GONDOLATOK A VÍZRŐL ÉS AZ OLAJRÓL

A víz szerepét talán úgy vizsgálhatjuk legjobban, ha összevetjük egy másik, a huszadik század számára rendkívül fontos cseppfolyós anyaggal, az olajjal. A víz eső, jég, tavak és tengerek formájában átalakította a tájat. Az olaj viszont a modern szellemet formálta, és egyúttal a sebesség és felhalmozás rabjává tette. A modern világ bizonyos értelemben az olaj és a víz közti párbeszéd. A víz életteremtő, az olaj méreg az élet számára. A víz tiszta állapotában világos, az olaj sötét. A víz felold, az olaj besűrűsít. A víz a költészet és irodalom ihletője. Nyelvünkben gyakran jelennek meg a források, a mélység, az áramlatok, a folyók, a tengerek, az eső, a pára, a harmat és a hóesés képei. Kifejezéseink sokszor beszélnek a vízről és az ember vízhez kötő kapcsolatáról. Az idő hömpölygő folyam. Patakokban folyik a könnyünk. Eltűnődünk egy gondolat kútfőjén. Az olaj ellenben semmiféle hatást nem gyakorolt a nyelvre. Tudomásom szerint az olajról nem szólnak versek vagy himnuszok, és feltehetőleg képzeletünkre sem hatott megtermékenyítően néhány pénzügyi művelettől eltekintve.
leginkább vízből vagyunk
A vízhez fűződő kapcsolatunk alapvetően szomatikus, vagyis testi. Agyunk a szó szoros értelmében vízpárnán lebeg. Testünk jelentős része víz. Játszunk a vízben, horgászunk, fürdőzünk benne és megisszuk. A keresztelés is vízzel történik. Örömmel tölt el az arcunkba permetező sós víz és a nyári kánikula végét jelentő eső illata. A hegyi vizek csobogása begyógyítja a sebeket. Mi magunk is leginkább vízből vagyunk, s ez önmagában szavakkal leírhatatlan, szoros összhangot jelent.

Az olaj és a víz ellentétes hatást gyakorolt az emberre. A víz helye véleményem szerint a nyelv bölcsőjénél található. Szavaink, kifejezéseink szépségét sok esetben a víznek köszönhetjük. A víz ihlette meg legszellemesebb technikai megoldásaink némelyikét, például a vízórát, a vitorlást és a hidraulikus kereket. A víz bölcs hasznosítása minden bizonnyal az emberi értelem legmegbízhatóbb jele, és azokon az anyagokon mérhető, amelyektől sikerül megóvnunk a vizet. Ezek közé tartozik az olaj, a föld, a mérgező anyagok és használt gumiabroncsok. Az olaj esetében akkor jártunk volna el a legbölcsebben, ha lent hagyjuk a föld mélyén, vagy ha nagyon lassan, évszázadok folyamán használjuk csak fel. Az olaj megjelenése a dőzsölés lehetőségét csillantotta meg a nyugati civilizáció embere előtt, s a saját hasznot leső, önző magatartásra biztatott.

A Galilei, Bacon és Descartes által elfogadtatott intellektuális vírusok már korábban kikezdték az ellenszegülés erejét. Nem voltunk abban a helyzetben, hogy megvédjük magunkat a John D. Rockefeller, Henry Ford és Alfred P. Sloan nevével fémjelzett tárgyaktól, amelyek sebességet, mobilitást, szexuális kalandokat és egyéniséget ígértek. Az olaj legalább hat ponton ásta alá az emberi szellemet.

