Vidor Miklós

1944. JÚNIUS 6.

Az invázió ötvenedik évfordulójára [1994 augusztus]

1944. JÚNIUS 6.

Ma is előttem az a régi háborús plakát. 1944 májusában, Budapest utcáin találkoztam vele. A West Wall — az Atlanti Fal — csupa-szöglet betonmellvédjén Wehrmacht-egyenruhás, rohamsisakos, halálfejű alak, csontujjai közt iszonyú méretű kaszát lóbál az előtérben hullámzó tenger felé. A kép aljában a jelmondat: „Jöhet az invázió!”

Csak bámultam ezt az agyrémet. Huszonegyedik évemet még civilben töltöttem be, és kilelt a hideg az uniformistól. Pedig közeledett hozzánk a front.

S most nyugaton is eljött az idő, hogy a szövetségesek döntésre vigyék a háborút. Mintha a történelem dramaturgiája jelölte volna ki a csúcspontot s a helyszínt is.

Épp négy évvel korábban, 1940 május—júniusában játszódott le az a fölvonás, melynek törvényszerű megismétlődésére kerül sor, csak most fordított irányból és ellenkező céllal.
erkölcsi győzelem
A franciák összeomlásuk óta várják a föltámadást. És a britek sem felejtették el a dunkerque-i katonai vereséget, melyet csak a hátország, a flotta, a halászbárkák és magánhajócskák elszántsága avatott erkölcsi győzelemmé, mikor hazamentették a fövenypartról a harmadmilliónyi expedíciós hadsereget. Anglia magára maradt. Szinte lefegyverezve nézett szembe a győzhetetlennek hirdetett hódítókkal. Csupán a tenger s a Royal Air Force pilótáinak önfeláldozó hősiessége védte meg a Szigetet a többszörös túlsúlyban lévő németek rohamától.

Az volt az első inváziós kísérlet. És kudarcba fulladt. S ha ez a mostani is…?

Hiszen szemközt, a megszállt Hollandián, Belgiumon, Franciaországon át a Vizcayai-öbölig nyúló óriás frontszakaszon jó félmilliós német nyugati hadsereg várja a partraszállókat. A fél világrésznyi terepasztalon húzódó állások az álnyugalom sűrűsödő riadókészültségében. S egy pillanatban megreped a tarthatatlan feszültség, és bekövetkezik az emberi aggyal elképzelhetetlen.

Ez a vihar előtti csend félelmetesebb volt annál a pillanatnál. Hiába a víz alatti aknamezők, szárazföldi akadályok, tankcsapdák, betonbunkerek és álcázott nehézágyúk, mindaddig, míg ki nem derül, hol, mikor és hogyan csap le rájuk az óceánról s a levegőből irányított roham. A teljes partszegélyt bevehetetlen erődlánccá alakítani még olyan kivételes stratégának sem sikerülhet, mint Rommel parancsnokló tábornok. S ha erejét nem akarja szétforgácsolni, hová helyezze el leghatékonyabb hadosztályait?

A vállalkozás bizonytalansági tényezői épp ekkora súllyal nehezedtek az angol- amerikai főparancsnok, Eisenhower és vezérkarának vállára. Egy évvel korábban belefogtak az Overlord (Hűbérúr) fedőnevű hadművelet megtervezésébe. A főkérdésre, hol törjék föl a reteszt, öt-hatféle válasz is kínálkozott, de kettő látszott közöttük a legkedvezőbbnek: a Csatornán át nyíló legrövidebb út s a délebbi, Normandia felé. Végül is az utóbbit választották, igen szerencsésen, mert a német hadvezetés szerint a támadás legvalószínűbb iránya a La Manche volt, s főerejüket oda helyezték.

vidor2_0608

Nem kisebb gond volt a D-nap s a H-óra kijelölése. Figyelembe kellett venniük a dagály-apály törvényét, a hold- és napkeltét, a sziklazátonyok helyét s mindezen túl az előre sosem látható időjárási viszonyok alakulását. Churchill így emlékszik erre:

