Bíró Béla

A GYŰLÖLET TERHE

1999 június

A GYŰLÖLET TERHE

A Kis-Jugoszlávia ellen indított NATO-akció kérdések hosszú sorát vetette föl. Kényszeríthető-e légitámadásokkal a szerb vezetés, hogy elfogadja a Nyugat által követett célokat? Ha nem, ki védi meg a szerb atrocitásoktól azokat az albánokat, akiket a NATO éppen megvéd? Kiket terhel majd a felelősség azoknak az életéért, akiket mégsem sikerült megvédeni? Mi lesz, ha a légitámadások csak a szerb nacionalisták eltökéltségét növelik? Ha hőssé magasztosítják őket? Hiszen a szerb közvéleményt manipuláló nemzeti mitológia összefüggésrendszerében (amellyel a szerb értelmiségi réteg, az ún. akadémikusok jó évtizede fertőzik az országot) a hazáért és a nemzetért meghalni dicsőség. Mi lesz, ha a NATO-csapatok megannyi kamikazéval találják szemben magukat? Képes lesz-e a Nyugat, hogy polgárait ezresével áldozza fel az albán–szerb megbékélés oltárán? S ha nem lesz képes rá, hogyan lehet kihátrálni majd a konfliktusból? És szabad-e kihátrálni? Ezekre a kérdésekre egyelőre nincsen válasz.

Ami már ma világos: a szerbek nem engednek, s a bombázások óta elszabadult a pokol.

De az éremnek van másik oldala is.
tétlenség
Vajon volt-e a Nyugatnak más alternatívája, mint a beavatkozás, amikor Milosevics a ’89 utáni Európában elsőként tette meg, hogy Hitler nyomdokaiba lépve egy népcsoport felszámolására tört? Még az ’56-os magyarországi orosz beavatkozás vagy a „prágai tavasz” szétverése sem egy teljes népcsoport vagy nemzettest megsemmisítésére, „csupán” egy politikai rendszer visszaállítására irányult. Az oroszok nem a magyar vagy a cseh és a szlovák népet akarták kiirtani, nem Magyarországot vagy Csehszlovákiát felszámolni. Milosevics azonban félreérthetetlenül egy népcsoport megsemmisítésére, egy tartomány etnikai összetételének teljes átalakítására rendezkedett be. Az első pillanattól egyértelmű volt, hogy szándékai (a szó szoros értelmében) halálosan komolyak. Világossá vált: ha a nemzetközi közösség továbbra is enged, gyakorlatilag ugyanabba a zsákutcába hátrál, melybe annak idején Hitler szorította. Minél később fog beavatkozni, annál nagyobbak lesznek az áldozatok. Hitlert a nyugati demokráciák a harmincas évek derekán, amikor még „pusztán” a baloldallal és a német zsidósággal „számolt le”, viszonylag könnyűszerrel megfékezhették volna. Ha akkor beavatkoznak, talán nemcsak a holokausztot lehetett volna megakadályozni, de valószínűleg a háborús áldozatok is jóval kisebb arányúak maradnak. A Nyugat azonban néhány millió (a nyugati közember számára sem mindig szimpatikus) zsidó érdekében nem volt hajlandó közbelépni. Gyáván és közömbösen tűrte, hogy Hitler az együttélés, az emberi méltóság, a nemzetközi jog alapelveit lábbal tiporja. Hogy a tétlenség mögött lelkifurdalás is meghúzódhatott, kétségtelen, hiszen Trianonban a nyugati demokráciák is gátlástalanul megcsúfolták ezeket az alapelveket, országokat kreáltak és daraboltak szét, bosszút álltak, népeket és nemzeteket aláztak meg, vetettek áldozatul acsargó nacionalistáknak. A Nyugat csak akkor fogta fel, mi történik valójában, amikor Hitler az egész világrendszert készült felborogatni. Milosevics ezt persze aligha fogja megtenni, de példája bátoríthatja azokat, akik esetleg megpróbálnák: Kína, Oroszország, India, Törökország vezetőit.

Jugoszláviában nem két etnikum konfliktusának kimenetele, hanem egy állammodell sorsa a tét. Ha a konfliktus pusztán a szerb és albán nacionalisták összecsapása volna, az állam könnyűszerrel elszigetelhetné. Amerikában a feketék és a fehérek fel-fellángoló ellenségeskedése helyi jellegű, s Romániában a román–magyar összecsapások még Ion Iliescu uralma alatt sem váltak országos méretűvé, mert az államhatalom arra kényszerült, hogy legalább a tárgyilagosság látszatát fenntartsa. A jugoszláviai konfliktust az változtatta gyilkos polgárháborúvá, hogy az államhatalom szervei egyoldalúan és nyíltan a szerb nacionalisták mellé álltak. Az összecsapások ezért váltak kezelhetetlenné.

