TERMÉSZETESEN, SZABAD
2005 március
Az Akadémiai Könyvtár folyóiratrészlegén történt. Megfogtam két lapot és megkérdeztem a pult mögött ülő könyvtárost:
– Ezeket szabad átvinni a könyvolvasóba?
Fölnézett rám olvasmányából és azt mondta:
– Természetesen, szabad.
Ahogy mentem az asztalsorok között, a süppedős, kávészín szőnyegpadlón, percekig muzsikált a fülemben: – Természetesen, szabad. Természetesen, szabad. Természetesen, szabad. Szinte meditatívan hagytam, hogy minden társult képzet felbolyduljon elmém mederfenekéről ebben a friss áramlatban? Természetesen. És szabad. Gyönyörű gomolygásban áramlottak a színes képek a természetről, a szabadságról, keveredve az emberi gondolkodás végtelen képregényének foszlányaival, és körülölelve azzal a puha, keretezett, kulturált, halk szavú biztonsággal, amit az Akadémiai Könyvtár jelent számomra.
Évek óta sacrum ez a hely. Sziget a zajos világon kívül, vagy inkább fölötte, egy felhőn, hasonlatosan ahhoz, ahol (ha hinném) a lábukat lógázó, angyallá lényegült rokonaim fuvoláznak a mennyek országában?. Hisz a Könyvtár ablaka alatt áramlik sokszor a Kossuth térre ilyen-olyan okból vonuló tömeg, csoszognak, kiabálnak, míg a filozófustársak jól ismert, immár kissé kopaszodó feje elmélyülten hajlik tovább a könyv fölé? Sacrum, amely kiemel egyéb szerepeimből, tér, ahol nem vagyok senki más, csak gondolkodó ember, és nem látok semmi mást, csak a Dunát, mindig a Dunát az ablak előtt, ahogy megy, megy, megy, egyre kúszik tovább, mozdulatlan foltokkal a felszínén, mintha nem is ő menne; behozza a városba a világot, a tájakat, mezőket, rettentõ víztömegével lustán, ráérősen tovaárad, ki a városból, vissza a világba, tágas, ölelő tájakba, mindabba, ami természet. Tér és idő tengelye a város közepén, amely emlékeztet a világmindenség valós arányaira.
múlhatatlan trauma
Engedélyekkel teljes levegője van ennek a könyvtárnak? még bolondnak se nézett a folyóiratrészleg képviselője, amiért ilyet kérdezek, szabad-e; hisz tudjuk, egykori, bimbózó lelkünket zord szocialista konyhásnénik, ruhatárosok és teremőrök taposták, éber rémálmokban ma is visszatérő, múlhatatlan trauma? Tudjuk egymásról, hogy itt-ott még mindig a vérünkben van: – Tessék mondani, szabad? Szabad-e elvinni, szabad-e olvasni, szabad-e mozogni, gondolkodni? Szabad-e mondani, lenni, annak lenni, aki vagyok, szabad-e fölvenni természetes méreteimet?
És ha valaki ilyen kávészín, puha, keretezett, Dunára néző helyen mondja ki, hogy „természetesen, szabad,” akkor a többi már magától hozzágondoltatik. Az összes lábjegyzet. Szabad, ha vigyázol rá, szabad, ha visszahozod, szabad, ha tudod, hogy másnak is kell majd. Természetesen, szabad, ha határok közt maradsz, a közös határaink között, amelyek optimálisak, mert mindenki megél bennük, mert kevés és régi szabály van, jó, bevált, belakott szabályok, meg az a tudat, hogy nem változnak szíre-szóra. És ami mögöttük van – úgyis tudjuk, pszt, ki ne mondd – komplex, pókháló-finom hitekből szőtt, sérülékeny, évezredes megegyezés, értékrend, amelynek hajnali ködfal a vára, és amelyről nem beszélünk, hanem éltetjük; minél veszélyeztetettebb, annál nagyobb néma, meghatott, eltökélt töltéssel éltetjük? Éltetjük benne legjobb magunkat és legkedvesebb halottainkat.
Oxfordban van egy könyvtár, a Taylorian. Hatszázéves kőcsipke, cirádás tölgyfa burkolat, süppedő szőnyeg. Az ember bemegy, beiratkozik: azaz beírja a nevét és lakcímét egy ódon, óriási könyvbe.
nem ellenőriz
A könyvtáros elmondja, hogy a könyveket nem szabad az országból kivinni. Megmutatja, hol a katalógus, hol vannak a könyvek és hol a cédulák. Az ember ezután megnézi a katalógust, bemegy a raktárba, kiveszi a könyveket. A könyvek címét felírjuk egy cédulára, azt betesszük egy dobozba. Ezután az ember a könyvekkel hazamegy. Aztán amikor már nem kell a könyv, az ember visszaviszi. Senki semmit nem ellenőriz. Én egy évig jártam ebbe a könyvtárba, soha egyetlen könyv sem hiányzott.
Természetesen, szabad.
Még egy mese jut eszembe. Régen, egyetemista koromban Az antikvitás esztétikája című tárgyat tanultuk egy féléven át Ritoók tanár úrtól. Eljött a vizsga napja, ködös, ünnepszagba keveredett téli nap. Sok volt az anyag, alaposan elolvastam mindent, mégis izgultam kicsit. Leültem a fotelbe – érdekes, ebben a szobában is csönd volt és puha szõnyeg – a tanár úr pedig elmondta, még így vizsga elõtt szeretné tudni, milyennek találtam az olvasmányokat. Mit élveztem leginkább közülük? beszélgettünk. Mivel boldogultam nehezebben? tovább beszélgettünk. Kellemes volt, megnyugtató is, csak a vizsga nem akart az istennek sem elkezdõdni. Aztán egyszer csak megköszönte, és adott egy jegyet. Legalább egy fél órát rám szánt. Megismert, megjegyzett, emberként voltunk jelen egymás számára. Évekig köszöntünk még egymásnak az utcán. Akkor még alig vettem észre, hogy Budapest már nem Sárospatak.
kisvárosi álom
Persze, tudom, mindez csak mese, gondolatkísérlet, ez falanx, ez nem reális. Csak egy kisvárosi álom, amelyet a fejemben hordozok, amíg járok a világban. Persze, tudom, a világ zűrös, zajos, mocskos és farkastörvény uralkodik. De ez innen, a Könyvtár ablakából nem látszik, csak a Duna, egy sor ködbe veszõ meseház, meg a szürke égen a Mátyás templom szürke tornya. Olyan jó ilyenkor elábrándozni, hogy lehetne, lehetett volna így is? régi szabályok, kevés és egyszerű; emberek, akik betartják azokat, és méla szemű, öregesen komoly irányítók, akik azt mondják: Természetesen. Szabad.