Dávid Katalin

ADATOK A SZAKRÁLIS MŰVÉSZET IKONOGRÁFIÁJÁHOZ [2]

1988 tél

ADATOK A SZAKRÁLIS MŰVÉSZET IKONOGRÁFIÁJÁHOZ [2]
„Az ember minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott.”
[Teremtés Könyve]

A növények mellett, melyeknek szakrális jelentését e kiadvány első, őszi számában vizsgáltuk, állatok is lakói a LIGET-nek, a Paradicsomnak, és így ők is részesei lesznek a szent szimbolikának. A szakrális művészet egyik leggazdagabb, legszétágazóbb tematikája ez, és különleges tartalmi értékét az adja, hogy az állatszimbolika a művészetben az üdvösségtörténetre vonatkozó jelentést hordoz. Míg a növények elsősorban tulajdon­ságokat, jót és rosszat jelölnek vagy attribútumai az erényeknek és hibáknak – bár kap­csolódnak bibliai eseményekhez is –, addig az állatszimbólumok elsősorban e bibliai taní­tás teológiai jelképei lesznek, s így monumentálisabb, markánsabb értelmezést hordoz­nak. Inkább a tannak, mint az eseménynek, inkább az üdvösségtörténetnek, mint a bibliai elbeszélésnek részesei.
társadalmi konvenció
Tulajdonképpen a természet szimbólummá-emelésének, e szimbólumok eredetének, genezisének lényege, hogy a környező világot a művészet transzcendentális hor­dozójának tekinti. A teológiai tanítás úgy formálódik képpé, hogy a valóságosan létező dol­gok tulajdonságaihoz, sajátságaihoz analógiát keres a meditáció. Ennek az elmélkedés­nek lett eredménye a jelkép, amelyben egy valós elem analóg felfoghatósága adja a jelkép logikai lehetőségét. Ez a logikai elem sehol sem érzékelhető annyira és nem olyan döntő vonás, mint éppen az állatszimbólumoknál. Ez az alapja annak a mege­gyezésnek, hogy egy ábrázolt kép ezt vagy azt a jelentést hordozza. Gondoljunk például az olajágat tartó galambra mint a béke jelére, amelynek logikáját a Biblia vízözön jelene­te adta meg. A kép rögződött a jelentéshez, a kettő között elmosódott a distancia. Tulaj­donképpen egy konvenció, mégpedig egy társadalmi szintű megegyezés kötötte össze a kettőt, és így már csak a jelentést manifesztálja. Talán egyetlen olyan állatszimbólum sincs, amely ne ezen az úton — a logikára építő meditáció útján, társadalmi konvencióval — vált általános jelképpé. Ilyen értelemben minden szimbólum titkos jel is lehet, ha a kép jelentését illetően a megegyezés csak szűk körre korlátozódott. Ilyen volt például az őskeresztényeknél a hal jele. Itt is volt logikai megfontolás jel és a kép között. A hal görög megnevezése, az ICHTHYS jelentette Jézus Krisztust, Isten fiát, a Megváltót a szavak kezdőbetűjével. A beavatottak csak kevesen voltak, akik ismerték ennek logikáját, tehát csak szűk közösség értette a kép és jelentés kapcsolatát.