Biro2_1999_06

A tragédiáért elsősorban Slobodan Milosevicset terheli felelősség. De tévedés volna bűnbakot kreálni belőle. Hosszú időn át a nemzetközi (és a magyar) nyilvánosság (is) besegített azzal, hogy valamiféle tárgyilagosságot mímelve megpróbált kitérni a helyzet tisztázása elől. Az elemzők többsége úgy vélte, a kisebbségi és a többségi nacionalizmus ugyanazzal a mércével mérendő, tehát a nemzetközi beavatkozás, mely – természetéből fakadóan – mindig inkább a kisebbségnek, semmint a többségnek kedvez, csupán a konfliktusok elmérgesedéséhez vezethet. Ezt a feltevést a boszniai beavatkozás látványosan cáfolta. Az „elfogulatlanság” nyomai azonban továbbra is jól kitapinthatóak, s azzal fenyegetnek, hogy a nemzetközi közösség a bombázások sikertelensége esetén visszatér a korábbi gyakorlathoz. Pedig a jelenlegi válságra sohasem kerülhetett volna sor, ha Milosevics nem vág bele Nagy-Szerbia, azaz az etnokratikus szerb állam megteremtésének „nagy művébe”. Hogy a „szép álom” „megvalósítása” közben Nagy-Szerbia mind jobban összezsugorodott, Milosevicset és társait furamód nem kijózanította, hanem még inkább belehajszolta a nemzeti delíriumba. A rendszer nyílt diktatúrává alakult, a „célhoz” ugyanis csak a valódi legalitás alapjainak felszámolásán, a többségi demokrácia „kiteljesítésén” át vezethetett út. A többség ettől kezdve kénye-kedve szerint bánhatott, és bánhat el a kisebbségekkel. Egy kilencven százalékos albán többségű tartományban azonban az ilyen etnikai önkény szükségszerűen ellenálláshoz és fegyveres konfliktushoz vezet. Az albánoknak nem maradt más választásuk. S hogy megkísérelték az önvédelmet, nem jelenti, hogy nacionalistábbak lennének más kisebbségeknél, például a jugoszláviai magyaroknál, akik nem gondoltak ellenállásra. Bizton állíthatjuk, hogy hasonló etnikai arányok (kilencven százalékos túlsúly) mellett a kényszerintézkedések előbb-utóbb a világ bármely táján kikényszerítenék az ellenállást. Természetellenes társadalmi viszonyok hosszú távon soha nem tarthatók fenn, egyszerűen azért, mert a többség és a kisebbség tartalékait egyaránt fölemésztik. Az egyiket az ereje, a másikat a türelme hagyja el. (Ha valaki csak egy tyúktollat tart is a magasba, előbb-utóbb lecsuklik a keze, s ha csupán mozdulatlanságot parancsolnak rá, előbb-utóbb úgy érzi, nem bírja tovább.)
elfogulatlan intézmények
A társadalmi béke hosszabb távon csak az igazságosságra (azaz a morális egyensúlyra) alapozható. „A betartható törvények mentesítenek bennünket az erkölcsi következetesség betarthatatlan kívánalmai alól – írja Carl Friedrich von Weizsäcker német filozófus. – Az igazságszolgáltatástól perverzitás volna azt követelni, hogy a bűnöző iránt érzett – mindig jogosult – gyűlöletünket juttassa érvényre. Az igazságszolgáltatás mentesít bennünket a gyűlölettől.” A mindig gyűlöletből fakadó bosszúvágy csak akkor iktatható ki a társadalomból, ha az egyén, illetve a közösség a jogalkotást, az igazságszolgáltatást és a jogérvényesítést egyaránt elfogulatlan intézményekre bízhatja. De ha a törvényhozók, a bírák és a rendfenntartó erők részrehajlóak, a végrehajtó hatalom az egyének és közösségek védelmezőjéből elkerülhetetlenül azok elnyomójává alakul át, s intézkedései a növekvő ellenállás miatt csak erőszakos eszközökkel érvényesíthetők. Az erőszak pedig erőszakot szül. A társadalmi egyensúly az igazságosság hiányában csupán a „fogat fogért” brutális törvénye révén lesz „fenntartható”. Azok az államok, melyek az igazságot etnikai alapon osztogatják, a társadalmi zűrzavar forrásai. És mert az etnikai határok soha nem esnek egybe a politikaiakkal, az indulatok előbb-utóbb átcsapnak az államhatárokon, s ezzel a belső feszültségek olyan háborúkba torkollhatnak, melyekbe aztán – világpolitikai érdekek mentén – más államok is belesodródnak.

