Centauri

A BRÓM-ROBBANÁS

2007 április

A BRÓM-ROBBANÁS

Boldognak mondhatom magam, hogy csak négy robbanást láttam életem során. Két kicsit, egy nagyot és egy óriásit. Hármat csak láttam, egyet viszont magam idéztem elő. A kis robbanások egy-egy cserépkályha végét jelentették. Az első akkor következett be, amikor még Nullfokban, a Hospodában laktam az apámtól örökölt házban. Nem tudom, melyik évben történt, de az estére jól emlékszem. Pontosabban arra, hogy mielőtt elzártam a kályhát, ellenőriztem, alaposan megnéztem: lángol-e még odabent? Úgy láttam, tökéletesen leégett a tűz, ennek ellenére úgy háromnegyed óra múlva, amikor mindnyájan az ágyban feküdtünk már, a kályha óriásit szusszant, mintha masztodon törne a szobára, az illesztéseknél füstöt spriccelt a levegőbe, a nagyszoba felőli ülőpárkány pedig jókora durranás kíséretében leszakadt. Ennél jóval drasztikusabb volt a Grottón álló faházban Barbitálék kályhájának felrobbanása. Jó szokás szerint késő estig boroztunk a fonósokkal, beszélgettünk mindenféléről ájulásig; csupa afféléről, amit aznap este az ember vagy a társulat a világ legfontosabb dolgának gondol, ám másnap már senki sem emlegeti. Nem tudom, miért volt ez jó nekünk. Talán épp, mert másnap elölről kezdhettük az egészet, s úgy tűnhetett, együttlétünk sosem ér véget. Szóval, a közösségi félholtságig diskuráltunk. Utóbb azt sem tudtuk már kideríteni, ki forgatta el aznap a rostélyt. Nem emlékeztünk semmire, mert ezek az esték majdnem mindig egyformák voltak. Ilyen céltalan semmittevésben, együtthenyélésben eltöltött estek – édesek, mint a szóban forgó est első szakasza, vagy rémesek, mint az est második fele, vagy az a nap, amikor Christina a túlvilágra költözött. És amikor az ő halálát egy héttel megelőző éjjel az a kályha valóságos, földrengető detonációval a levegőbe repült, mintegy belülről robbanva fel, olyan elemi erővel, hogy a helyén csak hatalmas fekete luk maradt a falban. Akkor még arra sem gondoltunk, milyen ritka szerencse, hogy Tafy, szokásával ellentétben ­– ki tudja miért? – nem a kályha mellett aludt. Órákig füst volt.

pikkuanna, flickr.com

A robbanást követő pánik, a mindent, még az emeleti szobákat is beterítő hamu, a riadalom, a lótás-futás, kiáltozás, a minden irányból hallatszó köhécselés, krákogás, a robbanás előtti napok fülledt hangulata okozhatja, hogy sokkal tragikusabb emlék maradt, mint az Erigon-féle robbanás úgy három hónappal később, amikor szokatlanul enyhe nap volt, huzamos szélcsend, ami a tengerparton egyáltalán nem köznapi jelenség, mi pedig kihasználva ezt, egész éjjel beszélgettünk, majd hajnalban, jóleső kábasággal, és a kábaság okozta reményteli érzésekkel ültünk-feküdtünk ki a ház mögötti dűne tetejére, a szétnyitható nyugágyakra; kávéztunk, teáztunk, vaníliás dohányból sodort cigarettákkal babráltunk, bámultuk a tükörsima tenger partján meglepetten ácsorgó sirályokat, szóval egy olyan pillanatban, amikor a kialvatlanság és a felkorbácsolt vágy, a közösen megélt magány állapotában azt sem tartottam lehetetlennek, hogy a néma Lea, aki után mindhiába epekedek, most kimásszon a pokróctölcsérből, ahol gubbaszt, ahonnan fázósan nézi a dermesztőén szótlan tengert, a pihenő homokot, szóval, hogy otthagyja magányát és hallgatását, hozzám lépjen és a hálózsákomba kérezkedjen; egy olyan pillanatban, amikor hajlottam arra, hogy az utánam mindhiába epekedő kreol lányt, Atera Flammát – aki szerelemtől lomha, elnehezült és mélyről érkező sóhajokat küld felém – végre magamhoz engedjem; abban a pillanatban, amely úgy égett be az emlékeim közé, akár egy atomvillanás valószínűtlen és őrjítő képe, az addig nyugodt sirályok minden látható ok nélkül, mintegy vezényszóra, egyszerre felreppentek, néhány pillanat múlva pedig a távoli hangrobbanáshoz hasonló dörejt hallottunk jobbról, a város irányából; és amikor az összerezzenést követően mindnyájan lassan, fáradtan, a deviánsok bambaságával arra néztünk, jókora füstoszlopot láttunk felszállni az Óváros széléből, amit a felkelő Nap pirosra festett. Kora hajnalban történt mindez, amikor még szürkék a távoli sziluettek – s ebből a távoli, párás és acélszürke akvarellből, akár egy skarlát felkiáltójel, kiemelkedett az a füstoszlop. Nem szóltunk semmit, csak gyönyörködtünk benne, míg el nem oszlott, majd slukkoltunk; volt, aki a kávéba kortyolt újra, Lea még mélyebbre süllyedt a posztótölcsérben, Atera újabbat sóhajtott, Barbitál sem kommentálta a dolgot, Ventura sem okoskodott; tovább studíroztuk a tengert, amely oly nyugodt volt aznap, akár több hetes szélcsend után egy mély és óriási tó. Ezt követően, valamikor a délelőtt folyamán elkövetkezett a hosszú virrasztásokat penzumszerűen kísérő beájulás. Mikor a ház különböző szegleteiben különböző, nemegyszer ismeretlen emberek a legkülönfélébb pózokban, kinyúlva, kucorogva, kifli alakban, magzatként vagy cédaként, párosával, akár a kalács fonatai, egyenként, mint a briós – alszanak. Késő délután viharos erejű szélre ébredtünk. Recsegett-ropogott a padlástér, a házhoz épített, rozoga fészer oly hangosan sóhajtozott, mint Atera Fiámmá szokott; ezernyi résén százféle hangnemben zúgott, fütyült, visított a lég, a dűnék fölött kisebb homokvihar tombolt, a partot pedig rég nem látott hullámhad ostromolta, ahogy Tafy szokta mondani: „Tízmillió hordó acélkék részvéttelenség.” Szóval a kóválygó fonósok épp csak konstatálták, hogy az időjárás alaposan megváltozott, épp csak lefőttek az első kávéadagok, amikor a városból a piros Musztánggal megérkezett Tafy és vele a hír: ami hajnalban felrobbant, az Erigon, az egyik fonós háza – és ő is benne volt. Ma sem eldöntött, mi okozta a pokoli erejű gázrobbanást. Ez volt az egyetlen eset, amikor egy fonós a hírekben szerepelt.

