A szerk.

KARÁCSONYI MESÉK

KARÁCSONYI MESÉK

Esti mese

2010-ben jelentek meg első verseim a Ligetben. Miért akkor, miért nem előbb? Bonyolult és egyszerű is a válasz. Akkor találtunk közös hangot a párbeszédre, ami főként az én költői előéletemre lenne visszavezethető. Nem akarok semmit a múlttal magyarázni. Azóta töretlenül, egyre inkább otthon érzem magam ebben a kapcsolatban. Kerülve a pátosz árnyékát is, úgy gondolom jó úton, jó irányban mentem.

A liget gyerekkorom óta valami rejtélyeset, valami szépet jelentett. Akkori oázisom a vitézlászlós Népliget volt. A Városliget a felvonulásoké, az ingyen kapott színes léggömböké. Kemény Henrik mesehősét is idézve; Hős utcai szegénylegényként vágtam a világnak, s bár az út, a gúnya változott, a sok próba megviselte hordozóját, az Igazság, a Szépség keresésének vágya legyőzhetetlen maradt.

Adventidő. Elveszett vajon a várakozás gyönyörűsége, izgalma? Bár lenne jó válaszom. Vitéz László, léggömbök, szaloncukor. Mennyi kincset kaptam, s ha kinyitom – ahogy Apám mondta – tarisnyámat, bizony úgy hiszem, mára én vagyok a Hős utcai Gazdag ember.

Nagyon szépen köszönöm ezt az estét, szeretetet az egész Ligetnek.

Birtalan Ferenc

Birtalan Ferenc és Varga Zoltán Zsolt

Birtalan Ferenc és Varga Zoltán Zsolt

Rózsasándor karácsonya

Egyszer volt karácsony a Szeged-környéki pusztán. Legalábbis Rózsasándornak egyszer volt benne része. Mint oly sokszor, ezúttal is Pandúrsándor meg a fogdmegjei elől menekült, édes egykomájával, Panzasándorral egy nyeregben, mivel az egyik lovukat meglovasította valami széllelbélelt kamasz a kidőlt-bedőlt falú alsótanyai korcsma elől.

− Jól indul ez a karácsony − dörmögte az orra alá az érdemes, nemes betyár, azzal hirtelen bevágott egy csalitos ligetbe, amely a végtelen pusztát határolta. Szélnél sebesebben kerülgették a fatörzseket, úgy cikáztak, akár villám az augusztusi égbolton. Az üldöző csapat hol itt látott egy hátat, hol amott egy lónak a farát, egyszer szarvasagancs suhant el mellettük, másszor vaddisznók csörtettek elő a bozótból, majd fölborították a pandúrnépet. Kénytelen-kelletlen föl is adták a hajszát csakhamar, és orrlógatva visszaporoszkáltak a szegedi kaszárnyába.

− Mire jó a fekete karácsony – nyögte Panzasándor, leugorván kedvelt urasága mögül, éppen egy takaros sártócsába −, a hóban nehezebb lett volna eltüntetni a nyomokat.

− Itt hóban sem akadnának ránk – nevetett Rózsasándor, arcáról törölgetve a ráfröccsent sarat. Ő is leszállt a hátasról, s kantárszáron vezetve az állatot, a liget benseje felé vette az irányt. Panzasándor nem kérdezősködött, követte derekasan. Különös érzése támadt. Mintha vigyázó tekintetetek kísérték volna, a faágakon pihenő mókusok félelem nélkül figyelték, miként battyognak alattuk, jobbról és balról egy-egy megtermett borz adott nekik díszkíséretet. Rózsasándor úgy tett, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga volna, ezért aztán kenyeres komája is véka alá rejtette csodálkozását. Úgy tíz percig gyalogoltak, míg olyan sűrű bozót nem állta útjukat, hogy hátra kellett hőkölniük.

− Miaffene – dünnyögte Panzasándor, ám Rózsasándor már meg is találta a csaliton a rést, s el is tűnt benne, még a lovat is maga után rángatta; Panzasándor igyekezett tartani a lépést.

Csinos kis rétre jutottak, a rét közepén takaros épület emelkedett. Rózsasándor kikötötte a lovat a házikó elé, a tornácra hágott, bekopogtatott. Aki zörget, annak megnyittatik, gondolta magában Panzasándor, s az ajtó valóban föl is tárult nyomban. Szépséges leányka jelent meg a nyílásban, nagy, barna szeméből olyan melegség sugárzott, hogy az érdemes, nemes betyárok hidegtől és lóháton törődéstől gémberedett tagjai legott fölmelegedtek.

– Adjon Isten, virágszálam – köszönt kedélyesen Rózsasándor.

– Fogadjisten, Rózsasándor – mosolyodott el a leány, s máris tessékelte befelé a látogatókat.

