ASZKLEPEIOSZ MODERN SZENTÉLYE: ORVOSLÁS ÉS ÉLET

A társadalmi funkciók intézményesülése

Az ipari társadalom kialakulásával a technikai rendszerek fejlődése abba a szakaszba lépett, amely az egyén számára minden részletében átláthatatlan termelő és szolgáltató folyamatok elterjedésével jár együtt. A társadalom legfontosabb működési elemei kikerültek az egyén ellenőrzési köréből, és szupraindividuális organizációs struktúrák megjelenéséhez vezettek; ezeket összefoglalóan társadalmi intézményeknek nevezzük. Az elmúlt 150 évben ezek az intézmények a hajdan autonóm, önellátó működési elemeket kivették a helyi közösségek szerveződési, intézményi irányításából, és közösség feletti szintekre helyezték át. Az alábbiakban ismertetett társadalomelméleti rendszer Ivan Illich Mexikóban élő szociológus és társadalomfilozófus munkásságának eredménye. Véleményét a társadalom intézményesüléséről több, egymásra rímelő tanulmánykötetben tette közzé a hetvenes évek folyamán. Ezek közül a Limits to Medizine: Medical Nemesis (1976) című az orvoslás és az európai orvostudomány fejlődési folyamataival foglalkozik. Az Illich által leírt jelenségek kiválóan megfigyelhetőek a társadalmi élet számos olyan vetületében is, amellyel ő nem foglalkozott. Ezek felerősödése azóta nyilvánvalóvá vált, néhol (és némelyek számára) már katasztrofális méreteket öltött. Az előbbire példa a mezőgazdaság és annak sajátos területe, az állatorvoslás, míg az utóbbi legerősebben, és minőségileg az eddigiektől eltérően, a géntechnológia világméretű erőltetésében nyilvánul meg.

Illich szerint az intézményesülési folyamat két, eredményét és hatását tekintve ellentétes szakaszban játszódott és játszódik le:

1. Az első szakaszban az empirikus úton megszerzett lexikális és módszertani tudást egy tisztán, pontosan meghatározott probléma megoldásának érdekében vetik be az ezzel egyre inkább hivatalból foglalkozó személyek, a szakemberek. Az így elért eredmények mérése és bemutatása egzakt tudományos módszerekkel folyik. A társadalom szélesebb rétegei számára ebben a szakaszban a hatás egyértelműen pozitív.
2. A második szakaszban azonban megfordul a logika, és az első szakaszban elért haladást érvként és magyarázatként hozzák fel a társadalomnak, hogy egy bizonyos érték szolgálatában végzett kihasználását indokolják. Azt pedig, hogy mi legyen ez az érték, a társadalom szűk, önmagát azonosító és erősítő rétege, a szakmai elit határozza meg és igazítja folyamatosan saját szükségleteihez.

Ez a két fejlődési szakasz minden nagyobb társadalomszervezési ágazatban megtalálható. Így működik az oktatás, a posta, a társadalombiztosítás, a közlekedés, a területfejlesztés és természetesen az egészségügy. Az új közlekedési eszközök először lehetővé tették, hogy az átlagember is olyan sebességgel utazzon, mint azelőtt a királyok sem. Mára viszont egymástól nem férnek el az autók az utakon, és a Volvo gyár igazgatója maga kénytelen bejelenteni, hogy az ezredfordulóra le kell zárni Stockholm belvárosát az autóforgalom elől. A jelenségnek Illich a specifikus ellentermelékenység nevet adta.
műszaki megoldás
A politikai és szakmai testületek jellegzetes reakciója a második szakaszban jelentkező gondok orvoslására a jelenség eszkalációját eredményezi. A legtipikusabb reakció, hogy ahol a tudomány és a technika problémát hozott létre, ott a legkézenfekvőbb még több tudománnyal és még több technikával műszaki megoldást találni. Ami, persze, újabb problémát idéz majd elő, és ezt újabb műszaki megoldással lehet „kezelni” (mert eltüntetni, meg nem történtté tenni: soha). A tudományos és műszaki megoldások pedig egyre költségesebbek, egyre bizonytalanabb kimenetelűek és egyre ellenőrizhetetlenebbek lesznek.

