HA ELJŐ A JÖVŐ

A nagyanyám 1890-ben született Szentendrén. Gyakran emlegette, mennyire megijedt, amikor az első autó végigzörömbölt a főutcán.

1970-ben tévén nézte a holdra szállást. Nem hitte el. Érezte, hogy valami fontos történik, de nem fogta föl, micsoda. Aber was, gyerekek, mondta, mese.

Miért?… Fölfogható?

A nagymama élete utolsó éveiben a korábbiaknál is ritkábban reagált a világ dolgaira. A tévén csüggött, de csak a focit szerette igazán. Élvezettel fordította vissza a bemondó szavait a korábban használatos futballkifejezésekre, amiket még a nagypapától tanult. A bedobásra diadalmasan azt mondta: taccs, a szögletre fölényesen: korner, de a legjobban a lest szerette, mert nagyon jól mutat, amikor a lesre szaladó játékos egyedül rohan előre a labda után, a többiek hagyják, talán nevetnek is rajta, ő meg észreveszi magát, megáll, legyint, és akkor a nagymama a tévé előtt fölrikolthat: — Ofszájd!
egyetlen hosszú emberélet
Egyetlen hosszú emberélet — (közbevetőleg: a nagymama feje fölött két világháború, kb. öt forradalom-ellenforradalom, ezek hozományaként a harmadára csökkent ország négy államformaváltása vonult el — ugyan, miért éppen a holdra szállást hitte volna?) — tehát egyetlen hosszú emberélet alatt a petróleumlámpától a hidrogénbombáig, a lóvasúttól a holdkompig, a szikratávírótól a színes televízióig jutott körötte a világ.

És én? 1962-ben a Nefelejcs és a Landler Jenő utca sarkán álltam sorba a muraközi-vontatású jegeskocsi előtt, hogy a fél tömb jeget a zománcos vödörben felcipeljem a másodikra, a pléhbélésű jégszekrénybe, egyúttal levittem a két üres szódásüveget a szikvízüzemnek titulált kócerájba, mert a szódás aznap nem jött az oldalkocsis Pannóniával.

Ezt az emlékemet két kilós laptop számítógépbe írom, hogy elektronikus postán küldhessem szerkesztő barátaimnak rendeltetési helyére, s miután elküldtem, belenézek a Világhálóba, és hétezer kilométerre Magyarországtól elolvasom a mai újságokat, az időeltolódás miatt korábban, mint odahaza bárki.

Vajon fölfogtam-e?

*

A század „elrobogott mellettünk és átgázolt rajtunk” — ahogy mondani szokás. Felsorolhatatlan, hogy mit hozott magával és hagyott nálunk ideiglenesen, ugyanígy felfoghatatlan, hogy mi mindent vitt magával végleg.
látványos tények
Például hozta és vitte a Szovjetuniót. Az első szputnyik fellövése, majd Gagarin űrutazása után fölröppent: „a XX. század a Szovjetunió évszázada”. Automata űrszonda juttatta a Holdra a Szovjetunió hatalmi jelképeit (a sarlókalapácsos címer most is ott hever a Nyugalom tengerében, hiszen odafönt nincs holdszél, ami befödné holdporral), és a diadalmas szlogen akkoriban megföllebbezhetetlennek tűnt — látványos tények támasztották alá. És két évtized múltán a szemünk láttára vált a világ legnagyobb hadseregének egyenruházata fillérekért elkótyavetyélt vásári bóvlivá, a Sztálingrád védelméért, Berlin bevételéért vagy Kabul bombázásáért adományozott kitüntetések pedig pesti punkok fülbevalójává.

Hozott a XX. század még sok egyebet. Például a győztes Amerikát. Századvégi egyeduralma kétségbevonhatatlan, bizonyság rá megannyi gyorsbüféhálózat és üdítőital, az Internet, a Nobel-díjak száma, meg a radarral detektálhatatlan „lopakodó” vadászbombázóraj, melynek minden gépén ez a tömörségében oly sokatmondó felirat olvasható: „Bárhol. Bármikor.”

