Kállay Géza

KÖZÖS

2009 március

KÖZÖS
Egész csomó jóbarátommal tervezgettünk, tanácskoztunk s megunva a mindennapi élet zavaró gondjait, már-már határozatot is hoztunk, hogy elvonulunk a világ zajától s nyugodt életet kezdünk. Ezt a nyugalmat úgy gondoltuk, hogy mindenünket egybehordjuk s egyetlen közös vagyont csinálunk belőle. Őszinte barátság uralkodjék. Ne legyen ez azé, az amazé, hanem mindenkié olvadjon egybe, s az egész legyen minden egyesé s minden az egészé.
Azt gondoltuk, hogy körülbelül tízen egészen jól elleszünk egy társaságban. […]
Megegyeztünk, hogy kettő közülünk egy-egy évig elöljáró legyen. Ők intézzenek minden szükséges dolgot, a többinek ne legyen semmire gondja.
De mikor azt kezdtük fontolgatni, mit szólnak ehhez az asszonyok – mert néhányan nősek voltak, mi többiek pedig akartunk nősülni –, az egész szépen kigondolt terv szétfoszlott, összeomlott kezeink között s el is vetettük egészen.”
(Szent Ágoston: Vallomások, VI. könyv, XIV. fejezet)

 

Ágoston – kedvenc filozófusom, Ludwig Wittgenstein kedvenc filozófusa – olyan vágyat örökít meg itt, amelyhez hasonlót talán mindenki átél életének valamely időszakában. Nemcsak a nyugodt, értelmes munkálkodás álmára gondolok, hanem arra is, amiben Ágoston a „zajnélküli” életmód előfeltételét látja: az egyenlő tulajdonjogú szerveződésben, amit sok névvel illettek: ashram, őskereszténység, „Brook Farm Institute” (Peabodyék és „transzcendentalista” társaik), hippi kommuna, sőt a sokszor meghurcolt szóval: kommunizmus, főként attól függően, hány egyént érintett a szervezendő közösség és milyen gondolati rendszer képezte alapját. A kulcskifejezések: „legyen minden közös”, „mindenkié olvadjon egybe”, „minden egyesé”, „minden az egészé”; a „minden” szó visszatérése árulkodó; ezek a tervezett miniintézmény mindenkire érvényes, de természetesen önként és szabadon vállalt szabályai, Rousseau későbbi társadalmi szerződésének előfutárai.

örömteli vegyülék

Ágoston azonban még egy fontos előfeltételt említ: „Őszinte barátság uralkodjék”, amit már nem lehet törvénybe foglalni, s amin a közösség egyetlen tagja – sem külön-külön, sem együttesen – nem tud „uralkodni”, mert az őszinte barátság (és nem az érdekközösség, az „üzletpartner”, a „jóban vagyok vele”, a „hasznos kapcsolat”) már ajándék, amit képtelenség megrendelni, de még akarni is; titokzatos, általában nehezen „rekonstruálható” érzelmi és értelmi csatornákon kialakuló, kusza, de roppant örömteli vegyülék, ahol mindig a végeredmény és a jövő számít: nem kérdés, hajlandó vagyok-e a barátomért áldozatot hozni, és hogy mit tudunk és fogunk együtt tenni holnap és holnapután. Ágoston, a filozófus és teológus nemcsak meglátta, hanem át is élte a közös és a személyes, az intézmény és az egyes között húzódó és sohasem feloldható feszültséget, ezúttal a család (a nős és nősülendő férfiak) és a tervezett kommuna intézménye közötti össze-nem-illésen keresztül. Mert a család is intézmény, ami a mi kultúránkban kizárólagosságon alapul: a feleségem és a gyermekeim semmilyen körülmények között nem lesznek „közösek” senkivel sem a közvetlen családon kívül, ők mindig a személyes szféra legmélyén maradnak, még mélyebben, mint a személyes, őszinte barátság. Ezért Ágoston története nemcsak a személyes és az intézményesítetten közösségi között érzékel feszültséget, hanem két személyes érzelem, végső soron szerelem és barátság között is. Természetesen a szerelem és a házasság nem zárja ki a barátságot, sőt, azonban akibe szerelmes is vagyok, sohasem úgy a barátom, mint akihez csupán őszinte barátság fűz.

Úgy tűnik tehát, minden közösség a személyes érzelmek mentén a legerősebb, de a legsérülékenyebb is; ezt én emberi létformánk egyik adottságának tekintem, és most nem firtatom, hogy ösztönös vagy történelmi-kulturális produktum-e. Persze még sok minden beárnyékolja az Ágoston vázolta kommuna lehetséges működését: például a rotációban működő potenciális „elöljárók” rátermettségének kérdése (hiszen lehet valaki igaz barátom, de rossz szervező és adminisztrátor). Mégis sokkal érdekesebb, hogy Ágoston itt nem tárgyalja azt a viszonyt, ami az „egész csomó” – de valójában „körülbelül tíz” – embert az általában „társadalom” névvel illetett nagyközösséghez kapcsolná: a „kivonulás” az, amit Václav Havel, közvetlenül a Charta 77 után „disszidens” magatartásnak nevezett (A hatalomnélküliek hatalma, 1978) és Havelt –érthető okokból – épp ez foglalkoztatta leginkább.