„Holdhónaponkint csak három napon voltak együtt az összes megkívánt föltételek. Az Eisenhower tábornok tervében szereplő határnap, május 31. után az első ilyen háromnapos időszak június 5., 6. és 7. volt. Június 5-ét választottuk. Ha e három nap bármelyikén kedvezőtlen az időjárás, az egész hadműveletet legalább két héttel el kellett volna halasztanunk, sőt egy egész hónappal, ha ki akartuk volna várni a megfelelő holdállást.”
lidérces rémálom
Cornelius Ryan, amerikai haditudósító 1958-ban kiadott történelmi dokumentumregénye, ,,A leghosszabb nap” az invázió D-day-éről számol be, arról a huszonnégy óráról, mely nemzedékek legendájává vált. Résztvevői a két hadsereg katonáinak tíz- és tízezrei s a normandiai part lakossága. Azon a napon valamennyien a lidérces rémálom s az önmaguk fölé emelő eksztázis végleteit élték át, és sokan lelték halálukat. A nyugati hadszíntér döntő csatája megannyi ember személyes sorsát is eldöntötte.

Az előkészületekről elmondja Ryan, hogy májusban Dél-Anglia egyetlen roppant arzenállá vált. Az erdőkben lőszer-hegyek, a mocsaras síkságon „harckocsik, féllánctalpas járművek, páncélgépkocsik, teherautók, dzsipek… több, mint ötvenezer. A mezőkön tarackok, légvédelmi ágyúk, nagy mennyiségű hadfölszerelés… A raktárakban hatalmas élelmiszer és ruházati készletek, gyógyászati berendezések… A völgyekben majd ezer vadonatúj mozdony és közel húszezer tartály- és teherkocsi.” S aztán a két előre gyártott mesterséges óriás-kikötő, melyekben tízezer tonnás teherhajók is át tudtak rakodni.

Ám június elején az időjárás kedvezőtlenre fordult. Szél, köd, eső rontotta a látási viszonyokat s a légi tevékenységet. A Csatornán semmi mozgás. Rommel megítélése szerint nincs jele, hogy a partraszállás küszöbön állna. így 4-én, vasárnap reggel néhány napos szabadságra hazautazott Ulmba, feleségének 6-i születésnapjára.

Hasonló megfontolásból 6-7-re a Bretagne-beli Rennes-ben térképes hadgyakorlatot terveznek a normandiai német hadosztályok parancsnokai számára. Így épp akkor nem lesznek állomáshelyükön, mikor a valóságban végbemegy majd, aminek elhárítására a főpróbán fölkészítik őket. S egyidejűleg a véderő főparancsnoksága biztonságérzetében kivonja Normandiából vadászrepülő-századait a birodalom védelmére.

vidor3_0608

Végül egy lírai mozzanat. Canaris tengernagy, az elhárítás főnöke jó előre figyelmeztette a normandiai rádiólehallgató csoport vezetőjét egy BBC-jelmondatra: Verlaine ,,Őszi chansonjának első strófája hangzik majd el két részletben. Ezzel értesítik a francia ellenállást a partraszállás megkezdéséről. Az alezredes június 4-én fogja az üzenet első részét, rögtön jelenti a főparancsnokságra, de ott, abban a hiszemben, hogy Rommel úgyis tud róla, nem történik intézkedés. így a normandiai 7. hadsereget nem riadóztatják.

A felelősségtől elgyötört Eisenhower a 4-iki haditanácson az 5-ére tervezett indulást egy nappal elhalasztja. Nem sejthette, milyen sugallatos ösztönnel dönt. A harcoló csapatokat vezénylő Montgomery tábornok véleménye is: — Azt mondom, menjünk.