David McSpadden, flickr.com

Végül marad az utolsó és talán legemlékezetesebb, leginkább rejtélyes és érthetetlen, pusztító erejét tekintve is legnagyobb: a Bróm-robbanás. Ezt egyedül én láttam, ráadásul olyan közelről, hogy a lökéshullám ötlábnyira repített; ma már végképp lehetetlen megsaccolni, mennyi időre, de még az eszméletemet is elvesztettem. Barbitálék háza és a város között majdnem pontosan félúton álló, szintén part menti ház robbant fel akkor, bizonyos Bróm úr háza.

gyermekméreten rekedt vitorlázópilóta

Bróm úr szegről-végről szintén fonós volt, bár jóval kevésbé fontos, mint a törzsfonósok. A könnyebb érthetőség végett kénytelen vagyok röviden kitérni a Fonóra. Pontos definíciót adni róla alighanem lehetetlen. Leginkább bizonyos emberek, férfiak és nők, lányok és fiúk véletlenszerű összeverődéseként írnám le. Már a Bróm-robbanás idejében, vagyis 1992-ben sem tudtuk meghatározni, mikor találkoztunk először, ki mikor jött, az pedig végképp megválaszolatlan maradt, miért vagyunk együtt. A kérdést sem tettük fel soha. De körülbelül a nyolcvanas évek végén lehetett, hogy néhányan egy hegylábi löszpince (vájták 1898-ban) félhomályában verődtünk össze, és úgy másfél évig tanyáztunk benne. Fogalmam sincs, hogy a rém idegesítő és mindig okoskodó, állítólag druida Ventura, akinek egyébként csaknem mindig és mindenben igaza volt, honnan került oda. Vagy Papilio, a gyermekméreten rekedt vitorlázópilóta; a festő és notórius hazudozó Larus, és persze Atera Flamma is ott volt már. Aztán szétszéledtünk, majd évekkel később találkoztunk újra, de már Nullfokban. Úgy rémlik, újbóli összeverődésünk hozzám köthető – de hogy kivel találkoztam elsőként? Ki tudja már! Talán Larus volt az, aki – nem mellesleg – akkoriban már egy állandóan didergő, összetöpörödött, szétesőfélben lévő vénembert is magával hurcolt, akit Gombaembernek csúfoltunk, szánalmas állaga miatt. Egy biztos: a városban a Noctifer nevű hely vált a törzshelyünkké, amely szöges ellentétben állt a hajdani löszpincével; tágas, világos, tiszta, rendkívül népszerű hely volt; sokszor már a délelőtt folyamán kirakták a TELTHÁZ-táblát és bezárták az ajtókat. Három emelete volt, de nem felfelé, hanem a mélybe, és ami ennél is szokatlanabb: a szinteket üveglapokkal választották el. Nem volt könnyű megszokni, hogy míg az ember bambuszpálinkát iszik (ha nem az elsőt, akkor talán már szédeleg is), háromemeletnyi mélységig lát. Másfelől nyilván ez is oka lehetett páratlan népszerűségének. Mindenesetre némi idő után bármikor bemehettünk; ha másként nem, hát Jeromos, a főpincér engedett be minket a hátsó ajtón. Akkoriban bukkant fel Erigon, Tafy (aki szerintem szorongási rohamainak leküzdése miatt járt oda), egy feltűnően barna lány, November, és még sokan mások. Kimondatlanul bár, de a társasághoz soroltuk Jeromost is, nem csupán, mert kedvezett nekünk és teltház esetén is beengedett, hanem mert volt benne valami rögeszmés, azaz: valami fonós.

Nem sokkal később, hogy Noctifer-béli összeverődésünk megkezdődött, egy tengerparti kóválygás során bukkantam az 1112-es számú, fából tákolt, kétszintes parti házra, ahol a drabális, hatalmas szakállú, basszbariton mohakutató, Feno Barbitál lakott, de nem mohákat kutatva, hisz mohafélék aligha élnek meg a folyton sodródó homokon, hanem egy fél oldalára lebénult, ám megrendítően gyönyörű (és rendkívül szigorú), negyven körüli nőt, a már említett Christinát istápolva. Anélkül, hogy bármiféle közelebbi, erdőmezei, szerelmi kapcsolat lett volna köztük. Biztos feszült kettejük között valami plátóiság, de erről soha semmi nem derült ki. Úgy tűnt, kettejük viszonya ebben az istápolásban merül ki. Abban, hogy Barbitál Christinát hozza-viszi, bármit megtesz, ha kell, míg Christina szigorúan, ámbár kedvesen „iskolázza” őt. Úgy rémlik, én voltam, aki elsőként találkozott velük. És talán rajtam keresztül, egyre többen kerültek oda. Mert Barbitál gigászi termete, mély és búgó, mitikus hangja (ha szólni tudnának, a dűnék ezen a hangon szóltak volna) még az olyan aszfaltról felvakart, falmelléki, szuburbánus neuraszténiásokat is megnyugtatta (ha csak időlegesen is), mint amilyen Tafy volt. Másrészt Christina szigorával bárkit kenyérre lehetett kenni. Az a matrónás szikárság, szófukarság, valami megfoghatatlan és bizonyára titkos hókuszpókusz által a mindenkire kiáradó szeretet kvintesszenciájának tűnt. Tehát egyre többen jártunk oda, egyre hosszabb és hosszabb időt töltve a különös emberpárnál. A löszbarlangbeli ősfonósok éppúgy, mint a Noctifer újabb, de egyenértékű jövevényei: Tafy, November, Baltazár, végzetem: Lea, sőt bizonyos idő után az ezeket elkísérő idegenek is. Néha valóságos tömeg verődött össze, ötven, hatvan, hetven ember – és az a sok ember semmit sem csinált ott.

Samuel Sykes, flickr.com

Azonfelül, hogy néha felrobbantották a kályhát, bámulták a tengert meg az eget, felettébb sok bort fogyasztottak, ténferegtek a dűnék között, csaknem mindenik szerelmes volt, és mindenki másba; akik, ha kellett, eltemették Christinát, s voltak, akik felrobbantak vagy felrobbantották magukat – ketten is. Miért voltunk együtt? Ma talán inkább úgy kérdezném: Miért voltak együtt ezek az emberek? Jó kérdés. Erre azt hiszem, még Tafy adott leginkább szabatos választ, mikor benyitott és látta, hogy majd mindegyik törzsfonós ott van: „Már megint összefújta a szél a sarokban a szemetet”.

