SÓVÁRGÁS – SZÓTLANUL

Amikor a magát „bárdolatlan alak”-nak nevező Beizmenne bűnügyi tanácsos második nap faggatja Katharina Blumot, minden résztvevő megdöbbenésére sugárzó jókedvvel lát a feladatának, elégedetten dörzsölgeti a kezét, és „valósággal előzékenyen” bánik az asszonnyal, még a korábbi gorombaságokért is elnézést kér, mert — a vak is látja — feltevése, mondhatni gyanúja igazolódását sejti már, szinte markolja a bűnt, vagy legalábbis a cinkosságot kétségtelenül bizonyító tényeket. És amikor olyan nyájasan, hogy mindenki meglepődik, hangosan kiszámolja, részletezi a kihallgatottnak, hogy a viszonylag nagy benzinköltsége, „amely egyébként összhangban van a kilométer-számláló feltűnően nagy számával”, megmagyarázhatatlan, hogy lennie kell tehát az asszony életében valami sötét titoknak, s hogy végre vallja be: „hova autózott olyan gyakran?… És … találkozott-e netalán ilyenkor valakivel vagy többekkel valahol, mégpedig hol?”, Katharina meglepődik, a lelkiismeretes számvetésre „megdöbbenéssel és bámulattal vegyes izgalmat” tanúsít, mintha magával is most tisztázná először, hogy az elmúlt években valóban sokat autózott, hogy csakugyan, és mintha végiggondolná, hogy hol, mikor, merre; a teremben, „miután Beizmenne befejezte a kérdéseit meg a számításait… halotti csönd támadt” — aztán Katharina Blum, Böll legvonzóbb és legjellegzetesebb szereplőinek egyike jegyzőkönyvbe mondja vallomását az autózásról, s nyilvánvaló, hogy a jelenlévők az égvilágon semmit sem értenek ebből a nagy gonddal fogalmazott, az asszony szellemi képességeit, önismeretét egyébként messze meghaladó, Böll-kiszólássá, -kommentárrá emelkedő fejtegetésből, hogy igen, ez a sok kilométer és sok költség tény, mert néha úgy adódott, hogy csak úgy nekivágott, elindult, délnek vagy nyugatnak, és autózott egészen a belga vagy holland határig, beült a kocsiba, bekapcsolta a rádiót, és gyerünk, mindig országutakon, mindig olyankor, ha esett, csakis esőben, hogy legjobban azt szerette, ha fák voltak az országút mentén; bajos volna megmondani, milyen gyakran tett ilyesféle kirándulásokat, kétszer, talán háromszor egy hónapban, néha sűrűbben; esett tehát, ez fontos: minden alkalommal esett, és ő hajtott a fákkal szegélyezett országúton, órákon át, némán hajtott, míg késő este lett, „félelemből is lehetett ez — mondja vallomása végén —: nagyon sok magányos asszonyt ismerek, akik esténként magukban nézik a tévét, aztán berúgnak”.
hallgatást választó hős
A vallomással Katharina Blum a legöntudatosabb, a hallgatást választó hősök közé kerül, holott megmarad néma szenvedőnek is, olyan embernek, akinek nincs méltó eszköze a kifejezéshez.

