AKKOR ELVISZ VAGY NEM?

A biztonsági őrök, akiket csak úgy hívok, hogy beton-egy és beton-kettő, zavart mosollyal tűrik, ahogy püfölöm a mellkasukat és a gyomrukat. Karate mozdulatokat végzek, kézéllel és ököllel támadok felváltva. Próbálok spárgázni is, de érzem, hogy recseg a nadrágom, harsan a combomon és a seggemen, úgyhogy inkább vissza támadóállásba. Beton-egy az órájára pillant, mi van, üvöltök rá, unod?!, aztán, nehogy azt higgye, beképzelt barom vagyok, barátságosan megpaskolom a tarkóját.

Azt mondja a doki, hogy aggódik a szívemért, meg szerinte a fűző viselése sem egészséges. Nekem ezt nem kell mondani. Majd valamikor lefogyok. Addig marad a fűző! A szívem pedig úgy ver, mint fiatalon, még a kamionozás idején, épp olyan erősen. Eszembe jut az idióta Eddie, aki azt mondta, maradjak meg kamionosnak, mert úgysem futok be. Hol lehet most Eddie? Mit csinálhat? Nincs harag a szívemben, Isten lássa tisztán.
a változások ideje
Az egyik nap úgy döntök, beton-egynek és kettőnek és a többinek is repülnie kell. Semmi szükség rájuk. Értetlenül bámulnak rám. Na, mire vártok még, ordítom, takarodó van, fiúk! Úgy cammognak el, mint a morgó medvék. Ez a változások ideje, gondolom. Linda szűrét is kiteszem. Egy ideig egyedül vagyok a nagy házban. Püfölöm a levegőt, indiánosan füttyögök és hujjogok. Sokszor ücsörgök a slozin, olvasgatok, vagy csak agyalok valamin. A hasamtól nem látom a péniszemet. Majd lefogyok, mondom, ez csak átmeneti állapot.

Én vagyok a király, suttogom a tükröknek. Néha ennél is tovább megyek, és Istennek képzelem magam. Zeusznak, villámokat szórva. Végül is több nőm volt, mint neki. A soron következő a kis Ginger. Tiszt apja révén ismertem meg nem is oly régen. Szépséges, nagy szemű, húszéves, modellkedik. Szinte eltűnik alattam az ágyban, de amikor nehézkesen beleduruzsolok a fülébe, látom a szeme csillogásán, hogy nem bánja. Nem bánja az egészet. Megkérem a kezét is. Szinte rávágja az igent. Na, akkor most ki a Zeusz?

Hordtak már fűzőt? Úgy húzza össze a húsom, a bőröm, a bordáim, mint egy fémkarom. Levegőt is alig kapok. Ráadásul egyre izzadósabbá válok. A homlokomon, a tarkómon, a halántékomon gyöngyöket ver a víz. Szivárog ki a testemből, mintha menekülne. Zsírosat izzadok, akár a malac. Csoda, hogy szedem a fájdalomcsillapítót? Máskülönben hogy viseljem el ezt a lassú bomlást? Amikor bennem van a bogyó, rám telepszik a világegyetem csendje. Ülök a slozin, mélyeket lélegzem, a szívem erőseket dobban.

Az ikertestvérem halva született. Mostanában egyre többször jut eszembe. Nem tudom, miért. Talán még a méhen belül elszipolyoztam az erejét. Talán a kettőnk együttes életcsírája kellett, hogy az lehessek, aki lettem.

Mert nem akárki lettem. Nem akárki, igaz? Mostanság, amikor éppen nem az ikertestvéremen agyalok, elég sokszor fészkel fejembe a gondolat, hogy mi van, ha ez nem is én vagyok. Mi van, ha csak egy makkoshotykai hasonmásverseny második helyezettjeként álmodozom a nagyságról, püffedt testű asszonyok előtt karaokézva?

Van, hogy szinte ok nélkül elbőgöm magam. Ilyenkor, mintha magamat nyugtatnám, halkan eldúdolom, hogy That’s all right. A kis Ginger is azt mondogatja, hogy minden rendben van, bébi, minden oké. Egy ekkora palotában mi mást mondhatna?

Nem tudom, van olyan, hogy széthullik a tudat? A doki erre nem tudott érdemi választ adni. Pedig egyre szakadozottabban gondolkodom. Mintha nem kapna elég oxigént az agyam, vagy mit tudom én. Szar ügy.

