Kámán Balázs

FEKETE LYUK

2011 március

FEKETE LYUK

Fiatal orvos volt, tapasztalatlan gyakornok, s megesett, hogy egy héten háromszor is ügyeletben maradt éjszakára. Telefonon bármikor elérhette az adjunktust, sőt a főorvost is, de kimondatlanul úgy tartották, nemigen történhet azon az osztályon más, mint hogy meghalnak a haldoklók. S valóban, az öt hónap alatt, míg ott dolgozott, egyszer sem hívta a főnökeit. Ha nem ő volt ügyeletes, valamelyik intézeten belüli osztály látta el az adminisztratív teendőket – jobbára csak papírozni kellett éjszaka –: a halál beálltakor a nővér kérte az orvost, hogy fáradjon a kórterembe, nézze meg a holttestet, s írja alá a tény bejelentését. Nagyritkán az ő adjunktusuk is éjszakázott, ám az ötven-valahány éves, nagyon kövér embert bajosabb volt kicsalogatni a szobájából, mert késő estére mindennap, akár otthon, akár a kórházban, részegre itta magát. A főorvost is büntetésből helyezték az eufémisztikusan belosztálynak nevezett részlegre – amikor 1960-ban amnesztiával szabadult, nyomban ezzel a munkahellyel kínálták –; neki mindenesetre életreszóló példát adott, milyen a megtörhetetlen ember. S végül is a főorvos utasításként előadott tanácsára, meg nagyon is gyakorlatias segítségével, kapott aztán másik kórházban állást. „Tovább ezt nem csinálhatod! – mondta szigorúan, miután az öreg, egyébként morózus, férfihangú nővér olvadozva dicsérte. – Ne várd, hogy a paralitikusok is felkeljenek, és köpenyedet csókolva kövessenek! Menj máshová! De sürgősen! Nagyon sürgősen! Menekülj el tőlünk! Hiszen minden normális orvos, még a legkétkedőbb is, gyógyítani akar. És itt nincs gyógyítás, csak halálba segítés. Ez nagyon szép, de elkerülhetetlenül torzít. Tudom, miről beszélek”. Tudta ő is. Az üzemszerűvé sűrűsített halál általában cinikussá tesz, vagy – kisebb eséllyel – ájtatossá, de annál még az utált cinizmus is elviselhetőbb. Ő viszont kamaszkorától lökődött vagy ösztönösen ment valami másfelé.
haldoklószerepük önzésébe zártan
Az elmúlt fél évszázad alatt ebben nem sok változott. Annak idején is előfordult, nagy ritkán, hogy a haldokló mellett ültek a családtagok, és azért választották siralomháznak a kórházat, mert valóban bíztak a szakszerűbb ápolásban, „kapjon meg mindent… az utolsó percig… amit csak lehet”; de akár házastárs, akár gyerek gubbasztott az ágy mellé húzott faszéken, csöndben maradt, mintha illetlen volna a beszéd, és megrövidítené a haldokló amúgy is rövid életidejét. A gyógyíthatatlan, de tiszta tudatú betegek sem beszélgettek, kórtermeikben nem szövődtek barátságok, mint más osztályokon, még ideiglenes jó ismeretségek sem; érdeklődés nélkül feküdtek, haldoklószerepük önzésébe zártan. A jajgatás, nyögdécselés, sóhajtozás viszont mintha ritkább lett volna; talán mégiscsak érzékelték, hogy hasonló állapotúak között vannak, a halál-közeliség kiváltságait pedig csak a továbbélők adhatják meg. Minden leépülés a szolidaritás zsugorodásával, gyakran drámai eltűnésével jár – nem csupán a testi szenvedés kényszerít ön-figyelemre, a távlattalanság is elhatárol.

Ha haldokló mellé ült – mindig az ágya szélére –, nem fogta suttogóra a hangját és nem játszott gyóntatópapot; semmilyen szerepet se játszott, és aztán muszáj volt észrevennie, hogy ez olykor megzavarta betegeit. A pózok talán nemcsak a pózoló mankói, azokat is védheti, akiknek a pózolás szól, s így veszélyes a konvencionális meghalás-rituálék kikezdése. Sok-sok év után, szinte már öregen értette meg, hogy a pályáját végigkísérő beszélő és beszéltető lázadása az orvos életpárti, halált feltartóztató akaratából eredt. Tapasztalta, hogy álszentté épp a haldokló melletti várakozós hallgatás tesz. Aki eszméletlen mellett ül, és nézi a hunyt szem körül sötétedő bőrt, a hegyesedő orrot vagy az infúziós oldat csöpögését, esetleg a lámpafény vibrálását – mindegy is, mit, valami élőt, mozgót –, nem csak a halállal szemben tehetetlen. Saját elevenségét szégyelli leginkább, hogy éhesen kordul a gyomra, megfájdul a dereka és a gyász-készülődés közben elkalandoznak gondolatai. Más a ritmusa, óhatatlanul más.

