Tóth Eszter

A BENTI SZENT BOHÓC

1999 december

A BENTI SZENT BOHÓC

…megrablod a konyhát / s csirkét hajszolsz vadul a salátás / ágyakon át: jámbor, noha – Ádáz. Mihály bácsi versében, melyet anyu olvas föl nekem, ötéves fejjel a jópofa foxi csínyjeit élvezem nagyon, s alig várom, hogy megint játszhassak vele az esztergomi kertben. Ahol az én nevem is verset kap: Mi van a kötődben, Eszter? / Gomba. / Hová viszed? / Esztergomba. Lehet ugyan, hogy csak közkeletű rigmust idéz Mihály bácsi, hiszen nemrég a gyerekszínházi előadás prológját sem nekem írták – apu szerint úgy végződött: majd meglátjuk, tetszik-e?, nem ahogyan én értettem: majd meglátjuk, Esztike! Dehát utóvégre, mint későbbi tapasztalataim igazolják, mindig is személyesen szólítanak meg a versek, és ezúttal valóban a nevemen és valóban Esztergomban. Hogy pedig köténykémben semmi gomba? Eltéréseket a valóságtól már abszurdabbakat is megszoktam a költészetben. Sőt magam is így kezdtem: Billegett a / bullogott az / es-ső. Erre persze, 3 éves koromból, nem emlékszem, csak elmondták, hogyan dobogtam alá-fel, ütemesen ismételgetve szavalatomat. Isten nem ver bottal – nevettek szüleim barátai, minthogy apu sokszor ugratta őket halandzsával.

Apu: Tóth Árpád. Mihály bácsi: Babits. Hogy megérinthettem őket, máig boldogság ujjaimban, éppen úgy, ahogy a versrajongók áhítata elképzeli. Persze 1925-ben egyelőre nem sejdítem az irodalomtörténeti aurákat.
matematikus és költő
Július 26-a, nagy nyár az Esztergom-előhegyi kertben. Az ötéves kislány még közvetlen testközelből issza a meleg fűszagot, markolász kavicsot, bámul hangyát, szöcskét. A fényben fürdő, szoros érintkezés a röggel élvezetesebb, mint a párás messziség látványa, amelyben a felnőttek gyönyörködnek, nézzem csak, mintha lebegne! / S a látcsövet is nyújtják, hogy az meg idenagyítja a bazilikát. Udvariasan rábólintok és már térek is vissza homokozni meg Ádázzal komázni, míg fel nem hívnak a verandára. Ebéd után Ilonka néni fényképezéshez csoportosítja a társaságot. Szeret „megörökíteni”, vendégek aláírását a veranda falán, hangjukat gramofonlemezen, képmásukat fotókon. Most éppen aput Mihály bácsi mellett, előttük Zoltán bácsit (Nagy Zoltán költő és ügyvéd, barátainak jog- és pénzügyi szakértőként is segítségére van, így Babitséknak az esztergomi házvétel dolgában), Angyus nénit (Babits Angyal, Mihály testvérhúga), anyut és Ali bácsit (Komjáthy Aladár matematikus és költő, Babits tanítványa volt az újpesti gimnáziumban, a Timár Virgil fia modellje). Én már iszkolok lefelé a kertbe, de Ali bácsi utánam szól: Gyere csak ide, kis menyasszonyom! Állj szépen te is a képre, mellém! Ali bácsit, minthogy mindig kis menyasszonyának nevez, bízvást tekintem jövendő férjemnek. Szót ugyan nem sokat váltunk, nem mesélős-játékos felnőtt, azt meg, hogy jóképű férfi, észre sem veszem. Utólag felidézve, főként különlegesen ibolyakék szemét, megállapítom, hogy vonzó lehetett, rám azonban akkor semmi hatást nem tesz. Ám kellemesen megnyugtat, hogy házasságomra már semmi gond. Biztosított státuszom ugyanakkor megkívánja, hogy alkalmazkodjam vőlegényemhez, felszólítására tehát, eléggé szorosan, hozzá húzódom. Így maradt fenn szerencsémre kézzelfogható emlékem is gyerekkorom édenének egyik különösen idilli felaranylásáról.

Az előhegyi kertben idillikus napja lehetett ez a felnőtteknek is. Jóval előtte még a magyarországi nácizmusnak, mely Nagy Zoltánt sárga csillag viselésére kényszeríti, majd mikor veszélyes bujdoklásokat túlélve, kifosztottan, de az új életben reménykedve lélegzik fel, 1945 nyarán megöli. Egy volt keretlegény, aki a kistarcsai internálásból ismerte, betör hozzá, és nem lelvén zsákmányt az íróasztalfiókban, lelövi.

Rozsda Endre: A tökéletes boldogság napjai, kalmanmaklary.com

Rozsda Endre: A tökéletes boldogság napjai, kalmanmaklary.com

Addigra Babitsot, évekig fokozódó gyötrelmek után, már 41-ben elpusztította a rák, Ilonka meg, miután a mindebből reá hárulót végigszenvedte, még 55-ig kínlódja külön kálváriáját: beleveszését a gyászba, közben Budapest ostromát, végül meghasonlását az örökbefogadott Ildikóval, az iszonyú hadakozást, mely élete végső kisenyvedéséig sem szűnik meg. Maga Ildikó, aki túlkényeztetett-túlrózsás gyerekkora után, főleg nevelőanyja (vérszerinti nagynénje) elhatalmasodó idegbaja következtében lelkileg elnyomorodik, 56 után Angliában próbál új, egészséges életet kezdeni. Jelentkezik az egyetemre, a régészet és a hindu filozófia érdekli, de nem veszik föl, noha akkoriban a magyar származás ajánlólevélnek számít. Aztán ott is buszkalauzként dolgozik, mint valaha Pesten, végül munkanélküli segélyből él. Három lakókocsiban, embert kerülve, számtalan macskával és egy kutyával. Ezek közt éri a szívroham 55 évesen. Kutyája üvöltve követi a halottvivőket. Utolsó esztendeiben hazaköltözési terveket szőtt. Már balladásan megbomlott képzelettel kérte a magyar Jogvédő Hivatalt, intézze el, hogy a lakókocsikkal és állataival a Dunán hajózhasson vissza Esztergomba. Ott kíván megtelepedni az Előhegy alatti réten.
eljövendő sorstragédiák
1925-ben még nincs Ildikó, az eljövendő sorstragédiák jelenlévő áldozatai meg egyelőre gyanútlanul sütkéreznek a nyár és életük szép delelőjén. Gyanútlan csak Tóth Árpád nem lehet, akinek mindössze 3 éve van hátra az életből, mégpedig nem holmi hirtelen halálig, hiszen – akkor már egyre több időt töltött a tátrai szanatóriumban. Legutóbb 2 hónapot tavaszig, és ősszel megint tüdővérzéssel kell majd fölmennie, közel 5 hónapra. Decemberben megírja az Új tavaszig vagy a haláligot. Most mégis vígan van, az átmenetileg tünetmentes hónapjaiban tán vígabban is, mint az egészségesek. Élvezi a beszélgetést az árnyas verandán, jobbjában a látcső, baljában a tilalmas szivar, az asztalon spriccerespoharak.

