁSÁTADÁS ÉS AZ ÁLTUDOMÁNYOK

A tudomány határai[1] című könyv tudománytörténész és tudományfilozófus szerzői a tudomány és áltudomány viszonyát vizsgálják elméleti és gyakorlati szempontból. Döntéseinket ugyanis többnyire szakértők véleményére alapozzuk, akikről feltételezzük, hogy a lehető legmegbízhatóbb tudással rendelkeznek az adott kérdésben. De hogy mit jelent a megbízható tudás, hol húzódnak a tudományosság határai, és egyáltalán: kijelölhetők-e pontosan ezek a határok – kérdéses. A szerzők vázolják a tudományfilozófia, a szociológia, valamint a tudománytörténet álláspontját, a problémakört konkrét esettanulmányokkal is illusztrálják. Olvashatunk az asztrológiáról, az akupunktúráról, a parapszichológiáról, az evolúciót övező vitákról éppúgy, mint a történelemtudományban megjelenő klasszikus áltudományos elképzelésekről, pl. a Holocaust tagadásáról vagy Dan Brown elhíresült bestselleréről, A Da Vinci-kódról. A szórakoztató, olvasmányos könyv végén a szerzők a nyilvánosság szerepét hangsúlyozzák, s úgy vélik, csupán ez segítheti a laikust, hogy a sokféle tudástípus között válasszon, és eldöntse: betegség esetén sámánhoz, akupunktőrhöz vagy valódi orvoshoz fordul, iszik-e pi-vizet, vásárol-e mobiltelefon antenna-leárnyékolót, vagy fogyaszt-e génmanipulált élelmiszert.

A szerzők kétféle tudományfelfogást állítanak szembe. Az ún. deficitmodell szerint az emberek feje üres, nem tudnak semmit a tudományos eredményekről, ezért pótolni kell az ismeretek hiányát, vagyis az a feladat, hogy minél több tudást adjunk át. Ha az emberek tudományosan műveltek, elfordulnak az asztrológiától, mert babonaságnak tekintik. A hatékony ismeretterjesztés megoldja az áltudomány problémáját. A modell szerint egyirányú folyamatról van szó, melyben a kész tudás a tudósoktól a laikusok felé áramlik.

Az ún. kontextusmodell ezzel szemben figyelembe veszi, hogy a laikusok nem általában véve kíváncsiak a tudományos eredményekre: kérdéseik mindig valamilyen társadalmi kontextusban vetődnek fel. A tudomány sem zárt egész, hanem a társadalmi környezettel folyamatosan kölcsönhatásban működő, formálódó tudásanyag. A tudomány célja, hogy olyan tudást termeljen, amilyenre a közösségnek szüksége van.

Míg a deficitmodellben a laikus tanítóként tekint a tudósra, aki megmondja, mi hogyan van a világban, addig a kontextusmodell laikusa szakértőként kezeli a tudóst. Az előbbi esetben az a fontos, hogy ki mennyire ért a tudományhoz, vagyis a tudományos műveltség kérdése kerül előtérbe. Az utóbbi esetben viszont a szociális műveltségen van a hangsúly: hogyan válasszák ki a laikusok azt a szakértőt, akiben megbízhatnak, és miként kezeljék az egymásnak ellentmondó álláspontokat.
alattvalóvá nevelődik
A magyarországi döntéshozók persze a kényelmesebb megoldást választották: a deficitmodellt részesítik előnyben. A diák kiszolgáltatott a tananyaggal szemben, és arányait tekintve egyre kisebb óraszámban kell egyre nagyobb tudásmennyiséget elsajátítania. Tudása így meglehetősen töredékes, hisz csupán ízelítőt kap a különféle tudományterületek eredményéből, amelyek ráadásul egyáltalán nem is érdeklik, mert nincs közük a hétköznapi életében felmerülő problémákhoz. Ugyanakkor az iskolában rákényszerített tekintélyelvűség hatására alattvalóvá nevelődik, aki nem kérdőjelez meg semmit.

