A NÉPESEDÉS ÉS A KAPITALIZMUS TÖRTÉNETE

Amikor a bubópestis végigsöpört Európán, az emberek majd egyharmada meghalt. A 16. századra az európai lakosság száma újra elérte a középkori csúcsot (80 millió), s azután megállás nélkül szárnyalt felfelé. Egyes becslések szerint 1750-ig 140 millióra, a következő 100 évben pedig 266 millióra emelkedett.

Az emberek egyre kevesebb megélhetési lehetőséget találtak, megkezdődött a kivándorlás az Újvilágba. A túlnyomó többség a mérsékelt égöv felé vette útját, ahol kis számú, hadászatilag gyenge őslakosság élt. A gyarmatosítók Észak-Amerikában, Argentínában, Ausztráliában, Dél-Afrikában telepedtek le, nem a sűrűn lakott Kínában, Japánban vagy a trópusokon. Az 1800-as évek közepére bizonyossá vált, hogy az intenzív vándorlásnak komoly ökológiai hatásai vannak, amelyek nem csak a tengerentúlon jelentkeznek. Franciaországban például 1750 és 1860 között az ország erdőterületének felét kivágták, kiszolgáltatva ezzel az embereket az árvíznek, talajeróziónak, fahiánynak.
demográfiai átmenet
Helytelen lenne azonban minden környezeti változást a népességnövekedéssel magyarázni, hiszen így nem tudnánk meg, hogy melyik társadalmi osztályok növekedtek leginkább, hogy a nemzeteken belül mely rétegek gyarapodtak, és azt a tényt sem ismernénk fel, hogy az élelem és a gazdaság növekedésével Európában végül csökkenni kezdett a szülések száma. Ez a demográfiai átmenet bizonyítja, hogy nem mindig a népesség száma idézte elő a változást. Ha meg akarjuk érteni, hogy a modern kor miért becsüli le a természetet, a demográfiai adatok mögé kell néznünk. Így eljuthatunk a második kiváltó okhoz: a modern kapitalista gazdaság felemelkedéséhez.

Gyökerei jóval visszanyúlnak a modern kor elé; piac és kereskedelem létezett már korábban is csaknem az egész világon történelmünk legtöbb időszakában, de 1500 előtt sehol nem volt a társadalom központja. A piac még nem vált kulcsfontosságú társadalmi intézménnyé, s a hozzá társított értékek sem képezték az új társadalmi filozófia alapjait. Először el kellett jutnia a javak hagyományosan szervezett kereskedelmétől az árutermelés radikálisan új módszeréhez, az ipari kapitalizmushoz. Az új kapitalista osztály gyáraiban megindult a bérmunka.

A gazdasági felemelkedés lassan bontakozott ki, csak 1776-ban érte el csúcspontját, amikor megjelent Adam Smith A nemzetek jóléte című munkája. Ez a mű alaposan kidolgozott érvekkel támasztotta alá a feltörekvő gazdasági rendszert, és új természetszemléletet vezetett be.

A kapitalisták megígérték, hogy a Föld technológiai meghódításával igazságosabb, ésszerűbb, hatékonyabb és termelékenyebb életet biztosítanak mindenkinek, de főleg maguknak. Módszerük egyszerűen az volt, hogy felszabadították az egyéni vállalkozást a hagyományos hierarchia és közösség kötelékéből. Mindenkit megtanítottak, hogy embertársait és a természetet őszinte, energikus rámenősséggel kezelje, és ne legyenek túlzott erkölcsi vagy esztétikai aggályai. Az emberek nem azért dolgoztak, hogy családjuk és közösségük szükségleteit kielégítsék, hanem hogy idegeneknek eladják termékeiket, és az így kapott pénzen megvásárolják a szükséges árucikkeket. Meg kellett tanulniuk, hogy csak saját vagyonuk gyarapításával foglalkozzanak. Mindent, ami körülvette őket — a földet, az ásványkincseket, saját munkájukat — lehetséges árucikknek kellett tekinteniük, és joguk lett az árucikkek előállítására, megvásárlására, eladására külső szabályozás vagy beavatkozás nélkül.

Adam Smith szerint a kapitalizmus „a csereberét kedvelő emberi természeten alapul”. Ennek ellenére az új erkölcsi világkép támogatói nagy erőfeszítést tettek, hogy a hagyományosan bűnnek tartott mohóságot és irigységet áldásos erényekké alakítsák.
jóindulatú maszk
Az ipari kapitalista rendszer két legkönyörtelenebb kritikusa Karl Marx és Friedrich Engels. Elsöprő éleslátással tépték le a gazdaság jóindulatú maszkját, hogy feltárják a valóságot: az elszigetelődött társadalmi osztályok harcát. Marx szerint az ember természetszemlélete is radikálisan megváltozott: ahogy a tőkések a munkásokat, úgy használta ki az ember a Föld nyersanyagforrásait.

A népességnövekedés és a kapitalizmus a 19. század elején bekövetkező változás fő mozgatórugói lettek és erősen befolyásolták a természeti viszonyokat is. Hatással voltak egymásra, bár nem tudjuk, melyik volt a kiváltó ok és melyik az eredmény. Egyesek úgy vélték, hogy az európaiak találták fel a piacgazdaságot, hogy ellássák a növekvő népességet. A marxisták szerint a kapitalizmus következménye a népességnövekedés, mert sok vevőre és olcsó munkaerőre volt szükség.

Bárhogyan is történt, sokáig senki sem figyelt fel rá, hogy e két erő mekkora hatást gyakorolt a természetre. Az európaiak azt gondolták, Isten nekik teremtette a világot, és bölcsen, jóindulatúan úgy tervezte meg, hogy semmi se tudja megbolygatni rendjét; bármi történjék a természettel, az előrébb viszi az Ő művét.