A házigazda is jókedvű az ő igazi barátai között. Pedig csak másfél éve, hogy Ilonkából kitört a panaszkodás: Mihállyal nem lehet kibírni, már egészen elhatalmasodott rajta az üldöztetési mánia. Nagy leszámolás a volt Szabó Lőrinccel, és Komjáthy Ali is megbántotta amint anyám levele számol be apámnak a tátrai szanatóriumba ’24 januárjában egy látogatásáról, melyet Nagy Zoltánnal tett Babitséknál. Mindketten azonnali elutazást ajánlottunk, éspedig Tátrafüredre, ahol ott vagy te, ne érezze magát Mihály teljesen egyedül. Persze ez még nem biztos, mert Mihály sajnálja a pénzt, meg nem szeret Ilonka nélkül elmenni, bár belátja, hogy ki kellene innen szakítania magát, ahol őt, az ő állítása szerint, mindenki tervszerűen bántja.

S hát ő, csak néhány éve, egy Nyugat-beli bírálatával éppen Tóth Árpádot? Apám Hatvany Lajoshoz 1917 áprilisában intézett levele szerint a Lomha gályán költőjéről Babits tanár úr elismerte, hogy nagyon jó tanítvány, a „legnemesebb értelemben”: felsőbb osztályba léphet. Még túlságosan csillognak a mester képei a tanítvány produkciójában, de az nem baj, őrá nem haragszik azért a tanár úr, ő egy kivételesen jó tanítvány, neki már az is meg van engedve, hogy egész sorokat kipuskázzon mások verseiből.

„Fricskának” nevezi a levél ezt a véleményt, pedig övön aluli ütésnek is elmegy. Kicsit bővebben így csattan Babits eredeti szövegében: Engem rendesen nagyon kellemetlen érzés fog el, mikor más költőben saját hangjaimnak visszhangját olvasom, mintha váratlan s torzító tükörben pillantanám meg az arcomat, mintha grimasz volna rám, paródia… De Tóth Árpád kivétel. Őnála, ha visszafényleni látom régi képeimet, hangulataimat… mégis azonnal az övének érzem és nem a magaménak többé azokat… Ez nem az utánzó, hanem a tanítvány modora, a legnemesebb értelemben véve a szót.

Rozsda Endre: Cím nélkül, 1958, kalmanmaklary.com

Rozsda Endre: Cím nélkül, 1958, kalmanmaklary.com

Egyazon korosztály- és súlycsoportbeli társra alkalmazva a tanítvány meghatározást a „legnemesebb értelemben” sem jelent mást, mint plagizátort, esetleg epigont. Amivé válni különben a valódi tanítványok sem akarnak, ezért lázadnak föl menetrendszerűen a mester ellen. Szabó Lőrinc már első kötetében (1922) „hozza” e motívumot. A Hegyen is te beszéltél velem? kérdi A szelíd tanítvány című versben, egyenest Jézusig vezetve vissza Babits személyét-hatását, s Itt maradok veled, fogadkozik. Aztán: Nem maradok veled. / Patás kentaurokhoz / indulok a vadonba – lázad A barbár tanítványban a „Babits-féle világ” ellen. Tőle idézem e kommentárokat a Vers és valóság gyűjteményből, ahol a Babits-komplexust a Tücsökzenéig kísérhetjük. Ebben már egyenrangú barátként, a mester szemszögéből is láttatja a viszony mindenkori drámáját, amelyben szembeköpte mesterét a hitvány, / piszkos rüpők, a szemtelen tanítvány, ahogyan Karinthy fogalmazza versbe a saját, ki tudja, kitől elszenvedett sérelmét.
körmönfont szívélyeskedés
Nem drámai konfliktus azonban Tóth Árpádé az őt körmönfont szívélyeskedéssel letanítványozó Babitscsal, csupán az élvonalbeli, a Horatius értelmében „irritábilis váteszek” hiúsági villongása, mely nemsokára el is csillapodik, amint apám Nagy Zoltánnak írt levele tanúsítja: A kávéházban véletlenül találkoztam Babitscsal. Mentegetőzött a Tóth-cikk miatt, mindketten őrült zavarban voltunk, ami egyikünknek sem volt nehéz dolog, lévén két „tanár”. Irultunk-pirultunk, ő azért, hogy a „tanítvány” szót kellett jó értelemben kimagyaráznia, én meg azért, mert megtudtam tőle, hogy Hatvany elpletykálta neki, mily dühös levelet írtam a kritikájáról. Végre is meghívott a lakására. Egy délután fel is mentem, s elég jól összemelegedtünk. Angol költőkről beszéltünk, műfordításokról meg detektív- és misztikus irodalomról.

Zavartalan barátsággá érlelődött az összemelegedés, polgári és szakmai téren egyaránt. Apám a halála előtti napon Babits verseit olvasgatta. Babits meg, holtbetegen, mikor már a kanülös gégéje miatt nem tudott beszélni, írta a „beszélgetőfüzetbe”: A legkedvesebb ember, akit ismertem, Tóth Árpád volt. Őt mindenki szerette. S hozzátette még: Mi tényleg becsültük egymást. (Nem úgy, mint a mai fiatalok.) (1940)

Valóban, az 1928. november 16-i gyászkeretes fedelű Nyugatban valamennyi munkatárs tisztelgett Tóth Árpádnak. Élükön Babits, aki a temetésen is búcsúztatta. Nekrológja csupa nagy költő, gáncstalan, nemes poéta, Magas Költészet és tökéletesség és Berzsenyi- meg Csokonai-párhuzam. Míves, elmélyült sirató-esszé. Ám a közepén: EGY NAGY DIÁK ÁHÍTATÁVAL CSÜGGÖTT MINDIG MINTÁKON, MESTEREKEN. Kiemelés tőlem. Aputól pedig kesernyés kis mosoly, ha tudná.