A házikó egyetlen, meglehetős helyiségből állt, pontosan a közepén kemence duruzsolt. A kemence padkáján kövér kandúr szunyókált. A fal mellett szépen pingált lócán gyönyörű, hímzett párnák hevertek. A kemence előtt ízlésesen terített asztal és négy szék hívogatta az érkezőket, a hófehér abroszon négy hófehér tányér.

– Tegyék csak le a subáikat – mutatott a lány a lócára. – Épp a karácsonyi estebédhez készülődünk. Halat eszünk, amint illik.

– Tartsatok velünk – zendült föl egy mély hang a kemence mögül, majd a következő pillanatban a gazdája is előbukkant: barázdált ábrázatú öregember, haja két varkocsba fonva ereszkedett még mindig széles vállára.

– Kedves barátom! – tárta ölelésre a karját Rózsasándor. – Idejét sem tudom, mikor láttalak utoljára!

A fonott hajú férfiú és az érdemes, nemes betyár összeölelkeztek. Panzasándor értetlenül meresztgette a szemét.

– Vendéget várnak – motyogta a lánynak a terített asztalra bökve. – Attól tartok, zavarunk.

– Vendéget bizony – nevetett a lány. – Nem másokat, mint Rózsasándort és elválaszthatatlan barátját, Panzasándort!

– Márpedig azok mi volnánk – dünnyögte a köpcös betyár némiképp megnyugodva, jóllehet egyre kevésbé értette, mibe és hová csöppent. Tűnődni azonban nem maradt ideje, mert íziben körbeülték az asztalt, a lány elébük tette a halászleves tálat, a merőkanalat Rózsasándor felé fordította, aki szemmel láthatóan igen otthonosan érezte magát, nem furcsállott ő semmit az égegyadtavilágon.

– Már elnézést… – szólalt meg Panzasándor félénken.

– Nem, Rózsasándor uram nem szólt előre – vágott közbe a lány.

– Akkor honnan tudták, hogy ide űznek bennünket a pandúrok? – fakadt ki Panzasándor.

A másik három csak titokzatosan mosolygott. A ház ura rövid imát mondott, azzal nekiláttak a vacsorának. Panzasándor zavartan pillogott, kezdte kapizsgálni, hogy varázslattal akadt dolga, ám a bendője korgása arra figyelmeztette, mással is foglalkozhat, nem csak azzal, amit megmagyarázni úgyis képtelen. Jóízűen ettek, eddegéltek.

Miután befejezték, a betyárok megtömték pipájukat, rágyújtottak, a lány leszedte az asztalt, vendéglátójuk pedig eltűnt pár percre a kemence mögött, s mikor újra fölbukkant, mindkét kezében egy-egy dobozt tartott. Ünnepélyesen a vendégei elé helyezte őket.

– Boldog karácsonyt! – nevetett rájuk a lány.

Az érdemes, nemes betyárok megilletődve hümmögtek, bontogatták a csomagjaikat. Panzasándoréból szemet gyönyörködtető faragvány került elő: hórihorgas, szokatlan öltözékű alakot ábrázolt, aki rozzant gebén ül, s vaskos petrencés rúdját maga után húzza a képzeletbeli porban.

– Szakasztott, mint az álmaimban – álmélkodott Panzasándor.

– Magam faragtam – somolygott a fonott hajú öreg.

Időközben Rózsasándor is kinyitotta a csomagját. Rámás kép lapult benne, amit fotográfiának neveznek a városi népek. Hetyke bajuszú, parasztgúnya-szerű öltözetbe bújt legényt ábrázolt, összevont szemöldöke alól szúrós tekintettel meredt a világba. A kép aljára azt nyomtatták nagy, kövér betűkkel, hogy „Rózsa Sándor szerepében Oszter Sándor”.

– Nocsak – grimaszolt Rózsasándor. Ezen most ő maga is meglepődött.

– Mi lenne ez? – kérdezte.

– Játék – válaszolt az öreg. − Csak egy tréfa, semmi több. Itt, a liget köldökén végképp minden lehetséges. Múlt, jelen, jövő egyre megy.

A leány gyertyákat hozott, azok lángjánál beszélgettek hajnalig. Panzasándor az ajándékát szorongatta, a szeme időről időre könnybe lábadt. Sosem kapott még semmit karácsonykor, nem is gondolta, hogy ilyen kellemes, bizsergető érzéssel töltheti el az embert az efféle figyelmesség. S noha sem azt nem értette, miként várhatták őket ebben a házikóban, sem azt, honnan tudhatott bárki az ő álmainak csenevész szereplőjéről, azt pedig végképp nem, mi a csoda lehet, amivel kedvelt uraságát lepték meg, azért átadta magát a kellemes érzésnek, ami eltöltötte tetőtől talpig, s ami, úgy látta, kedvelt urasága, az érdemes, nemes Rózsasándor lelkébe is beköltözött.

Bene Zoltán

fotó | László Emma Sára

Varga Zoltán Zsolt: Rózsasándor és bodza