Az európaiaknak fogalmuk sem volt az igényeikben rejlő veszélyről. Egyre többen költöztek a városokba, s nem érzékelték többé a Föld korlátait. Legtöbbször azoknak a kezében voltak a termelési eszközök — a föld vagy a megműveléséhez szükséges szerszámok —, akik már nem vettek részt a termelésben, és semmilyen felelősséget sem éreztek. A társadalom nyomást gyakorolt a termelőeszközök birtokosaira, hogy nagyobb hasznot húzzanak a földből, árucikkeiket szélesebb piacon értékesítsék, és nagyobb nyereséghez jussanak.

Az elmúlt 120 év során a növekvő népszaporulat és az ipari kapitalizmus a legtávolabbi helyeken, ökorendszerek ezreiben terjesztette ezt a szemléletet. Hasonló folyamat zajlott le a hatalmas tömegű új technológiák segítségével a szállításban, a növénytermesztésben és az egyéb termelési ágakban. Például az európaiak 1869-ben fejezték be a Szuezi-csatorna építését. Egy évvel később India búzát kezdett exportálni Angliába a csatornán keresztül. Hogy a kereskedelmet megkönnyítsék, az európaiak szenet adtak a teherhajók üzemeltetéséhez, s a víz alá telefonkábeleket fektettek. Tömegesen gyártottak acélekéket, gőzcséplőgépeket, gázolajos traktorokat, buldózereket, láncfűrészeket. Az elmúlt évszázadban minden fontos gép, minden újfajta szállítási mód főképpen az adott kultúra szükségleteinek kielégítésére jött létre. Ezért csak másodsorban tekinthetjük a technológiát a Földet megváltoztató tényezőnek. A technológia mögött a kapitalisták és politikai szövetségeseik kezében volt az irányítás.

A legdrasztikusabb környezeti változásokat a természetes ökológiai rendszerek művelése okozta. 1860-tól 1920-ig 432 millió hektárt alakítottak át rendszeresen művelt területté világszerte: 164 millió hektárt Észak-Amerikában, 88 milliót Oroszországban, 89 milliót Ázsiában. 1920 és 1978 között másik 419 millió hektárt csatoltak hozzá. A mezőgazdaságnak tehát közel 1 milliárd hektár nyüzsgő élettel teli erdő és mező esett áldozatul.
a siker legfőbb mércéje
Az ipari kapitalista nemzetek növekvő elégedettséggel nézték, hogyan válnak értékeik csaknem mindenhol uralkodóvá. A földgolyó távoli sarkaiban a növekvő termelés és fogyasztás lett a siker legfőbb mércéje. Herman Daly közgazdász így írt: „A gazdasági növekedés a legáltalánosabban elfogadott cél a világon. A kapitalisták, kommunisták, fasiszták és szocialisták mind gazdasági növekedést akarnak. A leggyorsabban növekvő rendszert tartják a legjobbnak. A gazdasági növekedésben az a csábító, hogy a nemzeti erő alapja, és az osztozás mellett alternatív megoldást jelent a szegénység leküzdésére. Áldozathozatal nélkül ígér többet mindenki számára.”

A kapitalista gazdaság megdöntése azonban nem tenné kevésbé sebezhetővé bolygónkat. A mindenki számára elérhető több árucikk több szennyeződéssel, költséggel és nagyobb zsúfoltsággal jár. Az ember még soha nem volt és talán soha nem is lesz képes elkerülni ezt a csapdát. Az evolúció folyamata megszakadt, szinte visszafordult, és megjelent az ember által előidézett környezeti változások harmadik formája, amelyet még nehezebb feltartóztatni, mint a népességnövekedést vagy a kapitalizmust: a Tudomány. Bármire is használták, végső célja a hatalom volt. Egyre több erő halmozódott fel, nemcsak a fogyasztás kielégítésére, hanem az állami katonai erők érdekében is.
a túlélés
Körülbelül öt évszázaddal ezelőtt, amikor a jelenlegi korszak megkezdődött, az emberi faj kereste új helyét a földgolyón. Sikerült kiszabadulniuk — legalábbis az európaiaknak — a régi, szűk helyi korlátok közül, amelyek sok-sok nemzedéket kényszerítettek számuk és igényeik korlátozására. Eleinte csak a társadalmi elit tudott tékozlóan élni, figyelmen kívül hagyva a természet határait. Az emberek többsége azonban rákényszerült, hogy a túléléshez fokozott gonddal törődjön a völgyekkel, hegyekkel, erdőkkel és öblökkel.

Amikor a világ megnyílt az ember előtt, lehetőséget kapott, hogy elhagyja a régi óvatosságot. Büntetlenül tehettük, amit akartunk, hatalomhoz juthattunk. A földi korlátoktól elszakadás hangulatában Francis Bacon magabiztosan írt az „Emberi Birodalom határainak kiszélesítéséről, minden lehetséges dolog megvalósításával.” Mindent megkaphatott, aki Baconnel együtt elhitte, hogy „a világ az emberért van, nem az ember a világért”.

De egy ponton a hódítás szelleme kimeríti önmagát. Nincs olyan kulturális késztetés, amely örökre változatlanul, minden vitán felül állva működhetne. Lehet, hogy végre ez is elkopik. Láttuk a Földet az űrből, és megértettük, milyen gyorsan fel tudnánk robbantani. Talán ennek a következménye, hogy új történelmi fejezetbe kezdtünk, amikor a tudomány, a józan ész és az erkölcsi tudatosság segítségével felfedezhetjük a rég elfelejtett bölcsességet, hogy a hatalommal együtt jár a visszafogottság és a felelősségérzet.

felső kép | adrian kenyon, flickr.com