Jobb, hogy nem tudta. De vajon ahhoz mit szólt volna, hogy én meg egyáltalán nem csüggök mestereken, még rajta sem! Nem olvasói rajongás, egyszerűen tanítványi becsvágy híján. Kis- és nagykamaszkoromban csakis publikációs előmozdítókat keresek-találok némely irodalmárban, ám a nagy nyugatos márkák neveldéit mellőzöm. Pedig apu halála után még folytatódik velük a kapcsolat, igyekeznek patronálni bennünket kezdettől fogva. Emlékszem, mikor először voltunk apu nélkül Kosztolányiéknál, milyen aranyosan pingpongozik Désiré bácsi velem és Ádámmal, s nevemet kissé raccsolva, kedvesen becézi. Közben Manyika néni anyunak, gyásza enyhítésére, utazást vagy elköltözést tanácsol, mire Désiré bácsi gyöngéden és határozottan jelenti ki: A fájdalom színhelyét nem szabad elhagyni! Ezt még nem érthetem, de a hangulat baráti meghittségét jólesőn érzem. Meghitt a barátkozás Babitsékkal is. Ebből már egy jóval későbbi epizód: a négyéves Ildikó díszes albumot ráncigál ki a könyvespolc alsó részéből, és a padlón lapozgatni kezdi. Mihály bácsi, aki pedig már Ildikó születése előtt kikötötte, hogy a gyerek soha nem nyúlhat majd a féltett könyvekhez, most mégsem tör ki zord tiltakozásba. Sőt, mikor a kislány maszatos(!) ujjával bökve az egyik képre, így kiált fel: Ni, a milánói dóm! a büszke apa elragadtatva mondja: Látod, Ilonka, érdemes megengedni Ildikónak, hogy böngéssze a könyveket! Amire beavatottan kacsintok össze Ilonka nénivel.

Rozsda Endre: Cím nélkül, 1980, kalmanmaklary.com

Rozsda Endre: Cím nélkül, 1980, kalmanmaklary.com

Beavatott lehetnék lassacskán a költészetben is, ha tanítványul szegődök az apám baráti köréhez tartozó mesterekhez, ahogyan Karinthy Gabi, Devecseri meg Somlyó Gyuri tették. Én egyetlenegyszer, 15 évesen mutatok verseket Mihály bácsinak, akkor is csak azért, mert Jóska, ifjú költő-szerelmem sodor magával, hogy a maga oeuvre-jét terjeszthesse Babits elé. Mihály bácsi megdicséri egy soromban a vízfejű felhők jelzőjét, ám elismerését nem értékelem többre, mint Ilonka néni habostortáját. Az egész estéből csakis Jóska fontos nekem. Sajnos később sem vonzanak mélyebben a mesterek iskolái, amiként, már felnőtt koromban, az egyívású kollégák műhelyei sem. Egyetemen vagy a Darling eszpresszóban, kiskocsmában vagy a Hungaria kávéházban nélkülem kögítik a „stil nuovo”-t. Pedig én is arra török, mint a pályakezdő költők valahánya, akiknek szó szerint büdös a megdohosodott módi és modor, melyek eredeti hatóanyaga rejtélyesen friss marad ott, ahol egy-egy nemzedéknél frissiben tört elő. Aranynál, Babitsnál, Szabó Lőrincnél, József Attilánál ma is lenyűgöz ugyanaz, ami, bármily hű folytatásban is, avas. Az eleve avítt avantgárd számomra sosem is volt költészet, kortársaim divatjai pedig tetszenek bár, nekem nem állnak testhez. Sem a puritán Újpapundekli, sem a cifra SZŰR-reál. A magamét viszont oly szuverénül mondani, mint Weöres a magáét, ehhez új „légzés- és mozgástechnika” kellene. Nem tanítómesterre meg iskolatársakra van tehát szükségem, hanem edzőre.
sok süket duma
Már miért is haragudnék az „edző” kvalifikáció miatt? Mindig is csodáltam, hogy a trénereknek, akik se úszni, se labdát rúgni nem tudnak (rendszerint), mégis a kisujjukban van az egész tudomány. Elméletileg is, gyakorlatilag is. Csak éppen – csak éppen ott állnak az uszoda szélén vagy a kapu mögött és, esküszöm, nem értik, hogyan lehetett ebből a sok süket dumából stoppolás nélkül egy csavart labdát lőni a felső balsarokba? Ilyen pillanatokban – vagy pillanatokról – kellene őket megkérdezni: érzik-e vajon, hogy itt az történt, amit „kihoztak”, de valójában egész más?

Egy 30 évig zajló titkos levelezésből idézek. Ómódi-romantikus a háttér, a vonzalom, amely köztem és férjem jóbarátja-bajtársa között elkezdődött, ám folytatódni csak írásban tudott, mert mire a kedélyeskedő féltékenykedések elkomorodhattak volna, Ábrányi Tibor és neje örökre eltűntek a Föld túlsó felén. Csak én kapom utóbb a leveleket barátnőim címére Nyugat-Európából, majd Brazíliából, végül Kanadából.

Azt kérdezi: mire gondolok? Magára, nagyon sokszor, változatlanul. Találkozni, átsétálni Budára, istenem! Olvasom Virginia Woolf és Lytton Srachey levelezését, ilyenek vannak benne: „Could you come to tea with me on Thursday?” Milyen jó volna… S holnap megint elölről…

Rettenetesen hiányzanak a levelei. Mi történt? Nyugtasson meg, hogy minden rendben van, azonnal írjon, könyörgök…

Én maga mellé rendelten kísérem változatlanul jóban-rosszban.

Az ilyen sorokra, vagy egy elköszönő ölelem vagy csókolom-ra” változatlanul” elönt a melegség. Hiszen Tiborról mondtam egy szonettben: úgy hasítá gyors arcéle szét / a létet, hogy levillámlón kivágott / a némából egy felelő világot. S ez még csak a „szépember” ihletése volt, akiről nem is sejtettem, hogy a versbeli kérdésre: mit mondhat ő? nem csupán az ihlető homlokkal, hajjal, hanem az ihletet működtető, a pályámra kiképző vezényléssel fog felelni.

