FALAK

Létezik egy elmélet, mely szerint hajdanában, a mágikus gondolkodásban bármely fogalmi komplexum egymással ellentétes végletei egybeestek. Eszerint például a rekonstruált indoeurópai ősnyelvben lennie kellett egy szógyöknek: a >h…l< jelentésével a szakrális mindkét szélsőségét tartalmazta és felölelte. Ebből a gyökből származott volna mind a Heil, a szentség, mind a Hölle, a pokol; a világosság — Helle — csakúgy, mint a barlang, a Höhle; az egészet megnevező angol whole és ellentéte, a lyuk mint az egész hiánya, a hole.
mágikus szemlélet
Ez a mágikus kétértelműség a tulajdon gondolkodásunkban is tetten érhető, ha figyelmünket például szobánk négy falának szenteljük. Ekkor fölsejlik, hogy a gondolatainkkal megragadott lényeg nem az ellentétek szétválasztásában, hanem éppen együttesükben tör napvilágra. Lehet, mindez nehezünkre esik, mert az eljárásban kevésbé vagyunk gyakorlottak, mint lehettek a mágikus kultúrákban élők. A történelem folyamán a gondolkodás így fejlődhetett: az eredetileg ambivalens, szinkretikus fogalmak benső végletei egymástól elhatárolódtak, s összefüggésük úgy homályosult el, ahogyan tartalmuk megvilágosult. Manapság újra azzal próbálkozunk, hogy összefoglaljunk és szinoptikusan lássunk — megint a mágikus szemléletről van tehát szó, amely azonban új magaslatokra hágott. Ez lenne ,,a történelemutáni betörése”?

A falak ambivalenciája a lélektan szemszögéből viszonylag egyszerű. Határ és oltalom jelképei, ellenállás és menedék, zárka és lakás, félelem a fogságtól, de a szabadságtól is — ez keveredik benne. S valamennyi ellentét alighanem a sírra meg az anyaméhre vezethető vissza. Ám a dolgok élményének pszichologizálása csak csábító, de nem tárgyát meríti ki, hanem félre- és túlmagyarázza azt. Egyéb, sokkal bajosabb, még nehezebben védhető álláspontoknak kell kiegészíteniük a lélektani szempontot, ha az emberi lét e fontos kellékei kerülnek szóba, miközben a mágikus kettősség — noha nem ily kézzelfoghatóan — valamennyit jellemzi.

Andrey Zeigarnik, flickr.com

Folytassuk a falak vizsgálatát az etika felől! Mindent a helyes és helytelen megkülönböztetését célozva nézünk, s ekkor a politikai és a magánszféra kettéválasztásával a közös szokatlan áll szemben a priváttal és a megszokottal. Vagyis a falak két birodalomra osztják a világot: arra a nagyobbik külsőre, amelyben az élet zajlik általában, valamint arra a kisebbik belsőre, amelyben megtörténik velünk. Ha nem volnának falak, az élet le sem pereghetne, meg sem történhetne. Átlátszatlanságuk ambivalenciájával ezért állítanak döntő választás elé, mely a két véglet egyikét — már megint — kizárja: vagy ki kell lépnem a négy fal közül, hogy meghódítsam a világot, de magamat elveszítsem, vagy bezárkóznom közéjük, hogy a magam visszanyerésével a világot játsszam el.

