Levendel Júlia

ÉSZVESZTŐ

2009 április

ÉSZVESZTŐ
Elveszi az eszét azoknak, akiket el akar veszejteni

Évtizedekkel ezelőtt az ELTE jogi karára felvételiző lány a történelem-szóbelin arra a kérdésre, hogy mi volt az első világháború kitörésének közvetlen előzménye, magabiztosan és azonnal válaszolt: hogy megölték a trónörököst, Ferenc Ferdinándot, és a feleségét, Bosznia-Hercegovinát. A frappáns felelet azóta is baromság-gyűjteményem legkedvesebb darabja, mert – éreztem ezt azonnal – a felvillanáshoz erős nyelvi fantázia, szinte költői tehetség kellett. Az ember önkéntelenül is kapcsolja Karinthy zseniális gulliveriádájához, amiben az angol hajóorvos alattvalói hűséggel beszéli el a „történelmi előzményeket“ – mintha ő is vizsgázna valamely egyetemen, s ugyanarra a kérdésre felelne: „Ezerkilenszáztizennégy nyarán az Osztrák–Magyar Monarchia elégtételt kért a szerb kormánytól azért, mert az felbérelt emberekkel orvul megölette az ország trónörökösét. Szeretett hazánk és Oroszország lovagiassága természetesen nem tűrhette, hogy egy erős és hatalmas állam, amilyen a monarchia, megtámadjon egy olyan gyenge és tehetetlen kis népet, amelyiknek még ahhoz sincsen elég ereje, hogy nyílt csatában ölje meg ellenségét, hanem kénytelen orvul, hátulról támadni, mikor egy kicsit gyilkolni szeretne. Hogy tehát Európa békéjét biztosítsa, hazám hadat üzent Németországnak, mint a kultúra kerékkötőjének, amelyik folyton háborúval fenyegette a világot. Oroszországgal is kibékült, abban a reményben, hogy az segítségül hívja régi ellenségét, Japánt, ami meg is történt. Ilyen körülmények között természetesen minden angol ember kötelességének érezte, hogy megvédje jogtalanul és váratlanul megtámadott hazáját, annál is inkább, mert hiszen, hogy nagyszerű hadseregünket és legyőzhetetlen hajóhadunkat már tíz éve előkészítettük erre a háborúra, azt mindenki tudta.“