A könyv szerzői nagyon határozottan a kontextusmodell mellett teszik le voksukat, így a deficitmodellt érintő kritikákat ismertetik. Első érvük, hogy a felmérések szerint a laikusok tudományos műveltsége és áltudományok iránti fogékonysága független egymástól. A tájékozottabb emberek között ugyanannyi az asztrológiahívő, mint a műveletlenebbek körében.

mund2_0419

Másik fontos érvük, hogy a deficitmodell alapvetése, amely szerint az emberek semmit nem tudnak, téves: a fejük színültig van a hétköznapi életükhöz szükséges ismeretekkel. A laikusok mindennapos problémái ugyanis egészen mások, mint a tudományos kérdések. Vagyis az emberek csöppet sem tudnának jobban megbirkózni hétköznapi gondjaikkal, ha több tudományos ismerettel rendelkeznének. Amit semmi nem igazol inkább, mint hogy a tudósok sem sikeresebbek hétköznapi feladataik ellátásában, sőt: ha a szórakozott professzor ismert alakjára gondolunk, a tudományos ismeretanyag túltengése akár hátrányos is lehet a köznapi lét szempontjából.
manipulálhatnak
A tudományos ismeretterjesztés is számos problémát vet fel. Nem csupán (nem elsősorban) az oktatáson múlik, milyen ismereteink lesznek, hanem a különböző érdekcsoportok közötti erőviszonyokon: minden csoport a saját vízióját igyekszik ránk tukmálni. Például az olyan népi bölcsesség, mint hogy az alma egészséges (lásd az angol közmondást: An apple a day keeps the doctor away, azaz Mindennap egy alma, és nincs szükség orvosra), az erős almatermesztő- és kereskedő-lobbi révén terjedt el. Szinte azt mondhatnánk, minél többet tudunk a tudományról, a szakértők annál könnyebben manipulálhatnak.

Az új tudományos eredmények általában a médián keresztül jutnak el az emberekhez, s javarészt olyan mondatok formájában, mint: „amerikai tudósok megállapították…” – vagyis autoriter „fekete dobozként”. Amiből nem derül ki, hogyan születnek a tudományos tények, miként befolyásolja a tudományos megismerést annak társadalmi dimenziója, s nem utolsósorban: milyen folyamatok alapján válik valami egyezményesen elfogadottá. Így, ha a laikus áltudományos állítással találkozik, nem tudja, miért válassza inkább a tudományos állításokat (a tekintélyelven felül), s hogy miként különböztesse meg a tudományt az áltudománytól. Ezért a szerzők úgy gondolják, inkább a tudomány működéséről kellene tanítani a diákokat, s nem tudományos tényeket sulykolni a fejükbe.

mund3_049

Bár szimpatizálok a demokratikus tudásátadás gondolatával, azt hiszem, veszélyes, ha az elsajátítandó tényanyag tovább csökken. Mindannyian, akik az oktatás megreformálásán gondolkodunk, a régi, hagyományos oktatási rendszerben nevelődtünk. Ezért vannak egyáltalán gondolataink és kérdéseink. S mert van tudásbázisunk, tudjuk, egy-egy kérdésre hol keressük a választ. Ha ezt a tudásbázist csökkentjük, az egyénnek egyre kevesebb kérdése lesz. Nem lesz érdeklődésének tárgya, amit kutatni akarna. Pontosabban, csak a hétköznapi vélekedéseiből kiindulva fogalmaz meg hétköznapi problémákat, amelyeknek vajmi kevés köze lesz a tudományos kérdésekhez. Persze, jó és fontos, hogy a laikus ne fekete dobozként fogadja el a tudós állításait, inkább a tudás-előállítás szociális, intézményi hátterével legyen tisztában. Hiszen így számos mítosz is romba dől, és megmutatkozik a tudomány igazi arca. De milyen ez az arc?
bütyköl valami működőképeset
A tudományszociológusok számos esettanulmány elkészítése során megfigyelték, hogy a tudós „indexikális gondolkodó”, vagyis a helyzetek és viszonyok véletlenszerűsége határozza meg tudományos tevékenységét, így a tudományos termékek nem speciális, tudományos racionalitásból születnek. Az indexikalitás egyik jellemzője a kutatói opportunizmus. Karin Knorr-Cetina például barkácsolóhoz hasonlítja a tudóst, aki az adott helyen rendelkezésre álló dolgokból bütyköl valami működőképeset. A projekteket sem lehet racionális terv szerint megvalósítani, mert attól függően, hogy éppen milyen berendezés található, milyen eszközök, anyagok szerezhetők be, milyen költségek adódnak, a kutatómunka során sajátos kitérőket kell tenni. Persze a tudósok is tisztában vannak a szituációs véletlenekkel, és igyekeznek ezeket a maguk javára fordítani. Az egyik kutató például azt használta ki, hogy a laboratóriumban egyedül ő tudott orosz nyelvű cikket olvasni.[2]

