„VALAMI FONTOSAT AKARTAM MONDANI”

Amikor a végsőkig nyugodt, a lecsavart indulatoktól elpuhult – vagy a puhaság és valami lelki renyheség miatt kiegyensúlyozott? – Ragin doktor Marcus Aureliusra meg a sztoikus bölcsekre hivatkozik, a 6-os számú kórterembe zárt Gromov, ez a tanult és érzékeny paranoiás fiatalember kivételesen nem őrjöng, nem káromkodik, nem küldi el az orvost a fészkes fenébe, de keményen ellene mond: „…én szenvedek, elégedetlen vagyok, és csodálkozom az emberi aljasságon… isten engem forró vérből és idegekből alkotott… A fájdalomra ordítással és könnyel válaszolok, aljasságra felháborodással, ocsmányságra undorral… Minél alacsonyabb rendű a szervezet, annál kevésbé érzékeny, és annál gyengébben reagál az ingerre; minél magasabb rendű, annál fogékonyabb, és annál hevesebben reagál a külső valóságra”. Gromov szenvedélyes tiltakozásában – egy darabig – nyoma sincs a gondolatcsomósodásnak. Vad indulatai nem forgatják fel, nem szippantják be és nem gyúrják masszává, amit az értelem gonddal kimunkált. A sztoikus tanoknak – magyarázza – „csupán annál a kisebbségnél volt sikere, amely életét mindenféle tudomány studírozásával és kóstolgatásával tölti, az emberiség nagy többsége sohasem értette meg. Az a tan – folytatja egyre nekihevültebben, de egyre bámulatosabb körmondatban –, amely azt hirdeti, legyünk közönyösek a gazdagság, az élet élvezetei iránt, vessük meg a szenvedést és a halált, teljességgel érthetetlen az emberiség túlnyomó többsége számára, mivel ez a többség sohasem ismert sem gazdagságot, sem élvezetet; a szenvedést megvetni pedig annyit jelentene számára, mint megvetni magát az életet, mert az ember egész léte abban áll, hogy szenved éhségtől, hidegtől, sérelemtől, veszteségtől, s végül a hamleti halálfélelemtől. Ezek a szenvedések alkotják az egész életet: ezt lehet gyűlölni, terhesnek, nehéznek találni, de megvetni – nem lehet”. Gromov következő, befejezetlen – elakadt – mondata (és mint annyi mást, Szőllősy Klára ezt is pompásan fordítja) híven kottázza a gondolat-kisiklást. Vagyis Csehov nemcsak megnevezi Gromov betegségét, nem csupán elmeséli a kifejlődését és eluralkodását, nemcsak pontos anamnézist ír le – az egyszeriben „megbetegedő” nyelv fejezi ki leginkább a fiatalember betegségének természetét: „így tehát, ismétlem, a sztoikus filozófiának nem lehet jövője, míg, amint tetszik látni, az idők kezdetétől fogva mind a mai napig egyre fokozódik a harc, az érzékenység a fájdalom iránt, az ingerre való válaszolás képessége…” – lvan Dmitrics itt feladja, bosszúsan törölgeti a homlokát, és zavartan motyogja, hogy „Valami fontosat akartam mondani, és most elfelejtettem… Miről is?…”

Efféle kizökkenés persze bárkivel, a legegészségesebb elméjű emberrel is megesik – de nem így! A nyelv „elvesztése” itt drasztikusabb, mert az átvezető-megbicsakló mondat előtt olyan gyönyörűséges, a beszélt nyelvet felülmúló költői szónoklat hangzik el. A kettő között szédítően nagy a távolság, a végletesség szinte abszurd. De hát már ebből az egyetlen jelenettöredékből is nyilvánvaló, hogy Csehovot legesleginkább maga Gromov érdekli, hogy szereplője semminek sem szócsöve (másutt sem, soha!), hogy teremtett figuráit nem használja eszközként – nem, soha; nincs is olyan magasztos eszme, aminek közvetítéséhez érdemes volna embereket, sorsokat – s ezekkel értelemszerűen szenvedést, szétfoszló ábrándot – képzelni. Gromov szárnyaló elmélkedése magával ragadja – nemcsak Ragint, az olvasót is, egy pillanatig észre se venni, mennyire védtelen és sebezhető ez az ember; amit itt mond, nemcsak igaz, fontos, de szívbemarkolóan szép is, pedig épp annyira meddő, mint Ragin szövege. Amikor elfárad, nyelvi klisékhez kapkod: felesleges, időt húzó közbevetései („ismétlem” meg „amint tetszik látni”) üresek, akárcsak az „egyre fokozódó harc”-féle kifejezések (a magyar fordítás bravúrja az „iránt” meg az „ingerre való válaszolás” nyelvi szörnyűsége). A 6-os számú kórterem a hús-vér Gromovval (s a többiekkel: a megháborodott, kéregető Mojszejkával, a paralitikussal, a kíméletlen felügyelővel és majdan Raginnal) így nem jelképes hely – pontosabban nem csak jelképes. Ezért borzongató és röhögséges, amikor Gromov élet-szerelméről szaval, és egyszer csak megvallja: „üldöztetéses tébolyban szenvedek, állandóan a legszörnyűbb félelmek gyötörnek, de vannak pillanatok, amikor elragad az élet szomjúsága, és olyankor attól félek, hogy megőrülök!”