Június 5-én este tucatnyi brit aknaszedő halad el a francia partok előtt: előőrsei az eddig látott leghatalmasabb flottának.
könyörtelen sorokban
„Mert most már ott szelte a szürke, háborgó vizet a Csatornán a hajóözön, hogy rázúduljon Hitler Európájára. A szabad világ hatalmas ereje és minden dühe elszabadult végre. Jöttek szabályos, könyörtelen sorokban egymás mellett, tíz oszlopban, húsz mérföldnyi szélességben, ötezer mindenféle fajtájú hajó… Kiszámított menetrend szerint haladt a hatalmas armada. Brit kikötőkből futottak ki, majd a Wight-szigettől délre, a gyülekező körzetben találkoztak.”

Normandiához közeledőben az öt kijelölt partszakasz szerint szétváltak a hajóoszlopok. Az amerikai csapatokat az Omaha- és Utah-partra szállították, a brit és kanadai konvoj célja a Sword-, Juno- és Gold-szakasz: valamennyi a Szajna- öbölben, a Cotentin-félsziget és Caen között.

Az indulás fölélénkíti a katonákat. Van, aki tréfál, kártyapartik alakulnak. Más levelet ír, énekel, vagy bizalmas vallomásokat tesz a társának, otthonáról beszél. Akad, aki olvasmányába mélyed. A tábori lelkészek körbejárnak. De a hosszú úton mind többjükön kitör a háborgó vízen a tengeribetegség. Megtelnek a kiosztott zacskók, majd a rohamsisakok. A tűzoltóvödrökből kiöntik a homokot, azok is megtelnek. Elgyötörtén érkeznek partközeibe.

A Szigeten már ugróöltözékben viszik a teherautók a repülőtérre az ejtőernyősöket. Ők indulnak utoljára, hogy elsőnek kerüljenek szembe az ellenséggel. Tisztjeik közt nem egy nyolcvan százalékos emberveszteségre számít. A főparancsnok hosszan néz utánuk, s mikor az utolsó gép elzúg a magasban, könny csillan meg a szemében.

Nemsokára a flotta katonái is meghallják a repülők motorzaját. Sárga fények gyúlnak ki a felhőkön, föllobbannak az üdvözlő morzejelek az égen: három rövid és egy hosszú rajzolja ki a győzelem V betűjét.

Június 6-án, 0 óra 15 perckor ereszkednek le a Cotentin-félszigeten az első önkéntesek, hogy az utánuk érkező vitorlázógépek számára megtisztítsák a terepet és fényjeleikkel megvilágítsák a leszállási zónát. Dandártábornokuk ezzel bocsátja útra őket: — Ha földet értek Normandiában, csak egy barátotok lesz: az Isten.

Odalenn a német légvédelem gyilkos tüze fogadja a csapatokat, jó néhány repülőgépet irányváltoztatásra kényszerítve. Az egységek szétszóródnak, olykor mérföldekre eredeti céljuktól. Sokan folyókba, mocsarakba, háztetőkre hullnak. Mindannyiuk sorsa a vakvéletlen cérnaszálán függ. Vadászkürt hívja az eltévedteket. Van, akit már hiába.

vidor4_0608

Az első sikert az angolok érik el: rajtaütéssel elfoglalják a Caeni-csatorna hídját, majd az Orne folyóét is. Nem így a következő alakulat. Szanaszét értek földet, fölszerelésük összetört vagy másutt hullott le, téves jelzéseket gyújtottak. Sokan odavesztek közülük. A téves helyen ledobott katonákat a szél egy kigyúlt ház lángjai közé sodorja, és saját töltényeiktől robbannak föl.

Egyik faágon fönnakadt ejtőernyős a német járőr közeledtére halottnak tetteti magát, így menekül meg. Másutt két váratlanul összebotló ellenséges csoport, egyszerre föllobbanó életösztönnel, puskalövés nélkül rohan el egymás mellett. Idegek és reflexek működése vagy rövidzárlata a végső pillanatban — megannyi önkénytelen szürrealista rögtönzés. Képtelen helyzetek csapdájába szoruló vagy csoda árán szabaduló emberek magándrámája az egyetemes apokalipszisben. S köröskörül a fegyverropogástól fölvert éjszaka.