Az orvostudomány esetében a két szakasz a XX. század elejére, illetve az ötvenes évekre tehető. Az első szakaszban megszűntek azok az ősi nyavalyák, amelyeket mint az emberiség legnagyobb ellenségeit tartották számon: a víz tisztításával megszűntek a csecsemőjárványok, és csökkent az újszülött-mortalitás. A patkányok kiirtásával a nagyvárosokban elmúlt a pestis állandó réme. A salvarsan felfedezésével statisztikailag meghatározható kockázat mellett megfékezhetővé vált a felnőtt lakosság körében elterjedt szifilisz. Az inzulin felfedezésével lehetővé vált a cukorbetegek életének meghosszabbítása.

Paradox módon azonban minél egyszerűbbé vált a kezelés, az orvosi kar annál inkább ragaszkodott alkalmazásuk monopóliumához. A szakmához tartozás előfeltétele egyre hosszabb és egyre dogmatikusabb, szigorú képzés elsajátítása lett, s mára az orvosegyetemek messze a leghosszabb képzési idővel büszkélkedhetnek. S míg a bennfenteseknek évekig tartó procedúrán kell keresztülmenniük, mielőtt a legegyszerűbb eszközök alkalmazására jogosítványt nyernének, addig a nagyközönség egyre jobban kiszolgáltatottá válik, és függ a doktoroktól. A higiénia egyszerű erényből a tudomány oltárán bemutatott rituális áldozattá válik, és hatása ellenkezőjébe csap át.
specifikus védekezési mód
Ugyanakkor elgondolkodtató statisztikák szerint az egyes elterjedt fertőző betegségek előfordulása még azelőtt csökkent jelentősen, hogy ellenük a specifikus védekezési módokat feltalálták volna. Az orvosi hatékonyság ilyenformán illúzió, amely a következő példán illusztrálható: Az Amerikai Egyesült Államokban a tuberkulózis két évszázada érte el a legnagyobb csúcsot. New York-ban 1812-ben a tízezer főre vetített halálozási arány 700 volt. Ez a szám 1882-re, mikor Koch először izolálta a tuberkulózis kórokozóját, már 370-re csökkent, és mire az első szanatóriumot megnyitották 1910-ben, már csak 180 volt. Ennek ellenére a tüdőbaj még így is a második helyet foglalta el a halálozási okok listáján. A második világháború idejére, még mielőtt az antibiotikumokat szélesebb körben alkalmazni kezdték, az arány 48-ra csökkent, és ez a tizenegyedik helyet jelentette. A koleráról és tífuszról hasonló számadatok állnak rendelkezésre. A meglepő változások magyarázata Illich véleménye szerint főleg a közművek, a mezőgazdaság, a piac működésében, az ennek következtében lehetővé váló jobb táplálkozásban és életkörülményekben, valamint általában az élethez való viszony megváltozásában keresendő.

Időbe telt, mire laikus körökben is nyilvánvalóvá vált az orvostudomány haladásának kikerülhetetlen ára. Az a komplex élő rendszer, az emberi szervezet, melynek folyamataiba a rendszer alapvető tulajdonságainak ismerete nélkül vagy hézagos ismeretében avatkoztak be, torzított formában reagált erre a beavatkozásra. A második világháború után vették csak észre, milyen járványos méreteket öltött például a kórokozók rezisztenciájának kifejlődése olyan kórképek esetében, melyeket egyszer és mindenkorra megoldottnak tekintett az orvostudomány, vagy a röntgensugár káros hatását a genetikai anyagra, a DNS-re. Megjelent az orvosi beavatkozás által létrehozott kórképek egész sora, amelyeket iatrogén ártalomnak neveztek el. A iatrogén betegségek egyik legfontosabbika pszichoszociális eredetű: az a hit, hogy az orvostudomány révén az orvosok pácienseiknek az eredetinél jobb egészséget tudnak biztosítani. Holott a folyamat éppen ellenkező irányba mozdult, a gyógyítás költségeit sokszorosan meghaladta a beteg élet meghosszabbításának költsége. Az orvosok egyre újabb és újabb betegségeket diagnosztizáltak, írtak le és intézményesítettek annak rendje és módja szerint.