savanyúkáposzta-leves
Gromov bizonyára rengetegszer végigmondta magában az orvosnak előadott sztoicizmus-kritikát (egyfajta kultúrfilozófiai irányzat kritikáját), de fortyogó-forradalmasító nézeteivel együtt is gyötrelmes passzivitásban vergődik, és akárcsak Ragin, kiszolgáltatott a saját tehetetlenségének. Többé-kevésbé közhelynek számít az irodalomtörténészi megjegyzés, hogy Gromov érvelése a tolsztoji tanításokat, mindenekelőtt az erőszakmentesség eszméjét is bírálja. De hát a Ragin tolmácsolta sztoikus világlátásnak mi köze Tolsztojhoz? Tolsztoj aktivitása, teremtőereje, folyamatos ellenállása, hogy belesimuljon a mindenkori szokásrendekbe (munkamániája is Csehovéval rokon) még a felületes hasonlítást is lehetetlenné teszi. Olyannyira, hogy ha a 6-os kórteremben folyó eszmecserét valaki mégis „csak” ideologikusnak tekinti (mondhatni: juszt sem vesz tudomást a jelenet rendkívüli összetettségéről és sűrűségéről, a savanyúkáposzta-leves nagyon is valóságos bűzéről, a törölközőnek is használt köntös mocskosságáról és a filozófiai tanok abszurd-parodisztikus emlegetéséről), be kell látnia, hogy a vita mindenekelőtt a 19. századvég egyik legélesebb összeütközésekre alkalmat adó, s egyben a legdivatosabbá váló szellemtörténeti téziseiről szól, s hogy Ragin álláspontja éppen nem Tolsztojéhoz hasonló – sőt.
A polgári demokrácia elveinek terjedése és a 19. századi forradalmak tapasztalatai okozták (többek között) a kultúr-meghasonlást: csakugyan szükséges-e, hogy rabszolgasorban tartott tömegek munkája biztosítsa a kultúra létezését és a kevesek kultúra-fogyasztását? Csakugyan áthidalhatatlan a szakadék a kivételezettek és a tömegek kultúra-igénye között? Meg hogy akkor miféle kultúra (művészet) az, amelyik elfogadja embermilliók feláldozását? És így tovább. Némiképp sarkítva és ezzel egyszerűsítve is, magamban úgy „személyesítem” meg az egymásnak feszülő nézeteket – persze a dramatizálás, a szereplők tragikus kételye, már-már a másik „oldal”-ra csapódása is erre hajt –, hogy Nietzsche bátran (kihívóan) képviselni merte a legszélsőségesebb esztétikai gondolkodás-módot, s a párizsi kommün után, eliszonyodva a „demokratikus csordaállat”-tól, úgy tartotta: „a teremtőerővel megáldott emberek”-nek igenis ki kell zsákmányolni a tömeget, el kell fogadniuk a sokaság áldozatát, hogy „a létezés és a világ” elnyerhesse „örök igazolását”, vagyis „a legmagasabb rendű egyedek” kultúrát teremtsenek. A másik fajta, Nietzsche által is erkölcsinek nevezett gondolkodás szerint – s ennek Tolsztoj az egyik legkövetkezetesebb képviselője –, a kizsákmányolás nem megbocsátható, illetve a kizsákmányolás különféle ideologizálása nem a kultúrát, legfeljebb a „hamis kultúrát”, mert a hazugság terjedését segíti. „Az a hamis szerep, amelyet társadalmunkban a tudományok és művészetek játszanak – írja 1887-ben Tolsztoj, ugyancsak bátor hevülettel –, onnan ered, hogy az úgynevezett művelt emberek, élükön a tudósokkal és művészekkel, a papokhoz hasonlóan kiváltságos kasztot alkotnak… A kaszt… ránehezedik a tömegekre, mi több, éppen attól fosztja meg őket, amit terjeszteni szándékozott közöttük”. Másutt, máskor meg: „…mi természetesnek tartjuk életformánkat, melynek kényelmét erre kényszerített munkások és cselédek tartják fenn… Még azt is elhisszük, amit a gyerekek mondtak: hiszen senki sem kényszerítette, maga ment inasnak, és ahogyan a tanító mondta: ha valaki nem tartja megalázónak, hogy kivigye utánam az éjjelit, akkor én sem alázom meg őt, s mi úgy véljük, nagyon liberálisak vagyunk, és igazunk van. Holott ez a helyzet annyira idegen az emberi természettől, hogy nem lehetett volna létrehozni, sőt, elképzelni sem, ha nem egy nagyon is konkrét és közismert bajból következnék, amelyet valamennyien ismerünk, bár elhitetjük magunkkal, hogy már régen a múltba merült. Ha rabszolgaság nem volna, akkor semmi effélét nem lehetne kieszelni. Mindez nem csupán a rabszolgaság következménye, hanem maga a rabszolgaság, csak megváltozott formában. Forrása pedig a gyilkosság lehetősége.” Ezért vádolta hamissággal Tolsztoj az ember megalázásán és kizsákmányolásán fennkölten okoskodó, de végül is a saját kiváltságos egzisztenciájukat védelmező művészeket, gondolkodókat. És ezért érezte egész hosszú írói pályája során elégtelennek a írást.