a hideg futkos a hátamon

Sokkal könnyebben megválaszolható kérdés, hogy miért neveztük véletlenszerű, de sok szempontból sorsszerű és végzetes csoportosulásunkat Fonónak, magunkat pedig fonósoknak. Bár mi sem jellemzőbb, hogy az imént, bárhogy is kerestem, nem leltem a Fonót. Legalábbis azt a példányt, melyben egy biztos dátum, a Fonó megtalálásának dátuma található. Gondoltam, ha már ennyire kevéssé emlékezünk konkrétumokra, hát legalább ezt az egyet említeném. A Fonó ugyanis egy A/5-ös méretű, sötétkék könyvecske, amelyből két példány volt. Az egyik az eredeti és egy másik. Az eredeti ős-Fonót nemcsak megtalálásának percre pontos beírása teszi különösen értékessé, hanem Tafy széljegyzetei is. A két könyvnek én voltam-vagyok afféle Grál-őre. Van is egy háromfiókos, kulccsal zárható komódom. Abban a szent meggyőződésben voltam ma estig, hogy a Fonó mindkét példánya abban van. A hideg futkos a hátamon, de épp az eredeti nincs benne. Mindenféle, amúgy is hátborzongató fétist találtam, így például Atera Flamma Botswanából hozott gyékénykarkötőjét, különböző fotókat azokból az időkből (bár a fonósok közül egy sincs rajtuk), de a Fonó első és megőrzésre átvett példánya nincs meg! Halványan rémlik, mintha egy bizonyos Bébére bíztam volna egy időben? Ugyanakkor, mintha a közelmúltban is láttam volna. Kétségbeejtő.

Szóval ezt a bizonyos, kissé megégett, kék könyvet Barbitálék házában, az évekkel később felrobbanó kályhában találtuk. Amelyen ez a cím állt: FORMULAE NORMALES. (Ennek helyes rövidítése: FoNo, ám egy idő után, az egyszerűség kedvéért csak így írtuk: Fonó). Ezt a könyvet verseskötetté nyilvánítottuk, bár nem az. Rendszeresen olvastunk fel belőle, eleinte csaknem minden este, Barbitál mint ceremóniamester, egyfajta moderáló vezényelte, Christina elnéző rosszallása mellett, majd hosszas elemzésekbe bocsátkoztunk. Az olyan fanatikusok, mint Tafy, aki nem mellesleg a Fonó megtalálója is, betéve tudták az egészet (míg én például csak egyes passzusokat), ahogy szokta mondani: „A hüvelyöblítéstől a cseppszámtáblázatig”. Valóban, a könyv, egy rövid előszó és az Általános tudnivalók című rész után, a hüvelyöblítés leírásával kezdődik, amint a végén, egy jegyzék és a tárgymutatót megelőzve, a cseppszámtáblázattal ér véget. Az is tény, hogy a továbbiakban, ha bárminek a végét akartuk jelölni, azt mondtuk: a cseppszámtáblázat-nál. A Fonó (FoNo) egyébként, ha valaki nem tudná, az orvosok, még inkább a gyógyszerészek körében használatos receptkönyv. Gyógyító hatású készítmények, kencék, löttyök hatóanyagainak lajstromát és azok keverési arányait tartalmazó „javaskönyv”. A Formulae Normales annyit tesz avarul, mint Szabványos vényminták. Tafy szabadfordításában viszont (aki sosem tanult latint) azt jelentette: Formásak és normálisak. Mi sem természetesebb a lökött Tafytól, szerinte e két szó épp ránk illett, s különösen szépen harmonizált velünk épp ebben a párosításban.

nolamiksang, flickr.com

Mondani se kell, egyáltalán nem voltunk formásak: Barbitál akár egy gorilla, Papilio orvosi értelemben is törpe, Tafy alighanem anorexiás volt, Larus kegyeltjéről, a Gomba-Buddháról nem szólva, aki majdnem szétesett. És persze normálisak sem voltunk – legfőbbképp Tafy nem. Jó esetben gondolhattunk volna arra, hogy a lányok formásak: Aterának Fonószerte híres, észvesztően hosszú lába volt (Tafy számos alkalommal vetette a szememre, hogy enyém lehetne mindkettő, és én, amilyen hülye vagyok, mégsem rontok Aterának); Christinából az érett nők és a vonzó elesettség szépsége sugárzott; végzetem: Lea haja, akár a tenger fölötti kút-mély éj – tekintetén, fekete szemén (akár a szurkon) megcsillanó fénysugár, a legédesebb halálvágyat, mint az influenzát, úgy terjesztette; Novemberből szubmediterrán kéjvágy szivárgott, ami a legsötétebb, legészakibb gondolatokkal keveredve hozott létre ellenállhatatlan robbanó elegyet. Hát talán fordíthattuk volna így: Formás és normális lányok – meg a tökhülye srácok. De ez sem állta volna meg a helyét – amint a fentiekből felsejlik, a lányok sem voltak a köznapi értelemben normálisak. Végzetem: Lea száját egy szó, annyi nem hagyta el soha – a pszichés betegség neve: afázia. November kavargó kéjvágya, észak és dél közti lélekingázása, meghasonultsága fergeteges, sokszor mulattató, de nemegyszer rémisztő hisztériában öltött látványos formát. A teljesség igénye nélkül, csak hogy még két példát vegyünk: Atera Flamma irántam táplált lángja egészen különös, abnormis dologra kárhoztatta, ami akkor is szokatlan, ha mi gyorsan megszoktuk, és oly természetesnek találtuk, mint a légvételt. Szóval: Atera folyton mosogatott, minden poharat rögtön elöblített, ha két falat között letettem a villát, máris eltörölte, s mindezt felém küldött, repített, édes és kétségbeesett pillantások kíséretében, mintegy demonstrálva, hogy ha akarnám, szíve szerint a rabszolgám lenne. És én kívántam is őt, mindennap (Tafynak igaza volt, hülye voltam) – de talán épp ez a túl erős vágy, ez az égből szálló, irracionális alázat, ez tartott vissza, hogy egyszer is megérintsem. Christina pedig? A Föld nem hordott rigolyásabb nőt a hátán! Főként a dohányzás tekintetében volt hajthatatlan. Tilos volt a házban rágyújtani, amíg Barbitál ölbe véve az emeleti szobájába nem vitte őt. Ha az elkormolódott kémény miatt a kályha száján tízszer annyi füst áradt a szobába, mintha húszan bagózunk ott szakadatlan, akkor sem! Épp így került elő a Fonó. A mindig renitenskedő Tafy egy alkalommal, csakhogy ne kelljen kimennie a fagyba, az átseprő szélbe cigizni, a kihűlt kályha szájába mászott derékig, hogy ott bent gyújtson rá. Így talált rá a Fonó megégett kötetére.

A ránk illő cím tehát inkább így hangzott volna: DEFORMULAE ABNORMALES.

ez valami evangelion

Mégis. Biztosak voltunk abban, hogy mindez így van rendjén. Amikor a ki tudja, honnan vett fonós indulót skandáltuk, félrészegen, együtt, hogy aszongya: „Gyorsan minden szétesett, s így lassan minden összeáll. Összeáll, az meglehet, de ezzel élni nem lehet” – amikor ezt zsolozsmáztuk, úgy éreztük, ez valami evangelion, a legjobb hír a világon. És az 1112-es ház homlokzatára piros festékkel, rendkívül csúnyán felmázolt felirat is mindig megnyugtatott, valahányszor a Noctiferből a házhoz értünk: „A skizofrénia nem ott kezdődik, amikor valakiben többen laknak, hanem ha már szétköltöztek”.