Ez riasztja föl álmából Pluskat őrnagyot. — Mi történt? — kiáltja a telefonba. — Valószínűleg bombatámadás. A helyzet nem világos — hangzik a válasz. Majd rövidesen ezredparancsnoka hívja: — Ejtőernyősöket jelentenek a félszigetről. Riadóztassa az embereit, menjenek le azonnal a partra. Lehet, hogy ez a partraszállás.
nem akarják elhinni
Bizonytalan, ellentmondó jelentések a német oldalon. A csapattisztek megzavarodnak. Beléjük rögzült, hogy az invázió csakis Calais körül következhet be, s már nem képesek, nem merik, nem akarják elhinni a normandiai partraszállást. Vagy ez csak elterelő hadművelet? Az egész értékelhetetlen. S a döntésre hivatottak nincsenek itt. A harctérré vált sötétségben a jobb szárnyon az amerikaiak, a balon a britek zúdulnak alá az égből. Tizennyolcezer ember vetette belé magát az ismeretlen, halálos káoszba, és egyszerre szétzilálta a védelem idegközpontját. Röpködnek az üzenetek:

— Ejtőernyős leszállás Caen mellett. — A nyugati parancsnokság szerint nem partraszállásról van szó. — De mi már hajókat is észlelünk. Úgy gondoljuk, ez már az igazi…

Riadóztatják a repülőezredeket. De százhuszonnégy gépet már délután elvezényeltek. Kettő maradt a helyszínen.

Majd: — Téves jelentést kaptunk. Minden rendben.

És éjjel két óra után az izgatott hadosztályparancsnok hangja: — Képzelje csak, ezek partra szálltak…

Az ejtőernyős csapatokhoz megérkeznek az első erősítések. Túloldalt, a Cotentin-félszigeten most szálltak le az amerikai vitorlázógépek. A két hadosztály katonái — a szerencsés 101-esek s a nagy veszteségeket szenvedett 82-esek — egymás után foglalják el az erődítményeket. És hajnali négykor az első fölszabadított francia város, Sainte-Mére-Église fölött leng a csillagos-sávos lobogó.

Mind az öt partszakaszon támadók és védők növekvő emberáldozatával tombol a harc. A gigászi flotta csak húsz kilométernyire jár a parttól. ,,Számukra a H-óra csak reggel fél hétkor érkezik el. Ezt a hajnalt várták mindenütt, de senki oly szorongva, mint a németek. Ekkorra már új, baljós kép bontakozik ki a Rommel s a Rundstedt — nyugati főparancsnok — főhadiszállását elözönlő zűrzavaros jelentésekből.” A tengerészet állomásai hajókat észlelnek, rengeteg hajót a Vire és Orne torkolatánál. Küszöbön a partraszállás, a nagy támadás Normandia ellen.

vidor5_0608

A nyugati főparancsnokság azonnali mozgósítást rendel el a két tartalékba helyezett páncélos hadosztálynál. Csakhogy ezek közvetlenül Hitlernek vannak alárendelve, engedélye nélkül nem vethetők be. Távirat Berchtesgadenba a Führernek. De ő hajnali négykor vette be altatóját — másképp már nem tud aludni —, s a vezetési törzs nem meri fölébreszteni.

A partvédő csapatok várják az erősítést. Pluskat őrnagy bunkerében a forgatható távcsőnél a tengert pásztázza. Még mindig semmi. Már föladni készül. Még egyszer végighalad a horizonton. Az öböl középpontján a látcső hirtelen megáll. A szemhatár varázsütésre hajókkal telik meg. Az őrnagy hitetlenkedve megdermed. Egy világ omlott össze benne… Ebben a pillanatban rádöbben, hogy „Németországnak vége”.