Rozsda Endre: New York-i háztetők, kalmanmaklary.com

Rozsda Endre: New York-i háztetők, kalmanmaklary.com

Mellém rendeltetésének ugyanis, magasabb érdekeinket tekintve, szakmai edzésem a fő célja. Elméleti fölkészítésemül, még a Múzeum kávéházban, vagy séta közben a „budai lankán” és borozókban, Mallarméba és Valérybe avat be. A francia szimbolizmus lírájával, amelyről másfél évtizeddel előbb írta doktori disszertációját, megmutatja, miként újult meg a nyugat költészete a XX. század elején, miközben a mi „Nyugat”-unk, pompázatosan bár, de még mindig a századvéggel „modern”. Magánál már más módszer az időszerű – ismétli több alkalommal, utoljára a Pasaréti úton, s kissé kapatosan simogatva a kezemet, idézi Mallarmé tételét: „Azt mondom: virág…” („Je dis: une fleur”, persze, franciául mondja végig a szöveget), „és muzsikálón lebeg föl maga az édes idea, mely nincs benne semminő csokrétában”. Virágárus lép mellénk, s barátom Mallarméből Jacoby-operettre vált: Szerelmünk, mint virág a hófuvatban… énekli, miközben az árus kosarából egy rózsát nyújt át. Nem gyanítom, hogy a szokásos, vicces-idézőjeles koraifjúság-nosztalgiázásnál most komolyabbról van szó. Csak utólag eszmélek majd rá, hogy ekkor mi már véglegesen búcsúzkodtunk, mivel régóta tervezett országelhagyására éppen megnyílt a lehetőség.
olykor civakodtunk
Vigyél el, vigyél el, könnyűbe-boldogba, / apám udvarához illőbe! / Látásom itasd a teli-kupa világgal! / Elforgass csillagkép-küllőket! Így vágyakozom utóbb a messzi távolokban vándorló mellé. Ám az Elviszel, el ugye? izgatott kérdése után kemény Nem megyek én!-nel fordul szenvedélyes rapszódiám vissza, párom, kicsi bátyám, párom, régi szeretőmhöz. Ilyen választás elé gyakorlatilag sohasem kerültem. De tudom, ha csak megsuhintott is a veszély, hogy férjem hűtlenséggel vádolhat, rémület fogott el a válás gondolatára. Pedig olykor civakodtunk is akkortájt, gyerekünk sem volt még, s az sem merült föl Tiborral kapcsolatban, hogy idegenbe követném. A vers azonban, mely jóval Tibor távozása után fordította a költészet nyelvére Az asszony igéit, mégis valódi helyzetet és döntést ábrázol.

A versben ugyanis minden, ami fontos, előbb-utóbb megjelenik. Kivált, akinél a téma merül föl előbb, mint a muzsikája. Az én legfontosabb témám, a magánéletieken felül, a világértelmezés, javarészt Rudolf Steiner tanai nyomán. Csakhogy ez „dalban elbeszélve” még komikusabb, mint a politikai direkt propagandák. Itt próbálkozom először a Mallarmé-féle indirekt talányossággal. Felszabadultan szakítok a közérthetőség igényével. Egyelőre úgyis csak a fióknak írok, abban a korszakban mindennemű spiritualizmus tilos.

TARTALMILAG: nem mindent értek teljesen, elemez egy ’58-as levelében Tibor, aki mit sem tud a steineri goetheanista tudományról, vershallására azonban mindketten támaszkodhatunk. A tartalom: kozmogónia és embertan, fizika-matematika és növénytan, egy általánosan és tartósan azonos jellegű élményhez fűzött széljegyzetek formájában. A versek nemcsak egymásra, hanem azontúl is állandóan utalnak valami hermetikus formulára, amit csak Maga tud és még erősebben érez, innen ered, gondolom, számos stílusbeli különösség, sőt különcség, de amely formulát a vers, mint önálló lény, nem hordozza „sziromszivébe zártan”. (Egy Francis Jammes-szonett Tóth Árpád-fordítását használja itt a metafora.) Ezt érzem különösen az „Ihlet”-nél, amelynek viszont utolsó hat sora kolosszális és gyönyörű. Az „Ikermonológ”-ban az egész anyag át van véve újból, a téma nagy stílusban tartott, komplikált modulációival. Vajon ezt meddig lehet folytatni és variálni? Ezeknek a verseknek a súlypontja a versen kívül van. FORMAILAG: a stílus gondolat-ütésre, nem pedig zengésre van hangszerelve, zenei effektus nélkül. „On a touché au vers” – mondotta Mallarmé izgatottan oxfordi előadásán, a szabadversről szólván. Maga is „eltörölt” valamit s valóban valami merőben újat csinál. Ebben nem hiszem, hogy tévednék, legfeljebb abban, hogy valami más kísérlet-eredmény is van már. Ezekről Magától várok tájékoztatást. Weörestől most olvastam először néhány verset.

Rozsda Endre: Mona Lisa toalettje, artportal.hu

Rozsda Endre: Mona Lisa toalettje, artportal.hu

A mutatóba küldözgetett Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy csapatból Tibor Weöresnél méltányolja legjobban a „verbe poétique”-et, a „költői szó” érzéki szépségét. Ami, bárhogy csűrjük-csavarjuk az elméleteket, a líra egyedül biztos „csavart labdás gólja”. Igaz, ahhoz az elméletek csűrés-csavarása is előkészíti a technikát. Márpedig: a művészetek és műfajok lényegéhez a technika vezet, írja Tibor, s ezt bizonyítja is, mikor kérdéseimet, például hogy két rímpár vagy két költői kép közül melyiket válasszam, világosan technikai döntéssel hozza működésbe a vers témáját. Alapkérdéseire válaszolva: az ontjacsontja éppen nem kemény rím, hanem jellegtelen, konvencionális. Ide a Maga által tudatosan alkalmazott „hibás” (disszonáns) rím való, a „forrja-csontja”. Vagy: A második változatot választanám. A „tűztejekben” variáns főnévi, az „enyvet ereszt” igei megoldás. A kép szerkezetéhez az igeit tartom organikusabbnak. Az efféle mérlegelés-döntés a régimódi ihletben nagyjából ösztönösen zajlik le. Az újítás szokatlan közegében sokszor tudatosabban kell lebonyolítani. Ebben Tibor edzése segít, majd hamarosan önállósít. Akkor következik azonban az edző visszakézről helyretevő mozdulata: Magánál a költői processzus tudatosítása, – ami nélkül valóban nincs igazi költészet, – olyan magas hőfokú, hogy félő: időnként kiszáríthatja azokat a titokzatos nedveket, amelyekről szintén tudjuk, – csak éppen azt nem, hogyan – hogy ugyanezt az igazi költészetet érlelik.
ösztönös állat
Edzőm, akinek ugyan szentírás Poe tudatos technika-vallása, de arra is esküszik, hogy a versen belül mégsem okoskodni, hanem: élni, meghalni és újjászületni kell, mint ezt Maga nagyon jól tudja – nem ellentmondásos, inkább egymást kiegészítő vezényszavakkal tornáztat. Hiszen végül is az egész technika-hadonászás célja a jó öreg géniusz grabancának elkapása, a homéroszi énekeld, istennő!, a vergiliusi idézd fel, múzsa! Az invokációk, melyek a Kosztolányi-féle égbe visznek: Sár és virág, kavargó semmiség, / de hirtelen, mint villám, hogyha lobban, / – két sor között – kinyíl nekünk az Ég. S ezért az Égért ágál minden eszközével a költő, hiszen minden „világi” témája is csak onnét teszi a csodát. Még a költőnél jóval tájékozottabb adeptus is, ki egzakt helyszíni tudósítással vezet a mennyország fennkölten vaskos reáliáihoz, vágyik a – megint Kosztolányi szavaival – ne bot és vászon, hanem zászló!-ra. Mintha Illyés próféta Illyés Gyula is akarna lenni. Mert nem elég neki, hogy színről színre közvetítheti amit ő az „Égben” már színről színre lát. Szeretné megmutatni, hogy efféle filiszter pedantéria mellett a bohém káoszt is mesterileg megcsattogtatja-lobogtatja ám! Sajnos nem veszi észre, hogy tehetség híján műve csak bot és vászon, és így veszélyezteti „mennyei riportjai” hitelét is. A paradoxon, hogy a dilettáns „művészetében” az igaz is hamis, a tehetségében pedig a tekla is igazgyöngy, indította egy színész ismerősömet a következő nyafogásra: Engem rendezni kell, mert ösztönös állat vagyok! Az „állat” látszólag szerénykedés, valójában hencegés, minthogy az ösztönösség szavatolja a tehetséget.