Gyakran álmodom a színpadról, az ezernyi együtt mozgó arcról odalent. Sosem akartam csak egynek énekelni, inkább úgy a csápoló massza közepébe bele. Minél nagyobb volt a tömeg, annál hatalmasabbra nőttem. Lehet, hogy ez a szuperképességem. Bekebelezem az emberek energiáit. Így csináltam ki az ikerbratyót is. Most már tuti.
nincs több kifogás
Csengetnek. Fülembe hasít az éles hang. Ginger cica, kiáltom, menjél már, legyél szíves, nyisd ki azt a tetves kaput. Ginger cica valahol bóbiskolhat, nem felel. Ilyenkor visszasírom beton-egyet és -kettőt. Újra vinnyog a csengő. Bedobok egy bogyót. Ginger cica, teszek még egy próbát, megsüketültél, drága?! Ginger most sem válaszol. Lehet, hogy buzgón dolgozik díjnyertes testében a benzodiazepin. A kapunyitóhoz csoszogok, alsógatyában, köpenyben. Nincs rajtam a fűző, a hasam rálóg a gatyára, a mellizmom is megereszkedett, érzem, ahogy lötyög a lépéseknél. Holnaptól fogyókúra, bajnok, suttogom, nincs több kifogás. Igen, ki az, förmedek bele a kapunyitó adóvevőjébe. Valami halk szuszogást kapok válaszul. Már fordulnék is vissza, amikor mégiscsak megszólal egy lágy hang. A Királyhoz jöttem. Hát lehet erre nem elolvadni? Már nyomom is a gombot neki, berreg a kapu, hallom, ahogy kattan a zár nyelve.

Nyüzüge alak áll előttem, sápadt, melankolikus alkat, fekete haja úgy tapad a fejére, mint a Lego-figuráknak. Szemérmesen lesüti a szemét, amikor mégis rám pillant, hűvös és szürke a tekintete. A hínár-ember, gondolom magamban. Pisztoly, kés nincs nála, nem tűnik fenyegetőnek, valahogy mégis nyugtalanság fog el, ahogy egymással szemben ácsorgunk. Hellyel kínálom. Udvariasan megköszöni, majd megrázza a fejét. Nem akar leülni a jelenlétemben. Én azért belehuppanok egy puha fotelbe, összehúzom hasamon a köpenyt. Autogramot kér, tudakolom segítőkészen, mert a kákabelű szemmel láthatóan meg van lőve kissé a szokatlan helyzettől. Megrázza a fejét. Hm. Erre nem számítottam. Csak áll ott és bámul. Kezd egyre kellemetlenebb lenni a szituáció. Énekeljek talán Önnek, kérdezem aztán. Van kedvenc száma? Nincs, feleli csendesen. Várok, várok, hátha mond még valamit, de ez a bizarr alak szótlan marad. Szúr a szívem, nehezen kapok levegőt. Inkább felállok a fotelből, és járkálok kicsit. Miért jött, fordulok most hirtelen a sápadthoz. Csak látni szerettem volna a Királyt, válaszolja. Na, mondom neki, most már ingerültebben, látta a Királyt, mit óhajt még? Szomorkásan végigmér. Esküszöm, mintha csalódott lenne. Erre bepipulok, de rendesen, érzem, ahogy elönti a vér az agyamat. Nem tetszik, amit lát, mi?! Egy dagadt disznó, ezt gondolja, mi?! Hogy ez nem is a Király, csak valami utánzat, igaz?! Most sem felel, csak áll, és figyel, bár kissé rémültté válik a tekintete. Kivel üvöltözöl, bébi, hallom most Ginger álmatag hangját. A csaj kókadtan araszol végig a nappalin, ránk se néz, haja az arcába hullik. Ebből meg vízihulla lett, beszarok. Ráfogok az idegen vékonyka vállára, megpenderítem testét, és kituszkolom a bejárati ajtón. A kapuig visszatalál, ordítom utána. A hínár-ember egy darabig csak rémülten néz rám, aztán szép lassan elhátrál. Gyönge alakjából csak úgy árad felém a hideg bú.