A szigorú módszertani szabályokat helyenként interpretálják aszerint, hogy mi a cél, és az aktuális kutatás miként működik. A kutatási folyamat nem osztható technikára és tudományra, mert nincs szilárd magja, amely legalább elvben független maradna a folyamat körülményeitől. Fontos szerepet kapnak a helyszínen folyó tárgyalások, megbeszélések, beszélgetések.

Vagyis a tudomány – ellentétben a kialakított mítosszal – bizonytalanságokkal, ad hoc megoldásokkal teli. A könyv szerzői is hosszan elemzik, miféle szűrőkön kell átjutnia egy tudományos állításnak, hogy a szakmai közeg elfogadja. Hangsúlyozzák, hogy a tudományban „szigorú minőségellenőrzési szokások” alakultak ki. A kutatásokhoz az anyagi támogatást pályázatokkal lehet megszerezni, s ha a pályázat nem elég színvonalas, a kutató nem kap pénzt. A kutatás fázisairól szakmai konferenciákon számol be, ahol kollégái kritikáival szemben kell megvédenie munkáját, majd az eredményeket összegző kéziratot is több bíráló nézi át, mielőtt a szakmai folyóirat leközölné. Ezek a szokások biztosítják, hogy mindazok az ad hoc döntések és eljárások, amelyekkel a tudós az eredményhez eljutott, a sokféle bizonytalanságtól megtisztítva, valódi tudományos eredményekként jelenjenek meg.

Azt hiszem, itt némi csúsztatás került az elemzésbe. A tudományos ellenőrzési folyamatok ugyanis korántsem működnek olyan ideálisan, mint elvárnánk. Az, hogy egy állítást elfogadhatónak, valószínűnek, érdekesnek, hihetetlennek vagy értelmetlennek tart-e a tudósközösség, nagyrészt attól függ, ki állítja, hol végezték a munkát, illetve hogyan végezték. Az is fontos, hogy kik támogatták a kutatást és kikkel kerültek szembe.