A falaknak ez az átlátszatlansága, meg a belőle következő lehetetlen választás részben megkerülhető ugyan ajtókkal-ablakokkal, alapjában azonban nem orvosolható. Az ajtóknak hála, reggelente elhagyhatom persze falaim közét, hogy a nyilvánossal kötelezzem el magam, estére pedig visszatérhetek szobámba, hogy a magányban helyreálljon épségem. És — hála az ablaknak — elbújhatok úgy is a magán odújában, hogy közben pillantásom a közös szabadságán kalandozzék. Az ellentétet fokozza autóm, mely bármikor a forgalom végtelenébe ragad, televízióm képernyője pedig felülmúlhatatlan panorámát kínál minden nyilvánosak legnyilvánosabbikára. Ámde sem ajtó, sem ablak nem oldja meg az egzisztenciális dilemmát. Mert valódi odaadás-e, ha egyik szememmel folyton hazasandítok, magamat nemhogy nem engedem át teljesen a világnak, hanem még meg is próbálok belőle hazalopni valamicskét? Ez mellékesen a kapitalista társadalomnak való elkötelezettség problémája. Hát a távolságtartó kitekintés az ablakból a nyilvánosságra, ez a tömegek felett álló nézdelődés, ez talán nem a felelőtlen gőg maga? Igaz, nem egyedül a filozófia, hanem valamennyi „tiszta” diszciplína, így a tudományok és a művészetek is felelősek ezért.
sem ajtó, sem ablak
S itt vannak a kételyek: ha a világnak való elkötelezettség a megváltoztatására törekvéssel egyenlő, milyen példa szerint cselekszem, ha a tettben csak tartózkodással veszek részt? Ha viszont a világra vetett futó elméleti pillantás csak a tárgy megértését célozza, miféle eredményre jutok gyakorlat nélkül? Nem, sem ajtó, sem ablak nem megoldás — a tömör falakból sugárzó etikai ambivalencia erősebb náluk, bármennyire tökéletesedjenek is. Ezt tanúsítja az ember fokozódó elveszettsége odakünt és elmagányosodása odabent.

Közeledjünk most a falakhoz az esztétika felől! Kétértelműségük ekkor is kitűnik. Szokás úgy emlegetni a csupasz falat, mintha a csupaszság mindössze hiány dolga volna — s valóban, holmi meztelenség és ridegség a fal őseredeti, lényegéből fakadó sajátja. Ám éppen e csupasz és hideg esztétikai semlegessége teszi a felületet alkalmassá, hogy a képekkel díszítő emberi fantázia felfogja egy részét. Az akarat zöme, mely a természet entrópikus irányultságát új meg új formák felmutatására kényszeríti, nem a természet, hanem a kopasz háttér előtt valósul meg. A barlangfestmények ennek az akaratnak az első tanúságai.

Brenda Clarke, flickr.com

Valószínű, hogy a természettel szembeszegülő és neki kesztyűt dobó ember csakis azt döntheti el, hol húzzon maga és ellenfele közé választóréteget. A mi falunk e közbülsőnek szánt erődítmény azon oldala, amely előtt a kultúrák drámája pereg. Az erődítmény másik, az embertől távolabb eső, transzcendens felülete voltaképpen láthatatlan, mint ezt a kőkori barlangok bizonyítják — hiszen a természetes éppen azáltal vált transzcendenssé a barlangi ember szemében, hogy a túlfelére nem hatolhatott át, ellentétben a kéz rakta, átjárható, de éppen emiatt profán szobafallal.

