VÍZKÚRA

Olyan nincs, hogy egyedül a medencében. Néznek kívülről, mint a dunsztosüvegben tartott lényre. Üveg minden, körbesétálható. A lé, ami maradt, sűrű, a hígjából párolgott is, gőzös belül a dunsztosüveg. Száraz gőz, nedves gőz. A fürdősapkám alatt megreked a kénszag. Tartósítás. Nézek körbe: nincs az üvegfalon kívül senki; akkor függeszkedés, térdhajlítás, nyújtott térddel páros lábemelés, gyorsúszás egyik faltól a másikig, siklás, evezés háton, szivárog a sapka alá a meleg lé, szinte szirup, nem tesz semmit, jó a hajnak, a bőrnek, a csontnak, az ízületeknek; enyém az egész medence, addig maradok, ameddig akarok, úgy csinálom a kunsztokat, ahogy jólesik, közben hátranézek, bámulnak-e a falon kívülről, mert tudom, hogy itt nagyon rajtakapható az ember: a századik térdhajlítást csináltam már a fal felé fordulva, kapaszkodtam a korlátba, talpamat meg nyomtam a medence falához, könnyű voltam a víz alatt, mint az áramvonalas delfin, s lassan vettem magamra a testem súlyát, térdem eresztékeire raktam apránként a vízből felnyomott kilóimat, bírta a térdem; térdhajlítás, merülés; térdnyújtás, emelkedés, loccsant, cuppant a víz, pompás egyenletességgel, mint a zenében; bírja a karom, bírja a térdem, jó ez a kénes tartósítás; akkor most csináljuk a siklást feszített derékkal és előre nyújtott karral, gondoltam magamban, fordultam, és szembetalálkozott a tekintetem a húsz fehér köpenyes tekintetével, álltak az üvegfalon kívül, és néztek befelé; és egyszerre kuriózummá váltam, nagy, üvegbe tett lény a tartósító lében, kunsztokat csinál, produkálja magát, emelgeti a testét le-fel, fickándozik, mint egy friss ebihal; fején fodros fürdősapka, liffegnek rajta a fehér és kék színű gumiszirmok, akkor még egészen új volt a würtzburgi fürdősapka, feszélyezett is; kétségtelen, hogy a sok egészségügyi tekintet kereszttüzében túlzásnak éreztem a flancosságát: éppen nekem kell itt terápia-bemutatót tartanom, amikor a fürdőorvosok jönnek tapasztalatcserére! Amikor a faltól megfordultam, hogy most jön a nyújtott derekú siklás, egyszerre mind az én szemembe nézett, mind a húsz fehér köpenyes fürdőorvos, jó vicc, hát én voltam egyedül a medencében, másnak nem lebegett a feje a víz felett, és a szeme sem volt ott senki másnak; egy szem élőlény voltam az üvegbe zárva, mint a fogva tartott békák a két szemükkel, és nem nevetett egy sem, komoly volt mindegyik doktornak a szeme, mosolyra sem húzódott a szájuk. Milyen gyorsan fordultam vissza a falhoz!, s csak fogtam a rudat, a lábam meg csak úgy lógott, félig lebegve, most eszembe sem jutott, hogy szembeszegüljek a felhajtóerővel. Hirtelen kaptam hátra a fejem, hogy na most rajtakapom őket a nevetésen, nevessünk akkor már együtt, de nem jött össze a dolog. Ezek nem nevettek. Ezek nem. Némelyik kissé előre is hajolt, s úgy nézett figyelmes komolysággal. És már nem is a tornamutatványok voltak nevetségesek, amiket a würtzburgi szirmos fürdősapkával a fejemen végeztem, hanem a fehér köpenyes doktorok ügybuzgalma. Komolyan vették a dolgukat, gyűjtötték a tapasztalatokat.