De vissza Bróm úrhoz, annak ellenére, hogy nem volt se ősfonós, se a Noctifer-érából való, egyenrangú jövevény. Harmad- vagy negyed-vonalbéli volt csupán, épp csak valamivel több a számos kíváncsiskodónál. Voltaképp két dolognak köszönhettük időszakos látogatásait.

Ahogy mondtam: a város és a Fonó (az 1112-es ház) között félúton lakott (a 747-esben); másrészt szemlátomást nagyon unatkozott. Ám unalmát köztünk se bírta legyűrni (amint Tafy iszonyatain sem enyhített a Noctiferben bonyolódó ivászat). Épp ezért – vagy valami egyéb okból – mindig unottnak s rendkívül nyugodtnak tűnt. Én pedig egyszer elmeséltem a Fonóban, hogy diákkoromban, a fiúkollégiumban többször is szárnyra kapott a szóbeszéd, miszerint a feltűnően sokszor és rendkívüli mennyiségben, főként vacsorához kínált teába brómot kutyulnak, mert az állítólag nyugtató hatású.

David McSpadden, flickr.com

De – mondták páran – elsősorban nem a megnyugtatásunk végett adták volna, merthogy nem voltunk izgága generáció (annak ellenére sem, hogy egy ízben kisebb palota-forradalomba kezdtünk az egyik tanárunk váratlan és felettébb különös eltávolítása miatt), szóval egyesek szerint inkább az éjszakai matyizás, a bűnös libidó féken tartása volt a valódi cél. Mondták azok, akik valószínűleg az élonánok táborához tartozhattak, és akik őszintén aggódtak ifjonti (épp csak felfedezett) potenciáljuk feltételezett, antidemokratikus megnyirbálása miatt. Aligha lehetett sok igazság a mendemondában, legalábbis a tea, amit a magam részéről továbbra is korlátozások nélkül fogyasztottam, semmiféle negatív hatást nem gyakorolt a libidómra.

Tehát e rövid és jelentéktelen beszámoló eredményeként kapta Bróm úr a megtisztelő, különbejáratú fonós nevet, minthogy feltűnően, mondhatni nyugtalanítóan nyugodt volt, és a lányok iránt sem mutatott érdeklődést. Ami pedig a korát illeti, Bróm úr minden volt, csak nem úr. Szinte gyerek, vagy egészen az. Valószínűleg kiskorú. Nem. Az egészen valószínűtlen, bár tudja a fene. Úgy, nagyon úgy nézett ki. De akkoriban nem tettünk fel olyan kérdéseket, amikkel manapság úton-útfélen, naponta találkozom: „Hány éves? Hol lakik? Hol született? Miből él? Honnan jön? Hová tart?” És minthogy Bróm úr réges-rég a levegőbe repült, bajos volna visszamenni a 747-es lakhoz, és megkérdezni most. Ha ott volna, ha állna még a ház – ha megismerne egyáltalán.

le se szarták

Fehér bőrű, csupasz arcú, kissé vaksi kölyöknek tűnt; vaskos, fekete szemüveget hordott. Ám úr volt abból a szempontból, hogy rendkívüli komolykodással beszélt, ha épp kedve úgy tartotta, és ruhái inkább illettek egy tisztes, ötvenes éveit taposó aktafantasztához, semmint egy gyerekhez. Fontoskodott is. Egészen váratlan pillanatokban, teljesen oda nem illő módon, mindenki legnagyobb megrökönyödésére, oly erősen mutáló hangon, hogy egy mondatban ötször csúszott a basszusból a szopránba és vissza, szóval bejelentette: ő egyébként jövőkutató. Majd előadott számos, zömmel érthetetlen teóriát. Végül elhallgatott, elüldögélt köztünk még egy kicsit, és a kutyájával együtt hazaballagott. Azt hiszem, úgy volt vele a többség, mint a dűne-homokban megbúvó hangyalesővel: le se szarták. Én viszont mindig érdeklődtem a marginális, buggyantnak tűnő figurák után, akik a Fonóba vezető út margóin laknak. Meg is találtam őket – mindig. így Bróm urat is. Aki – ha már szóba került – olyan szokásokkal büszkélkedhetett, mint hangyák fogdosása, majd e hangyáknak a hangyalesők tölcséreibe való behelyezése. Ennél valamelyest rokonszenvesebb allűrnek tekinthető a szarkák iránti vonzódása. Az 1112-es házhoz végül egész szarka-falka járt, s amennyire megítélhető volt, felismerték Bróm urat, aki néhány példányt kézről etetett.

Az 1112-es ház megközelítése roppant egyszerű volt. Az ember átsétált a városon, le a partra, a Lidóra, majd megindult a part mentén, észak felé – s egyik lábát a másik után rakosgatva, elmélázva, cigizve, meg-megpihenve, úgy egy, másfél óra alatt megérkezett. Hamarosan valóságos ingázás alakult ki az 1112-es ház és a város, pontosabban a Noctifer között. Ha elindultam ezen az úton, majd mindig találkoztam valakivel a fonósok közül, aki épp szembejött. Az ilyen találkozások gyakran vezettek oda, hogy egyik vagy másik „fél”, meggondolva magát, visszafordult, és a másikkal tartott – ugyanoda, ahonnan indult; vagy a Noctiferbe vagy a Fonóba. Egyszer például Tafy jött szembe velem; arra panaszkodott, hogy bár alaposan beivott a Noctifer-ben, úgy gondolta, épp eléggé, hogy részegsége kitartson a Fonóig, mégis, talán a friss levegő hatására, máris józanodik, úgyhogy talán jobb volna visszafordulni. De mivel volt nálam két üveg búnogritum, amit Barbitál küldött be velem Christina egyik ismerősének, úgy döntöttünk: nem kell menni sehova. „Üljünk le és igyunk búnogritumot, majd csak szerzünk valahonnan két palackot, ha kedvünk a városba visz, Barbitál meg úgyis megbocsátja!” Így hát ott helyben, ahol utunk a parton épp összeért, letottyantunk a fövenyre és betéptünk. Másfél nap után értünk vissza a városba, onnan pedig újabb két nap elteltével a Fonóba, csontrészegen, örömmel újságolva Barbitálnak: „Meghoztuk a búnogritumot!” – aki persze nem értett semmit.