Albert Swinden, Williamsburg Housing Project falfestmény, wikipedia.org

Albert Swinden, Williamsburg Housing Project falfestmény, wikipedia.org

Karinthy 1916-ban, tehát a háború kellős közepén írta a Faremidót, amikor szerte Európában még önkéntesek tömegei is hadba vonultak efféle (persze nem ilyen kifinomult stílusban fogalmazott) eszmék gyújtogatására. Szatírája szembefordult az aktuális, hivatalos, állami ideológiával – méghozzá a lehető legkorszerűbben: kinevettette a maszlagot. Mert hogy a propagandaszövegek mindig, minden rendszerben az agyatlanítás eszközei voltak, az csakugyan köztudott. S talán éppen az első világháború óta aligha lehet már komolyan rámutatni, elemzően érvelni: tessék nézni, milyen primitíven álságos az egész. Szorongva sejtem, hogy a butítók nem is tisztelhetők meg komolysággal, szenvedélyes-okos tiltakozással, és nem csak azért, mert az efféle hatástalan. A kinevettetés – a Karinthy-színvonalú – talán nem hatástalan? A „forradalmi erőszak“ szükségességének ideológiája meg éppolyan bárgyú és érdekvezérelt hazugság ma, mint a többi (hiába érzünk kísértést orrba vágni átverőinket, kizsákmányolóinkat, felrobbantani fészküket, hiábavaló a többi elemi-infantilis indulat) – de akkor mégis, mi marad? némán szenvedni? gőggel elfordulni? elegendő-e, amit Tolsztoj ajánl, hogy „először is nem veszünk részt“ a hazugságon alapuló rendszerek működésében? Úgy érzem, nem elegendő, de nélkülözhetetlen feltétel, bár nem tudom, miként lehetne istenigazában nem részt venni a „rendszerben“, amiben élek.
történelmi fatalizmus
Tolsztoj egyébként a Háború és béke harmadik könyvének elején az önmagának feltett kérdésre, hogy „mi idézte elő“ az 1812-es háborút, elsorolja a történészek „szokásos“ téziseit – a tréfa és gúny legparányibb csillanása nélkül –, és világosan, tömören bizonyítja – ő még komolyan, felvilágosultan és felvilágosítóan – ezek tarthatatlanságát. A regényben a rálátás rokonszenves pozícióját választja, nyoma sincs a később élő fölényének, hiszen nagy jóindulattal, szellemi eleganciával bólint a fél évszázaddal korábbi háború kortársai felé: igen, Napóleon talán csakugyan hitte, hogy a háború oka Anglia cselszövése, az angol parlament tagjai meg, hogy Napóleon uralomvágya; az oldenburgi herceg hihette, hogy az ellene elkövetett erőszak; a kereskedők, hogy a szárazföldi zárlat, a diplomaták, hogy az ügyetlenül fogalmazott 178. számú memorandum, és így tovább, de „számunkra“ – írja Tolsztoj – mindez nem ad választ az indító kérdésre, hogy miért. Értelmetlen feltételezni, hogy milliók öldököljék egymást Napóleon hatalmi ambíciója vagy az oldenburgi herceg sérelme miatt, hogy földönfutóvá tegyék „a szmolenszki és a moszkvai kormányzóság lakosait Európa túlsó végéből jött százezrek“. Különben is csak látszólag függött „minden“ Sándortól és Napóleontól, a háborúhoz valójában az kellett, hogy azok a bizonyos milliók lövöldözzenek, ágyút gyártsanak és szállítsanak, vagyis teljesítsék mások akaratát – részt vegyenek abban, amiről elhitték, hogy szükségszerű. A részvétel így a történelmi fatalizmussal kezdődik, az pedig az észvesztettség, a kisebbrendűségi érzés, az ilyen-olyan önállótlanság, kishitűség, identitászavar kotyvaléka.

Paul Kelpe: Thomas Hawk, flickr.com

Paul Kelpe: Thomas Hawk, flickr.com

Úgy tűnik nekem, Tolsztoj oly sokat bírált történelem-elképzelése mára még érvényesebb és igazabb, mint a maga korában – különösen amit az egyes ember (külön-külön minden ember) jelentőségéről és az úgynevezett történelmi személyiségek, a vezérek és uralkodók kiszolgáltatottságáról írt. „A borogyinói csatában Napóleon nem lőtt rá senkire, nem ölt meg senkit. Mindezt a katonái tették.“ Napóleon mégis „azt hitte, hogy az egész csata az ő akarata szerint zajlott le“ – s azért hitte ezt, mert képes volt elhitetni egész hatalmas hadseregével – franciákkal, olaszokkal, németekkel, lengyelekkel is –, hogy támadni és ölni nemcsak megengedhető, hanem kell is, valami magas rendű ideológia felhatalmazása és felszólítása szerint. Tolsztoj racionális megszállottsággal bizonygatja, hogy egyikünk sem „kisebb ember, mint a nagy Napóleon“, s mintha az egzisztencializmus alaptételeit előlegezné, újra és újra oda lukad ki, hogy Napóleonnak semmmivel sem volt nagyobb szabadsága, mint bármelyik bakájának, viszont a bakáknak is van választási lehetőségük, és van felelősségük.
úgynevezett nagy emberek
„A történelmi eseményekben az úgynevezett nagy emberek csupán címkék, csupán nevet adnak az eseményeknek“ – manapság meg, amikor már nincsenek is „nagy emberek“ (de legalább nagy formátumú zsarnokok sem), és látható, mekkora árat fizet pozíciójáért bármelyik „vezető“ a világ bármelyik országában: lemond személyiségéről, a személyességről, helyette eljátssza a saját nevére tervezett szerepet – a mai demokratikusnak mondott irányítási rendszerben a „döntéshozóknak“ annyi lehetőségük sincs döntések meghozatalára, mint egy piros lámpánál koldulónak vagy annak az úrvezetőnek, akitől épp koldul – persze ha a közpénzek osztogatását nem tévesztjük össze a politikai döntésekkel. Igyekszem nem összetéveszteni. Azt hiszem, soha nem láttam, nem beszéltem vezető közalkalmazottal, akinek saját koncepciója, társadalomképe, bármilyen megvalósítani vágyott „ügye“ lett volna. S mert gyerekkoromban megtanultam, ki is próbáltam, és felnőtt életemben sokat gyakoroltam, hogyan kell küzdeni személyes elszántsággal közügyekért, viaskodni a pozícióban lévőkkel, s éppen mert pozícióban vannak, mert oda juttatták, emeltették magukat, tőlük, de ellenükre kell kicsikarni – mikor mit: korábban engedélyeket, az utóbbi években csak működéshez szükséges pénzt –; szóval több évtizedes szociológiai tanulmányutam során megfigyelhettem, milyen kérlelhetetlen következetességgel érvényesül a személytelenedés. Miért hihetik magukról mégis, hogy döntéseket hoznak, s hogyan tud egy-egy „vezető“ tömegeket mozgósítani? Végül is mivel és hogyan hat az, aki látszólag sok ember életét befolyásolja?

