KORTÁRS VAGY MODERN

Kortárs zene… a tömegek számára riasztó fogalom. Taszító hangzásvilág, élvezhetetlen rendetlenség – mondják sokan még azok közül is, akik a múlt művészi muzsikáját szívesen hallgatják. A mai zene fogalmát vizsgálva legtöbben a könnyű műfajok igénytelenebbtől az igényesebbig terjedő, széles választékából merítenének. Ki tehát a kortárs? És mi a mondandója?
minden mű kísérlet
A művészi zenében – szívesebben használom ezt a kifejezést, mint a nyársat nyelten hangzó komolyzenét – a minden korábbinál szerteágazóbb irányzattömeg madártávlatból nézve két csoportra oszlik. Az egyik új eszközöket keres a hangzás, a zenélés módja, a kompozíció szerkesztettsége terén. Óvakodjunk a „kísérletező” megnevezéstől, hiszen minden mű kísérlet a benne felvetett gondolat és szakmai ötletek mind teljesebb megvalósítására, és bár a szerző kikísérletezhet egy eszközt műveiben, az általa képviselt irányzat semmiképp sem száraz experimentum, hanem esztétikai jelenség. A mű lehet in vitro kísérlet, de az alkotói munkásság csakis in vivo az úttörés próbája. A másik irányzat vagy csoport a posztmoderné, a neo- és retro-törekvéseké. Aligha kell magyarázni, mi hajtja a pionírokat, a járt utat a járatlanért szenvedélyesen elhagyókat. De mi vezet valakit visszafelé? És csakugyan visszafelé tart-e, aki a közelmúlttal lép kapcsolatba?

öröklődött kultúrák
A közelmúltat azért említem, mert a „modern szellemű” irányzatok is kötődnek a zenetörténethez. Az európainak a barokk előtti korszakaihoz, a középkorhoz, a reneszánszhoz, amelyek sokban különböznek kontinensünk utóbbi háromszáz évének zenéjétől időkezelés, harmónia- és formavilág terén. És Európán kívül javarészt népzenékhez, amelyek – mint auditív hagyományokon át öröklődött kultúrák – döntően más alapokon nyugszanak, mint a lejegyzett, tehát mind bonyolultabban komponált európai muzsika.
egyre teljesebb szabadság
A posztmodern „visszahajlók” a 20. századra válaszolnak. A korra, amelyben – sommásan fogalmazva – az európai zenetörténet harmóniai fejlődése eljutott a hangnem elhagyásáig, s a hangok megszólalási rendjét mind átfogóbban meghatározó szabályok léptek a zeneszerzői eszköztárba. Ugyanez a kor a kötöttséggel a zene paramétereinek (ritmus, hangmagasság, harmónia, hangszín) egyre teljesebb szabadságát állította szembe, s a hangok szervezésében a véletlennek adott szerepet. Ez a kor, akár az egyik, akár a másik irányban haladt, elveszítette a a barokkban, a merőben más zenei szellemet hordozó klasszicizmusban és a zenei köznyelvvel végleg szakító romantika megannyi stílusirányzatában is jelenlévő folyamat érzetét. Az érzetet, amellyel ráülhettünk a muzsika hullámaira, s bár el nem andalodhattunk el, hiszen figyelni kellett a gesztusokra, történésekre, vezetett bennünket a szerző és a szerkezet, nem kerültünk szüntelen útvesztőbe, nem kényszerültünk minduntalan az újrakezdés érzékelésére. A posztmodern a 20. század elejéhez próbált visszafordulni, oda, ahol elveszni vélte a zenetörténeti fonalat.
csúnyisták
Könnyűzenészek – „bélyegzik meg” őket az úttörő szelleműek. Csúnyisták – bírálják ők a fül számára kevésbé vonzó, újszerűbb eszköztárral zenélőket. Nem kell igazságot tennünk. A két gondolkodásmód bármelyike nélkül hiányos lenne korunk zenéje. A szűzföldet törők nélkül azért, mert ők hoznak új tájékozódási pontokat. A posztmodernek nélkül azért, mert a 20. század művészi zenéje messzire eltávolodott a tömegektől. A közönség visszaszerzésének első csapata a 70-es évek amerikai avantgárdjában a repetitív irányzaté volt, amely – mi mással: fiziológiai hatással – a ritmus folyamatának újraélesztésével szinte a popzene riválisává vált. A hangnemiséget újrafelfedező posztmodernek a dallam- és harmóniavilág terén hódítják vissza a követhető folyamatot.
nem epigonok
„Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” – kérdezhetnénk Kölcseyvel. De régi korokat olyan együttállásba hozni, mint Orbán György teszi Apokrif sorpár című dalában, amikor a bachi kétszólamú invenció szellemét (nem hangjait!) idéző hangszeres kíséretével a beat hangvételét irizálja, vagy mint Vajda János Karnyóné operájában, amikor Purcell Dido és Aeneasából Dido búcsúját idézi és ötvözi a humor jegyében még a magyar népi éneklés asszociációjával is, frappáns jelzése, hogy az így komponáló szerzők távolabbi elődeikkel vállalnak közösséget, méghozzá nem is eggyel, hanem különböző időben élt többekkel. Vagyis nem epigonok, hanem a múlt különböző rétegeinek sajátosan mai szemszögű összefényképezői.