pikkuanna, flickr.com

Sokszor fantáziáltam arról, hogy végzetem: Lea jön majd egyszer szembe velem, egy valószínűtlenül viharos, alkonyi órán, esetleg éjjel, teliholdnál! Messziről látom majd, ahogy fehér arca, akár a Hold, rám világít. Ám Lea annak ellenére is mindig elkerült, hogy igyekeztem úgy időzíteni, a véletlenszerű randevú egyszer létrejöjjön. Annál többször futottam össze szimpatizánsunkkal, egy Sven nevezetű, hatalmas termetű, de a jámborságig jóindulatú, folyton vigyorgó vikinggel, aki ősztől tavaszig rótta a partot, mert abban az időszakban, főként a benyúló kőszórásokon, rengeteg északról érkező sirály meg hattyú tanyázott, ő pedig valami sirályszámlálóféle volt. Sose jött be a házba, de ha látta, amint a dűnéken heverészünk, már messziről integetett, mintha országos cimborái volnánk. Időnként őt kísérve mentem a városba. Ha meg épp nyár volt, és Sven nem mutatkozott, ha nem tartott velem senki, s szemközt is üres volt a part teljes hosszban, amikor a 747-es házhoz értem, párszor beugrottam Bróm úrhoz is.

csúfos-csúfondáros véget ért

Váratlan és oda nem illő bejelentéseinek egyike így hangzott: „Már nem jövőkutató vagyok” – és kivárt. „Hát akkor mi a franc?” – kérdezte valaki. „Káoszkutató” – válaszolta határozottan Bróm úr, majd a Carpentária nevezetű filoszra hivatkozott, hosszan méltatta, magyarázta és citálta. Főként a Kinyilatkoztatás a Káosz által című műből. De nem lehetett nagy és kanonizált ész az a Carpentária. Igaz, nem olvastam a könyvet, de azt tudom, hogy segédmunkából élt, továbbá azt is, hogy csúfos-csúfondáros véget ért. Egy húsipari cégnél dolgozva beugrott valami kolosszális húsdarálóba, és mire a vállalatnál észhez kaptak, egyáltalán, mire napokkal később kiderült, hogy hová tűnt, addigra kiporciózták őt; mint virslit, szalámit, felvágottat; a húsát marha- vagy sertéshúsba keverve javarészt eladták, sőt, a vásárlók el is fogyasztották már. Röviden, feletette magát. Ennyit az élelmiszerbiztonságról – bár nem tudjuk, néha bediliző filoszokat uzsonnázunk.

Nem mintha bárki kérdezte volna, de néhány alkalommal Bróm úr azt is előadta, hogy őt titkos szervezetek üldözik. Emiatt hamarosan céltáblává vált. Barbitál viszont nagyon rühellte a gúny bármiféle formáját; a legkönnyedebb, már-már finom iróniának minősíthető válfaját is. És ha ő valamit kifogásolt, az nem igényelt magyarázatot – megfellebbezhetetlen házirendi ponttá vált. Ritkán emelt kifogást, de ha igen, nem volt pardon. És miután egyszer a Bróm úrral kapcsolatosan elharapózó élcelődésnek véget vetett, a továbbiakban senki sem köszörülte a nyelvét az úrnak tűnő fiún. Ha beszélni kezdett, türelmesen végighallgattuk, és annyi. A kémsztorikat is. Mindössze egyszer, talán Baltazár jegyezte meg, vagy inkább tanácsolta: „Ha azért laksz itt, mert a nyomodban vannak, okosabb volna hallgatni, nemde? Honnan tudod, hogy mi kik vagyunk?” És Bróm úr megfogadta a tanácsot, bár szemlátomást épp Baltazárt pécézte ki első számú gyanúsítottjának, afféle beépített emberének, a titokzatos üldözők ügynökének. Amúgy okfejtései a végletekig zavarosak voltak. Érdekelték a valószínűség-számítások, a rádiózás, a szarkák, a hangyák és hangyalesők háborúja, amiben egyértelműen a hangyalesők oldalára állt. Talán nem kellett volna Carpentáriát olvasnia sem. Talán, hogy látta ő is az Erigon-féle robbanást, ám jóval közelebbről, mint mi, talán az is közrejátszott.

Tél volt, és nagyon zavaros időszak. A különböző szerelem- és halál-közeli élményekbe valósággal belegabalyodtam. A part, az 1112-es ház, az egész bagázs, mindennap minden perce valószínűtlen álomnak tűnt. A földszinti kályha robbanásától agyament módon zajlottak a dolgok. Ahogy említettem, Christina is meghalt. Mivel csakis Barbitál segítségét fogadta el, ha ő nem volt odahaza, ám szeretett volna a parton merengeni, szép lassan, oldalazva, kúszva-mászva kiaraszolt, végig a ház előtt, fel a dűnék homokjában, mint a zsák, legurulva a túloldalon, akár egy hatalmas és gyönyörű hüllő. Megszoktuk már. Aznap is eloldalazott a házból. Néhány órával később találtunk rá a dűnék között. Nem történt semmi különös: sütkérezés közben a szíve leállt. Engem megzavart az eset, nem is annyira Christina halála, hanem az a borzalmas hallgatás, ami Barbitált, mint a köd, mint a féléves éj, úgy befödte. Ennél is rosszabb volt Tafyt látni, aki őrjöngött. Az ajkai úgy feldagadtak a sok harapdálástól, akár a kiflik – ha beszélt, pattogzott róluk a beszáradt, sötétbordó vér. Lehetetlen volt ebből az állapotból kirángatni. A legrosszabb: nem is akartuk. Ráadásul egy kép folyton visszatért, akár ébren voltam, akár nem. Az a pillanat, amikor Tafy a saját maga faragta fejfát a szakadó esőben Christina eltemetését követően a sárba szúrja, szinte döfi, és a fejfa száránál felbugyog a sötétszürke iszap, Tafy meg a következő pillanatban hisztérikus sírógörcsöt kap. Akkortájt voltaképp nem voltam sehol. 

Michael Napoleon, flickr.com

Már végzetemre, Leára se gondoltam. Csak ingáztam a parton, és ha megálltam valahol, bárhol, de nem az 1112-es háznál, s nem is a Noctiferben. Tafyt is messzire elkerültem. Legalábbis próbáltam. És tél volt. Lucskos, ködös, néha havas, néha szeles, néha esős, szemerkélős, piszkoló, ócsárló, ócska, emlékezetesen sötét tél.Bróm úr háza is a dűnék mögé épült, akárcsak a Fonó. Ahol már ligetek is voltak. Átvágtam a dűnék között, gondolom. Attól a ponttól emlékszem a dolgokra, hogy valamiként Bróm úr kalyibája előtt ácsorgok, és azon tűnődöm, mit keresek itt? Szürkült már. Az egyik ablakban halvány fény derengett. A közeli ligetbe szarkák szálltak be éjszakára – szép sorban, egyik a másik után. Épp megfordultam volna, hogy megyek tovább, amikor látom: Bróm úr háza, a 747-es szétesik. Nyilván egy ezredmásodpercig tartott az egész, mégis úgy láttam, úgy emlékszem, lassan felfúvódott! Ablakai, ajtajai, zsalui, deszkái úgy távolodtak egymástól, akár egy növekvő lufi mintái. Ez a növekedés, ez a tágulás eltartott egy darabig, majd egy ponton villanásba és egyfajta szétfröccsenésben, eldurranásban ért véget – én pedig repültem a dűnék cserjéi közé.