Ami tehát a 6-os kórteremben elhangzik, egyszerre reális – ha mégis van diadala a realizmusnak, akkor ez az! – és jelképes-parodisztikus. A dialogizálók helyzete miatt minden gondolat, a legkiérleltebb, a legszebb körmondatban szárnyaló és az indulat-szabdalta is csak szóeregetés-öblögetés. Gromov klasszikus orosz kérdésére, hogy „mit csináljak?”, Ragin a beletörődést ajánlja. Érvelése már-már hidegen józan: „A maga helyzetében a legjobb volna, ha megszöknék innen. De ez, sajnos, hiábavaló. Visszahozzák… Ha egyszer van börtön és őrültekháza, akkor valakinek ülnie is kell benne” – de nem lesz cinikus, mert egy másféle klasszikus sztereotípiát, a jövő kecsegtető vízióját röpteti fel, ami Gromovot is nyomban elragadja. Most csak látszólag vitatkozik az orvossal, valójában kapva kap a lehetőségen, hogy az inkább neki való jövő-áriát elfújja: „… nevessen ki érte, de felragyog az új élet hajnala, az igazság győzedelmeskedik, és eljön a mi napunk! Én ezt már nem érem meg, előbb megdöglöm, de az ükunokáink megérik. Szívből köszöntőm őket, és örülök, örülök az ő boldogságuknak! Előre!… E rácsok mögül küldöm felétek áldásomat! Éljen az igazság! Boldog vagyok!” A Csehov-színdarabokban – mindegyikben – a szerzői utasítás szerint valakinek el kell énekelni ezt a jövő-áriát (a leginkább kétségbeesett szereplőnek, a legreménytelenebb helyzetben): ez nem hangozhat áttétel nélküli pátosszal, de szatirikusan sem. Az író ugyanis nem próbál összekacsintani az olvasóval maga teremtette szereplője mögött vagy fölött, nem fölényeskedik, nem játssza pöffeszkedőn a mindentudót. Nézi, és látja is sóvárgó, rémisztően korlátozott szereplőjét, de nem érheti be annyival, hogy csak megítélje vagy csak sajnálja.
kín meg tudatosság
A 6-os kórteremben vitázóknak Csehov majdnem egyenlő mértékben juttatott – nemcsak kínt meg tudatosságot (hogy nehezebb legyen viselni a kínt) – személyes élményeiből; a szenvedélyes Gromovnak persze inkább az indulataiból, érzéki benyomásaiból (ahogy a sáros utcán négy fegyveres őr kísér két megbilincselt rabot, és Ivan Dmitricsnek úgy rémlik, hogy „őt is bilincsbe verhetik, és ugyanígy vezethetik a sártengeren át a tömlöcbe”, a fiatalemberen eluralkodó paranoia kiváltó képét Csehov is láthatta, különösen Szahalin után), Raginra ruházta az orvoslást, és jó adagot a saját, nap nap után legyűrendő kételyeiből, például az erőlködések hiábavalóságáról. Amikor a megtébolyodó Gromovhoz kihívják az orvost – ekkor lép Ragin a novellába, és Csehov meg is jegyzi, hogy „alább majd szó lesz róla” –, Andrej Jefimics hideg borogatást és valerián-csöppeket rendel, és azt mondja: „nem illik valakit megakadályozni abban, hogy megtébolyodjék”. De ez az olyannyira hozzátartozó illedelmesség is csak passzivitását és tunyaságát fedi, és csöppet sem segít beilleszkedni a pozíciójával járó társadalmi szerepbe – voltaképp ő is „deviáns”, mint Gromov, s mert közben „bölcs” és jól nevelt (az első megtekintéstől tudja, hogy a kórház „ebben a formájában erkölcstelen, és a legnagyobb mértékben káros”, de önmagát cáfolva azt is, hogy „ha a fizikai és erkölcsi tisztátalanságot kiirtaná az egyik helyen, máshová fészkelné be magát”), a bizonytalankodása, minden „szokatlan” tette valósággal felkínálja, hogy kipenderítsék a normálisak közösségéből. Gromov évek óta lakója a kórteremnek, Ragin egy nappal a bezárása után meghal; neki még annyi védelmet sem ad a beletörődés eszméje, mint Ivan Dmitricsnek a felháborodás – kettejük őrlődése, összetartozása és vitája mégiscsak Beckett Vladimirját és Estragonját előlegezi.