Ki merné vitatni, amit a Római Birodalom utódává lett Egyesült Államok tv-csatornái sulykolnak nézőikbe naponta, hogy „a XX. század Amerika évszázada”? Én semmiképpen. Csak néha eszembe jut a pesti punkok fülbevalója.

1945-ben minden idők egyik legszörnyebb rémállama rémálomnak bizonyult és eltűnt a föld színéről. De ha nem így történik, ha a Harmadik Birodalom netán túléli a háborút, akkor ma milyen jelszót eszelne ki Goebbels propaganda-miniszter utóda? Vajon hogyan titulálná ezt a kimúlófélben lévő századot?

Nyakunkon az ezredvég. Nem mintha a dátum olyan sokat jelentene. A mohamedánok 1418-at írnak, a zsidók időszámításuk 58. századában járnak, az emberiség ötödét kitevő kínaiak pedig egyetlen eseményt sem tartottak oly fontosnak, hogy ahhoz kössék a Kezdetet, így az egész hajcihő hidegen hagyta őket. A XX. század vége, és az új millennium beköszönte a planéta lakóinak többsége számára nem mitikus jelentőségű, mivel naptáruk sem huszadik századot, sem ezredvéget nem jelez, hagyományaik semmiféle kerek évszámokhoz kötött megváltással nem kecsegtetnek.
hatalom és fölény
A XX. század és a millennium, az úgynevezett eszkatologikus várakozásokkal egyetemben igazi euro-amerikai mítosz, kettős magva a kultúránk fölényébe vetett megingathatatlan hit, és a megnyugtató fölénnyel birtokolt hatalom tudata, így hát az ezredforduló várhatólag páratlan külsőségekkel bonyolított ünneplése sem lehet egyéb e hatalom és fölény demonstrálásánál. (Talán olyasvalamire számíthatunk, mint a legutóbbi olimpiák megnyitó ünnepségei sokszoros nagyításban.)

Pedig a pillanatnyilag birtokolt hatalomból és erőfölényből nem feltétlenül következik semmi, akárcsak a közeljövőre nézve sem. A birodalmak a történelem tanulsága szerint (ha van) jönnek és mennek, az évszázadok megszülik, majd eltemetik őket, mint tudjuk. A mindenkori ma urai mégis mindig bizonyosak abban, hogy ők a mindenkori holnap urai is. A hatalom sajátja, hogy tetteit rendszerint a hosszú távú történelmi igazsággal indokolja, és szemét igazolásul a jövendőre veti. De a mából vonni le a holnapra érvényes következtetést mindig csalóka. Az ilyenféle gondolkozás föltételezi, hogy „ha a dolgok így maradnak”. És a dolgok nem maradnak így. A projekció alaptétele: „ha nem jön közbe semmi”. Márpedig mindig közbejön valami. És ez éppoly törvényszerű, mint a birodalmak fel- és elvirágzása. Nincs sem teljes katasztrófa, sem teljes diadal, a legszörnyebb végzetet és a legfényesebb győzelmet is átszínezi a véletlen, a váratlan, olykor a megmagyarázhatatlan, mely más folyást szab az eseményeknek, mint az kiszámítható vagy legalább sejthető lett volna.

1665-ben Londont pestis sújtotta. Igazolhatatlan, de nem kizárható (afféle „feltételezve, de meg nem engedve”) sejtések szerint egy a gyarmatokról érkezett hajó hurcolta a városba a bubópestist. Nem volt ellenszer. A járványügy akkori állapotának és a hatóságok gondolkodásának megfelelően, ha egy házban felütötte fejét a kór, kívülről bedeszkázták az ajtót-ablakot és őrt állítottak az épület elé azzal, hogy aki kijön, lője le. Az elnéptelenedett házakat felgyújtották.