Először is megsemmisítette a gondolkodást a közösségről és az együttműködés lehetőségéről. Az olaj a játékelméletben ismert nulla végösszegű művelethez hasonlít: vagy te szerzed meg, vagy valaki más, vagy te égeted el, vagy megteszik mások. Egymás ellen fordította azokat, akik rendelkeztek vele, és akiknek nem volt a tulajdonában: államokat, nemzeteket, régiókat és nemzedékeket. Az olcsó olaj és az autó egymásra uszította a közösségeket, a külvárosi ingázókat és a városban lakókat. Az olajból származó pénz demoralizálta a politikát, növekvő függésünk pedig eltorzította arányérzékünket. Elhatároztuk, hogy akár a végsőkig is harcolunk, hogy részesedhessünk a Közel-Kelet olajkészleteiből. Milliárdokat áldozunk, hogy eleget tegyünk e fogadalmunknak, pedig az összeg töredékével felszámolhatnánk az olajimport szükségességét. Az olaj sajátosságai, felhasználásának módja és növekvő függésünk hatására kialakult a versenyt mindenek felett előnyben részesítő szemléletünk.
sebesség és kényelem
Másodsorban, az olajnak köszönhető sebességnövekedéssel gyors helyváltoztatásra nyílt lehetőségünk, és ez tönkretette a tájhoz fűződő kapcsolatunkat. Többé nem eleven és életadó valóságként tapasztaljuk meg a tájat. Hasonlítsuk össze a Pennsylvaniát Floridával összekötő autópályán megtett utat William Bartram 18. századi utazásával. Ahol Bartram lenyűgöző dolgokat látott, és volt ideje figyelmesen szemügyre venni azokat, tanulni belőlük és megindultsággal tekinteni rájuk, ott a mai utazó csupán egysíkú képek és hangok egymásutániságát érzékeli egy mesterségesen kialakított tájban, ahol mindent a sebesség és a kényelem kívánalmai szerint formáltak. Következésképp egyre távolodunk a tájtól, kapcsolatunkat az eltelt idővel mérjük, és az időzónák átlépéséből származó, illetve a bezártsággal járó egyhangú kimerültségben tapasztaljuk meg.

Harmadszor, az olaj elbutított bennünket, mert túlbonyolította a világot, ugyanakkor sokrétűségétől megfosztotta. Egy iowai kukoricatábla bonyolult ember alkotta gépezet, az importált olaj, az óriási olajszállító tankhajók, az olajtávvezetékek, a határidős piacok, a géppark, a pótalkatrész-ellátás és a vetőmagot, trágyát, növényvédőszereket és rovarirtókat forgalmazó vállalatok miatt. A valaha ugyanezen a helyen található erdő vagy préri azonban összetett, az élet sokféle megnyilvánulási formái, az ökológiai kapcsolatok és az energiaáramlás alkotta, ellenálló rendszer volt. A rendszer túlbonyolítottsága a genetikai és kulturális információt elpusztító nagyfokú energiahasználat eredménye.

Hatására specializálódott a tudás és feltűntek a szakértők. Távoztak a színről a polihisztorok, a reneszánsz embertípus. Az eredmény: átláthatatlan és ésszel felfoghatatlan társadalom és gazdaság. A túlbonyolítottság az újítások, a meglepetések és a kiszámíthatatlan következmények végeláthatatlan sorát nyitja meg. Az előrelátás értéktelenedésével kiveszik a felelősségvállalás. Senki sem vonható felelősségre beláthatatlan következményekkel járó eseményekért. Ráadásul az energiapazarló társadalom aláássa hitünket, hogy életünknek értelme van.

Negyedszer, az alacsony olajárak és az autó nagymértékben felelősek a város terjeszkedéséért, amely elhitette velünk, hogy a csúfság és rendezetlenség normális, vagy legalábbis gazdaságilag szükségszerű. Ahol bőséges mennyiségű, olcsó fosszilis energia állt rendelkezésre, a földhasználat „egységességre, biztonságra és az élő közösség szépségére” épülő elvei sosem gyökereztek meg. Mindez nemcsak etikai kérdés, hanem mélyebb, a közgazdaságról alkotott szegényes elképzeléseinkkel összefüggő probléma. A vakon terjeszkedő nagyvárosi területek nem csupán esztétikai érzékünket sértik; a fenntarthatatlan gazdaság biztos jelei. Olyan gazdasági társaságok uralma alatt állnak, amelyek vandál pusztítást visznek végbe távoleső helyeken a „források”, valamint a hulladéklerakó helyek megszerzéséért. Az ökológiai, esztétikai és társadalmi rendezetlenséget elfogadó szellemben a harmónia és a szépség fogalmai elhalványulnak, és sekélyessé válnak. Olyan ez, mintha valaki a színskála felét látná csak. Az értelem akkor fejlődik, ha bensőnket a rend, a harmónia, a szépség, a biztonság és az állandóság megteremtése foglalkoztatja.