Figyeltétek, hogy vannak helyzetek, amikor a komolyságnál nevetségesebb nincsen? Ezt mondtam az esztergominak meg a szombathelyinek, akik értették rögtön, hogy mire gondolok, bámulatos, hogy mindent hogy tudtak és értettek; csodáltuk együtt és nevettük a würtzburgi fürdősapkámat is: bádehaube, mondtam nekik, és tudták, miről van szó.
egyedül lenni
Csúcsidőben fej fej mellett, mint egzotikus filmekben a pihenő krokodilok; kivillanó nyakszirtek, hátak, lassú, vizes mozdulatok. Ilyenkor hirtelen mozdulatnak, lábemelésnek, úszásnak, húzódzkodásnak helye nincs, az csak a vízleeresztésig maradóknak vagy akkor érkezőknek a kiváltsága. A legnagyobb kiváltság: egyedül lenni a medencében, amikor a vízleeresztés áramai már mindent megmozgatnak, a test körül húzódik a meleg Golf-áram, s az üvegre csapódott páráktól ködös minden, mint Nagy-Britannia partjainál. Ezt a Golf-árami magányt az esztergomi és a szombathelyi sohasem várhatta meg, mert indulniok kellett hazafelé, a férjek sürgették őket, Esztergom, Szombathely messze van, s láttam rajtuk, hogy olyan bánatosan mennek el, mintha egy óceáni hajózásból hagyták volna ki őket. A szombathelyi a medence széléről leemelte a két botját, s amikor a víz már csak a térdéig ért, a botokra támaszkodva ment tovább. Aztán már nem követtem tekintetemmel. Ez zavarta volna.

Az esztergomi elvárta, hogy utána nézzek, mert az ajtóból mindig visszaintegetett, nemcsak úgy jelzésszerűen, lagymatagon, hanem magasra emelt kézzel és lendülettel, mindig-mindig a jobb kezével, amiből a daganatot kioperálták; azt jelentette a mozdulat, hogy jót tett a kénes víz, a meleg, a pára, nagyon jól mozog a karom, és van remény, jövő héten ismét vízre szállunk, és további jó áramokat és ködöket.
őrült nyomás
Az esztergomi könyvtáros, a szombathelyi óvónő, én meg meteorológus vagyok, mondtam, és mindig jelentem, hogy mi várható, gyönyörű hátszeleket, felszálló légáramokat jósolok, de egyszer azt kellett mondanom, hogy a légösszetétel rosszabb, mint a múlt században volt a Temze fölött, pedig akkor a hajótöröttek a kanálisok sűrű gázaitól fulladtak meg, nem a hullámoktól. Nevetünk mindig a kivillanó krokodilhátak, vizes tarkók, figyelő szemek között, a páratelt levegőben laposan pislognak a kőlapon üldögélők, furcsa dolgokat mutatna most a barométer, mondtam egyszer; ilyenkor visítanak a gyerekek, mondta a szombathelyi, a csoportszobák majd szétrobbannak a gyerekhangrezgésektől, s az ember dobhártyája lüktetni kezd, mint a légnyomástól. Mit tudtok tenni olyankor?, kérdeztük, én meg az esztergomi, s a szombathelyi azt mondta, hogy oda kell állni és megváltoztatni a légköri viszonyokat, csak állni, s az őrült nyomást levezetni a testen át a földbe, addig-addig, míg helyrebillen a fejekben a barométer, s az őrülten rezgő hanghullámok lefékeződnek.

Ültünk a nyakig érő vízben a kőpadon, néztük a fényes hátú, krokodil-pislogású férfiakat: hol fészkelhet bennük az a szikár valami, amit barátságnak hívnak? Irigykedtünk rájuk és szomorkodtunk. Azt mondtuk, hogy kirekesztődtünk a barátságból, maradt nekünk a barátnőség, ez az Éva-tulajdonságú valami; hízelgés-csábítás-képmutatás.