végleg elvesztettem a fonalat

Amikor magamhoz tértem, egyedül voltam még. Fogalmam nem volt, ébren vagyok-e vagy álmodom. Hamarosan mindenféle emberek jöttek, mintha a fonósok közül is felbukkant volna egy-egy. Rémlik Barbitál, egy távoli dűne tetején egy pillanatra még végzetemet: Leát is láttam – és még sok más idegent. Meg a temérdek szétszóródott, szecskává darálódott deszkát, forgácsot, füstölgő széklábakat. Mentő vitt el, de még aznap elengedtek. Nem sérültem meg. Viszont napokig tartott az érzés, hogy ezúttal végleg elvesztettem a fonalat. Például: vizet akartam inni, ott volt előttem a pohár, és én biztosan éreztem, hogy ha megfogom, nem lesz ott semmi. Vagy: újra meg újra visszatért az érzés, hogy minden tárgy minden centije, egyszerre és összehangoltan távolodik tőlem, és ilyenkor megfoghatatlan rettegés kerített hatalmába, hogy én meg ott maradok középen – a semmi közepén tökegyedül. Ugyanakkor jól tudtam, ez nem lehet így; tudtam, ha elmondanám bárkinek is, úgy terjedne a hír, akár az olajfolt, hát inkább kussoltam. Ebben az időszakban tűnt el először hosszú időre a fonósok közül és az életemből Lea is.

Pár nap múlva, mikor kicsit erősebb voltam, és Aterának bevallottam, miket vizionálok, azt tanácsolta, menjek vissza a 747-es házhoz; úgy tartják, a trauma helyszínére visszatérve felgyorsul a feldolgozás. Nem gondolkoztam: gépiesen, rabszolgamód engedve Atera tanácsának visszamentem Bróm úr kráteréhez. Az erdő szélében álló néhány pad és asztal épségben maradt. Átvágtam a romokon, leültem, az asztalra kiraktam a dóznit és az öngyújtót, és rágyújtottam. A fejemet lehajtottam, a füstöt az ölembe fújtam. Nem gondoltam semmire. Újra szélcsend volt. Mint amikor Erigon háza robbant fel. A füst lassan gomolygott a lábam között és szép lassan süllyedt az asztallap alá. De egy váratlan pillanatban meglódult, a halántékomat szellő érte, én meg halálra rémülten ugrottam fel, mikor egy szarka rebbent el az asztallapról. Az öngyújtómat, amit felkapott onnan, épp csak elejtette. Felszállt egy közeli fára és onnan figyelt. Még egyszer megpróbált a közelembe jönni, de amikor elhessentettem, a szomszédos asztalhoz szállt, és onnan kapott fel valamit. Később visszatért ugyanoda, és megint elvitt valamit. Amikor ez harmadjára ismétlődött, odamentem; láttam, az asztal tele van egypennysekkel. Hallottam a szarka szokásáról, hogy szereti a fényes tárgyakat. Szegény, szerencsétlen Bróm úr aprópénzzel kedveskedett a háza körül fészkelő szarkáknak. És minthogy már alig volt ott tucatnyi darab, kivettem a kabátbélésben, a lyukakban egybegyűlt minden aprómat, és otthagytam az asztalon – ha már egyszer Bróm úr többé nem rak oda semmit.

Rennett Stowe, flickr.com

Aterának igaza volt. Hamarosan sokat javult a helyzet. Néha már több órát is tudtam aludni egyhuzamban, és nem mindig ébredtem csapzottan, halálra rémülve. A Fonóban is enyhült a légkör. A régi, felhőtlen diskurzusok hangulata persze nem tért vissza, részben se, de a nagy csönd, inkább a nyugalom, helyesebben a belenyugvás csöndje volt, semmint a rettegésé. Megszűnt a jövés-menés, jobbára csak az ősfonósok maradtak. És bár a teljesen bekattant Tafy állapota is javult, őt továbbra is kerültem. Továbbra is sokat ingáztam. Ha betértem valahová, akkor sem a Noctiferbe. Leginkább a városszélen álló, Patkószeg nevű, éjjel-nappal nyitva tartó lepukkant kocsmaromba. Ott még sohasem találkoztam ismerőssel. Csakhogy Tafy számos idegesítő szokása és káros szenvedélye közé nemcsak az tartozott, hogy imádta a méregerős és gyakorlatilag mérgező, szinte azonnal ölő kapadohányokat, de időnként rátört az is, hogy végigkóstoljon minden szart, az utolsó kimérésekben is. Imádta az olcsó és ócska dolgokat. A Noctiferben viszont csakis kurrens árut adtak – mindenből a legjobbat. Így hát, amikor Tafy elmebaja, buggyantsága, igénytelensége, önsanyargatási rohama a csúcsra ért, nem mehetett a Noctiferbe. Így esett meg, hogy néhány héttel később, amint üldögélek a Patkószegben, ahol semmi sem emlékeztetett a fonósokra, vagy a Bróm-robbanásra, azon az alapvetően szép és céltalan napon ki lép be? Lerongyolódva, piszkosan, spiccesen, akár egy retardált démon. Hát nem Tafy? Megáll az ajtóban, majd végignéz a csehón. Bárhogy is rándulok össze, akkorára, akár egy cickány, egyből kiszúr és odajön. Szomorú szia. Mit tehetnénk: együtt isszuk a város legrosszabb fröccseit. Tafy kutakodik a zsebeiben, mire odatartom az öngyújtómat. Ám int, hogy nem kell, végül előhúz egy papírgalacsint, kihajtogatja, nagyjából kiegyengeti, és az orrom elé tolja: „Láttad ezt?” „Nem” – vágom rá látatlanban, mivel hónapok óta semmiféle újságot nem olvastam. Megfordítom, és látom ám, hogy egy kis cikk a városi lapból: „A GAZDAG SZARKA”. Fölötte a képen a jól ismert és rég nem látott Sven. A megszokott széles, vikinges vigyorral, ezer fogát villogtatva mutatja az optikának az egypennysekkel bélelt jókora fészket. Gyorsan átfutom a cikket. „Ez Bróm úr pénze” – mondom Tafynak, aki persze nem érti, miről beszélek, de gyorsan elmagyarázom. „Nem ugrunk át ehhez a Svenhez?” – kérdi Tafy. „Minek?” „Te mondtad, hogy az végtére is Bróm úr pénze.” Bár nem értem, hogy miért kellene elmennünk Svenhez, hisz Bróm úrnak úgysem adhatjuk vissza, de végül is miért ne? „Tudod, hol lakik?” – kérdezem. Mire Tafy: „Nem, de Barbitál megmondja.” Rendelünk még egy kört, gyorsan felhörpintjük, Tafy – mielőtt kilépnénk az útra – óriásit böfög, a szomszédos trafikban veszünk vagy húsz snapszot. „Épp ettől tartottam” – gondolom. – „Hogy mint Tafy, én is vedelni fogok! De leszarom.” És már vágunk is át a városon, alig beszélünk, gyorsan haladunk, mintha sietnénk valahova, és valahogy nagyon jólesik, olyan, mintha újra élnénk, mind a ketten; és hiába bontjuk sorra a tüzes snapszokat, nem hat ránk! Barbitál tudja, és megadja a címet. A piros Musztáng a fészer mellett áll. Tafy úgy dönt, visszafelé nem megy gyalog. Bár nem volna szabad, némi ellenkezés után engedek, és beülök mellé. Itt-ott szűk, máshol túl bő a kanyar, de szerencsésen beérünk. Megállapítjuk, hogy Svennek van stílusa. Az Óváros parthoz közeli részén lakik, ahol az elhagyott bérházak tetőin sirályok fészkelnek. Felcaplatunk egy nyirkos és sötét folyosón, az ötödik emelet fölötti padlástéri szobákig, becsöngetünk, Sven ajtót nyit, úgy vigyorog, mint még soha, látszik rajta: az életben nem látogatta meg senki; nem csoda, ha a tetőtéri ablakból álló nap a kotló sirályokat fixírozza. Mutatjuk a cikket, amit nyilván ismer, mondjuk, hogy mi járatban vagyunk. Sven igen elcsodálkozik, és most először látjuk komolynak. Azt mondja, hogy ő voltaképp nem foglalkozik szarkákkal, meg a pénzt is visszaadja, sőt a fészket is; csak épp volt egy mérgezés a környéken, sok elhullott szarkát, varjút találtak – és sirályokat. Őt is kiküldték, merthogy a madarakban foszforszörp nyomaira bukkantak.