A magamfajta kiveszőben lévő közjobbítási vágyakkal-késztetésekkel birkózó, no meg a műalkotásokat létrehozó ember nemcsak egészségtelenül sokat foglalkozik a hatás–hatástalanság kérdéseivel, kivált a saját hatástalanságával, szégyenlősen szenved és minduntalan feszeng is: hogyan tudná pontosan megkülönböztetni érzéseit, tapasztalatait az érvényesülésben sérelmeket szerzett milliók panaszaitól. Mert az úgynevezett fejlett világban, a versenytársadalom porondján alig él és mozog ember, aki ne hinné, hogy igazságtalanul nem jutott magasabb létrafokra, és ha rend volna a világban, neki több elismerés jutna (járna!) – ezért dohog a világ rendetlensége, a kaotikus állapotok miatt. Bár a hatástalanság kínja csak nagyon felületes odapillantásra látszik ehhez az elégedetlenkedéshez hasonlónak, nem árt őrizni a szégyenlősséget és feszengést. Jó kontroll az. A megtört, kisiklott pályán elakadók ugyanis éppúgy, mint a sikeres karriert építők, nem választanak, inkább sodródnak vagy kaptatnak egyik napból a másikba, egyik helyzetből a másik helyzetbe; elvakítja és beszippantja őket valami aktualitás: hír és pénz – vannak, akik a maguk számára is észrevétlenül váltanak, s azt sem tudják, hogy ha netán akarnának, akkor sem térhetnek már vissza hajdani tisztább, „idealista“ énjükhöz. Folyamatos önreflexió nélkül nem lehetséges közjobbítás, de a sűrű önreflexió önzés- és önösség-gyanús.

Paul Kelpe: Williamsburg Housing Project falfestmény, wikipedia.org

Paul Kelpe: Williamsburg Housing Project falfestmény, wikipedia.org

Amit Tolsztoj leír a Háború és békében – tiszta és könnyen belátható az érvelése –, ahhoz negyven év után is hűséges. Gondolatai – olykor szó szerint – vissza-visszatérnek regényben, esszében, levélben, de a makacsul őrzött eszmények sem tudják megszabadítani a folyamatosan gyötrő kételyektől, a megkísértésektől se, például hogy hasson. Másfél száz év után rám erősen hat. Maradéktalanul azonosulok, minden porcikámban érzékelem meggyőződését, hogy valami val nemigen lehet tömegekre hatni – sokakat inkább uszítani-gyújtogatni tud egy-egy pozícióba jutott, vezetővé avanzsált ember – méghozzá mindig azonos forgatókönyv szerint: elveszi az eszüket (értsd: önálló gondolkodásukat, személyes sorsuk irányításának képességét-lehetőségét), emberalatti mentális szintre taszítja őket, hogy mozgósíthassa az immár nem személyiségek alkotta közösséget, hanem a csőcseléket.
prófétai gesztusok
A vágyott-remélt szellemi hatás – inkább kapcsolódás – valamennyire mindig személyes, sőt, intim; Tolsztoj szövegei, amelyeket sok nyelven sok millió ember olvasott már, személy szerint nekem szólóak. Egy színházi előadás „irányultságáról“ is kitetszik: a közös térben, összetereltségben tiszteli-e a nézők külön-külön egyéniségét vagy hatáselemei a személyiség tömegbe olvadását célozzák. Tolsztoj tehát hat rám, de érzem, hogy már ő is elégedetlen volt ezzel a hatásfokkal. Akárhányszor meggyőzte magát, hogy eszközeivel nem formálhatja jobban a világot, azért újra és újra próbálkozott – gyerekesen talán, csodákban bízva, vagy épp semmiben se bízva, szinte ösztönösen, kötelességszerűen. Még csapkolódott is: mert igenis voltak prófétai gesztusai, de közben tiltakozott, hogy létezne valamiféle tolsztojanizmus. Óvott a világmegváltóktól, akik mindig tömeges hódolatra, a rajongók személytelenségére játszanak – de világmegváltó ambíciókat dédelgetett magában.