Csehov tartózkodóan, de – orvosként, szociográfusként – „belekeveri” magát a történetbe: „Ha nem félsz, hogy megéget a csalán, menjünk végig a keskeny ösvényen, amely a melléképülethez vezet”, hív a második bekezdésben – nyilván mint olvasót, ráadásul külön-külön szólítva mindannyiunkat. Nem mintha az idegenvezető vagy a tanár oktató hangjával próbálkozna – Gromov bemutatásakor megjegyzi, hogy „Tetszik nekem széles, kiálló pofa-csontú arca”, és Ragin doktorról úgy tudjuk, „nemegyszer bevallotta nekem [mármint Csehovnak – a szót én emelem ki], hogy soha életében nem érzett hivatást az orvosi mesterséghez”. Vagyis a két főszereplő egyszerre személyes, közeli, reflexiókra késztető ismerős és a demonstráció alanya, némiképp absztrahált figura: a létezés komédiáját előadó és szenvedő clown.
komponistaként formálta műveit
Számtalan elemzést olvastam a Csehov-darabok zeneiségéről, csakhogy az elbeszélésekben (és meglehet, most azért érzem, hogy A 6-os számú kórteremben a legdifferenciáltabban, legizgalmasabban, mert éppen A 6-os számú kórteremhez hajolok) ugyanúgy fellelhetők a zenei témák. Talán ha volna kifejezés a hallással képzelhetőre, a hallomásos rekonstrukcióra, értelmesebben és érzékelhetőbben jelezhetném, miért érzem hosszú-hosszú évek óta, hogy Csehov komponistaként formálta műveit. Az oly sokat idézett „dramaturgiai” megjegyzését, hogy ha valamely színdarab elején feltűnik egy pisztoly, annak előbb-utóbb el kell sülnie, nem érdemes szűkös szemlélettel, mondhatni sült-realistaként szajkózni, mert nemcsak pisztolyról, elsősorban nem is tárgyi kellékről van szó. Hanem nyelvhasználatról. A témák, motívumok zenei felvezetéséről, kibontásáról, „összhangzattani” logikáról – s ezzel együtt persze erkölcsről. A tény, hogy Csehov elvezet ebbe a nagyon is konkrét és abszurd-jelképes kórterembe, ahol a nyomor, a brutalitás, voltaképpen a sötétség világítja meg a reménytelenséget, ahogyan a sok okos, érvelő szó leplezi le a szavak végső ürességét – hogy éppen ide, ahol a lehető legvégletesebben és vaskosabban érvényét veszteni látszik az emberiesség teljesítménye, hogy ebben a mélységes mély bugyorban ő a maga konstruálta, szigorú szabályok szerint építkezik, és olyannyira nem teátrális vagy didaktikus, hogy még gyorsan és biztosan érvényesülő „hatásokat” sem alkalmaz, nem, semmi effélét – ez az írói módszer egyben az író erkölcse is. A mű csak önnön szerkezetével-szervezetével állítja, aminek lenni kellene.

Figyelj, mondom magamnak, hány százszor olvastad az elbeszélést, mennyit időztél már ebben a kórteremben, és most mégis úgy meredsz egy-egy fél mondatra, mintha először látnád, úgy hallod, mintha füledet eddig soha el nem érték volna ezek a vissza-visszatérő hangzatok. Hiszen a tizedik részben található a jelenet, mikor Gromov szenvedélyes kritikai tirádájában elakad, és egy mondatnyi klisék felé kapkodás után bevallja: „Valami fontosat akartam mondani, és most elfelejtettem…”, de nézd: a bemutatásakor is ott bujkál a „téma”: „Néha hirtelen megtorpan, és rábámul társaira, olyankor látszik, hogy valami fontosat szeretne mondani, de azután… türelmetlenül megrázza fejét és tovább szaladgál”.

kép | Paul Klee festményei