A hallgatás — mind a kétféle: tehát a beszéd megtagadása és a kibeszélés képtelensége — Böll legfontosabb témája, ráadásul nem a Katharina Blum elvesztett tisztessége az egyetlen mű, amelyben a tudatos, valamiképpen protestáló szótlanság és a tehetetlen hallgatás már-már keveredik, noha a kettő merőben különböző, általában egészen másféle helyzetben, nagyon más alkatú embereknél találkozhatni egyikkel vagy másikkal. Doktor Murke azért gyűjt hallgatásokat — nem egyszerű csendet, hanem hallgatást! —, azért könyörög a barátnőjének, hogy üljön szótlanul a felvételre kapcsolt mikrofon előtt, mert így menekülne a káráló, ricsajozó, gágogó, üvöltő, okoskodó, a hangos és sok beszéddel hazugságot leplezni igyekvő világból, még ha tudja is, hogy kísérlete ideiglenes, esetleges és magánjellegű. Murke a hallgatás-szenvedéllyel éppúgy kizárja (persze csak viszonylag zárhatja ki) magát abból a közegből, amelyikben egyébként — szereti, nem szereti — él, s amely közönyösen befogadja, befogadná, mit sem törődve az érzelmeivel, erkölcsével, feszengésével — Murke tehát éppúgy tagja ennek a közegnek, mint a hontalan Schrella a Biliárd fél tízkor című regényben; klasszikus értelemben nem hősök, mert nagy, emlékezetes tettekben megnyilvánuló, klasszikus hősiességre nincs is lehetőségük, csak szeretetre méltóak, csak okosak, műveltek, tisztességesek — tudnak ,,nem”-et mondani és tudják is, mikor kell „nem”-et mondaniuk, hallgatnak, „nem mondják ki az igét” vagy éppen „hallgatást gyűjtenek”, ez hasonló, s az is, hogy magányosak, meg hogy akárhány szókimondást megtagadhatnak, legfeljebb különcök lehetnek.

Az öntudatos hallgatás ugyanis mindig a lázadás magas rendű formája. Így hallgatnak vallatáskor az igazán bátrak és a nagy szellemek. Salinger regényében Zooey is úgy próbálja meggyőzni a húgát, Franny-t, hogy ha már lelki összeomlásában Jézus-imát mormol, legalább csakugyan Jézusra gondoljon, a Biblia „legintelligensebb szereplőjére”, mert hát ki az, „aki felett ne állna toronymagasan? Mindkét Testamentum — fejtegeti — tele van punditokkal, prófétákkal, tele Salamonokkal, Ézsaiásokkal, Dávidokkal és Pálokkal — de hát, Uramisten, ki volt még ott Jézuson kívül, ki volt, akár csak egy is, aki csakugyan tudta, miről is van szó? Egy se volt. Egy se. Mózes se tudta… Nagyon derék öreg pofa volt, jó kapcsolatot tartott fenn Istenével ésatöbbi — de épp ez a bökkenő. Szüksége volt rá, hogy kapcsolatot tartson fenn. Jézus viszont tudta, hogy Istentől nincs elválás… Ó, Istenem, micsoda szellem! … Ki maradt volna még olyan néma, mint ő, mikor Pilátus magyarázatot kért tőle? Salamon aztán nem, annyi szent … Salamon, ha egy ilyen alkalom adódott volna netalán, pár tömör és velős szóval jellemezte volna önmagát … akárki más egészen biztosan elérte volna, hogy félrevonulhasson egy kicsit Pilátussal, váltson vele pár szót, hogy így aztán néhány szép, választékos mondat bekerüljön róla abba a jegyzőkönyvbe.” Tehát vallatáskor, és nemcsak úgy, hogy a durva árulást tagadja meg a kiszolgáltatott, hanem úgy is, hogy mindenféle szót, a kapcsolatot elutasítja.