A mondat EGY alanyból és EGY állítmányból áll. Ha jelzőt akar használni, kérdezzen meg engem! Ezt Clémenceau, a „Tigris” melléknevű francia államférfi mondta a titkárának. Így igazodok eleinte én is Tibor rendezői-edzői utasításaihoz. Közös munkálkodásunk nemcsak nekem hasznos. Neki, többször kijelenti, sokkal fontosabb, mivel végre ismét „tartalmat ad sivár napjainak”. Annyi biztos, hogy miután felhagyott az irodalomtudománnyal, nem kevésbé restség és kishitűség, mint a háború, majd könnyelmű kedvtelései – lóverseny, hazárdjáték, kocsmázás – miatt, állandóan fájlalta elszakadását magasabb rendű szenvedélye tárgyától, a költészettől. Utált bankot igazgatni, ahogyan egyéb állásait, csupa gazdasági jellegűt, melyekre ugyancsak diploma képesítette, egyformán rühellte Újpesten, Saõ Paolóban vagy Torontóban.

Rozsda Endre: Asse Cocasse, kalmanmaklary.com

Rozsda Endre: Asse Cocasse, kalmanmaklary.com

Unta különben magát az utazást is, ha üzletileg kellett Réunion szigetén vagy Lagosban vagy Caracasban időznie, minél egzotikusabb a hely, annál érdektelenebb volt számára egy pesti kávéház sarkánál. Amilyenben a kettőnk frigye is megköttetett, hogy világra hozzuk a „verbe poétique”-et. Ennek érdekében Tibor az Óperencián túl is újból előveszi a napi robotjához szükséges portugál meg angol piackutatási és könyvelési lajstromok mellé Gundolfot, Alaint és Horváth Jánost, járatni kezdi az európai folyóiratokat és meghozatja a már általam fölfedezett Hugo Friedrich Moderne Lyrikjét. A Friedrich-féle transzcendencia-tartalom problémakörön elgondolkozom, közli egy levél az 50-es évek végéről. Egyszer már beláttam a tartalom szerepét Magánál. A goethei találkozás a csillagrendszerrel: pozitív tartalmú költészet. Azonban ez még mindig a mallarméi autonómia jegyében áll, mert hermetikus szemléletből fakad.
szabványtörő vers
Ez éppen a bökkenő. Hogy hermetikus meg enigmatikus lenni ugyanúgy nem szeretek, mint a nyugatosok uraságoktól levetett stílusában illegetni a közérthetőséget. Fiacskám, mondta egyszer Valéry egy ifjú kollégának, a költő találja meg a saját trükkjét, s ahhoz aztán körömszakadtig ragaszkodjék! A magam trükkjét pedzegető kísérleteim természetesen nem kerülhettek nyilvánosságra az ilyesmit sommásan elkussoltató 50-es években, bebizonyosodott viszont, hogy még a távol jövőbeli közreadás reménye nélkül is működik a mondd, ahogy Isten adta mondanod! belső parancsa. Sőt, mikor az olvadáskori ’58-ban mégis megjelenik egy szabványtörő versem, ám azt, Weöresével együtt, kabaréban csúfolják ki estéről estére, rendületlenül töröm az utamat tovább. Mivel férjemet és barátainkat nem foglalkoztatják a megújulás gondjai, távolabbi szaktársaim meg csak a maguk receptjét nyújthatnák, vállalkozásomat egyedül Tibor segíti hathatósan, már olykor viták által is. Míg csak, mintha mindettől s különben is mindentől függetlenül, s akárha semmiből, szinte észrevétlen elő nem áll a várt váratlan: az én – Valéry szavával – saját trükköm.

Első változatát használták már a klasszikusok is, Goethe a Herder ösztönzésére, Tóth Árpád, mert megérintette Erdélyi József Ibolyalevélje, hogy csak hevenyészve vessek föl példákat a népdal vagy a népi dal ihletésére. Az én nemzedékem már a népdalBAN cseperedik föl, méghozzá egyenest a Kodály–Bartók kinyilatkoztatás ivódván testébe a karénekléssel. Így eshetik meg, hogy világértelmezési vershevületem kemény koordináta-vonalazásai közül a Föld egyszer csak ázott göröngyként lélegzik föl, a mindenségi alvégen, / hol a víg testek föltúrják / az absztrakció négyzeteit, karikáit, / s a csillagok hánykódó rengetegében / a világ magára-világlik, / édes nyiladozással, mint pártáit / ahogy bontogatja a majoránna… / Egyik szála Angi Jóska, másik szála Szabó Anna. És e majoránnákkal végre-végleg „sziromszívébe zárva” hordozza versem, mint önálló „lény”, az én hermeneutikámat. Ikermonológ című kötetem (1966) az első, melyről érzem: arról és úgy szól, amit és ahogy akartam. Edzőm pedig így fogadja: Amikor a könyvkötő az irodalmi esőcsinálók szíves engedélyével összefűzte az „én dossziém” lapjait mindenki számára, kiderült, hogy Magának volt igaza. Ha szerintem ezt vagy amazt változtatni lehetett volna: itt az igazolás, hogy így kellett lenniök és maradniok, a külön-külön felmért versek együttese így zeng hibátlanul.