Érdekes és szinte általános vonása a rögződött állatszimbólumoknak, hogy a logikai kapcsolat genezise legtöbb esetben az évszázados használatban elhomályosul, jel és jel­kép teljesen eggyé válik. A már említett olajágat tartó galamb éppen korunkban megy át e metamorfózison, bibliai eredetére már nem is gondolunk, önállósult békeszim­bólum lett. Elvesztette logikai kapcsolatát, amely a képet jelentéssé formálta, a vízözön végét jelző, éledő természetben az Isten megbékélését.
valósnak hitték
Ahogy a növények jelképi értelmezésénél a 12. századi Liber Floridus útbaigazít (segítségével tudjuk feloldani a jelképeket), úgy igazít el az állatszimbólumok megértésénél a Physiologus,[1] ez a 2. századtól a 15. századig tematikájában mindinkább gazdagodó, csodálatos irodalmi alkotás. Görög eredeti szövegének ismeretlen mestere, és a későbbiek is a bibliai tanításhoz kapcsolják természeti ismereteiket, felhasználva ezeket a Bibliában lévő teológiai rend értelmezéséhez, magyarázatához. Nemcsak, de elsősorban állatanaló­giák ezek, létező és mesebeli állatokat kapcsol a tanhoz. Hadd jegyezzem meg, hogy a szerzők az utóbbiakat is mindvégig valósnak hitték. S ki tudja, vajon nem nekik volt-e igazuk, amikor az egyszarvú gyógyító erejéről beszéltek. Hátha létezett valaha és átörökí­tett ősi emlék fogalmazódott meg a Physiologus szövegében? Ma már a természettudo­mány sem bizonyos a meseállat meseszerűségében. De akár hisszük realitásukat, akár nem, bizonyosan alkalmasak voltak nem-valós létük alapján is arra, hogy az ember figyel­mét, gondolatait a természet fölé, igazabban fogalmazva: önmaga felé fordítsák. Valaha a tudomány így volt képes betölteni azt a hivatást, amelyet ma már csak a művészettől merünk kérni.

A természetből született szimbólumoknak általánosan jellemző vonása az ambivalen­cia – az a kétértelműség, amely szerint jót és rosszat, istenit és ördögit azonos alakzat hordozhat –, de sehol nem érvényesül ez annyira, mint az állatképeknél. Ellentétek fe­szülnek a jelekben, de milyen nagyszerű ereje a művészetnek, hogy soha nem téveszthetők össze egymással, hogy félreérthetetlenül tudjuk, melyik jelentésük érvényes az adott kompozícióban. Ha beszélni akarunk arról az energiáról, amit a művészet hordoz, ha érzékeltetni akarjuk, hogy milyen mélységig képes szavak nélkül, elvont fogalmak ki­mondása nélkül a szellemi-lelki-értelmi dolgok megfogalmazására, utaljunk mindig e jel­képteremtő erőre, amely önmaga ellentéte is lehet, de egy adott alkotásban mégis egyér­telmű gondolatot hordoz.
istenségének nyomai
Az oroszlán tiszta példája ennek az ambivalenciának: a szentségnek és a kárhozatnak, a védelmet vagy éppen a pusztítást hordozó erőnek. Az állatok királya, a Physiologus is róla szól elsőnek. Valóban az egyik legfontosabb szakrális jelkép. Jele a hatalomnak és a fölségnek. A Teremtés Könyve egyik legcsodálatosabb része Jákob áldása, amikor összehívja tizenkét fiát, hogy tudtukra adja, ami a távoli időkben rájuk vár. Itt hangzik el Judáról: „Fiatal oroszlán lesz Juda, s a zsákmánytól kelsz fel fiam …. Nem tűnik el a jel Judától, sem a királyi pálca a lábától.”[2] Juda, akinek törzséből származik Dávid, s en­nek házából Krisztus: innen ered a keresztény művészetben az oroszlán Krisztus­-jelentése. Ezt a jelentést erősíti meg a Physiologus, amikor leírja az oroszlán három tulaj­donságát, és ezeket Jézusra vonatkoztatja. Az első, hogy eltünteti farkával saját lábának nyomát, mert ezzel megakadályozza, hogy a nyomába közelgő vadászok rátaláljanak. Így tüntette el istenségének nyomait Krisztus, a szellemi oroszlán, amikor megtestesült, ami­kor emberré lett. Második tulajdonsága, hogy amikor barlangjában alszik, szeme őrköd­ik, nyitva tartja. Így alszik Krisztus teste a keresztfán, de istensége őrködik. „Lám nem alszik, nem pihen, aki őrséget áll Izrael felett.”[3] A harmadik sajátossága, hogy hol­tan született gyermekéhez harmadnapra eljön, arcába lehel, életre kelti. Így támasztotta fel Isten harmadnapra szent fiát – így szól a Physiologus oroszlán-értelmezése.