1955 őszén magyar kommunista párttag értelmiségiek, elsősorban írók, újságírók tiltakoztak a kultúrpolitika „erőszakos beavatkozásai” ellen, s az akkor Memorandum néven elhíresült szövegben, melyet a november elején megtartott írószövetségi párttaggyűlésen — napirend előtt szót kérve — Zelk Zoltán olvasott fel s tett ezzel mintegy „hivatalossá”, vagyis a hatalom képviselői számára felejthetetlenné, felsorolták a legkirívóbb példákat. A beadványt aláíró ötvenkilenc értelmiségi — többségük Kossuth- és egyéb-díjas művész, a kurzus dédelgetettje — palotaforradalmat robbantott ki. Vagy három hétig tartó riadalom és ellenkampány után a pártvezetés úgy döntött, hogy mindenekelőtt vissza kell vonatni az aláírásokat, így elkezdődtek a ,,behívogatások” és a „rábeszélések”. Sikerrel. December elejére nyolcan maradtak, akik sem ígérgetésre, sem fenyegetésre nem vonták vissza tiltakozásukat. Köztük volt Losonczy Géza újságíró is (akkor a Márciusi Front, az illegális kommunista párttagság, Horthy börtöne után, túl a miniszterelnökségi, majd népművelési államtitkárságon és Rákosi börtönén – a Magyar Nemzet munkatársa; hamarosan főszerkesztője lesz, valamivel később Snagovba hurcolják, letartóztatják és megölik Kádár börtönében); azon a téli napon, hogy kihallgatták és önkritikára próbálták rávenni, a KEB (Központi Ellenőrző Bizottság) tárgyalásról egyenesen apámhoz jött. Ott lehettem, amikor mesélt, s gondolom, nem a kevéske konyaktól (vagy bortól?), inkább az ellenállástól, az újra tapasztalt illegalitástól, ami mintha mégsem volna halálosan veszélyes, mámorosan lobogott, láthatóan élvezte, hogy mesélhet, szellemesen és fergetegesen játszott el jeleneteket — azt is, ahogyan Szervánszky Endre megtagadta vallomását, ahogyan hallgatott. Mert Kiss Károly, a KEB elnöke arról faggatta, hogy ki vitte el Szervánszkynak a Memorandumot, ki kérte vagy ki ajánlotta a zeneszerzőnek, hogy aláírja. „Nem tudom”, „nem emlékszem”, felelte a kihallgatott konokul. „Na de Szervánszky elvtárs — így Kiss —, az ember, ugye, nem ír alá mindennap ilyesfélét, gondolkozzon csak!” Szervánszky meg széttárta a karját, legalábbis Losonczy széttárta, mutatta, hogy hiába, nem megy, nem emlékszik, hiába, de a főfunkcionárius nem nyugodhatott bele, hogy delikvensét alkalmi amnézia gyötri, „no, mégis, Szervánszky elvtárs”, hiába, mégis, míg egyszer csak Szervánszky ragyogva jelentette; „megvan, eszembe jutott!”, és Losonczynak ragyogott a szeme, és a villanyfényben ragyogott a szemüvege, és mi is ragyogtunk az ő fényében és örömében, hogy ilyen remekül sült el a poén, mert Szervánszky akkor azt mondta: „megvan, tudom, de nem mondom meg”.

A jelenetről Fodor András is ír a naplójában, ő közvetlenül Szervánszkytól hallotta, hogyan is történt, és Fodoréval szinte szó szerint egyező a lábjegyzetnyi szöveg, amely Aczél Tamás—Méray Tibor könyvében, a Tisztító viharban olvasható: „Kiss Károly nem hagyta a dolgot annyiban: — Szervánszky elvtárs — mondogatta —, ez egy nagyon fontos dolog. Emlékezned kell. — Igen — mondta ekkor a kiváló zeneszerző —, már emlékszem. — Nos? — villant fel Kiss Károly szeme. – Ki volt? Szervánszky dühtől elfulladó hangon kiabálta: — Csak nem képzelik, hogy én denunciálok? Hogy maguknak ezt megmondom! Én magyar katonatiszt fia vagyok!” Fodor András pedig így rögzíti a hallottakat: „Végre hosszas zaklatás után beismerte, hogy emlékszik. — Na, ki volt? — Azt nem mondom meg… És miért? — Mert én magyar katonatiszt fia vagyok, és nem köpök.”
hallotta Losonczy halálát
Meggyőződésem, hogy a jelenet úgy játszódott le, ahogyan Fodor András és Aczél—Méray írják; a valóságban különben is gyakran körülményesebbek és kopottabbak még a „drámai” fordulatok is, de nekem azért a Losonczy-féle változat a hiteles, nekem az ő hangján szól ez a szótlanság, látom a válla mozdulását, a karja lendülését, a szemüvege csillogását, és látom már a körénk meg ránk rakódott tömböket — időhegyek! —, mert a sok formátlan ócskaságból (nem csak az immár élettelen, felbomlott, elrohadt testekből, nem csak a megsárgult és szétmálló papírokból) hegy emelkedett, el- és megkerülhetetlen hegy; P. mesélte nemrég, hogy amikor ’54-ben Losonczy kijött a börtönből, itt ült a gangon, itt, ebben a házban, és P. is felemeli a karját, mutat az előszobájuk, a körfolyosó felé, itt ült, szótlanul és eszelős tekintettel nézett maga elé, igen, itt, és emlékszem, hogy ’56 karácsonyára még csomagot küldhettünk Snagovba, és hat esztendővel később A., sokat kockáztatva, elmondta, hogy ő hallotta Losonczy halálát, hallotta, hogy tiltakozva üvölt, védekezik, fuldoklik, hörög, hogy A., aki akkor ápolónő volt a börtönben, hallotta, amikor az éhségsztrájkot folytató Losonczynak a légcsövébe vezették a kanült, és aztán újabb évtized múltán egy akadémiai megbízásból Basch Lóránt irodalmi hagyatékát próbáltam felmérni a Széchényi Könyvtár kézirattárában; leveleket és kéziratokat, a Baumgarten Alapítvány kuratóriumi üléseinek jegyzőkönyveit rakosgattam, hálálkodások, könyörgések és magánjellegű feljegyzések összehányva, és egyszerre ott volt előttem az Alapítványt megszüntető, eltörlő okirat, elszántan és erőszakosan, mintha egy korszakot, egy szellemiséget, írókat és műveket is eltörölhetne, negyedszázad után is visszahőköltető volt a papírra vitt durvaság, ott a pecsét, az aláírás, akárha gyomorszájon vágnak: Losonczy Géza.