A minap éppen a saját hatás-hatástalanság kérdésgombolyagommal bíbelődtem – miért rossz hallanom, hogy „nem vagyok tényező“, és hatásom „nem is mérhető“, az elenyészőnél is kevesebb? miért nem tudok egykedvűen beletörődni, hogy csak személyes életem irányítására van módom, s ha öntudatlanul nem akarok eszközül szolgálni valamely történelmi célt megjelölő vezérnek, legfeljebb néhány barátságos kapcsolat részese lehetek –, mondom, forgattam, gurítottam, noha ráláttam, milyen giccses és avítt a kép, amikor elektronikus körlevél érkezett a Magyar Író Akadémiától. A Fiatal Írók Szövetsége Szóval győzni! címmel beszédíró mesterkurzust tart; a cél, a megcsillantott eredmény pedig tökéletesen mentes mindenféle meggyőződéstől, hittől, világnézettől; a kurzus kitalálói-szervezői korszerűen felülemelkedtek a kétes hírű ideológiákon. A jelentkezők tandíjára – s az övékéhez hasonló elvárásokra – számítanak. „Az itt végzett szakemberek – olvasom lenyűgözötten – … elsajátítják azokat a szakmai eszközöket, melyekkel megbízóik számára is hatásos beszédeket írhatnak.“ Itt megállok, tiltakozva-védekezve kinyújtom a karomat, de hiába, a reklám lendületesen, profi cinizmussal kelepel. „Profi beszédíróvá válni befektetésnek sem rossz. Egy 2008-ban készült összeállítás szerint egy szakkérdésekről szóló miniszteri beszéd ára 160 ezer forint, egy jól sikerült napirend előtti 640 ezer, egy miniszterelnöki programbeszéd több mint másfél millió… a befutott, beszédírást vállaló politikai tanácsadók átlagos órabére bruttó negyvenezer forint.“

Na, azért ennyi elég, intem magam, de lehetetlen visszafogni a nyögést, hogy az „államilag elismert“ kurzus oktatói között (a névsor vastagított betűi kiemelkednek) szerepel a volt kulturális miniszter, aki korábban szociológusként „alternatív“ szerepet alakított, sőt a 20. század „alternatív“ gondolkodóinak-mozgalmainak szabadságküzdelmeiről értekezett – ma nyilván éppúgy nem tudja, miben és hol veszi ki részét, ahogy miniszterként is már csak önnön roncsolódását mutatta meg.