„Az én dossziém lapjai mindenki számára” – ebből kicseng egy kis féltékenység a bizalmasságunkra. Mikor pedig eldicsekszem, hogy a Tudományos Akadémia katedráján egy idős tudós hivatkozott egy rímpáromra, gratuláció helyett irónia jön: Érdekelne. mi újat mondott a MAGA SZÁMÁRA a „great old man”! „Bevilágított” az alkotás műhely titkaiba? Ez már sértődött féltékenység a hivatalos tekintélyre. Aztán helyettem is féltékeny egy más irodalmi versenyistálló sikereire: Én a Maga kolléganőjét jeles költőnek tartom, de az öt epigrammánál mégis kiváltja ellenérzésemet, ahogyan a legkomplikáltabban feldobott macskák titkos szurkolásunk ellenére visszaesnek a talpukra. (Tatá, tatá, tatá, tatá, tatam-tam.) A törés nélküli vonal színvonal, de nem emelkedés. Ahogyan Maga a Klemperer-szonettben a jambust a trocheussal és daktilussal keveri, utóbbival rögtön „Auftakt”-nak, klasszikus példa arra, hogyan lehet egy sokszorosan átjátszott formát összes kötelező zengéseivel éppen e zengésekben újjá tenni. (Ahogyan Bartók kezel egy népdalt.) Lehet, hogy mások kárára vagyok elfogult Magával szemben, de az nem lehetséges, hogy abban tévedjek: mik azok az „örök virágok”, amelyek néha egy elcsúsztatott jambusból szökkennek fel.

Rozsda Endre: Időtlen, artportal.hu

Rozsda Endre: Időtlen, artportal.hu

Az ilyen elfogultság és féltékenykedés, akárcsak a célzások Racine Bérénice-ének vagy Vajda János Mont Blanc-jának felhasználásával: mintha száz év előtt a „komoly szándékot” jelentő második négyes bejegyzését kérné a táncrendembe… Nyíltabban fogalmaz, mikor, már özvegy koromban, itthoni találkozást készít elő. (Én sosem hívtam.) Ez pár év óta egyetlen halaszthatatlan teendőm, írja. Pesten semmi mással nem akarok foglalkozni, mint Magával. Ez az „alapeszme” és a végső cél. Hiába, az utazás addig akadályoztatódik, míg ’79-ben már arról kap ok értesítést, hogy barátom Barbadosban, ahol egyre súlyosbodó asztmája és tüdőtágulása miatt gyógykezelték, váratlanul meghalt. A tenger színén élettelenül lebegve találtak rá.
csak produkció
Versben nem gyászoltam meg. Volt özvegye, aki elsirassa. De múlhatatlan a hálám azért, amit neki köszönhetek. Noha úgy vélte, hogy alapjában véve fütyülök az ő „vegyes elukubrációira”, mivel egy Kazinczy–Kisfaludy levélváltásról szóló versben ezt írtam a költők nevében: Mi javíthatatlanok, / kik másra hallgatni úgysem tudunk, / csupán a benti szent bohócra, / ahogy cintányérját / ő üti / össze! De hiszen a bohócnak ő is súgott, az „edző”! Méghozzá nemcsak Euterpe, de Erósz tartományaiból is. És nem tartozott-e ő maga is a bohóc keze alá? Nem ezt vallja-e meg így:…nyilván a Maga hatása ébresztett rá, hogy Szerelem és Halál (= halhatatlanság, Isten) – így nagybetűvel írt – tematikája nélkül a költészet mindig egy kicsit csak produkció marad. A Valéry emlegette „trükk” csupán akkor hatékony, ha funkcionális, a költészet funkciója pedig Sappho óta mindörökre, mint a Maga verseiben, ennek a tematikának a „kifejezése”.

A „kifejezés” szó macskakörmözése arra utal, hogy megint csak alulfogalmazódott a különös verbe poétique. A rafinált gól avagy cintányér-csinn, mellyel bizony a teremtmény-bohóc rezgeti-játszatja tovább a Kezdetben-vala Ige teremtés-kondítását! Életről életre, sorsról sorsra, ki-ki a maga történetével egyenest a teremtő két folytatva, egészen a vakító mindenség-csattanóig, melyben teremtővé kupálódik a teremtmény is. A bohóc, aki a végtelen időkön át, valahány élete bármely mesterségével, ugyanezt a poént készíti elő. Mert célzatos történet mindannyiunké, kinek-kinek a világhossziglan előresorjázó „makrobiográfiája”, akárcsak annak külön-külön fejezetei, a születéstől halálig ívelgető „mikroéletrajzaink”.

Amilyenek során az esztergomi fénykép Eszterkéjéből 74 esztendős matrónává vénülten, megtámadott két gazember a lépcsőházban. s habár kézitáskámat önként odaadtam, leütöttek. Combcsont- és válltörést, valamint szívinfarktust szenvedtem. Éjfélkor operáltak, másnap már a rémségek elmúltát követő megkönnyebbüléssel fogadtam látogatóimat. Hogy mégis mi történt velem, anélkül, hogy gondolatban rágódtam volna rajta, harmadnapra az idegrendszerem kezdte kapiskálni, felmondva érdeklődésemet a nekem legfontosabb dolgok, sőt személyek iránt is. Még a létfenntartás alap ösztöne sem akart működni bennem: ételtől-italtól életveszélyesen irtóztam. Bő negyedévig kezeltek három kórházban, míg mankókkal, 38 kilósan újból megtanulhattam járni. Válságos állapotomból az orvosi szakértelem meg a hozzám tartozók szeretete kimentett tehát, a súlyos depresszió azonban továbbra is sötéten sugallta: az emberek szeretnek ugyan, de Isten elhagyott. A nagyvonalú Teremtő nem bíbelődik piszlicsáré gondviselésemmel. Vagy éppen, szadomazochisztikus mindenség-építése érdekében szándékosan kínoz, ahogy szerencsétlen kiválasztottjait szokta, kegyes próbatétel végett. Miért? Minek? Világnézetem, vallásom megalázó csődje: a számomra eddig logikus koncepció, amint saját bőrömre megy, kegyetlenül érthetetlen.

Rozsda Endre: A Jeep sosem volt itt, kalmanmaklary.com

Rozsda Endre: A Jeep sosem volt itt, kalmanmaklary.com

És egyszercsak: Bölcs belátás / bízni abban, kit nem értünk, Ádáz – mondja anyám, világosan, az értelmezős-versolvasós hangján. És: Égi gazda, bosszú, megbocsátás, / s úgy nem értem, mint te engem Ádáz!
kopottas-szimpla bölcselkedés
A felolvasásban annak idején csak a kiskutya huncutságai tetszettek, ám később, rendes Babits-olvasóvá érlelődve sem került kedvenceim közé az Ádáz-vers, mivel szerintem kopottas-szimpla bölcselkedésével nem ért föl a bravúrdarabokhoz. Most mégis ez a szöveg bukkant ki a feledésből, úgy, ahogy először hallottam. A psziché önvédelmi káprázata? Vagy racionális anyacsoda a síron túlról? Így is, úgy is a költészet fortélya bűvölte elő a vigaszt.