6f6abd1d-dd39-41e4-a613-af6eae6dcf55

Senki sem vezethet az életből a halálba, de ha a haldoklás fajtája lehetővé teszi, az asszisztáló – hozzátartozó, orvos, ápoló – az utolsó légvételig tekintse élőnek a meghalni készülőt. Talán tekinthetné. De nem parancsra. Még a kemény állításoktól is ódzkodott; az orvosi gyakorlatban egyébként használhatatlan minden elvvé hűlt, deklarált igazság. Vagy nagyon is használható volna, és elszántabban kellene ragaszkodni hozzájuk?

Idővel megnőnek a talányok, hosszúkásan, nyújtottan, kikerülhetetlenül kúsznak, mint az ember úttestre vetülő árnyéka.

A valódi belosztályokon, amikor adjunktus, majd főorvos lett maga is, nemegyszer ugyanúgy odaült haldokló mellé. Volt, hogy fogta, megsimította az eszméletlennek hitt kezét, és a haldokló, talán utolsó mozdulatával kapaszkodott az ő csuklójába. Miért érzékelte aztán, néha pár év, már néhány hónap elteltével, hogy az a halál sokkal korábban történt? Józanul tudta ugyan, ki, mikor és milyen körülmények között halt meg az osztályán, ha neveket el is felejtett, a röntgenképekre és az arcvonásokra emlékezett; saját alakját, tartását is úgy idézte fel, ahogy valójában sohasem láthatta magát, mintha az egykori jelenet filmjét nézné, de mindehhez komoly figyelem és értelmi erő kellett, mert tudását cáfolva valami egyre összekuszálta volna az időérzékét: más eseménysort, más rendet kényszerített volna az emlékezetére. Miért nyomultak, kivétel nélkül mind, a távolabbi múltba? Mintha akkor, kezdő orvos korában, húsz, harminc, sőt negyven évvel előbb élte volna meg betegei halálát? Vagy annál is előbb, amikor nem volt még orvos. Amikor túlságosan fiatalon és tapasztalatlanul ott találta magát a fekete lyuk közelében. Ott volt, jóval azelőtt, hogy börtönviselt főorvosa megpróbálta ellökni. De hát köztudomású: a fekete lyukaktól nemigen lehet megmenekülni.
a haldoklás napjaiban
Tizenhét esztendős volt, amikor a húga leukémiában meghalt. Az első hidegrázásos rosszulléttől a haláláig három hét telt el, a diagnózis után a kezelőorvos megmondta a szüleinek, hogy nem biztathat semmivel, és fel kell készüljenek a legrosszabbra. Mintha viaszt öntött volna rájuk. Nem voltak otthon nagyjelenetek, sem a haldoklás napjaiban, sem a temetés után, még sírni sem látta őket, de megmerevedtek, alig szóltak, kerülték a tekinteteket. Fagyottan ültek már a külön kórterembe tett fotelokban is. Penészzöld kárpitozású, alacsony, szűk karosszékek voltak, és ők roggyantan, odaejtetten ültek ott. Újra és újra kiszámolja, milyen fiatalok voltak, az anyja be sem töltötte a negyvenet. Ő a gimnáziumból ment az első kórházi látogatásra, és kínosnak sem érezte, hogy nem halkítja le a hangját – a templomi csendben bizonyára robbantak a szavai –, az ágy mellé guggol, beszél és kérdez, közös tanáraik grimaszait utánozza, olyan, mint három hónappal előtte, mintha a húga is ugyanolyan volna. Megnevettette a testvérét – utóbb kétes érdem. A szülei halála után még kétesebb.

Fogalma sem volt – pontosabban fogalmai biztosan nem voltak –, mit és hogyan kell csinálni az életben maradottnak. Szerencsére később se kristályosodott benne semmi. Szerencsére? Lehet-e bármi szerencsés a fekete lyuk közelében?

kép | Fred van Veluw, lensculture.com