Az egyik legveszélyesebb ilyen tendencia az anyák, nagynénik, rokonok és egyéb szakmabeliek kizárása volt beteg, sérült, abnormális, terhes vagy haldokló barátok és hozzátartozók ápolásából. A szolgáltatások ára színvonaluknál is sokkal gyorsabban emelkedett, míg az ápolás, gondoskodás művészete háttérbe szorult, és alig kapott hangsúlyt. Nagy, futószalagszerűen operáló intézmények szippantják fel a betegeket, akiknek állapotát szakmai alapon ítélik meg az orvosok. Egyre több olyan tünetegyüttes vagy állapot minősül kezelésre szorulónak, amelyről régebben senki nem gondolta, hogy azzal orvoshoz menjen. A legszomorúbb, amikor egészséges élettani folyamatok — mint amilyen a terhesség és szülés — is orvosi ellenőrzés alá kerülnek, megfosztva ezzel a nőket saját testük szabályozásának és ellenőrzésének örömétől. Az 1970-es amerikai orvoskongresszus (AMA) egyik felszólalója például kijelentette, hogy minden egyes újszülöttet páciensnek kell tekinteni mindaddig, míg nem bizonyul egészségesnek. És hogy ki az egészséges, azt természetesen az orvosok mondják meg. A folyamat negatív szociális hatásai is felmérhetetlenek, mert hiszen az egy főre eső egészségügyi költségek folyamatosan és az ellátás minőségével arányosan emelkednek, tehát a szegényebb rétegek egyre több lehetőségtől lesznek megfosztva. Egy átlag amerikai mindössze két nap kórházi kezelés alatt a világ egyéves átlagfizetését költi el.
megnövekedett túlélési esélyek
Az iparilag fejlett országokban az eredmény a populációk elöregedése és a társadalombiztosítási költségek iszonyatos emelkedése lett. Ugyanakkor a fejlődő országokban az előzmények és kulturális előkészítés nélkül bevitt magas szintű orvosi ellátás következtében leesett a gyermekhalandóság és az asszonyok gyermekágyi halálozása. Minden egyenesen vezetett ezekben az országokban a népesség drasztikus megugrásához. A nyugati orvosdoktorok megszüntették azokat a gátló tényezőket, amelyekkel ezek a kultúrák hosszú idő alatt megtanultak együtt élni. Ugyanakkor a megnövekedett túlélési esélyeket nem követte semmiféle erőfeszítés a gyermekvállalási hajlandóság korlátozására. Ráadásul felbomlott a hagyományos együttélés is a betegségekkel: a bennszülött betegségeket megszüntették, de a iatrogén hatás következtében megjelentek olyan kórképek, melyekkel sem a modern orvostudomány, sem az ott lakók természetes immunitása, illetve kultúrája nem tudott megbirkózni.

A bajokat persze mások is felismerték, de a rendszerszintű működésképtelenség oki kezelése helyett legtöbbször megelégednek a tüneti kezelés követelésével. Ez természetszerűleg mindig az adott rész érdekeinek felel meg: a szocialisták az orvosok jövedelmét kritizálják, a feketék speciálisan négereket sújtó kórképekre — ilyen a sarlósejtes anémia — kérnek kutatási összegeket, a pacifisták szerint a hadászati költségvetés lefaragásával kellene nagyobb összegeket felszabadítani orvosi célokra, az utóbbi időben pedig az AIDS kutatása emészt fel csillagászati összegeket. Mindez az erőfeszítés elvonja a figyelmet az intézményesített egészségügy rosszindulatú burjánzásától.

Az orvoslás elmélete az állattartásban

Az állatorvoslás bevallottan vagy titkoltan, de mindig is a humán orvostudomány nyomában kullogott, ahhoz kívánt hasonulni, s ezért állandó kisebbrendűségi érzéstől szenvedett és szenved. Elég egy lódoktornak annyit mondani, hogy ő csak öt évet végez meg egy kicsit, nem hatot, mint az emberorvos, vagy hogy bármely kókler kórboncnok kedvére trancsírozhatja a patkányokat, sőt sertéseket, lovakat is kísérlet címén, bezzeg a collega bestiális még egy injekciót sem adhat be embertársának normális körülmények között. Az állatorvoslás tehát intézményesülését már csak ezért sem kerülhette el; annak rendje és módja szerint, időben kissé megkésve bár, de töretlen lelkesedéssel lihegte túl a tekintélyes nagy testvér „fejlődését”.