A bölcs belátásét, amely azonban, ha következetesen veszem komolyan, tőlem is követeli a megbocsátást. S a távolban elvont-vértelenül vérengző, akár világméretű gyilkosságokkal ellenünk vétkezőket imáimban mindig őszintén fel is mentettem eddig. A személyesen ellenem vétkezők rám támadása óta azonban állandóan hazudok a miatyánkban. Mivel egyre dühösebb vagyok a két gonosztevőre s még csak nem is igyekszem leküzdeni a haragomat.

Bill Cody megbocsátott – olvasom jegyzeteimet Szergej O. Prokofjev ’90-ben tartott előadásából, melyet George Ritchie idézeteivel illusztrált. Ritchie dr. a wuppertali náci koncentrációs tábort ’45-ben felszabadító amerikai csapat orvosaként találkozott Wild Billel, akit „vadnyugati” bajusza miatt hívtak így a katonák a számukra kiejthetetlen lengyel neve helyett. Bill volt a tábor lelke, a bunkerek élőhalottait testileg-lelkileg istápoló társ. Ritchie megtudta tőle, hogy Varsóban a németek a szeme láttára gépfegyverezték le feleségét és öt gyermeküket. Őt könyörgése ellenére életben hagyták és munkára vitték. „El kellett döntenem: átadhatom-e lelkemet a gyilkosok, a legközelebbi szeretteimet lemészárolók iránti gyűlöletnek. Ügyvédként valaha láttam, mivé teszi az embert bosszúvágya, gyűlölete. Úgy döntöttem hát, hogy ezentúl mindenkit szeretni fogok.”

Lágy akcentussal, mint Claudia Chauchat Mann varázshegyén a „mahnschlich”-t, elnyújtott e-vel az eemberi-t, ejti a német szót az ifjú Prokofjev, az orosz zeneszerző unokája. Tisztaságot, naivitáson, szónokiasságon felül meggyőzőt áraszt a szép fiatal férfi beszéde. Először fordul elő, hogy felnézek valakire, aki a fiammal egyidős. Akkor 36 éves, én meg 70 esztendősen jegyzem diákos hévvel a szavait: Simon Wiesenthalnak a láger kórházában, ahol kényszermunkásként dolgozott, eldadogta egy haldokló SS katona, hogy 21 évesen részt vett egy tömeggyilkosságban. Rágyújtották a házakat a zsidókra, s most, hogy ő is összeégve fekszik itt, szörnyű kínjainál is szörnyűbb a lelkifurdalása. Halála küszöbén esedezik Wiesenthal bocsánatáért. Wiesenthal némán fordul ki a kórteremből. A háború után életét a nácik felkutatására és megbüntetésére – sosem bosszú, hanem csakis törvény általira – teszi fel. Afelől azonban, vajon a haldoklónak, akinek arcát sem látta a kiütésektől, csupán esdeklését hallotta, nem kellett-e volna mégis megbocsátania, bizonytalan maradt. Annyira, hogy erről szóló könyvéhez kérdést mellékelt, erkölcsileg mérvadónak tekintett személyiségektől kérve véleményt: helyesen járt-e el. Számos ország újságjaiban folyt erről hetekig a vita, és végül eldöntetlen maradt. Wiesenthal egy norvég parasztasszony válaszát találta legjobbnak: „Azt kellett volna mondania, imádkozzék Istenhez bocsánatért, és Isten majd megbocsát.”

Rozsda Endre: Tegnapelőttartportal.hu

Rozsda Endre: Tegnapelőtt, artportal.hu

Körülöttem sokan jegyzetelik, ’90-ben még mindig a holocaust túlélésének bűntudatától szenvedők, „Szergej Olegovics galambocskám” feloldozó szavait. Legbuzgóbban szárnyal a papíron az az ismerősöm, akinek fele családját Hitlerék irtották ki, a maradékot Sztálinék. Most boldog szegény, hogy akkora bazi nagy keresztény lehet, aki a többiek kinyíratása fölötti napirendre téréssel egyenest kozmikus hasznot hajt, főleg ha meg is bocsát az ELLENÜK vétkezőknek!
visszatérnek önként
Wiesenthal viszont anélkül, hogy sejtette volna, ugyancsak hajtott kozmikus hasznot azzal, hogy mindenáron törvényes büntetést szerzett a bűnösöknek, akiknek ekként kevesebb marad a rovásukon a következő életükre. Így tartják legalább is az indiai vallások, melyek engedelmével például a börtönből aratásra hazamehetnek az életfogytiglanra ítélt rabok is, hiszen úgyis visszatérnek önként, mert jobb nekik már ebben az életben – törleszteniük az újratestesüléskor bekövetkező bűnhődésből. Csupán az öngyilkosság miatt elítéltek maradnak állandóan megvasalva zárkájukban. Ők ugyanis nem jönnének vissza; sőt, újból öngyilkosok lennének, minthogy bizonyítottan nem hisznek a karma – reinkarnációs sorsfolyamataink – teljesítendő törvényében. Ezt Popper Péter még a 70-es években is tapasztalta Indiában.

Aki pedig antropozófus módjára hiszi a karmát, Sz. O. Prokofjev, most azt tárja elénk, hogyan lehetne kiszabadulni egyenest a bűnhődési kötelezettségekből. Amelyek a sorsaink kiélését szervező transzcendens hatalmakat is súlyos an megterhelik, hiszen minden erőfeszítésükre szükség van, hogy valahány reinkarnációnkban megrendezzék alkalmainkat a jóvátételre: találkozást mindazokkal, akikkel elszámolnivalónk van. Ám ha elszámolás helyett megbocsát az, aki ellen vétkeztek, akkor a világ-energiák, melyek odáig a „kiegyenlítés” feltételeinek összehozásán dolgoztak, felszabadulnak! És megkezdhetik következő munkájukat: előkészítését az új égnek és új földnek, ahol János Jelenése szerint a halál nem lesz többé.

A megbocsátás kozmikus„ügyintézése” már eleve is tárgyiasan „hasznos”. Az ezoterikus indokolás értelmében ugyanis a megbocsátás: morális lélegzés, minthogy a bosszúvágy legyőzésével így jóra váltjuk a gonoszt, amiként a növény cseréli, éjszakai lélegzésével, életadó oxigénre az ártalmas szén-dioxidot. A növényi légzés e „megváltástana” a korántsem okkultista Nemes Nagy Ágnes versében is megjelenik: Csak a növény a tiszta egyedül, / Nem ismer kategóriát. / S a bűnös szén-dioxidot / éjszaka mégis ő cseréli át. / Tisztán ragyog reggel az égi sátor / a tölgyek néma megváltástanától.