Paul Kelpe: Cím nélkül, Jennifer Berk, flickr.com

Paul Kelpe: Cím nélkül, Jennifer Berk, flickr.com

Lehetetlen, hogy ösztönösen ne hárítson most minden ismeretet, ami akárcsak kérdésessé tenné számára, szabad-e ehhez asszisztálni. Felkérték – és bizonyára hiszi, mint Napóleon, hogy méltó a feladatra –, különben is készségesen-mohón értékesíti megmaradt kapcsolati tőkéjét; de lehet, hogy nem hisz már semmit, réges-régen nincs szüksége okoskodásra – ha valamit, hát azt megtapasztalta, hogy a totális és globális pénzuralomnak nincs alternatívája.
ingó és ingatlan
A régimódi diktatúrák, végig a történelem során, megfélemlítettek, fizikai erővel kényszerítették a tömeget engedelmességre – persze a félelem is „észvesztő“, a hitleri, sztálini vagy Mao Ce-tung-i felvonulásokról készített filmeken bőven láthatók a rajongó hívek, ahogyan Napóleon orosz hadjáratához sem csupán zsoldért vagy kényszer miatt csatlakoztak. Az erőszak azonban – bármilyen szórványosan – ellenállást indukálhat; de ha meghirdetetten nincs minek ellenállni, az egyes ember értelme pusztul vagy végzetesen elszigetelődik. A hittől-meggyőződéstől, tehát személyességtől és személyiségtől fosztottak seregét alkotók külön-külön azt hallják, hogy ők a túlnépesedés tünetei, és légvételükkel, táplálkozásukkal, tisztálkodásukkal, hát még szaporodásukkal terhelik a Földet, vagy hogy az egyetlen kétségbevonhatatlan jó a saját tulajdonba került valami: ingó és ingatlan, tárgy és ember, fogható dolog és virtuális vagyon. Ezek a zagyva, mind populárisabb, ilyen-olyan érdekvezérelte szólamok iszonyatos hangzavarrá lesznek, s mintha a katonai-rendőri erőszaknál is hatásosabban butítanának. Ráadásul azzal a „visszaütéssel“ fenyegetnek, hogy a folyamatos hangzavar, a riogató kárálás és a csábítás összehangzása menthetetlenül növeli a társadalmi bizonytalanságot. A „gazdaság szereplőivé“ (statisztáivá) redukáltak többsége az érthetetlenségek ősvadonjában botladozik, nem tudja, kinek higgyen és hihet-e még bárkinek, nem tudja, hogy a természeti csapásként előadott világválság mennyire sújtja, és valóban lesújtanak-e rá vagy a gyerekére vagy az anyjára a társadalmi rendből kiebrudaltak és bűnöző rendszerekbe felvételt nyertek – a bulvárhorrorral kábított ember kétségbeesett önvédelemmel inkább akarja hát a diktatúrát, mint a bizonytalanságot. A totalitárius rendszerek pedig mindenhol és mindenkor a széteső, anarchizálódó államokban és azokból szerzik legalitásukat és muníciójukat.

Paul Kelpe: Masina absztrakt 2, Chris Tank, flickr.com

Paul Kelpe: Masina absztrakt 2, Chris Tank, flickr.com

Ám amikor a saját gubancos gombolyagom forgatásában megakasztott a mesterkurzusra toborzó hírlevél, ott tartottam, hogy eldönthetetlennek érzem, mi a felelőtlenebb és roncsolóbb: részt venni az adott rendben vagy a hangzavart fokozva huhogni. Mert a közéleti szereplők legszemérmetlenebb megnyilatkozásainál, az uszításoknál, lopásoknál, ájtatoskodó kizsákmányolásnál, az egész butítási hadműveletnél jobban bőszít a függetlenség és tárgyilagosság maszkjában tündöklő „írástudó“ – publicista vagy politikai elemző, közgazdász, társadalomtudós, akármilyen szakértő, aki tájékozottan a viharfelhők közeledtéről nyilatkozik. Jaj, hajaj, most jön ám a baj, a fekete leves, ó, csak kibírjuk, ami közeleg, ó, ó! Úgy tesz, mintha saját feltárásainak eredményét publikálná a saját nevén, rádióban a saját hangján, televízióban a saját arcával, holott egész világkórus fújja ugyanazt – a mesterkurzust elvégzettek vagy autodidakták –, mondják, írják, jövendölik annak a megnyomorításnak a tényeit, amit mondásukkal, írásaikkal, jövendölésükkel is épp csinálnak. Tolsztoji értelemben talán úgy lehet nem részt venni a bűnös rendszerben, ha valami alternatívába kapaszkodik az ember – ilyen-olyan-semmilyen bár a hatása, azért is; nem hagyja esztelenné alázni magát, nem, azért se, nem, azért se; amíg a léthez kötözött, azért se, kibírom, azért is, mióta élek, ezt mondom, mondási képességem előtt is ezt éltem – mintha nem számítana, milyen esélytelen az egész.

felső kép | Paul Kelpe: Williamsburg Housing Project falfestmény bal panel, wikipedia.org