Az orvostudomány szerveződésében megfigyelhető negatív tendenciák ugyanúgy csupán alrendszer szinten elemei egy következetes működési zavarnak, mint a mezőgazdaság iparosodása, az intenzív módszerek előtérbe tolása és a fokozatos függőség rendszeridegen elemektől. Az állatorvos legalább olyan mértékben felelős e jelenség alakulásáért, mint az orvos a humán viszonyok között, illetve, mint — másik oldalról — az állattenyésztő. Az intézményesülés az állatorvosi gyakorlatban ugyanúgy megfigyelhető, mint az egészségügyben. Az állattartókat megfosztották attól a bizalomtól, melyet saját, hosszú idő alatt megszerzett és a helyi viszonyokra, saját fajtáikra alapozott ismeretekre támaszkodva birtokoltak. Az intenzív világfajták más környezeti igényeket, más mentalitást követelnek, és ezért a gazdák értetlenül állnak a kialakuló új betegségekkel szemben.

A betegségek kialakulása és kóroktanának fejlődése szintén analóg a humán példákkal. Amit ott iatrogén ártalomnak, illetve tágabb értelemben civilizációs betegségeknek nevezünk, az az állategészségügyben a tartási, takarmányozási betegségek nehezen meghatározható tünetegyüttese. Mindkettő hasonló jellemzőkkel rendelkezik, nincs egyetlen, jól megfogható kóroka. Ez a rendszerszintű válasz a speciális, technikai megközelítésű orvoslásra, mely ésszerű együttélés helyett teljes kiirtásra törekszik, és a jelenség holisztikus feltárása helyett egyetlen kijelölt kórokozóra támad. Az ilyen betegség ugyanakkor nehezen ismerhető fel, általános tünetekkel rendelkezik, éppen mert rendszerszintű a válasz. Oka nem annyira kitüntetett mikroorganizmusok tevékenysége, hanem környezeti, genetikai és mikrobiológiai tényezők bonyolult egymásrahatása.

Az orvosi és állatorvosi terület sokszor átfedésbe kerül egymással, mutatván, hogy egy rendszerről van szó. A paradox járványügyi intézkedések jó példája a Borneó szigetén végzett maláriaellenes hadjárat a hetvenes évek elején. Az azóta többszörösen bűnösnek kikiáltott DDT-vel permetezett falvakban a malária vektorainak gondolt csótányok villámgyorsan rezisztensekké váltak a szerrel szemben. Nem úgy ragadozóik, a gekkók. A letargikusan szédelgő gekkókat a házimacskák szedték össze, könnyű prédát gyanítva bennük. A biológiai akkumuláció szép példájaként a három láncszemen feldúsult DDT-adagtól a sziget macskái kimúltak, és hiányuk miatt elszaporodtak a bubópestist terjesztő patkányok. A hadseregnek kellett deszantos macskákat ejtőernyőn ledobni az elharapódzó bubópestisjárvány megfékezésére. És hogy a kép teljes legyen, a malária maradt.
környezeti igények növekedése
Az a folyamat, amely az egészségügyi ellátásnak az átlagpolgár költségvetésében megnövekedett arányával jellemezhető, éppúgy igaz az állattartásban, és több részből tevődik össze. Megnövekedett az állattartás tőkeigénye, mert összetett okok folytán (amelyben a genetikai változások, a környezeti igények növekedése, az intenzív technológiák gépesítési kényszere és végül, de nem utolsósorban az állategészségügyi beavatkozások megnövekedett száma és minősége játszanak főszerepet) az állattartás komoly háttéripart igénylő, anyag- és energiaigényes vállalkozássá lett. Az állatorvosok és állattenyésztők hasonlóképpen élettani folyamatokat vontak ellenőrzésük alá, mint az emberek esetében az orvosok. Ez azzal járt, hogy néhány generáció alatt a szelekciós nyomás hiánya miatt az állatok szaporodásának természetes folyamatai is eltorzultak, nem mennek már végbe külső beavatkozás nélkül. A legfőbb elemek ebben a folyamatban a biotechnikai módszerek elterjedése, a mesterséges megtermékenyítés bevezetése, sőt egyes állatfajoknál kötelezővé tétele, az ellési segítségnyújtás általánossá válása, korai és indokolatlan orvosi kezelés (hospitalizáció), felesleges gyógyszerhasználat voltak. A tartási, takarmányozási körülmények lehetetlenné tették az állat saját biológiai képességeinek érvényre jutását, ami járulékos kórképek kialakulásához és további költségnövekedéshez vezetett. Példa erre a takarmány válogatás képességének elvesztése, vagy a viselkedési jellemzők figyelmen kívül hagyása miatt (sertések turkálása) bekövetkező zavartság és kóros magatartás (kannibalizmus).