A bunkerekben a riadóztatott egységek. Most már magukra hagyottan néznek szembe a hatalmas csatahajók, cirkálók, rombolók fedezete alatt partközeibe érő csapatszállítókkal. Körülöttük a rohamcsónakok. Mindenütt lázas készülődés. Harsognak a hangszórók: „Harcoljatok, hogy a katonákat partra tehessétek!… Előre, 4. hadosztály!… Valamennyi csónak: indulj!”… És utána: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben…”

Egy fiatal tiszthelyettes áttör a zsúfolt fedélzeten, hogy elbúcsúzzon az ikertestvérétől. — Majd Franciaországban rázunk kezet — feleli az, mosolyogva. Ez a mosoly maradt belőle. Ott látta utoljára.

A fölszereléssel megrakott emberek a mászóhálón kúsznak le a csónakokba. Már itt sok sebesülés történik: összezúzott végtagok, csonttörések; vízbe esettek merülnek el. Túlterhelt bárkák borulnak a tengerbe. A kétéltű harckocsik fölfújható vitorlavászon szoknyája széthasad, a süllyedő járművek a bennszoruló legénység acélkoporsójává válnak. Egyik vezérnaszád aknán robban föl. Holttestek és segítségért kiáltók százai közt vágnak a partnak a rohamcsónakok.

S fölöttük a haditengerészet össztüze zúdul az erődökre. Majd kilencezer bombázó és vadászgép dübörög fönn a magasban: Spitfireek, Thunderboltok, Mustan- gok, Lancasterek és Liberatorok ontják lövedékeiket az ellenséges állásokra. Ez a H-óra nyitánya.

A német ütegek némák. Bevárják, míg a csónakok partközeibe kerülnek, s egyszerre megszólalnak a gépfegyverek, ágyúk és aknavetők.
iszonyú veszteségek
Iszonyú veszteségeket szenvednek a „véres Omahára” támadó amerikaiak. Halomra lőtt bajtársak, lángoló roncsok látványa fogadja reggel 7-kor a második hullámban érkezőket. Béna harckocsik, oldalukra dőlt buldózerek közt heverő, sokkos sebesültek, zűrzavar és káosz poklában lép partra a harmadik hullám. És elakad. A negyedik is. Majd magukhoz térve rájönnek, itt a biztos halál vár rájuk. És előretörnek.

Az Utah-szakaszon kisebb ellenállásba ütköznek a csapatok. Utászaik már megtisztították a terepet, rögtön megindulhatnak. Csak parancsnokaik tudják, hogy rossz helyen tették ki őket. Ez lett a szerencséjük: alig találkoznak ellenséggel. Bár így némi késéssel csatlakozhatnak társaikhoz, mégis ők jártak jól.

A Sword-, Juno- és Gold-part harminc kilométeres sávján az angolok és kanadaiak is gyorsan haladnak, helyi csetepaték árán verekszik át magukat, nyugatra fordulnak. Itt már az ujjongó lakosok fogadják őket, ,,Vive les anglais!” kiáltásokkal.

A csapatok az ország belseje felé özönlenek. Áttörték az Atlanti Falat.

A berchtesgadeni vezéri főhadiszálláson órákon át csengnek a telefonok. Jodl törzsfőnöknek jelentik, hogy a normandiai parancsnokság sürgeti a tartalék páncélos hadosztályok azonnali bevetését. A válasz: — Meg kell várnunk, míg tisztázódik a helyzet. — Párizs melletti állomáshelyén Rundstedt tábornok tombol a dühtől, szidja Hitlert, ahogy ő nevezi: ,,azt a cseh káplárt”. Hasztalan. „Berchtesgaden félkegyelmű látszatvilágában, katonai talpnyalóitól védve, a Führer átaludta az egészet.”

Rommel vezérkari főnöke, Speidel altábornagy abban a hitben van, hogy az erősítést már el is indították. A normandiai hadszíntéren az a hír terjed el, hogy az Omaha-parton a tengerbe szorították a támadókat. Egyszerre mindenkiben magasra csap a bizakodás. Csak épp nincs, aki megmondaná, elterelő akcióval vagy támadással állnak-e szemben, és hol keressék a súlypontját. Pedig a fronton akármelyik közlegénytől megtudhatták volna.