Mindig minden ott van, tudhatom, mindig minden egyszerre, hogy elámulsz és elnémulsz — el?

A mélyen vallásos Käte Bogner azt mondja Böll egy másik kisregényében, hogy vasárnap „az udvarról háromféle istentisztelet, két szórakoztató hangverseny, egy előadás visszhangzik fel hozzám, meg egy néger rekedt hangú éneke, amely mindent áthat, és az egyetlen, ami megérinti szívemet.

…and he never said a mumbling word…

…és száját nem nyitotta szóra…”

Käte, aki annyira hasonlít Katharina Blumra, s aki éppúgy némán szenved, de azért nagyon is megformált szavakkal viseli a maga életét — ezúttal a háború utáni szegénységet, züllést, kiszolgáltatottságot —, aki éjszakánként sír, mert a férje elköltözött tőlük, mert két gyerekét, az ikreket azért szülte, hogy lássa meghalni őket, mert a három élő gyerekét nyomorúságosan, lealjasító kuporgatással tudja nevelni, mert ijesztően csöndesek és türelmesek ezek a gyerekek, mert úgy hiszi, hogy újból terhes, és látja a férje, Fred arcát, gyakran, nagyon gyakran látja, „még gyakrabban, amióta nem lakik már” a családdal; „ezt a könyörtelenül öregedő arcot, amelyből mindent kizabált már az élet, s amely semmit nem érne és nem is volna már, ha nem áradna belőle” Käte felé a szerelem; de Käte sír, mert olyan rémület él benne, hogy beszélni se mer róla. Félelemmel tölti el „a tudat, hogy ekkora gyűlölet tárgya” lett, s hogy ő annyira tud gyűlölni, ahogy az egyházi egyesület rendezvényeinek nagyasszonyát, az ő szállásadójukat, Frankénét gyűlöli, ezt a minden gyengédséget nélkülöző nőt, aki kereskedő nemzetségből származik, s csak kereskedésük tárgya változott nemzedékről nemzedékre, méghozzá egyre értékesebb holmi eladására tértek át, „az olajról, sóról és lisztről, a halról meg a posztóról a borra, aztán a politikára, telekügynökökké süllyedtek, és… ma a legnagyobb értékkel, Istennel kereskednek.” És gyűlöli Käte a papot az oltár mellett, mert túlságosan gyakran hallja ennek a „sikertelen bonvivánnak” a hangját a szomszédos fogadószobából, amint „ostoba vicceket mesél a nőszövetségek és egyesületek tagjainak”; sír és fél Käte, mert a legszebb emlékei is meggyötrik, hiszen annyira eleven benne a jelenet, mikor Fred katonaszökevény volt, ott volt vele az ikrek szülésénél, a karjában vitte a pincébe_; „Fred keze vágta el a köldökzsinórokat, főzte ki a műszereket, az ő keze simult” Käte homlokára, mikor fájdalmában kiáltozott; és még az is sírnivaló, ha vasárnap betölti a szobát a pecsenye illata, mert „oly ritkán kapnak húst” a gyerekek.