Összességében tehát az állatokat egy technikai rendszer részeként kezelő állatorvosi és állattenyésztői szemlélet szükségszerűen torkollik halmozódó, és csak újabb technikai jellegű beavatkozásokkal korrigálható hibákba ahelyett, hogy az állatot élő rendszerként fogná fel, önmagában is teljes egységként, és a technikai elemeket illesztené az élő elemekhez, nem pedig fordítva. E káros, uralkodó, de örvendetesen váltakozó szemlélet jellegzetes példája az az állatorvosi hozzáállás, amely betegnek tekint minden olyan egyedet, amely átmenetileg vagy végérvényesen, de nem a genetikai lehetőségeinek megfelelően termel. Vagyis egy emberalkotta célt vetít ki egy embertől független élő egység működési sajátságainak meghatározására.

Géntechnológia

Az ember közvetlen beavatkozása a növényi, mikrobiális, de különösen a magasabb rendű állati és emberi génállományba a tudomány botrányköve volt és marad. Ami még nem fordult elő eddig a történelemben: az Egyesült Államokban a géntechnológiával foglalkozó kutatók a hetvenes években önkéntes moratóriumot vállalva beszüntették a kísérleteket, amíg megfelelő ellenőrzési és szabályozási mechanizmust nem vezetnek be az ilyen irányú tevékenységekre. Ez ugyan azóta sem történt meg, ám a moratóriumot a tudósok saját jól felfogott érdekükben a továbbiakban mellőzték, elvégre az élet (és a versenyszellem, a profitéhség) megy tovább.

Annak, hogy miért vált ki ilyen végletes reakciókat az új technológia, megvan a maga oka. Először vált lehetővé az evolúció menetébe avatkozás — annak kontrollja nélkül. A génsebészet bevezetésével nemcsak az egyed szintjén vontuk ki magunkat és más fajokat a természetes szelekció szűrőjének hatása alól, de közvetlenül a faj szintjén is: a beépült gén (elméletileg) továbbadódik a következő generációba, és ezért elvileg megkerüli a gén fejlődéséhez normális esetben szükséges evolúciós lépcsőfokokat.
a génátültetés technikája
A génsebészet fogalma a genetikai technológia azon körét takarja, mely fajon belül és fajok között egyaránt az adott egyed genetikai struktúrájába egy idegen gén beillesztését végzi. Görög György szerzői jogvédelem alá tartozó kifejezésével élve: megpiszkálják őket. Ami a magasabb rendű állatokat, így háziállatainkat is illeti, az efféle próbálkozások több elméleti gátba ütköztek ez idáig, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy a természetes rendszerek működése más törvényszerűségeket követ, mint a műszaki tudományok által megálmodott szabályok. Az egyik ilyen tény, hogy a gazdaságilag fontos tulajdonságok legtöbbje sok gén együttes működésének eredménye, ezért nem lehet őket egyetlen gén ki-be ültetésével jelentősen befolyásolni. A másik gond technikai jellegű, de feltételezhető, hogy elméleti háttere is van: a génátültetés technikája hasonlatos az ágyúval verébre lövés módszeréhez. Nemcsak az emlősök géntérképének kezdetleges volta miatt, hanem mert — ha meg is találják a megfelelő helyet — a beillesztést irányítani szinte lehetetlen. Embriók, illetve zigóták egész sorát kell a gént tartalmazó oldattal beoltani, és gyakorlatilag a véletlenen múlik, hogy melyik esetben találkozik a beillesztést végző enzim a génnel a génkészlet megfelelő helyének környékén. Ráadásul legtöbb esetben egy plusz gént adnak hozzá a genomhoz. A helyes eljárás a gének helyettesítése lenne, tehát a javítani kívánt tulajdonságot kódoló gént előbb ki kell venni, hogy pontosan a helyére illeszkedjen az új. A pontatlan elhelyezés egyik következménye, hogy az új gén negatív hatást gyakorolhat a környezetére, ezzel más gének kifejlődését akadályozva. Miután az egyes gének az egyedi élet különböző szakaszaiban aktiválódnak, ez sokszor csak későn felismert baj.