Ötödször, az olaj háttérbe szorította az értelmet, mert leértékelte a kétkezi munkát és a kézművességet. Az energiapazarló civilizáció leírható a munka és az energia arányának átrendeződésével. A gazdasági fejlődés során a munka helyét az energia foglalja el, az emberek pedig földjeikről a városokba kerülnek, és mesterségük gyakorlása helyett gyárakban, végül a „szolgáltatói szektorban” dolgoznak.
szolgáltatói társadalom
Nem egyszerűen a gazdasági hatékonyság kérdéséről van szó, mint azt némelyek állítják, hanem az emberi szellem forog kockán. A gondolkodás, a tevékenység és a készítés összetett, egymásrautalt kapcsolatban állnak. A szolgáltatói társadalom által biztosított kényelemért és bőségért szellemünkkel fizetünk. Az energiapazarló civilizáció célja, hogy háttérbe szorítsa az eredményes munkavégzésért az élő anyaggal megküzdő éber értelmet. A költség–haszon, a szakértelem, a hatékonyság és a silány termékek világában elzártan élő, a kézi munkát eltüntető technológiákat előnyben részesítő ember szemében bármely alternatív megoldás reménytelenül naivnak tűnik. A teljesebb hatékonyság és a nagyobb racionalitás reményében talán van okunk újra fontolóra venni a tényt, hogy az ember „homo faber”, és önazonosságát a gondolkozás és a tevékenység szoros összjátéka határozza meg.

Hatodszor, az olaj háttérbe szorította az értelmet, mert olyan technológiát igényel, amelynek kifejlesztéséhez ugyan elég okosak vagyunk, de biztonságos használatához már nem. Mély szakadék választja el az elvet, hogy miképpen csináljunk valamit attól, hogy valójában mit is kellene csinálnunk. Az olcsó olaj háttérbe szorította a kötelességtudást, a körültekintést és a hosszú távú felelősségvállalást. Napi több millió hordónyi olajat lehetetlen felelősségteljesen felhasználni. Az Exxon Valdez olajszállító balesete és a több tucat hozzá hasonló katasztrófa nem a véletlen műve volt, hanem a mértéktelenül nagyra puffasztott rendszer működésének logikus következménye. Tévedünk, ha azt hisszük, hogy a katasztrófa kizárólagos oka a kifolyt olaj lehet. Ugyanilyen súlyos, ha nem szerteágazóbb problémát jelentett volna, ha az Exxon Valdez biztonságban kiköt, rakománya járművek motorjában ég el, és az atmoszférába kerülve hozzájárul a légszennyezés és a globális felmelegedés növeléséhez. Az olaj megrontotta szellemünket, mert megosztott bennünket a gazdaság reális követelményei és a természet gondozásának etikai követelményei között. Következésképp egyre járatlanabbak lettünk az etikus gondolkodás és cselekvés terén és egyre járatosabbak a racionalizálásban és a tagadásban.

