HARD-KIER
1999 június
19
„Ha akarod, mindig ott vagyok nálad,
ha akarod, nem létezem. MÁSHOL NE KERESS
(Csakugyan ezt kérdeztem volna. Ebben
kavarogtam, mint valami bennfoglalt,
függő gondolatvilág, émelygő húsiszap.)
Kemény, gömbölyű lélektárgy csap a falak
közé; tessék, a semmi ajándéka.
Az ajtót keresem a gömbön; nem hiszem,
hogy efelől tévednék. Hasonlóvá kell
vetkőznöm hozzá, azután belépni a Házba.
20
Egy fényképtől amúgy sem lehet remélni
semmit; nem fog fölnézni, aki valamikor
ott állt, és nem nézett föl senkire. Mégis
ezt adtad, Szerelmes Nővér, hogy „mindig”
láthassalak, ahogy nem nézel rám, és
senkire. Csak az látszik, hogy harminc év
múltán is majdnem ugyanaz vagy: a haj,
a vonások, az öröksebek. És aki akkor,
legelőször látott, talán már rég elmerült
egy forró, sötét, pusztító önszerelemben.
21
Kimegyek a hátsó kertkapun, és
ott a fele nap járásnyi erdő,
az akáctéboly, az őzek és szarvasok.
Semmi különbség, de jobb a semminél,
és tiszta, mint az öled.
Most mégis Kukoricza Livire gondolok,
a név, a föld, a szél vagy a fény;
nem tudom. Régen van ő ide, és
messzire, de valahogy csak itt.
És itt van az erdő, a Túlvilág.
22
Előbb az üres gyomor, azután az üres
fej. Innentől már egyenesen hősnek érzi
a bőrét; az szab, végtére is, határt
a sok kínos érzetének.
Kíméletes pedig a világ — legföljebb a
makacs eső hűvössége, közönséges
hisztériája. Most van soron a gyomor:
elhordani a fej alól a táptalajt!
Egy apró pénzdarab hirtelen nagyra nő.
Utolsót lódul a világ, a vér, a mű.