génsebészet
Közben számítógépes zenei központok szüntelen megújítják felszereléseiket, s szinte génsebészetet végezhetnek a hangokkal. Mások posztmodern visszatekintések nélkül is rátalálnak a múlt század közepén csaknem fölszámolt tonális (hangnemhez kötődő) zenélésre. (Többek között ennek köszönheti népszerűségét az észt zeneszerző, Arvo Pärt).
előítélet
Népszerűség – értelmezhető-e ez a fogalom korunk művészi zenéjével kapcsolatban? Az úttörők kortárs zenei fesztiválok körforgásába próbálnak bejutni, ahol szakértők és magukat értőnek álcázók esküsznek rájuk. A posztmodernek, neo-tonálisak megtalálnák helyüket a klasszikusokkal azonos műsorokban. Ám nagy úr az előítélet. A „fogyaszthatóbb” szerzőt sem látják szívesen szendvics-koncertműsorokban a szervezők, mert félnek, a mai komponista elriasztja a régiek zenéjére kíváncsiakat. Lemezeik sem fogynak könnyebben, mint „alkimista” társaiké.
időbeli művészet
Népszerűségről talán csak a könnyűzenében beszélhetünk, noha ott is sokat változott a helyzet. Eltűnt mögüle a társadalmi tartalom: már nincs underground ellenállás woodstocki módra, vagy a nyugati szellem importálása a vasfüggönyön innenre. Csak üzlet van, egyre drágább sztárcsinálással, s az ismert technikai okokból egyre kevesebb eladható hanghordozóval. Az emberek többsége mégis ebben a műfajtömegben talál kedvére valót, s ezekben – nem a silányakról, hanem a jókról (is) beszélünk – voltaképp az európai zenetörténet összhangzattanát és melodiáriumát hallgatja új ruhába hangszerelve, etetőbb (folyamatos) ritmusalapra ültetve. Mindezzel megteremtve a háttérzenélés lehetőségét, amely megengedhetetlen lenne a művészi zene alkotásai esetében, bár ott is egyre gyakoribb. Mintha olvasás helyett csak átfutnának egy regényt. Vagy mint ahogy képet, szobrot néznek a kiállításon: egy pillantás – láttam. A zene időbeli művészet: nem lehet elsiklani fölötte, a darab annyi ideig tart, amíg szól. De ha nem követjük a folyamatot, a zenei történéseket, az eszközöket, elsiklik a mondanivaló. Ha így közelítünk a nemzedékek során át vérünkbe ivódott klasszikusokhoz, nincs módunk az ismeretükre – nem a felületes elsiklásokra – építő posztmodernhez, s még kevésbé az új nyelv tanulásához, az avantgárd irányzatokhoz. Közismert tény, a zene: nyelv. Közléseit érteni kell, értéséhez, élvezetéhez ki kell építeni az idegpályákat. Elég érezni – hallom az ellenvetést. De aki csak passzívan érez, és nem viszonyul aktív fogadókészséggel a beérkező impulzushoz, annyira jut a zenével, mint passzív szerető a szerelemmel.

meg nem értett komponisták
A közönségben van a hiba? Még a kérdés leírása is fáj. Senkiben sincs hiba, s bizonyos mértékig mindenkiben van. Az alkotóban nincs, mert az ő dolga, hogy a zenetörténet építményén elhelyezze az újabb követ. A közönségben nincs, mert nem a hallgatók tehetnek az eltávolodásról. Sokszor leírták már: a gondok gyökere a 19. században van, amikor elkezdődött a zenetörténet korábbi évszázadainak előadása (Mendelssohn Bach-tolmácsolásával), s megszakadt a zene azonosítása a mindenkori jelenbelivel. Ennek következménye lett a 20. század hajnalára a könnyű műfajok kialakulása, a zene korábbi egyanyagúságának megszűnése (Bach, Mozart még azonos eszközökkel és igényességgel szőtte miséit és tánctételeit). A könnyebb hallgatása és a hangfelvételek, koncertek műsorának muzealizálódása nem tette szükségszerűvé és kívánatossá az új nyelv tanulását. A meg nem értett komponisták a kontaktusteremtés, a szélesebb közönség előtti megmérettetés lehetőségétől megfosztva jártak úttalan utakon és életműnyi zenével kitaposott tévútjaikon. Akadnak zsenik a múlt század történetében, akik sosem válhatnak szellemi értékükkel azonosan kedveltté (például Webern), s akadnak kóklerek, akik meg nem értettségüket – legalábbis egy ideig – hasonlíthatják a korukban részben visszautasított zsenik, például Bartók vagy Sztravinszkij sorsához.
a maguk sült krumplija
Tömegekről ábrándozunk? De mikor hallgatták tömegek a művészi zenét? Az idillinek ábrázolt korban, amikor Esterházy vagy a porosz Nagy Frigyes oly értően viszonyult a számára írt művekhez, az arisztokrácia, majd a nagypolgárság kiváltsága volt e muzsika, az alsóbb osztályú tömegeknek maradt a népzene. Ma azt hisszük, a demokrácia kaput nyit bárki zenei neveltetése előtt, s valóban mindenkié lehet az igényes muzsika. De miként a porcelán tányért és ezüst evőeszközt is megfizetni képes jómódúak ugyanannyi pénzért inkább műanyagedényből, kézzel csipegetik a sült krumplit a gyorsétteremben, a tömegek a zenében is megtalálják a maguk sült krumplijához vezető utat. Nem is ez a baj, hanem a sült krumpli kizárólagossága.

Addig ugyanis a kevesek kérdése marad, hogy modern-e a kortárs.

Felső kép | Kondor Béla: Hangzavar