dk2

„eltünteti farkával saját lábának nyomát” – Physiologus, Codex Sambucus (riowang.blogspot.hu)

Gyakran az őr szerepében jeleníti meg a művészet, és ez az értelmezés teszi gyakorivá a román kori építészetben, amikor a kapuk architektúrájának része lesz. Szép hazai példá­ja ennek a 12. századi esztergomi Porta speciosa, a középkori székesegyház csodálatos díszkapuja. Két oldalán a két vörös márványból faragott oroszlánnak ez a jelentése. Ugyancsak e jelentése miatt használták gyakran ajtókopogtatóként az oroszlánfejet: bajelhárító, gonoszt elijesztő erőként.

Bizonyosan ez a jelentése is szerepet játszik Salamon trónjának ábrázolásánál. Már a bibliai leírásnál is jelen vannak, mint Salamon gazdagságát bizonyító uralkodói szék díszei-őrei. (1 Királyok 10,18-20). Ez a trón a keresztény művészetben Isten anyjának trónja lesz. Hat lépcső vezet hozzá, rajta az őrt álló 12 oroszlánnal. Részben Izrael 12 törzsére, részben a 12 apostol személyére utalnak. Reprezentatív ábrázolását látjuk a strassburgi dóm egyik kapuján, ahol a 12 oroszlánt kiegészíti a trón mellett őrködő két oroszlán alakja, jelképezve Gábor arkangyalt és Szent János evangélistát.
az ördögöt jelképezi
Mint említettem, az oroszlánszimbólum karakterisztikus példája az állatjelképek kétértelműségének. Legkorábbi időktől gonoszként értelmezték az egyházatyák, és a művé­szetben is így jelenik meg a Sámsont megtámadó oroszlán, akit az Úr lelke segítségével Sámson puszta kézzel széttépett.[4] Az ördögöt jelképezi, és ilyen értelemben szerepel a középkor minden olyan alkotásán, amely a halála után a pokol tornácára leszálló, a lelke­ket kiszabadító Üdvözítőt ábrázolja. Ehhez az újszövetségi jelenethez mint ószövetségi előképet kapcsolják Sámson harcát az oroszlánnal, ahol Sámson Krisztusra, az oroszlán pedig az ördögnek a megváltással elpusztított hatalmára utal. Így látjuk a Biblia Pauperumban, a Concordantia Caritatisban, a Speculum Humanae Salvationisban és a többi jelentős tipológiai műben, mint például a Klosterneuburgban őrzött verduni 12. századi ol­tárképen.

Az oroszlán mint a sátán jelképe éppen úgy bibliai eredetű tehát, ahogy bibliai eredetű mint Krisztus-szimbólum. Világosan fogalmazza meg sátáni jelentését Péter apostol levele, mikor figyelmezteti a hívőket, hogy vigyázzanak, mert ellenségük „a sá­tán ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, hogy kit nyeljen el.”[5] Ezért szerepel gyakran mint az emberre leső démon.

Ahogy Krisztusnak, de a sátánnak is jelképe, úgy lehet jelképe az erénynek és a bűn­nek: az állhatatosság, a mértékletesség és a bátorság mellett az embert pusztító szenvedé­lyeknek és a gőgnek a szimbóluma.
a szentek egész sora
Attribútumként, tehát a szenteket meghatározó jelképként leggyakrabban — és ez a legismertebb is — Márk evangélista mellett, illetve őt helyettesítve ábrázolták. Mint ahogy minden evangélista-jelkép az adott evangélium indító jelenetéből született, úgy Márknál is ez az oroszlán-szimbólum gyökere, mivel evangéliuma kezdő soraiban a pusz­tában kiáltóról ír. De attribútuma a szentek egész sorának, elsősorban a nagy remetéknek, mint Antalnak és Pálnak, Jeromosnak és Egyiptomi Máriának. Jelzi az Ószövetségből Sámsont a már idézett jelenet miatt, és ott látjuk Dániel alakja mellett is, utalva arra, hogy ellenségei az oroszlánok közé zárták, hogy elpusztítsák a prófétát, akit azonban Isten ke­gyelme megmentett a vadállatoktól.[6]Fadrusz János – Kapuőrző oroszlán (forrás: hung-art.hu)