Mielőtt végképp lerobbantam, még megtanultam autót vezetni, mondta a szombathelyi, s olyan volt, mintha a két lerobbant láb nem is tartozna hozzá, derűs és üde volt a párától kisimult arca, a két lába meg csak úgy volt, mint a víz alatti sziklák. És mondta-mondta, egyenletes barátnői hangon, nem tudtuk, hogy mi fog ebből a csobogásból kikerekedni, majdnem minden érzelem nélkül mondta, hogy fontos volt neki ez a vezetés, mint a meghosszabbított, aktívan élt élet, minden szabad idejében izgatottan gyakorolt, újabb próbáknak tette ki magát, mindennap messzebbre ment, vagy egyre sűrűbb városi forgalomba, fáradtan, izzadtan ért haza mindig, de egyre jobban ment a dolog, és ez nagyon kellett az önbizalmának, kezdett egészen magabiztos lenni, így mondta, nőtt a magabiztossága, egészen addig, míg egyik alkonyatkor nem vette észre az útkereszteződésben a biciklist, nem vette észre, mert már a házuk felé akart kanyarodni, s az erkélyre nézett fel, hogy várja-e a férje, és mondta, és mondta: az autó bal lámpája a biciklinek koccant, éppen csak koccant, a rendőrségen is így nevezték ezt: koccanásos baleset, de a biciklis fölborult, idősebb ember volt, tulajdonképpen semmi baja nem lett, a tenyerét ütötte meg egy kicsit, de a becsület azt diktálta, hogy orvoshoz kell vinni, muszáj volt elvinnem, ismételte újra, pedig egy járókelő megállt, s az orvos hallatán azt mondta, hogy ugyan, s az öreg is tiltakozott, de ő egyre erősködött, a becsület valahogy ezt diktálta, így mondta, s az öreget még haza is kísérte, hogy tiszta alsóneműt vehessen, az öreg csak így volt hajlandó az SZTK-ba menni, s a sebészeten is azt mondták, hogy semmiség, de a rendőrséget hivatalból értesíteniök kellett, szirénázva jött a rendőrautó, helyszíneltek, nyomokat mértek, krétavonalakat húztak, tömeg gyűlt össze bámészkodni, és ettől valahogy vége lett majdnem mindennek, befuccsoltam hosszú időre, így mondta a szombathelyi. Mérhetetlen szégyen kerített hatalmába, önmagam előtt és mások előtt is iszonyúan szégyelltem magam, mondta, s kiderült, hogy az öreg régóta beteg volt, a tüdejével nem volt valami rendben, s ebben a betegségében visszaesés történt, a családja mindezért a koccanást okolta, hosszasan ecsetelték az ápolás és a kezelés költségeit, lassan már úgy gondoltam, hogy egy emberélet fog száradni az én lelkemen, így mondta a szombathelyi, a csobogásból kibillenve, félig elfulladva, s azt is mondta: akkor talán legjobb lenne nekem is meghalni, így gondoltam akkor. Bírósági tárgyalás nem volt, csak végzés, az igazságügyi orvosszakértő megállapította, hogy az öregember betegsége és a baleset között összefüggés nem mutatható ki. Megkönnyebbültem, persze, mondta, de már bizonytalanná és szorongóvá váltam, kerültem az embereket. Aztán lassan a sűrűjén túljutott, kezdte megint úgy érezni, hogy az élet az élet, amikor hónapok múlva Grazból hazajött a barátnője, a nagy kontaktusteremtő, meleg érdeklődő, ezt kétszer is mondta, s a második mondata úgy robbant — itt mintha megállt volna a szombathelyi, s kereste volna a jó hasonlatot — úgy robbant, mint a cukor bevonatú dinamit: Igaz Márikám, hogy embert gázoltál? Ez a szombathelyit letaglózta, mert ez mást jelentett, mint ami valójában történt, s ekkor a szombathelyi barátnőjének sorra elmondott mindent, az orvosi véleményt is, és látnia kellett, hogy a barátnője arcán csalódás ül, leplezetlen csalódás, s bársonyos, meditatív hangon azt mondja, hogy pedig a dolgok összefüggnek, minden mindennel összefügg. Akkor én elhallgattam, mondta a szombathelyi, és lényegében azóta is hallgatok, a barátnőm számára kiapadtak a mondanivalóim. Ezt mondta a szombathelyi, s mikor befejezte, lenyúlt, a víz alatt megigazította a beteg lábait, s látszott rajta, hogy valamin túl van; most mondhatta el először a balesetét, nem is a balesetét, a barátnőjét.