Egy olyan világ tehát, melyben a nemzetközi közösség eltűri, vagy éppenséggel bátorítja az igazságosság felcserélését a bosszú kiváltotta, mindig pillanatnyi „elégtétellel”, folytonosan konfliktusok árnyékában fog élni. S ezekről soha nem lehet tudni, mikor válnak a világbékét fenyegető válsággócokká.

Biro3_1999_06

Érthető tehát, hogy a nemzetközi közösség demokratikus államai – akár áldozatok árán is – véget akarnak vetni ennek. A legkézenfekvőbb lehetőség, hogy az egyének közötti viszonyokban hatékonynak bizonyult liberális alapelveket a közösségi viszonyokra is kiterjesztik, azaz elismerik, hogy a hatalommal való visszaélést a közösségi viszonyokban éppúgy csupán az elfogulatlan, mert pusztán a betartható törvényeknek alárendelt rendfenntartó szervek akadályozhatják meg, mint az interperszonális kapcsolatokban.

A többség és a kisebbség konfliktusában azonban, hagyományos keretek közt, azaz nemzetállami fórumokon, nem várható tárgyilagos döntés. Az igazságos és elfogulatlan ítélet nem bízható sem a vádlottra, sem az áldozatra. (Az etnikumközi kapcsolatok legnagyobb modernkori botránya éppen abban áll, hogy a nemzetközi közösség következetesen elismerte a többség – kollektív – jogát arra, hogy kisebbségei fölött ítélkezhessen.) Az érintett államoknak nem lehet illetékessége ítélkezni. Az etnikai konfliktusok, természetükből adódóan, csak nemzetközi fórumokon rendezhetők. Ehhez azonban a konfliktusban álló feleket szét kell választani, a felelősöket (hisz az egyéni felelősség továbbra is alapelv) le kell tartóztatni stb. Ha ezt az adott állam – mert képviselői nem akarják, vagy nem képesek rá – nem teszi meg, a nemzetközi közösségnek kell megtennie. Ezek a követelmények azonban csupán valamiféle világállam keretei közt lennének megvalósíthatók, hiszen a törvények következetes érvényesítésének nincs más eszköze, csupán az állami hatalom. A NATO nemzetközi szerepvállalása és a jugoszláviai akciói ennek az államnak – a hosszú távon mindenképpen elkerülhetetlen – kialakítását, azaz az ENSZ intézményrendszerének radikális átépítését készítik elő.
instabil világegyensúly
A kérdés ma már nem az, legyen-e ilyen világállam, hiszen a világ globalizálódása tény (nemcsak politikai, de gazdasági vonatkozásban is), hanem hogy milyen legyen ez a világállam. Azt hiszem, tévednek, akik a folyamatban pusztán az Egyesült Államok hatalmi törekvéseinek megnyilvánulását látják. Az Egyesült Államok a jugoszláviai konfliktusban globális érdekeket képvisel, természetesen saját jól megfontolt érdekében is. Amerikában is egyre több szó esik az ún. lepkeszárny-effektusról, melyet – főként a gazdasági szakemberek – a globális világ egyik alaptörvényeként ismernek fel. A fogalom a meteorológiából (illetve az ezt modellező káoszelméletből) származik, s arra utal, hogy egy lepke szárnyának rebbenése pusztító hurrikánná fokozódhat a világ távoli részén. Az emberiség többé nem engedheti meg magának, hogy őrült egyének vagy módszeresen őrületbe hajszolt közösségek az egyébként is instabil világegyensúlyt újra és újra kiszámíthatatlan kockázatoknak tegyék ki.

A jugoszláviai bombázások mögött persze másfajta gondolatok is meghúzódnak. Egy esetleges Szaddam Husszein elleni katonai akció esetén a Nyugat muzulmán ellenességének vádját erősen gyöngítheti a keresztény Milosevics ellenében védelmezett muzulmánokra hivatkozás. Ahogyan a kurdok ügyében talán a török szövetséges is jobb belátásra bírható. De egyik esetben sem arról van szó, hogy a NATO az Amerikai Egyesült Államok, illetve egy szűk multinacionális elit érdekeit érvényesítené. Franciaországról – figyelembe véve a franciák közismert Amerika-ellenességét – aligha feltételezhető, hogy egy ilyen akcióban részt vegyenek, sőt, hogy a másodhegedűs szerepét vállalják. Ugyanez érvényes a németekre.