Ez a megkülönböztetés azonban alattomos. Természet és kultúra válaszfala sem egyik, sem másik birodalomhoz nem tartozhat egészen — vagy pedig mindkettőhöz. Ha adott egy felület, akkor azt kőkori ősünk éppen nem mint adottságot fogta fel, hanem a maga műve háttereként, parancsként további tettekre. Ha viszont az épített falra nézünk, nyersnek és félbehagyottnak látjuk, amit képekkel, palástokkal, szőnyegekkel kell burkolnunk — sőt, a kultúra lényege szerint elrejtés is, amely megszépíti a durvát és takargatja repedéseit. S mikor az újkori eszmény a falstruktúra funkcionalitását és romantikátlanságát hangsúlyozza — miközben e romantika maga sem a falhoz, a „természethez”, hanem a felület csinosításához tért vissza —, a struktúra hangsúlyozása ekkor sem egyéb trükknél, mely a falat a maga dialektikus voltában azzal tünteti el, hogy — paravánt gyárt belőle. Lényegében tehát kettősségükben egyaránt természet- és kultúraellenes szerkezetekkel van dolgunk, az ember harcol velük, gyakran mégis rájuk rója vagy hátterük előtt alkotja műveit. Ezt a felemás meghittséget mi sem szemlélteti jobban, mint ha leromboljuk a négy fal egyikét, és a szobát színpaddá avatjuk — ekkor a legtöbb emberi alkotás kívülállóknak szóló abszurd színház kellékeivé válik. Talán a műalkotás jelenkori válsága sem egyéb, mint a falak krízise.
rejtett-rejtek
Lássuk végül vizsgálódásunk tárgyát a vallás szemszögéből. A kettősség ekkor a hírmondó hozta üzenet nyilvánossága, illetve a tartalom mint titok között feszül. Hogy a titkos különös is egyben, hogy el lehet és el kell különítenünk, sőt éppen e különválasztás által mutatkozhat meg titok-mivoltában, az a falak eredetéhez egészen közel állhat. A barlang és később a templom egykor a nyilvános ellentéte lehetett, mert falai a profán közösségi térből a szent számára ragadtak ki egy választott részt. A barlang azonban csakhamar átváltozott otthonná, megszűnt rejtett-rejteknek lenni, a nem-otthonos, a félelmetes funkciója pedig a templomnak maradt. Ámde kisvártatva a templomok mellett és alatt is bástyák magasodtak, amelyek szintén nem a rejtettet, hanem a lakályost övezték, hiszen ezt hozta a titok dialektikája, mely a benne lakók megszokásával profanizálja a szentet, az otthont elhagyók nyomában pedig a lakatlant szakralizálja. A szobafal talán ezért baljós közbülső fok a barlang meg a rom közt.

A falakkal körülvett és a világból kizárt titok azonban, lett légyen vonzó vagy taszító, a szentélynek nem az egyetlen formája, megnyilatkozása; s a vallásos érzelemnek csupán egyik felét képes kifejezni. A másik fele a hegycsúcson épült oltár, egy földnyelv ormán a sziklameredély, vagy a kő a sivatagban: az uránoszi a khthónikusban, a kinyilvánított az elrejtettben, a világos a sötét közepette. Kréta labirintusfalaival Görögország szellős oszlopcsarnokai, a román katedrálisok homályos boltozataival Andalúzia áttört kőhímű, fényben fürdő moséi feleselnek. A legmeghittebb, a misztikus élmény elmondhatatlan vallásosságával az egyetemesen érvényes üzenet legnyilvánosabb vallásossága vetekszik.

fly, flickr.com

Így válnak a falak szimbólumaivá a halandók meg a Más kétféle viszonyának. Az egyik a szentet csakis közöttük képes átélni, a másik csak közöttük nem: a mesterséges öblöket le kell rontania, hogy a szentnek helyet szorítson. A fal mint vallási jelkép kétértelműsége alighanem ebben, muszáj-építés és -rombolás egyensúlyában rejlik. De jelképnél többről lehet itt szó, hisz e feltételek nélkül a szent ki sem bontakozhatna. Ha pedig igaz, hogy az ember vallásos állat, akkor olyan állattal van dolgunk, amelyik csak falai révén válhatott emberré.

Szoba és vár, tám és szád környezetem részei, létemet határozzák meg anélkül, hogy számot adhatnék róla. Némán vesznek körül, megszokásomtól gúzsba kötve. Ha azonban éppen e megszokás jóvoltából sikerül leglényegükig előrenyomulnom, akkor nagyon is ékesen szólnak hozzám: két nyelvvel szólítanak, meghatározottságom ambivalenciája nyelvén. Ez a szólítottság ugyan mit sem mond állapotomról, de rámutat függésemre a megmagyarázhatatlantól — s teszi ezt akkor is a maga teljes módján, ha magam az itt vázolt álláspontoknak csupán egyikére szorítkozom.

felső kép | Luca Rossato, flickr.com