A szombathelyi és az esztergomi hetente mondták, hogy már messziről virít a würtzburgi sapkám, száz imbolygó fej közt is kiszúrják, s örülnek, hogy itt vagyok, ilyenkor a tornagyakorlatokat felfüggesztem én is, nem is lehetne a sokaságban ficánkolni, a fickándozásra itt van ez a záróra előtti idő, ilyenkor már mindenki pöfög az autóján vagy a buszjáratokon hazafelé. De jó, hogy csönd van. Hosszú, nyújtott testű siklás, ma nem jött sem az esztergomi, sem a szombathelyi, pedig ma én is el akartam mondani a gyerekkort a barátsággal, vagy inkább a gyerekkort a barátság nélkül. Barátságtalan gyerekkor. Ha így mondjuk, egészen mást jelent, és máris nem érvényes.
csak egy sima küret
El kell mondanom a Székely Pirit meg az anyját, mert ez az én tartozásom. A szombathelyi is elmondta a grazi barátnőjét, s az esztergomi is a zongorista nőt meg a szoprán énekest, akikről azt hitte, hogy barátai, mosta az autóját, hogy a visegrádi koncertre vihesse őket tiszta autóval, mosta az autót, pedig erősen vérzett már tizedik napja, istenem, ilyenkor az ember már ki van billenve önmagából, az esztergomi is gyenge volt és szédült, másnap kellett befeküdnie a nőgyógyászatra, addig is szedte az Ergámot, egyszer szedtem én is, de mintha az agyam vérereit húzta volna csak össze, de az esztergomi azt mondta, hogy nem félt, nem szorongott, mert a nőgyógyász biztatta, hogy ez csak egy sima küret lesz, s ha szükséges, ezt újból meg lehet csinálni. Az esztergomi nem félt, látszik is rajta, hogy nem szorongásos, az operált keze sem aggasztja túlzottan, semmi szorongás nem volt benne, mondta, csak hamar elfáradt, úgy gondolta magában, hogy ez csak a vérszegénységtől van, s az autóban is vidáman mondta, hogy hová megy holnap, bolondozott is, úgy mondta, „kopratnyi menek”, ezt egy takarítónőtől tanulta, aki mindig jelentette a könyvtárban, hogy éppen ki ment a kórházba kapartatni. Bolondozott tapintatból is, nem akart rossz hangulatot, s mondta, hogy a nőgyógyász szerint minden rendben lesz, mert a méh könnyen regenerálódik. És akkor a háta mögül lecsapott a szopránista hangja: csak nem ebben a korban. S az esztergomi azt mondta, hogy ebben a hangban vészjóslás volt, majdnem rosszindulat, s az Ergámtól beszűkült agyával először föl sem fogta, hogy mi ez, és miért, csak a kórházból kijövet rendezte a dolgokat magában: a barátnőségbe még ez is belefér, mert a barátnőség még nem barátság. Kicsit megrendítő volt a felismerés, mondta az esztergomi, de nevetett a dolgon, együtt nevettünk, és most befejezetlen minden, nekem kellett volna valamit mondanom, hogy hogyan vélekedtem minderről, vagy előállni egy történettel, amely önmagáért beszél, de a szombathelyi és az esztergomi férjek szóltak, hogy indulni kell, korán sötétedik, soká érnek haza, és ez nekem jól jött, mert hirtelen nem tudtam, mivel álljak elő, csak egyetértésemről biztosítottam őket, s most itt a nyitott helyzet; mondanám az idevágó passzust, de nem jöttek, sem a szombathelyi, sem az esztergomi, a televízió