Ha az olaj elbutított minket, lehetséges, hogy több dologban a víz okosíthat meg hosszú távon? Úgy vélem, igen. Ezért teszek néhány javaslatot, kezdve a jelenlegi tantervek vizsgálatával. Ki kell szűrnünk az olcsó energia maradandó és áldásos voltát sugalló részeket. Vajon a tantervek mekkora része maradna meg, ha elvetnénk ezt a feltevést? Az oktatás arra készíti fel a fiatalokat, hogyan éljenek egy energiapazarló világban. Teljes tudományágakat alakítottunk át ezen az alapon anélkül, hogy megkérdőjeleztük volna érvényességüket vagy távlati hatásukat. Az energiapazarló civilizáció fennmaradásába és boldogító voltába vetett hit alkotja a jelenlegi közgazdasági elméletek alapját, a diszkontálás, a fejlesztéselmélet, a marketing, az üzletelés, a politikatudomány és a szociológia velejáró gyakorlatával. A természettudományokat erőteljesen a természeti világ átalakításának irányába terelték anélkül, hogy hasonló erőfeszítéseket tettek volna mindezek hatásának vizsgálatára, illetve a természeti rendszerekkel együttműködő módszerek tanulmányozására. Mindezek mögött gyakran az a meggyőződés húzódik, hogy büntetlenül kifoszthatjuk a természetet.

A víznek minden iskolai tantervben helyet kellene kapnia. Én például belevenném a tantervbe Karl Wittfogel a vízszabályozás és a despota kormány közti összefüggésről szóló munkáját (1956), Donald Worster Nyugat-Amerika vízügyi politikájáról (1985) és Charles Bowden a víz és az Arizonában élő papagók kapcsolatáról írott tanulmányát (1985). A víz mitológiánk, történelmünk, politikánk, kultúránk és társadalmunk alkotóeleme, így meghatározó szerepet kell betöltenie az oktatásban, az óvodai neveléstől egészen a doktori képzésig.
ökológiai tervezés
A vizet az ökológiai tervezés új tudományának alapkövévé kellene tenni. John Todd Élő gépek című műve (1991) az ökológiai tervezés egyik működő példája. Az ökológiai tervezést interdiszciplináris alapokon kellene oktatni, hogy a különböző tudományágak és az ellenállóképességen, a rugalmasságon, a megfelelő léptéken és a tartósságon alapuló tervezési elvek széles skáláját egyesíthesse. John Todd munkássága azért példaértékű, mert a színvonalas mérnöki munkát ökológiával és egyéni tervezéssel ötvözte.

A vizet és a víztisztítást az oktatási intézmények építészetében és környezetében is meg kellene jelenítenünk. A felelős fiatalok képzését végző intézmények ezen a téren gyakran vandál módon járnak el. Ez elkerülhető volna. Az intézmények szennyvízelvezetői alkalmas színterei lehetnek a felelősségvállalás gyakorlati (és nem elméleti) oktatásának. A nap- és a vízenergiával működő hulladékhasznosító rendszerek és a hasonló megoldások segítségével oktathatjuk a szennyvíztisztítás módszereit, a biológiát és a zárt körű, visszaforgató rendszerek tervezését. Sok érv szól amellett, hogy az erőforrások és a hulladék körforgását ne kellemetlen tényezőnek, hanem a tantervek hasznos részének tekintsük.

Végső javaslatom, hogy a vizek állapotának helyreállítása az oktatási programtervezet részét képezze. Minden állami iskola, főiskola és egyetem közvetlen közelében található olyan patak, folyó vagy tó, amelyet életre kellene kelteni. Az ilyen munkálatok lehetővé teszik, hogy az oktatást az osztálytermeken kívülre, a laboratóriumokat a szabadba helyezzük át, s áttérjünk az elméletről az alkalmazásra, a közönyösségről a bajok orvoslására. Javaslom, hogy az intézmények sajátjukként tekintsenek egy-egy patakra vagy egész vízgyűjtő területre, és teljes helyreállítását fontos oktatási célnak tekintsék, legalább annyira jelentősnek, mint a szponzorkereső hadjáratokat, amelyeket új adminisztrációs épületek vagy atlétikai létesítmények megépítésének céljából hirdetnek meg.

Milyen jelentést hordoz számunkra a víz? Akár azt is kérdezhetnénk: „Mit jelent embernek lenni?” A választ talán a vízhez, az élet szülőanyjához fűződő kapcsolatunk rejti. Amikor a vizek majd ismét életre kelnek és tisztán csobognak, talán megpillanthatjuk bennük tükörképünket a maga teljességében.

felső kép | Erich Ferdinand, flickr.com