Erős okunk van feltételezni, hogy a klónozás tragikus következményekkel jár az állatok betegségekkel szembeni ellenállóképességére. Az immunglobulin-molekulák termelődésének sokféleségét biztosító gének változatossága ugyanis a kritikus érték alá csökken és ez az immunitás elvesztéséhez vezet minden közönséges kórokozóval szemben, hiába építettek be ellenállásra képesítő gént egy bizonyos különleges betegséggel szemben. Rendszerelméleti szempontból az a baj a génsebészettel, hogy az így elérhető eredmények álmegoldások, egyetlen, redukcionista módon meghatározott problémára összpontosítanak ahelyett, hogy az egész mezőgazdaság optimális működésének biztosítására törekednének.

Elméletileg a génsebészettel háziállatok esetében elérhető új tulajdonságok kifejlesztése (környezeti ellenállóképesség, betegségekkel szembeni rezisztencia), a termelékenység növelésére vagy a gének aktivitásának befolyásolására törekszik. A klónozás célja ismert nemű, azonos génkészletű (mesterségesen létrehozott) embriók beültetése a fogadó anyákba. Lehet a takarmányhasznosításban szerepet játszó biokémiai folyamatokat szabályozó géneket is kicserélni „jobban működőkre”. És lehet az állat életfolyamatait erőszakkal megváltoztatni, a növekedést, az izomzat fejlődését, a tejelválasztást, a munkabíró képességet befolyásolni. A bivalyba illesztett új gén révén például kifejezettebbé tehető az ivarzás, így nincs szükség az ivarzás hormoninjekciókkal történő szinkronizálására a mesterséges beondózáshoz.
növekedési hormon
Ám a génsebészettel előállított transzgenikus állatok — éppen a rendszerelméleti korlátok következtében — szinte mindig „tökéletlenül” működnek, olyan élettani rendellenességeket mutatnak, melyek végkifejletben egészségügyi problémákhoz, és ezen keresztül halálhoz vezetnek. A növekedési hormont tartalmazó és influenza ellen rezisztenssé tett szupersertések például a legegyszerűbb fertőzésnek is áldozatul esnek. Tartásuk ezért csak különleges körülmények között lehetséges. A növekedési hormon génjének beültetése a hormonhatás révén túlhajtott anyagcserét eredményez, és az ilyen állatok mája, veséje, keringési rendszere nem bírja a nagy megterhelést. A Merck & Co. vegyipari vállalat Európában szabadalmaztatásra javasolt szupercsirkéje, a Macro-Chicken szintén egészségügyi problémákkal küszködik, de a génkiméra kifejlesztői remélik, hogy éppen rendkívül gyors növekedése miatt vágásérett lesz, még mielőtt ezek a gondok érvényre jutnának. A fogyasztók érthető módon idegenkednek az ilyen manipulációktól, és ezért a kísérletek a legnagyobb titokban folynak. Ausztrál kutatóknak sikerült olyan vedlési hormont beültetni juhok DNS-ébe, amely megfelelő időpontban aktiválódva ,,automata nyírást” tesz lehetővé: az állatok egyszerűen elhullajtják gyapjukat. Csak egy gond van, hogy az ilyen génpiszkált anyák eddig minden esetben elvetéltek. A gondok akkor sem szűnnek meg, ha alacsonyabb rendű élőlényeket macerálnak. A génsebészettel előállított élővírusos, gyengített kutyavakcinákról feltételezhető, hogy közvetlenül felelősek a tenyészetekben megfigyelt autoimmun betegségek kifejlődéséért.