meg a rádió tegnap hóvihart jósolt, s lehet, hogy közben fel is támadt az orkán, nincs kilátás sehonnan, egyik oldalról sem, csak a folyosó-labirintusokra lehet kilátni az üvegkalickából, üresek a folyosók is, sehol egy lélek, se fehér köpenyes, se késői vendég, ilyen magányban írják a palackpostákat, amiket az áramok rendületlenül visznek, nem is baj, hogy a szombathelyi s az esztergomi nem jött, mert nem biztos, hogy hiteles lettem volna, bár a víz s a gőzök segíteni szoktak, kezdetben is a vizek voltak, az ige és a vizek, és a vágy a barátságra. Az összes többi ebből lett. Ugráltunk a gerendákról a Duna-strandon, a fejes sose sikerült úgy, mint a Székely Pirinek, mindig csak a hasamat csípte, ütötte, vágta a víz, de nem adtam föl semmit, újból és újból csináltam utána, azt mondtam, ha sikerül a fejes, sikerülhet minden, akkor el tudom mondani az Istent és anyámat, és akkor a Piri nem fog a hátam mögött susorogni, kiadni a padszomszédjának s a vihogóknak, heteken át gyakoroltam a fejest, s mászkáltunk az agyagbányába és a halálpincébe, találni akartunk mindig valamit, hogy mit, azt pontosan magunk sem tudtuk, én meg vártam, hogy egyszer csak előgomolyog az igaz mondatok lehetősége, előgomolyog a halálpincéből, a veszélyes csúszásokból a bányában, hogy Piri a barátságának tanújelét adja, hogy felhatalmaz a kimondhatatlan kimondására: hogy megváltozott az Isten és az anyám. Fizikailag is mások lettek, elváltoztak, ezt némelyek betegségnek mondják, ott állt a könyvtárból kihozott könyvben a betegség neve, s mellette egy fénykép. Istenről a könyvtári könyvek semmit nem írtak, a Miklós tisztelendőt elhelyezték, a hitoktató Mária hisztériázott. Piri százával ugrotta a jól sikerült fejeseket, mindig magasabbra mert mászni a bánya síkos falán, mint én; ugrottam, másztam, hogy elnyerjem a kimondhatatlan kimondásának lehetőségét. Barátságot akartam. Mondanám a szombathelyinek, az esztergominak, ha itt lennének. És elmondanám a Piri anyját, aki nézett mézesen, és azt mondta, hogy a te anyukád biztos szebb, mint én vagyok, és láttam rajta, hogy gyanítja az elmondhatatlant, tudja, hogy elmondhatatlan, és mégis azt akarja, hogy fecsegjek róla, s a Piri szemén is láttam, hogy susogott, fecsegett, kiadott, még mielőtt bármit is a lényegről tudna. A padszomszédjának is kiadna, s a többi vihogónak. A fejeseket ugrottam továbbra is, a halálpincébe is jártunk, meg az agyagbányába, de már csak megszokásból. Nem vártam semmit. Nem akartam elmondani sem az anyám, sem az Isten betegségét, mondanám a szombathelyinek meg az esztergominak, ha itt lennének. Nem is baj, hogy hóvihar van, kell még ez a magányos tréning: elrugaszkodás, húzódzkodás, siklás, ha ugornék, most is csípné a víz a hasam. Golf-áramok, múlt századi Temze-szag, halálpince, agyagbánya-tréning, ha vízbe dugott arccal átsiklom a túlsó partig, akkor sikerül elmondanom az anyám és az Isten betegségét, s önmagamat is abból az időből, és sikerül az el nem mondhatóság elmondása.

kép | flickr.com