Kivel üvöltöztél, bébi, kérdezi újra Ginger. Mi van, nem láttad ezt a csodabogarat, mordulok rá. Nem láttam, sóhajtja Ginger, és vizes borogatást tesz homlokára. Megint szúr egyet a szívem, ezúttal a karom is belezsibbad. Szép. A végén még kapok itt egy infarktust. Bedobok egy bogyót, ledobom magamról a köpenyt és a gatyát, meztelenül huppanok bele a fotelba. Nehézkesen szuszogok, de azért sikerül megnyugodnom kicsit. Vakarászom a pocakomat, vakarászom a barkómat. Gingerre pillantok. Valóban gyönyörű, ahogy ül ott a beszüremlő fényben fürdőzve. Love me tender, éneklem neki. Közben elaludhatott, nem reagál. Mindegy is. Csak pihenek és nézem őt. Más nem maradt nekem. Zeusz is ilyen magányos lehetett.

A következő napokban nem találom a helyemet. Ténfergek a házban, zenét hallgatok, néha bekapcsolom a tévét, néha megfogdosom Gingert. Olyan fílingem támad, mintha az Űrben lebegnék. Mintha valami vákuum keletkezett volna körülöttem, ami mindent beszippant, felemészt. Magamat is egyre üresebbnek és súlytalanabbnak érzem. Mind inkább az a gyanúm, hogy csak elképzeltem az életet. Szinte várom, hogy előlépjen egy ápoló, és visszakísérjen a szobámba. Hogy erélyesen figyelmeztessenek, ma még nem vettem be az antipszichotikumot. Hogy is lehetne épp ésszel elviselni a tartós istenné válást?

Kérésemre a doki többször is kivizsgál. Szokásához híven motyog valamit, és gondterhelten ráncolja a homlokát, ám végül csak annyit tud kinyögni, hogy hát igen, igen, kicsit rakoncátlankodik a szívem, úgyhogy kerüljem a stresszt és a zsíros ételeket.

Gingerrel sétálunk egyet a környéken, szorítom a kezét, ahogy lépkedünk. Arról fantáziálok, hogy egyszerű átlagember vagyok. Mondjuk kamionos maradtam, minden más csak illúzió volt. Napokon át vezetek, suhanok az országúton, gondosan töltögetem a menetlevelek rubrikáit. Van néhány kedvenc pihenőhelyem, van néhány kedvenc kajáldám, ahol régi ismerősként köszöntenek. Van néhány estém, amikor karaokézok valamelyik bárban. Van néhány nőm, akinek vagy a melle szép, vagy a segge, vagy a szeme, vagy a hangja, vagy a köldöke. Lehet fiatal vagy idősebb is. Mindegy. Van néhány kedvenc útvonalam, ahol minden egyes útszéli fának külön nevet adok. Van néhány kedvenc magaslatom, ahol leállítom a kamiont, és a szabad ég alatt alszom. Van néhány kedvenc cigimárkám, amit csak akkor szívok, ha ünnepelni szeretnék. Van néhány bálványom, akiért rajonghatok. Van némi tartozásom, de van néhány barátom, akik úgy adnak kölcsön, hogy sosem kérik vissza. Van néhány kedvenc folyóm és tavam, amibe nyáron belemártózom. Van néhány kedvenc filmem, amit többször is megnézek a moziban.

Istenem, gondolom, még a vágyott életem is olyan, mint egy sörreklám.
ki az?
Este van, az égen pirosan villog egy repülő. Talán UFO, csipogja Ginger. A körülöttem lévő űr sosem volt még ilyen mély. Mozogni sincs kedvem, órákig csak állok, mint a cövek. Ginger már rég lefeküdt aludni. Csengetnek. Összerezzenek a hangra. Nem szólok Gingernek, hadd aludjon. Odaslattyogok a kapunyitóhoz. Igen, tessék, szólok bele, ki az? Halk szöszmötölés, torokköszörülés után felel a lágy hang, a Királyhoz jöttem. Néhány pillanatig tanácstalanul lógatom a kagylót. Aztán megnyomom a gombot.

Ezúttal nem kínálom hellyel. Türelmesen ácsorog, megértő képet vág. Most, hogy jobban megnézem, kicsit olyan a ruhája, mint az ápolóknak, csak tök fekete. Nézek rá, aztán megkérdezem tőle, hogy akkor most elvisz, vagy nem? Próbál megnyerően mosolyogni. Elviszem, feleli csendesen. Beletörődve bólintok. Gingert továbbra sem akarom felkelteni. Fogok egy bőröndöt, összepakolok. A legóhajú alak előzékenyen nyitja ki előttem az ajtót, hogy ne kelljen letennem a bőröndöt. Kilépünk a sötétbe.

Csend van. Aztán tapsolnak. Nem tudom, itt mi a szokás, azért a biztonság kedvéért meghajolok.

felső kép | pinterest.com