Tragikus számítások láttak napvilágot arról, hogy ha a járvány ilyen ütemben gyilkol tovább, hány hét a világ, mennyi időn belül nem marad Londonnak egyetlen lakosa sem. A számítások figyelembe vettek minden rendelkezésre álló adatot, és a maguk módján hibátlanok voltak. Ám idővel a járvány elérte csúcsát és visszavonult. Magától. (Ha van ilyen.) Nem tudták sem gyógyítani, sem megelőzni, nem tudták a karanténrendszert résmentesen, hatékonyan kiépíteni. És mégis. Mintha a bubópestis-baktérium elunta volna az ellenállás nélküli pusztítást. Ahogy jött, úgy eltűnt. Mintha visszaszállt volna a hajóra, melyről a rakpartra lépett, és távozott volna oda, ahonnan érkezett. Feltételezések vannak — beleértve a járványt követő tűzvész „sterilizáló hatását” —, ésszerű magyarázat nincs. London megmenekült. Nem tudjuk, miért.
leendő nagyhatalom
Ugyanebben az évszázadban, a XVII-ben, az Újvilág talán legígéretesebb városának Jamaica legnagyobb kikötője, Port Royal látszott. Lakói rettegett tengeri martalócok voltak, legalább ötven országból érkeztek, az akkor ismert világ minden zugából. Az Amerikákról Spanyolországba tartó, arannyal tömött gályákat fosztogatták. A szigetvilág leggazdagabb városának, a kincses Jamaica ékszeresládájának még ellenségei is nagy jövőt jósoltak. A rablott kincseken épült kalózvárosban idővel feltűntek a békebeli foglalatosságok, határában felvirágzott a földművelés, falai közt százféle mesterség. Látogatói a jövő városaként, és a következő, a XVIII. század leendő nagyhatalmaként emlegették. És minden arra mutatott, hogy ehhez a jövendöléshez nem kell különösebb jóstehetség.

A századvég egy viharos éjszakáján, 1694 nyarán földrengés rombolta porig, a romokat szökőár mosta el a föld színéről, és a félsziget, amelyre a város épült, a tengerbe süllyedt. Lakosait álmukban lepte meg a katasztrófa — hírmondó is alig maradt. A pusztítás oly rettenetes volt, hogy senkinek sem jutott eszébe Port Royal újjáépítése. Nem is volt mit újjáépíteni. A város szinte nyomtalanul eltűnt. A kalózfészek kárörvendő ellenségei, a martalócok áldozatai Isten bosszuló haragját emlegették, a ma szeizmológusai a Jamaica mellett húzódó tektonikus törésvonalat. Ami bizonyos: a logikus, természetes, kockázatmentesen megjósolható jövő káprázatnak bizonyult.
gyors halál
Persze korábban is történtek katasztrófák, és bővelkedünk az ilyesmiben azóta is. Port Royal tragédiája csak annyiban egyedülálló, hogy születése, virágzása és pusztulása viszonylag rövid idő alatt zajlott le, és kurta életének, gyors halálának minden eleme bőségesen dokumentált. A jövő városából átmenet nélkül lett víz alatti romváros, manapság búvárfelszerelésbe bújt kincsvadászok vadászterepe, akik iszapfedte törmelékek között kutatják a kalózok legendás aranyát.

Mintha ez volna leghőbb vágyunk: megismerni, kitudni saját jövőnket és ravasz trükkökkel kicselezni azt, amit Madáchtól szoktunk idézni — „Csak az a vég…”. És mintha úgy hinnénk, a tudás gyarapodtával, az eszközök sokasodtával közelebb jutottunk a jövő kifürkészéséhez.

Hiszen mindig a jövő bűvöletében éltünk. Mintha a jelen csupán kötelezően elszenvedendő megpróbáltatás volna a fényes jövő felé vezető úton. Szekularizált e világi siralomvölgy. Körülbelül akkortájt, amikor nekifutottam a fényes jövő felé vezető útnak, a hatvanas évek elején, abbamaradt a sorbaállás a muraközi-vontatta jegeskocsi előtt. Elektromos hűtőszekrény költözött a konyhába, és felmerült a lehetőség, hogy a gázprogram keretében vízmelegítő kerül a falra, és nyugdíjba vonul a hokedlin üldögélő mosogatóvájdling. Esténként „Gazdálkodj okosan! ”-t játszottunk, és a Capitaly és a Monopoly szocialista változata hihetetlen lehetőségeket villantott fel előttünk: mosógép, bojler, centrifuga. Az autó nem szerepelt a szóba jöhető vagyontárgyak közt. Azért mindennek van határa.