Bill Cody a gonoszt jóra cserélésből merítette erejét emberfölötti teljesítményeihez, melyekkel ráadásul még messzi jövendők „égi sátrát” is pucoválgatta. Babits Jónása ellenben épp a gonosz jóra fordítását nehezményezi. Akárcsak a Bibliában, haragszik, amiért Isten megbocsát Ninivének, lejáratva így a fenyegetéssel megbízott prófétát. Aki lám nemhiába ódzkodott küldetésétől: Mert te vagy, aki fordít rosszat jóra, / minden gonosznak elváltoztatója! Az Úr elmagyarázza, hogy azért könyörül meg Ninivén, mert sok ott a csupán tudatlansága miatt tévelygő s bűneit már is bánó ember. És barom is sok van! fejezi be Isten a mondókáját, s ezzel van vége a Jónás könyvének.

A Bibliában. Babits ezt a befejezést azonban gyökeresen megváltoztatja. Nyilvánvalóan azért, mert az emberen megkönyörülő Isten irgalmának erkölcsi fortissimója után lehetetlen a szövegbe az eredetiből beemelni, hogy kár lenne ám az értékes állatállományért is! A barom tehát nem beemeltetik, hanem „elemeltetik”, kontemplatív művészi képpé: A szörnyű város, mint zihálva roppant / eleven állat nyúlt el a homokban.

Rozsda Endre: Herkules barlangjai, artportal.hu

Rozsda Endre: Herkules barlangjai, artportal.hu

Csakhogy a barom nem az anyagi érvelés tromfja itt, hanem nagyon is az erkölcsi felsőfoké. Hogy tudniillik Ninive pusztulásával nemcsak az ostobán megtévedt emberek bűnhődnének, de a teljesen ártatlan teremtmények is! Melyekről pedig templomban énekeljük, hogy lelkük van, s el is váratik: minden lelkes állat / dicsérje az urat! S hogy az Úr bizony az ő kedvükért is irgalmaz Ninivének, ezt nyomatékolja válaszának, sőt a fejezetnek végén így: és barom is sok van! Miért siklik el a költő figyelme éppen e csúcs fölött? Éppen Babitsé, aki ismerte Ádáz kutya föltétlen bizalmát a gazda iránt. Tudta, hogy az állat egyetlen menedéke a gazda, akihez mindenhonnan visszavezeti a szimat: hívebben, mint bennünket a látás, / minden ösvény ide vezet, Ádáz!

Vezetné, igen, a Pest környéki házból is, ahová elajándékozták Ildikó érkezésekor, mert a háziorvos tiltotta az állat jelenlétét a csecsemő közelében. Babitsné csak röviddel a halála előtt vallotta meg barátnőjének, Koháry Saroltának: Ádáz a kertes házból hamarosan megszökött, hogy visszamenjen” hozzájuk, s útközben egy autó elgázolta. Sírt Ilonka, miközben ezt elmondta, annyira bántotta a lelkifurdalás.

Babitsot meg annyira, hogy túlságosan fájt észrevennie: az égi Gazda bezzeg megszánta az ártatlan állatokat! Bizonyos, hogy szegény kis Ádáz azért változik a megmenekült város képében behemót ELEVEN állattá, mert tragikus vesztét nem tudja megbocsátani magának a földi gazda.
szűkszavú közlés
Aki közben mégis bizakodik valamennyi bűnünk feloldozásában. Hiszen a bibliai szűkszavú közlést, mely szerint Isten, látva a niniveiek megtérését, megbáná azt a gonoszt, melyről mondá, hogy végrehajtja rajtok, és nem hajtá végre, a vers továbbkomponálja olyan távlatok felé, ahol már nemcsak vezekelünk, de bűneinket jóvá is tesszük. Ehhez persze nem elég Jónás bűnbánatra rendelt 40 napja, Babits Istene így szól tehát: Van időm, én várhatok. És: negyven nap, negyven év, vagy ezerannyi / az én szájamban ugyanazt jelenti.

Az ifjú Prokofjev az idők végtelenjét nem is számokkal érzékelteti, hanem új és új életeink sorával, melyek utóbb újonnan s újonnan keletkező Földgolyókon, más-más létfeltételekben következnek egymásra. Mindaddig, amíg minden gonoszt jóra fordítva végleg átcseréljük világ-szén-dioxidja magunkat a világ „élenyévé”. Igaz, újra testesüléseink menetelése odáig nem katonás, inkább botlós-bukós-visszaesős. Most éppen például botolhatok azon is, hogy nem bocsátom meg a két gazfickó piti vétkezését ellenem, sőt Bill Codytól meg zokon veszem, hogy képes volt megkedvelni családja kiirtóit, vagyis az ellenük vétkezőknek bocsátott meg, esetleg – tudat alatt – saját idegei védelméül…

Ám miközben ily sandán ellenkedem választott prófétáim szavával, az mégis, mint Jónásé a ninivei szívekben, az enyémben is pislog, mint a tűz, mely titkon kigyulladt. Remélhetem hát, hogy az Úr, Aki a költő szerint ezt gondolja: Előttem szolgáim, a századok / fujják szikrámat, míg láng lesz belőle, talán nekem is esélyt ad „minden gonosznak” jóra fordítására a századok folyamán. Mint mindnyájunknak a teremtmények e csapatában, amellyel a laikus logosz magasztos trükkje továbbteremtheti a világot. Zárt számú az emberiség-csapat, hiszen nem lenne sem koncepciója, sem felelőssége, ha nem mindig ugyanazon szereplők váltogatnók magunkat az eónokon át, évezredes távokban új és új forgatókönyvek szerint ütközve, simulva, félrecsúszva, kiigazodva. A „makrobiográfia” végéig ugyanúgy, mint akár a jelenlegi „mikro”-ban, amely maga is mintha csupa reinkarnáció lenne, annyiféle sorsunkat számlálhatjuk benne, annyi különböző testben csecsemőkorunktól vénségünkig, s hány lelkünkkel csak e sóhajtásnyi életben!

S hogy mindezekhez: a Teremtés rejtélyes céljához mi közöm? A „mindenségi felvég”, ha föl-fölfénylik is, elsötétül a szem elől. De ahol kiakad / az emberi szemszögből szeliden: / a szörnyű, / az érthetetlen, / szakadt / fénylés-sötétlés megtart engem. / Ha verdesek-szállok, ha nem, / helyem van, rezzenéstelen.

felső kép | Rozsda Endre: Káprázat, artportal.hu