mund4_0419

Vagyis a tudományos eredményeket a közösség gyakran létrehozásuk körülményeivel azonosítja. Egy állítás létrehozói és bírálói általában ugyanannak a szakmai közösségnek a tagjai, közös tudáskinccsel rendelkeznek és közös értékelési szempontokkal. Sőt gyakran szükségük is van egymás eredményeire, mert azokkal saját kutatásaikat is megalapozhatják. Ugyanakkor a tudományos állítás igazolói nemegyszer a legveszélyesebb ellenfelei, versenytársai egymásnak, hiszen az erőforrások, a kutatási pénzek általában szűkösek. Mivel a csoportok egyszerre egymás versenytársai és bírálói, nem feltételezhetjük, hogy a kritikák függetlenek és objektívek. A kutatók a szabályokat manipulálják, kijátsszák, egymás ellen is fordíthatják. Egy példa: bár szigorú szabály mondja ki, hogy a kéziratot adott intézeten belül két másik tudósnak kell ellenőrizni, mielőtt elküldik egy folyóirathoz, a szabály könnyedén kijátszható, ha a tudós maga válogatja meg, kik legyenek a bírálói. Vagyis a szabály a szerző érdekeit támogatja, ha jó ismerőseit, vagy legalábbis a vele azonos nézetet képviselő kollégáit kéri fel opponensnek. Két valódi kritikust választani, akik esetleg valóban rossz véleményüknek adnának hangot, túlságosan kockázatos, a publikálni szándékozó tudós tartósan rossz hírbe kerülhet. Ráadásul, miként arról a Liget júliusi számában is olvashattunk, úgy tűnik, a kutatási csalások száma – a tudományos verseny kiéleződése, a publikálási kényszer erősödése miatt – egyre nő.[3]
tudományos színezet
Ha a tudás-termelés igazi arca közismertté válik, félő, hogy tovább rontja a tudomány hitelét az áltudományokkal szemben. Az áltudományokban amúgy is jóval nagyobb határozottsággal jelennek meg állítások. A laikus valóban azt hiheti, hogy egyenrangú elméletek állnak szemben egymással, és a bizonytalan hitek, vélekedések közül kedvére választhat. A jelenséget példázzák az evolúciót övező viták is. Amióta Charles Darwin főműve (A fajok eredete) megjelent, vég nélküli disputák kezdődtek a vallásos emberek és a tudósok között. A viták napjainkban újult erővel dúlnak, elsősorban az ún. „értelmes tervezettség” (intelligent design, ID) mozgalom provokációja miatt. A mozgalom hívei szerint az összetett szervek (például a szem) olyan bonyolultak, hogy részenként vagy apránként nem jöhettek létre, pláne nem véletlenszerűen, ahogy az evolúcióelmélet állítja. Úgy vélik, az élővilág létrejöttét a neodarwinista tudományos elméleteknél sikeresebben magyarázza az értelmes tervezettség teremtőt feltételező fogalma. A biológiai példákra hivatkozó mozgalom William Paley természetes teológiáját újjáélesztve igyekszik tudományos színezetet ölteni. Fontos azonban megkülönböztetni az evolúció tényét az evolúció elméletétől. Az evolúciós elmélet csupán teória, számos más elmélet létezhet mellette vagy vele szemben a fajok kialakulásáról. Az evolúciós elmélet cáfolása azonban nem cáfolja az evolúció tényét. Darwin elméletről és tényről is beszél A fajok eredetében, a kettőt egységben tárgyalva. Egyszerre akarja bizonyítani, hogy megtörtént az evolúció, és megmagyarázni, hogyan történhetett. De itt logikailag két különböző dologról van szó, s az egyik nem függ a másiktól. A darwini evolúcióelmélet nem szükséges az evolúció alátámasztásához, cáfolata nem cáfolná az evolúció tényét. Tény az evolúció akkor is, ha csak közvetve ismerjük, ha tudásunk még hiányos

A tudomány elsősorban tényekkel szeret foglalkozni (már ahol ez lehetséges), s csak ezután jönnek a tényeket magyarázó elméletek. A valóságban ez persze sokszor bonyolultabb, hiszen a tények megállapításakor már valamiféle elméletre támaszkodunk. Az elmélet tényeket vagy jelenségeket más tényekkel vagy jelenségekkel magyaráz – vagyis az ID, amely más tények helyett egy „elvet” hív segítségül, nem a tudomány útját járja.

mund5_0419

Ha a laikus nem rendelkezik ismeretekkel egy tudományos tényről, csak érzelmeire hallgatva választhat a különféle tudástípusok között. Márpedig az érzelmekre jobban apellálnak a vallásos hitet is megmozgató, gyakorta kerek, egész világképet kínáló áltudományos irányzatok. Miért ne bízna a laikus az őt érdeklő kérdésekre is instant választ adó áltudományos eszmékben? És miért bízna inkább a sokszor bizonytalan, személyes kérdésekkel nem foglalkozó tudományban? Nem azt mondom ezzel, hogy maradjunk az autoriter tudásátadásnál, és mélyen hallgassunk a tudomány valódi működéséről. A demokratikus tudásátadás jó és hasznos lehet, de nem biztos, hogy a legjobb eszköz az áltudományok elleni harcban. S hogy mi a jó eszköz? – az továbbra is kérdés.

[1] Kutrovátz Gábor, Láng Benedek, Zemplén Gábor: A tudomány határai, Budapest, 2008. Typotex
[2] Knorr-Cetina, D, Karin (1981): The Manufacture of Knowledge. An essay on the contructivist and contextual Nature of Science. Pergamon Press. 36. o.
[3]Richard Quandt: Kutatási csalások. Liget 2008/7: 87–90. o.
kép | Caleb Charland, lensculture.com