Biro4_1999_06

Sokan hivatkoznak arra, hogy a háború soha nem old meg semmit. Ezzel, ha nacionalista indulatok gerjesztette állam- vagy etnikumközi háborúskodásokról van szó, én is egyetértek. A szerbek és az albánok háborúskodása valóban nem oldhatna meg semmit, hiszen a győzelem soha nem lehetne végleges, a háború csak újabb háborúkat szülne. A háborúskodásoknak valamelyik, vagy mindkét fél teljes kipusztulása vethetne véget. És éppen ebben rejlik a probléma lényege! A NATO nem a szerbek vagy az albánok háborúját igyekszik megnyerni, hanem a köztük folyó háborúskodásoknak akar véget vetni. Az Amerikai Egyesült Államok második világháborús hadba lépése és a normandiai partraszállás mégiscsak a háborút kiváltó „konfliktus” végérvényes megoldásához vezetett. Németország ma az Egyesült Államok egyik leghűségesebb partnere.

Akik a NATO katonai akcióit helytelenítik, úgy vélem, visszamenőleg a Hitler-ellenes háborút is elutasítják. De vajon a behódolás-meghátrálás akkor kevesebb áldozattal járt volna? Ép eszű ember nem lelkesedik a háborúért, de nem hiszem, hogy a normandiai partraszállás hírét – valamely német koncentrációs tábor foglyaként – ugyanolyan undorral, iszonyattal, vagy akárcsak szorongással fogadtam volna, mint ahogyan egy román–magyar konfliktust ma fogadnék. A koncentrációs táborok foglyai számára a háború kiterjesztése igenis érték volt, hiszen tudatában voltak, hogy Hitlert csak a nemzetközi összefogás fékezheti meg. S ezt feltehetően saját személyes életüknél is fontosabbnak tartották.
a gyűlölet létjogosultsága
A háborútól iszonyodom, de csak akkor utasíthatom el tiszta lelkiismerettel, ha tudnék helyette jobbat. Ugyanúgy nem tudok, mint ahogyan a fasizmus áldozatai sem tudhattak. A „békére” csak az albán lakosság feláldozásával nyílt volna lehetőség. Az albánok elárulása pedig az emberiség elárulását, a gyűlölet létjogosultságának elismerését jelentette volna.

A szkeptikusok természetesen nem csupán a fegyveres beavatkozás értelmét kérdőjelezik meg, hanem a NATO másik célkitűzését, Jugoszlávia határainak hosszú távú garantálhatóságát is. A katonai akciók értelmetlenségének tézise a többség, a határok garantálhatatlanságának tézise a kisebbség engesztelhetetlen nacionalizmusának feltételezésén alapul. Kétségtelen, hogy a szerb többség saját akaratából ma semmiképpen sem hajlandó elfogadni az albánok autonómiáját, s hogy a jelen pillanatban az albán kisebbség is bizonyosan a kiválás mellett voksolna. De hogy ez mindörökre így maradna, ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Mert abban sem lehetek, hogy az autonómia elutasítása, illetve a kiválás „értelme” más, mint érzelmi. Nem igaz, hogy az emberek csupán egyénként képesek a másik érdekeivel, érzelmeivel, vágyaival számot vetni. Nem hiszem, hogy a „civilizációnak” az a „folyamata”, melyről Norbert Elias híres könyve szól, lezárult. Az érzelmek a tapasztalatokon alapulnak. Ha a tapasztalatok megváltoztathatók, megváltozhatnak az érzelmek is. Népcsoportok, melyek kölcsönösen megismerhetik egymás nyelvét és kultúráját, a mai műholdas, internetes világban (összemérhető gazdasági nívót feltételezve) teljességgel mindegy, melyik állam határai közt élnek. A hangsúly a kölcsönösségen van. A nyelvtanulásra senkit nem kell kényszeríteni, csupán azt a nacionalista propagandát kitiltani a közéletből, mely a másik nyelvét, kultúráját, történelmét gyűlöletesnek, hazugnak, primitívnek tünteti fel. A józan ész (a romániai magyarság fiatalabb nemzedékének attitűdje mintha tényleg ezt példázná) felülkerekedhet a rögzült indulatokon. Egy kanadai típusú demokráciában a határok kérdésének többé nincs életre-halálra menő tétje. Québec függetlenségéről már kétszer is rendeztek – sikertelen! – népszavazást. És a kiválást nem a tartomány angol nyelvű kisebbsége, hanem a francia többség többsége utasította el!

Megoldás bizonyosan van, de – demokratikus hagyományok hiányában – magától ritkán születik meg. A diktatúrák agóniája hosszú évtizedekre nyúlhat. A Slobodan Milosevicsek egész népeket magukkal ránthatnak a pusztulásba. Kínától Törökországig. S egy állam összeomlása ma már az egész világot megrendíti.

kép | Hermann Nitsch képei, flickr.com