Közben „az egyetlen, ami megérinti” Käte szívét, a néger éneke, hogy and he never said a mumbling word.

De hát a néger is szavakat énekel, és Böll is szavakat ír, és ha azt mondom, hogy a beszéd megtagadása, a hallgatás választása hősiesség, vagy hogy manapság az ige ki nem mondása és a kicsike hallgatás-szalagok gyűjtése az emberi tett, hogy csakis az ilyesféle érintheti meg szívünket — szóval ezeket is, mindent csak szóval fejezhetek ki. Meg aztán mikor inkább üresség és henyeség, rossz modor a szó hiánya — mert ez legalább annyira divatos és legalább annyira pusztító, mint a locsogás, a rengeteg mellébeszélés, az ilyen-olyan lárma, a világot elárasztó ricsaj —, az író például, meglehet, éppen azzal, hogy kevés szót ír, hogy elharap vagy zsugorít, gyakran eleve ezekkel a korszerűnek vélt technikai fogásokkal megfoszt a szív megérintésétől. Vagyis kevés és sok éppúgy ócska flitterré lehet — a művész önigazolása és önmutogatása csupán? Árucikk?
az éppen aktuális ideológia
Nemes Nagy Ágnes egy helyütt megjegyzi, hogy „A vers többé-kevésbé a sorközökért íródik, de ahhoz meg kell írni a sorokat is” — hát valahogy így. Ki ne ismerné ezt az ősrégi paradoxont? Szavakat írunk és mondunk, ráadásul ma éppúgy, mint kétszáz vagy kétezer évvel ezelőtt nemcsak azért, hogy mi magunk kerüljünk valami magasabb rendű hallgatáshoz, hanem hogy a folyamon fatutajként, és a tutajon méla tótként, a szenvedéstől némán alászálló emberi fajért, s persze mindenkiért külön-külön, csakis külön-külön (!) szóljunk — és ha nincs hová fellebbezni, mert úgy tűnik, nincs, ha nincs már megváltó szó (sohasem volt? Vagy a megváltónak hirdetett szavak veszélyesebbeknek bizonyulnak, mint valaha), ha szégyenkezve alig ismernénk be, mégis: szólni talán azért érdemes, hogy Käte Bogner vagy másvalaki szívét megérintsük. De hát lehetetlen elhatározni egy szív megérintését — minden tapasztalat azt bizonyítja, hogy ahol ilyesféle elhatározás születik, ott a megérintés biztosan elmarad, és máris Frankéné meg a hozzá hasonlók, az éppen aktuális ideológia egylet-emberei beszélnek; ezt, vagy ennek az ellenkezőjét, mindegy; csacsognak vagy mély értelmű megállapításokat tesznek, szinte az is mindegy — úgysem remélhetünk tőlük egyetlen másodperc hallgatást sem.

Hogy utáltam valaha az író feladatáról és kötelező eszményeiről, elkötelezettségéről szóló tirádákat, a szegények, a kizsákmányoltak melletti hitvallásokat, a mindig hatalmasan hömpölygő szófolyamokat — és utálom ma is, semmivel sem kevésbé, és talán ma éppoly könnyen elbűvöl egy furcsa ötlet, a kényszerített rendet áthágó gesztus (ha ugyan lehetséges még ilyen?), szemtelen nagy röhögés, sokféle; de a szívemet mintha csak azok a szavak érintenék meg, amelyek a végtelen szótlanság peremén, folyvást a partszegélyein szólnak, s mintha ezzel — valamicskét legalább — közelítenék is egymáshoz (szemfényvesztés volna?) a szavaktól megfosztottakat meg a hallgatást választókat.

kép | Paul Klee művei