Isaac Wedin, flickr.com

Mivel látja, hogy érdeklődést mutatunk, noha az elmúlt évek során egyszer sem kérdeztük, voltaképp miben is áll a sirályszámlálás lényege, most lelkesen megy bele a részletekbe; előhozza a fészket, egy zacskóban a pénz egy részét is, és eldicsekedik, hogy még a tulaj is megkerült. A döglött szarka is benne volt, de már csak a lába van meg. Az is csak azért, mert valami jelölés található rajta, és megpróbálja kideríteni, hogy miféle. Lehet, hogy fontos kutatáshoz ad majd adatokat, mert amolyan kis jeladónak tűnik. Mondja naivan, nem ismerve Bróm urat. Tafy jelentőségteljesen néz rám, próbál olvasni a gondolataimban. Nyilván benne is felrémlenek Bróm úr valószínűtlen, üldözési mániáról tanúskodó történetei, különös szokásai. Bróm úr szarkáján egy jeladó? Hogy Tafy miként kombinál, nem tudom. Én nem gondolok semmire. De furcsa, kétségtelen. Amikor Sven hozza a lábakat és megmutatja az egyiken a sorszám nélküli műanyag gyűrűre szerelt kis kapszulát, Tafy bont három snapszot, az egyiket nekem adja, a másikat magába tölti, a harmadikat a viking lapátjába nyomja, és amíg Sven azzal a mérhetetlen boldogsággal issza, mint aki még ezt is kiérdemelte egypár szarkalábbal, elmondja neki, hogy ez a bizonyos Bróm úr miféle teóriákkal fárasztott minket nem is olyan rég. Egyetértünk Tafyval, hogy a pénzt is, a szarkalábat is meg kell őrizni, sőt vissza kell menni Bróm úr kráteréhez, és körbe kell nézni alaposan. Sven gyermeki rettegéssel kérdi: velünk tarthat-e? Kimondottan örülünk neki, hátha segítségünkre lehet. Sven azt se tudja, mihez kapjon: a kulcshoz, kabáthoz, látcsőhöz? Míg a Musztánggal újra a Fonó tája felé robogunk, Sven elmondja, hogy jobban átgondolva a dolgot, a kapszula aligha lehet egy kutatási program kelléke. Mert akkor feliratos, sorszámozott gyűrű volna a szarkalábon. Tafy – bár szerintem maga se tudja, mitől, rendkívül izgatott, és talán hónapok óta most először nem gondol Christinára. Visszatér belé régi, hol rém idegesítő, hol lelkesítő szupervibrálása.

mint a viking

A 747-es helyén sokat téblábolunk. Arról a bizonyos asztalról majd minden érme elfogyott. Ami maradt, bizonyára a mérgezés miatt maradhatott. Sven látcsővel a környéket pásztázza: átrepülő sirályokat, bokrosban ugráló apró madarakat. A környéken egyetlen szarka sincs. Én, minthogy váratlanul hatni kezd a spiritusz, leülök. Tafy viszont eszelősen járkál föl és alá. Én már rég azt gondolom: nincs itt semmi. Tafy odajön: „Ezen az asztalon volt az apró?” Amikor bólintok, az asztal tanulmányozásába fog, benéz a repedésekbe, előveszi pillangókését, és a pengével mindenféle piszkot kapirgál ki, bogarakat, levélszárakat, szúpiszkot, mohát, de semmi különöset. Nem adja fel, bár kérlelem, hogy menjünk, mert szédülök. Tafy viszont újabb snapszot vág be, csakúgy, mint a viking. Nem győzök csodálkozni, hogy van még. Végül, azzal az aprólékos, régészeket, restaurátorokat is megszégyenítő gondossággal halad az asztallapon egyre lejjebb, és amikor az asztallap alá ér, rám néz. Rám mered. „Mi van?” – kérdem tőle. S akkor, míg végig rajtam tartja a szemét, a lap alól előhúz egy szappan nagyságú dobozt. „Hát ez meg mi a franc?” – kérdezi Sven. Nagyon lassan tisztulok, de úgy érzem, visszarepülünk az időben; a régmúltba, amikor összeverődtünk, és egymásra találásunknak egészen valószínűtlen, sokszor át nem látható, fel nem fogható, meg nem határozható oka volt. Amikor a Fonó felé vágtatunk, bár nagyon ügyetlenül, rutin nélkül, viszont Tafynál jóval józanabbul Sven vezet, úgy érzem: felébredtem a több hónapos álomból.

Amikor bemutatjuk Barbitálnak szerzeményeinket, a pénzt, a szarkalábakat és az asztal alatt talált ismeretlen célú ketyerét, azonnal lehord minket. „Gondolom, alaposan összetapiztátok, nem igaz?” Vallunk és szégyenkezünk. Tafy nemigen, inkább beszalad a házba, és a napokkal korábban lelécelő Larus szobájából, jobb híján, édes pezsgőinek egyikét hozza ki. Barbitál ellentmondást nem tűrő hangon kijelenti, hogy minden vackot, pénzt, szarkalábakat, dobozkát, mindent be kell vinni a rendőrségre, és ő is velünk jön. 