A partvidék franciái szorongó reménykedéssel lesik a harci cselekményeket. Érzik, hamarosan szabadok lesznek. Nem egy közülük a helyi ellenállás tagja. Egy fiatal lány két eltévedt angol ejtőernyőst vezet biztos helyre. De a caeni börtönben a pánikba eső Gestapo kilencvenkét túszt lemészárol.

vidor6_0608

Angliában délelőtt fél tíz van. Eisenhower egész éjjel plymouthi lakókocsijában virrasztva várja a jelentéseket. Előtte két előre elkészített kommüniké. Egyik balsiker esetére: a hadsereg bátran küzdött, a kudarcért egyedül ő a felelős. De most a másikat adja át sajtótisztjének. Ez hangzik el. Lakonikus tömörséggel adja hírül a világnak, hogy ,,reggel a szövetséges haderők megkezdték a partraszállást Franciaországban.” Hangszórók szólnak a hadiüzemekben. Férfiak és nők állnak föl a munkapadok mellől, eléneklik a himnuszt.

Az Egyesült Államokban hajnali fél négykor tudják meg a hírt a keleti parton. Kinyitják a templomokat, zúgnak a harangok. Idős szülők, fiatal nők imádkoznak Georgiában, Philadelphiában, Virginiában a túlsó féltekén harcoló fiuk, férjük, bátyjuk életéért.
szörnyű feszültség
A berlini rádió reggel fél héttől új meg új részleteket közöl a szövetséges partraszállásról, de csak a külföldnek szánt rövidhullámú adókon. Rommel otthonában tíz óra után szólal meg a telefon. Vezérkari főnöke, Speidel jelentkezik. Ő pedig, tudomásul véve a történteket, nyugodtan csak ennyit mond: — Milyen ostoba voltam! — De felesége látja, ,,a hívás teljesen megváltoztatta, szörnyű feszültség látszott az arcán.” Igen, azonnal megérezte, elérkezett ,,a leghosszabb nap”, melyen eldől Németország sorsa, ahogy előre megjósolta. Háromszor is beszél telefonon segédtisztjével, aztán megadja a végső időpontot: — 1 órakor indulunk Freudenstadtból.

Az invázió mind szélesebb fronton bontakozik ki. Az Utah- s a baljós Omaha-szakasz hídfőjéből, ahol 2500 főnyi volt az emberveszteség, most már áradnak a fölszabadítok. S a brit-oldalon dudaszó jelzi a Orne és a Caeni-csatorna hídján az első győzelmet arató, szorongatott kis egységnek, hogy befutottak a fölszabadítók.

Caentól északra egy német harckocsi-oszlop elkeseredett ellentámadásba lendül, de negyedóra alatt összeomlik az akció.

Rommel autója közeledik a La Roche-Guyon-i főhadiszálláshoz. Az utolsó, Reims-ben kapott hírek lesújtok. — Az én baráti ellenfelem, Montgomery! — sóhajt föl. Majd némi szünet után: — Tudja, Lang, ha én lennék a szövetséges erők főparancsnoka, tizennégy nap alatt be tudnám fejezni a háborút.

Majd megérkezve, értesülve a páncélosok kudarcba fúlt rohamáról, aludni küldi segédtisztjét, elindul irodája felé, s csöndesen behúzza maga után az ajtót.

Június 6-án éjfélkor letelt a tengeren, levegőben és szárazföldön indított óriáshadművelet első huszonnégy órája.

Ezen a napon a partra szálló hadsereg mintegy tízezer halott, sebesült és eltűnt katonája árán vetette meg lábát Normandiában, majd tovább harcolva, a kontinens nyugati felén tönkrezúzta a Harmadik Birodalom rémuralmát. Mindezt följegyezték az annalesek.

S tudjuk azt is, ami utána történt.

kép | wikipedia.org