Az iskolában rendszeresen — általában év vége felé — azt a feladatot kaptuk, hogy rajzoljuk és írjuk le, milyen lesz az élet 2000-ben. Valahol talán ma is megvannak azok a rajzok. Egy államilag jövőre orientált gyerekcsapat víziója az ezredfordulóról — sejthető volt, hogy többségük a népegészségügy rohamos fejlődése következtében megéri a 2000-et. (Az átlagéletkor és a népesség éppen növekedett az országban, és a számítások egyértelműsítették, hogy ez így is marad, a csökkenés senkinek nem fordult meg a fejében — miért is? Hiszen a jövő kiszámítható.)

Rajzaink egy minden ízében automatizált világról regéltek. Az utcákon felhőkarcolók sorakoztak — égig ért a skyline. Minden szögletes volt (azt persze könnyebb rajzolni), mindenhova mozgójárda vitt — az iskolába nem kellett menni, elég volt álldigálni a járdán — otthon pedig háztartási robot készítette el és hozta ágyba a reggelit. A társadalmi rendszerről sem a rajzok, sem a szövegek nem beszéltek — nem is szerepelt a feladatban. Ugyan minek energiát pazarolni olyasmire, ami nyilvánvaló — ahogy most van, úgy lesz az mindig. Ha közbe nem jön valami.
biztos jövő
1971-ben azután a jövő bűvölete sokkal nagyobb léptékű, országos akciót ihletett. Ekkor volt ugyanis 25 éves a Magyar Úttörők Szövetsége. Ebből az alkalomból akciót hirdettek Üzenet a jövőnek címmel. Valamennyi úttörőcsapat — tehát minden általános iskola — készített egy-egy „időkapszulát”. A „kapszulát” (többnyire időálló anyagból készített dobozt, ha ugyan nem nejlonzacskót vagy befőttesüveget) elrejtették, s a rejtekhelyet megjelölték. Tárgyakat, fényképeket helyeztek el benne. Leírták, milyen az iskolájuk, a falujuk, a városuk. És leírták, mit várnak a távoli, ám biztos jövőtől. Mit képzelnek arról a mérhetetlenül messzi időről, amikor a Magyar Úttörők Szövetsége majd 50 éves lesz. Vagyis 1996-ról. Amikor is fel kell majd tárni a rejtekhelyeket.

És eljött a jövő. Azután elmúlt.

Úgy látszik, közbejött valami.

Az időkapszulákról mindenki elfeledkezett, pedig vagy négyezer rejtőzik az országban, földben, falban, fa tövében felbontatlanul. De még nem késő.

Pajtások! Polgárok! Honfitársak! Magyarok!

Ássuk ki az 1971-ben elrejtett időkapszulákat, legalább az ezredfordulóig. Megéri! Egyedülálló lehetőség, amely nem minden országnak adatik meg. Ki másnak lesz ilyen összehasonlítási alapja? Hiszen amit most gondolunk a jövendőről, az épp annyira lesz majd érvényes, mint amit akkor gondoltunk a tegnap jövőjéről: a máról.

Nyakunkon az újabb jövő. Munkára. Ássunk.

*

Összegzésül tehát elmondható, hogy az új évezreddel kapcsolatban csupán három dolog bizonyos:

1. Bármilyennek képzeljük is: tévedünk.
2. Soká tart majd, amíg megszokjuk a keltezést.
3. Az ezredvégi bulit a Coca-Cola szponzorálja.

A negyedik nem biztos, de én így képzelem.

Ha a nagymama megérte volna, akkor ébren maradna a millennium szilveszterén, nézné a monstre világmámor közvetítését, nézné, milyen jól mutat a lesre szaladó játékos, ahogy egyedül rohan előre, a labda után, a többiek hagyják, talán nevetnek is rajta, ő meg észreveszi, megáll, legyint, és akkor a nagymama megkapaszkodna a karosszékben, fölemelkedne és úgy rikoltaná: — Ofszájd!

Az írás a VISSZASZÁMLÁLÁS című beszélgető-könyvbe készült.

kép | NASA Goddard Space Flight Center, flickr.com