Ha az oroszlán szakrális értelmezéséről írunk, meg kell említenünk egy alig ismert és sajátságosan a hazai kultúrában gyökerező jelentését. A Szent Gellért-legenda jegyez fel egy ikonográfiailag egyedülálló mondaelemet. Csanádnak Ajtony elleni, a győzel­met még el nem döntő ütközete után álmában megjelent Szent György oroszlán alakjában, és biztatta, hogy még éjjel támadjon ellenségére, és győzni fog. Az álomlátás érdekessége, hogy Szent György alakjához az oroszlánt köti, amikor pedig e szent ikonográfiák kísérő­je mindig az általa legyőzött sárkány. A keresztény művészetben nem is találunk analógiát ehhez a megfogalmazáshoz, de megtaláljuk forrását a pogány magyar mitológiában. Őse­ink képzeletvilágában ugyanis szintén szerepelt a sárkányölő hős, csakhogy ez a hős oroszlán alakjában jelent meg. Amikor a legenda írója feljegyezte Csanád történetét, még eleven volt az emléke a pogány sárkányölő alakjának, és így helyébe lépett a keresztény sárkányölő hősnek: ezért jelent meg Szent György oroszlán alakjában, és sajátos elemmel gazdagította a tisztelt keresztény megalomártír ábrázolását. Hogy a pogány mitológiai elemek milyen mélyen gyökereztek az alig több, mint évszázada keresztény magyarság­ban, bizonyítja a Szent László-legenda is. A pogány kunok ellen harcoló László királynak oroszlán arca van. Ez arra is utal, hogy a pogányság már megkapta a sárkány jelképét, hiszen a keresztény ikonográfiában a sárkány egyik jelentése ez volt. Az ellene harcoló hős király pedig még a pogány sárkányölő hős alakját idézi oroszlánfejével.
a gonoszságot testesíti meg
Ha már említettük a sárkányt, nézzük közelebbről szerepét és jelentését a szakrális művészetben. Mesealakként, szárnyas hüllőként, rendszerint több fejjel és tűzokádó szájjal ábrázolják. Mind a Biblia, mind az egyházatyák interpretációja szerint az ördögöt, az istentelenséget, a gonoszságot testesíti meg. Jelképe a démonoknak, akik a középkori felfogás szerint fenyegetik, üldözik az embert és hatalmuk alá vetik, hacsak az égi erő meg nem menti. Mert a sárkányt csak szent személy győzheti le, akinek erre Isten hatal­mat adott. Az ábrázolások típusai arra utalnak, hogy két forrásból táplálkozott a keresz­tény ikonográfia sárkányharca. Az egyik feltétlenül az antik mitológia volt: Perszeusz, aki megmentette Andromédát a tengeri szörnytől, és Hórusz, aki a démonok pusztító ha­talma ellen veszi fel a küzdelmet, és győzedelmeskedik. De hatott a típus kialakulásánál Bellerophontész alakja is, aki a Pegazuson ülve legyőzte, megölte Khimerát.