Vittore Carpaccio: Szent Ágoston a stúdióban, wikimedia commons

Vittore Carpaccio: Szent Ágoston a stúdióban, wikimedia commons

A dilemma „egész csomó”, de legalább három élű: a gettósodás, a „vissza a nádasba” magatartás, az izolálódás, sőt az elitizmus-érzés (a „mindenkinél különbek vagyunk, mert nálunk, kisebbségnél van az igazság”) veszélye; a mártíromság kísértése, amikor eleve tehetségtelen vagy lusta emberek „belemenekülnek” a földalatti ellenzékiségbe, hogy ezzel magyarázzák mellőzöttségüket; s végül a „kivonulók” viszonya a mindkori hatalomhoz: a kooperáció és a „polgári engedetlenség” roppant kényes mértéke, különös tekintettel épp a család és a barátok sokszor közvetlenül fizikai biztonságának és megélhetésének veszélyeztetésére. Csak arra van mód, hogy Havel gondolataiból néhány olyat emeljek ki, amely ma is időszerű.

Havel óva int attól, hogy az ember saját „megváltását” az akkor még nagyon távolinak tűnő parlamentáris demokráciában, netán az új kapitalista gazdaságpolitikában lássa. Semmilyen politikai és gazdasági berendezkedés nem garancia arra, hogy az ember megvalósítsa azt, ami legfőbb feladata: önnön személyes, épp rászabott létének szabad kibontakoztatását, természetesen a mások és a maga iránt érzett felelősséggel, hiszen – mint a Havel által is nagyra becsült kiváló fenomenológus, Jan Patocka mondta – a felelősség azért különös valami, mert mindenhová magunkkal visszük. Ami többek között egészen egyszerű dolgokat jelent: valaki olyan zenét szerez és játszik, amilyet szeret, és nem olyat, amit bárki elvár tőle; úgy beszél és ír, ahogy legjobb képessége szerint tud és kedve van beszélni és írni; olyat is megtanít a hallgatóinak, amit az éppen adott hivatalos kurzus nem tartalmaz, vagy ellenez; és így tovább.

örök dilemma

Ma a „hivatalos kurzus” persze nem monolitikus, de még ha többé vagy kevésbé pluralisztikus is, a feladat nem változott: az egyén úgy gondolkodjon és alkosson, hogy az ne függjön attól, vajon az épp érvényben lévő (és mindig szükségszerűen létező) intézmények jó vagy rossz szemmel nézik-e tevékenyégét. Mindez ma is járhat, és jár is hátrányokkal: támogatásmegvonás, mellőzés, agyonhallgatás, kizárás bizonyos körökből, megbélyegzés, megalázás stb. Itt megint felmerül a kooperáció, a lojalitás, a kompromisszumok és a kivonulás, a szembefeszülés, a Ligetben is többször és részletesen tárgyalt ellenállás vagy akár lázadás mértékének örök dilemmája. A jól végzett munka mindig egy rosszul működő intézmény kritikája marad, és az önálló gondolkodásra és döntésre serkentés minden rendszerben bizonyos értelemben „bomlasztó magatartás”, mert veszélyezteti a rendszer egységét és hatalmát. A teljes kivonulás, hátat fordítás azonban azért nem lehetséges, mert minden emberi élet tartalmaz egy univerzális elemet: minden egyéni lét egyben az általános emberi lét példája is, az „egész világ” egyik, de mindenkivel egyenrangúan nélkülözhetetlen letéteményese. A „világi egyéni lét” így felelős – bármilyen leegyszerűsítve és fellengzősen hangzik – a világért, azaz másokért; elsősorban a családért, a barátokért, a közvetlenül egy-egy egyénre bízott konkrét személyekért és személyiségekért; a közelebbi és tágabb emberi környezetért és még sok másért. A „mindennapi élet zavaró gondjai” elől „nyugodt életbe” vonulni és „egészen jól ellenni” – bármennyire kellemes volna – akarva-akaratlan épp a másokért létezés vállalkozását tagadja, méghozzá alapjaiban.

Ágostont nem kell elmarasztalnunk, mert adós maradt a kisközösség és a nagyközösség (a „társadalom”) viszonyának tárgyalásával, hiszen a terv „szétfoszlott, összeomlott” a barátok kezei között: sohasem valósult meg. Később Ágoston felismerte – és ezért nevezhetjük méltán Wittgenstein egyik előfutárának –, hogy ami az emberek között valóban közös, az a nyelv, és nem csupán mint a kommunikáció eszköze, hanem épp mint a közös egyik mércéje, mérőműszere: amilyen mértékben értjük egymást („szót értünk”), olyannyira vagyunk társas lények, egy közös-ség tagjai.

A nyelv azonban – s ez már inkább Wittgenstein gondolata – ezen természeténél fogva nem tud mást tenni, mint – bár talán a legtanulmányozhatóbb formában – visszatükrözi és újrateremti a régi feszültségeket egyén, kisközösség és nagyközösség között, hiszen a közösségi jelentések, a „közmegegyezés” mellett mindig vannak és lesznek személyes jelentések, amelyeket csak az egyén, a család és az őszinte barátok értenek. Ugyanakkor a jó beszéd és írás – legyen az művészi vagy tudományos – mércéje épp az lehet, hogy a személyes jelentésből, s épp a személyes elem megtartásával, hogyan lesz mégis publikus, sokak – persze sohasem mindenki – számára érzékelhető és felfogható jelentés, az univerzálisan emberi minőség egy-egy újabb és minden értelemben közös példája.

Kell egy jó szó címmel idézetekhez kapcsolódó előadás- és beszélgetés-sorozatot rendeztünk. A Szent Ágoston-idézethez a nyitó előadást Farkas Attila Márton tartotta.
felső kép | Fra Angelico: Szent Ágoston megtérése (részlet), wikimedia commons