Ezenkívül mindezekre a lehetőségekre erősen árnyékot vetnek súlyos erkölcsi megfontolások is. A legfontosabb ezek közül az élet szabadalmaztatása körüli vita. A transzgenikus állatok szabadalmaztatása az első olyan eset a történelemben, amikor valaki az élet biztosítékát és az evolúció sok millió éves eredményét közvetlenül kívánja magántulajdonná tenni. Eddig egyedül a legnagyobb mamutkonszernnek, a DuPont de Nemours vegyipari trösztnek sikerült előbb 1988-ban az Egyesült Államokban, majd 1991-ben Európában is szabadalmaztatnia egy transzgenikus egértörzset, az Onco Mouse-t, amely veleszületetten daganatos megbetegedésben szenved. Azóta az Egyesült Államok hivatalaiban 145 beadvány vár engedélyezésre. Várakozásuk annak a törvénynek köszönhető, amely 1991. június 13-án ötéves moratóriumot rendelt el minden élő anyag szabadalmaztatására, akár genetikailag manipulált, akár nem. A várakozó eljárásoknak csupán 20%-a mezőgazdasági jellegű, a többi közvetlenül az emberi örökítő anyagba avatkozás…

Szemléleti váltás

Ahhoz, hogy a modern mezőgazdaság és egészségügy következetesen kóros működését rendszerszinten tudjuk orvosolni, e rendszerek minden emberi közreműködőjének együttes erőfeszítésére van szükség. A legfontosabb különbség a hagyományos orvoslással ellentétben a megelőzésre fektetett hangsúly. Bár a megelőzés mint jelszó az utóbbi időkben tág teret kapott a modern orvoslás céljai között, a megelőzés értelmezése ebben a környezetben igen szűk, és csupán egyes elemek tüneti kezelésére szorítkozik (vakcinázás, mentesítés, állathigiéniai előírások stb.). A megelőzés tágabb értelemben egy életmód (állatok esetében állattartási rendszer) kidolgozását jelenti, amely egységes agrár-ökoszisztémaként jelenik meg, a vegetációs, tájképi, klimatikus és egyéb komponensek egyenrangú kezelésének eredményeként. Az urbanizációs fekélyekkel telített európai tájon ez az emberi településformák és szerkezetek teljes és gyökeres megváltozását feltételezi. Az ilyen szemléletű orvoslásban az orvos és állatorvos gazdasági érdeke azonos kell legyen a rendszer fenntartásának érdekében végzett műveletekkel. Ezért javadalmazása azonos lehetne a hagyományos kínai orvosláséval, ahol az orvos állandóan folyósított díjat (átalánydíjat) kap ügyfelétől (akit éppen ezért nem nevezhetünk betegnek), és amikor megbetegszik, akkor ezt a díjat egészen a gyógyulásig megvonják.
rendszertervezés
Éppen ezért a zavarok elemezgetése helyett a szabályos működésre kell fektetni a hangsúlyt, és annak minél több vonzatát minél inkább egységben szemlélni. A hagyományos redukcionista felosztás szerint ezért az élettan, etológia, ökológia és hasonló szintetikus tudományágak jutnának túlsúlyra. Ezek alapján az orvos, állatorvos, mezőgazda feladata elsődlegesen a rendszertervezés lenne. Persze mindez elképzelhetetlen a többi szakág képviselőinek hasonló átalakulása nélkül: az építésztől a szakácsig.
A betegségekkel kapcsolatos szemléletváltás a relativista gondolkodás előtérbe kerülését jelenti. A betegséget nem minőségi, hanem mennyiségi állapotnak kell felfogni, amely akkor jelent gondot, ha túl sok van belőle. Ellenkező esetben természetes velejárója az élő rendszereknek, és kiirtása, megszüntetése helyett inkább önálló szabályozási tevékenységek beépítésére kell törekedni. Abban az esetben, ha mégis egyedi megbetegedések kóroki kezelésére kerül sor, előtérbe kell kerüljenek azok az alternatív gyógymódok, amelyek kialakulását a beteget holisztikus egységként tekintő orvosi hozzáállás tett lehetővé.

kép | Jennifer Formica, lensculture.com