A másik forrás természetesen a Biblia, amelyben a téma eredetét kereshetjük. A bibliai sárkány a pokolbeli démonikus erőt képviseli, és ebben az erőben minden egyesül, ami az úr ellen van. A Biblia szövegéből világossá válik, hogy a sárkány-elképzelés és ábrázo­lás alapja – tehát amiből megszületik a meseszörny – a kígyó és a krokodil volt. „A kígyó magvából baziliszkusz jő ki, amelytől a szárnyas sárkány származik.”[7] Így válik a po­gány világhatalom emblémájává: „Ellened fordulok Egyiptom királya, te nagy kroko­dil.”[8] A művészetben megjelenő sárkány, amelynek alakja valóban a tekergőző kígyó és a hatalmas pofájú pikkelyes krokodil szülötte, a sátánnak, a démonnak, a gonosznak, az istentelennek rögzült, egyértelmű jelképe lesz. És megtaláljuk a Bibliában a hős har­cost is, Szent Mihály arkangyal alakjában, aki letaszítja a gonoszt az égből. A Jelenések Könyve szinte dramatizálja a küzdelmet: „nagy harc támadt a mennyben. Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt […]. Levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög”.[9] Így lett Mihály a keresztény művészet első sárkányölő hőse. Akár az antik forrást nézzük, akár a Biblia megfogalmazását, közös az alapeszme: a jó és go­nosz harca ez, amelyben a jó győzedelmeskedik. A téma tehát olyan archetípus, amely különböző népeknél, különböző kultúrákban azonos tartalommal jelenik meg.

Szent Katalin eljegyzése (hung-art.hu)

Szent Katalin eljegyzése (hung-art.hu)

Természetes, hogy a sárkány attribútum is. Azok mellett a szentek mellett ábrázolják, akiknek legendájában sárkányharc szerepel. Szent Mihály és Szent Theodor a legkoráb­biak. Majd György és Antiochiai Margit a középkori művészet legismertebb sárkányölő szentjei. De ábrázolják a jezsuita rend alapítója, Loyolai Ignác mellett és a máglyára kül­dött hős fiatal lány, Szent Johanna mellett is.
az emberiség orvossága
A szakrális művészet majd félszáz állatszimbólumát egyetlen cikkben nem tudjuk áttekinteni. Említettem az oroszlánt, mint kétértelmű jelet, a sárkányt, mely csak negatív jelentést hordoz, s igazságos megemlíteni azt az állatot, amely pedig csak pozitív, nemes értelmezést kap a művészetben. Ez az egyszarvú, alakjában a lóhoz hasonló mesebeli állat. Nevét a homlokából kinövő egyetlen szarvtól kapta. Ilyennek írja le a Physiologus. Vad, erős és hihetetlenül gyors állat, ezért elfoghatatlan, a legelszántabb vadász sem férkőzhet a közelébe, nem tudja elejteni. Pedig fontos lenne, hiszen ő hordozza az emberiség orvosságát. Önmagunk megmentése érdekében lenne szükségünk rá. Valóban reménytelen a megnyerése? Ha egy szépséges, felékesített szűzzel találkozik, s az az ölébe veszi, megszelídül az állat, és gyógyszere megment bennünket. Természetes, hogy már az egyházatyáknál, s azóta a csodálatos alkotások egész során át Krisztus-jelkép lett, amelyet Szűz Mária ölén keresztül nyert el az emberiség. A Mária-szimbólumok kedvelt ábrázo­lása az egyszarvú vadászata, amely egyben allegóriája az Angyali üdvözlet bibliai jelene­tének is. A kompozíciókon Gábriel arkangyal mint vadász tűnik fel, Mária, a szépséges szűz pedig ölében tartja a megszelídült egyszarvút: a megtestesülés jelképeként. Gábrielt vadászebek kísérik, négy, illetve három, a négy sarkalatos erény – misericordis, veritas, iustitis, pax – vagy a három isteni erény – fides, spes, caritas – jelképeként. A vadászat ábrázolását a 16. század közepén a tridenti zsinat betiltotta. Tulajdonképpen ettől az időtől kezdve inkább a profán művészet tárgya lesz az egyszarvú, a szűz ölében a hűséges szerelem állandósult jelképe.

dk4

Az egyszarvú megvédi magát (metmuseum.org)

[1] Első magyar kiadása 1986-ban jelent meg a Helikon Kiadónál Mozay András fordításában.
[2] Teremtés Könyve 49, 9—10
[3] Zsoltárok, 121, 4
[4] Birok 14, 5-6
[5] Péter 5,8
[6] Dániel 6,11 – 23
[7] Izajás 14,29
[8] Ezekiel 29,3
[9] J
Felső kép | Hugo van der Goes: Bűnbeesés, wikipedia.org