Bernard Spragg. NZ, flickr.com

Sven az addigiaknál is többet bénázik, ráadásul Tafy a pezsgővel is megitatta, és amikor majdnem felborulunk, mert Sven oldalvást felkormányoz egy dűnére, Barbitál dühbe gurul, megállítja a kocsit, Svent hátraülteti és átveszi a volánt. A kapitányság előtt elkéri Tafytól az összes holmit, ránk parancsol, hogy maradjunk veszteg, majd eltűnik a lengőajtó mögött. Több mint egy órája várunk rá, amikor Tafy kiszáll, kiteszi a taccsot a kapitányság elé, Sven papírzsebkendőt nyújt neki, és amikor látja, hogy Tafy megindul a sarkon álló söröző felé, megkérdi: „Elkísérjelek?” Kérdőn nézek Tafyra. „Rendbe szedem magam” – mondja sápadtan és elég meggyőzően. Svennek meg csak annyit: „Megköszönném.” Így hát Tafy és Sven eltűnnek a szemközti sörözőben. Egyedül kornyadozom a Musztángban, Barbitál nem érkezik vagy még egy újabb óra hosszat. Mikor végre kijön, első kérdése az, hol van Sven és Tafy. „A sörözőben” Barbitál nem mond semmit, és ez rosszabb mindennél. Int, hogy kövessem. Belépünk a helyiségbe, ahol Tafy és Sven épp azt magyarázzák, hogy sajnos, nem tudják kifizetni a számlát. Barbitál pillanatok alatt rendezi a dolgot, betuszkol minket a kocsiba, akár három hülyegyereket, és visszavisz a házba.

megkönnyebbülésünkre színjózanul

Ezt követően, először erős másnaposság kíséretében és Barbitál ellenkezése ellenére, később józanul, megfontoltan többször is visszatérünk a Bróm-kráterhez. Sven további szarkafészkeket keres. Mi pedig bármi mást. Feszült várakozásban telik el néhány nap, amikor is Tafyt berendelik. Reggel megy el, Svennel és Barbitállal majd szétpattanunk; rettegünk: talán olyan részegen jön vissza, hogy nem lesz képes elmondani, mi az, amit a rendőröktől megtudott. Szürkületkor megérkezik, nagy megkönnyebbülésünkre színjózanul. Négyünkön kívül már csak November van a házban, őt viszont az egész nem érdekli. Leülünk és kérdezzük: „Na, mi volt? Mi az a doboz?” Tafy: „Egy detonátor és erre varrjatok gombot! Sven szarkája adta a jelet. Az a biszbasz a lábán, annak kellett a detonátort legalább tíz centire megközelítenie. Csakhogy a detonátor egészen furfangos szerkezet volt. Legalább húsz különféle jelet kellett kapnia egyidőben ahhoz, hogy önmagából kibocsássa azt az egyet, ami a házban aktiválja a gyújtószerkezetet! Néhány meg is van már. Például egy meteorológiai adatokat gyűjtő szenzor Bróm úr udvarán. Ha az, mondjuk, ezer hPa alatti légnyomást mér, vagy kereken plusz öt fokot, és egyúttal, mondjuk, 67%-os relatív páratartalmat, ha ezek, vagy efféle adatok együtt állnak, ha ezek a jelek egyszerre, ugyanabban a pillanatban mennek ki, akkor, és csakis akkor adja ki a detonátor azt a jelet. De egy jel hiányzik” – magyarázza Tafy. „Hát nem beszarás?” Dermedten ülünk, Sven pedig Bróm úr kutyájának füle tövét vakarássza. „Na, mit szóltok?” – kérdi Tafy. Barbitál átnyúl Sven karja fölött, óvatosan megragadja a kutya nyakörvét, és magához húzza az ebet. A néhai Bróm úrhoz hasonlóan apró termetű, barátságos kutya engedi, hogy ölbe vegyék, és a nyakszirtjét turkásszák. „Ez lesz az” – mondja Barbitál és mutat valamit a kutya nyakán. „Micsoda?” – kérdem én. „Hát a hiányzó jel” – válaszolja egy alig látható, szőr közt megbújó heget mutatva, ami alatt kis csomó tapintható. Barbitál elmagyarázza, hogy a kutyák azonosítására újabban csipeket ültetnek be, épp oda. Ez a csip, a kutya azonosítója lehetett a hiányzó jel, amit a rendőrök azért nem találnak, mert aznap a kutya a Fonóban maradt. A detonátor pedig – ezek szerint – úgy volt hangolva, hogy e jel hiányában lépjen működésbe (csakis, ha a kutya nincs a közelben), már amennyiben a beállításoknak megfelelő a légnyomás, a hőmérséklet, ki tudja, mi minden még, amiről a nyomozók nem beszéltek, és ha épp akkor az a szarka is a Bróm úr által odaszoktatott helyre repül.

U.S. Geological Survey, flickr.com

A magam részéről nem értettem semmit. Ha jól láttam, Tafy és Sven se volt sokkal okosabb. Ugyan mi értelme volna ennek? „Most aztán tényleg inni kell” ­– állapította meg Barbitál, és felvitt minket Christina szobájába, ahol addig rajta és Christinán kívül senki se járt. Pontosan olyan puritán és egyszerű szoba volt, mint amilyet Christinának elgondoltunk. Egy szekrényben viszont jó pár palack állt. Barbitál, mint ceremóniamester, mint megvadult moderáló vezényletével, a készlet tételes, módszeres, gyors és teljes felszámolásához láttunk hozzá. Barbitál időnként egy-egy szót idézett Bróm úrtól, néha pedig, egy-egy újabb kör előtt azt kérdezte: „Kapisgáljátok már?” És ezt addig-addig folytatta, míg végül, mielőtt túl sokat ittunk volna, arra a megállapításra jutottunk, hogy a rendszert Bróm úr alkotta, abban a hitben, hogy működésbe lépésének valószínűsége szinte nulla. Valószínűleg igaza volt. Ténykedését úgy foglalhatnánk össze, hogy egy óriási, virtuális hangyaleső tölcsért alkotott – amelyben ő maga volt a hangya. Hajnalban, tökrészegen azt bizonygattuk, hogy bár rendkívül kicsi az esélye, de egyszer Lea is visszatérhet. Sőt, Christina is! Hogy a furfangos Bróm úr a valaha létezett legformásabb és legőrültebb, legszellemesebb, élenjáró, vérbeli fonós volt. Hogy bárki és bármi, bármikor és bárhová visszatérhet; egy pillanat, egy esély, egy eltűnt vagy elhunyt személy. Ha valaki nem, akkor az, akit efféle önmaga ellen alkotott valószínűtlenség vitt el; aki így játszott a véletlennel, ha valaki nem, ő véletlenül se térhet vissza. A hit, amelyben ott ringattuk magunkat, Leát és Christinát illetően, reménnyel töltött el; a Bróm úrra vonatkozó tétel pedig megnyugtatott. Úgy képzeltük, hogy addig ülünk ott, ebben az erőteljes csodavárásban, míg egyik-másik óhaj be nem teljesül. Álmunkba se gondoltuk, hogy a Fonó, a part 1112-es háza, nem is oly sokára, újabb robbanás nélkül is porig ég.

felső kép | Stiller Beobachter, flickr.com