A PÖRÖLYÖM MOST MÁR

Borzolódj homloktól talpadig. Meredjen gerinced minden csi­golyája.

Igen, valami ilyesmit.

Az út közepén fekete folt, szétlapított…. kutya? – nem, ki­sebb, odanézni tilos; Krizsa igyekezett tekintetét az útszéli zöldre kényszeríteni; miféle erő vonja a sofőr szemét a kerék vasalta lucskos szőrcsomókra; akárhányszor megfogadja, hogy ellenáll, rajtaveszít min­dig; szégyenkezéssel vegyes utálattal bámulta a macskapástétomot. Csak a fej maradt épen: tűfogak halálos vicsorgása siklott el a Skoda kerekei között.

Borzolódj homloktól talpadig. Meredjen gerinced minden csigolyája.

Ezt. Pontosan ezt. Érteni fogja.

Krizsa kitátotta a száját, a meleg szél bebújt a fogak közé, fordult és távozott, kiszárította nyelvét. Fakózöld volt a táj, itt-ott már sárgába hajló, aszálytól túlérlelt, a délutáni nap csillogást csalt elő az aszfalt szürkéjéből is.

Minden lehet még, minden ami volt: van. Borzolódj.

Földre lebben majd a vonatról, könnyű ruhában, kék lesz homloktól talpig, kék, mi más? Áttetsző muszlin, nyersselyem, a lebbenés testére tapasztja kissé a szok­nyát, annyira csupán, hogy egy villanásra fölsejlenek a mögötte rejlő formák, affé­le memóriagyakorlat lesz a lebbenés, jelzés, ígéret, előjáték — el nem mondott mondatok, el nem küldött levelek, sosemvolt telefonbeszélgetések foglalatja.

Középütt szaggatottan villódzott a terelővonal fehérje; két egyenlő félre metszette a néma izzást.

Ő pedig ott áll majd a peronon, szemközt a muszlinba burkolt múlt, a nyersselyembe csomagolt valaha, a háttérben a csarnok tágas íve, körül kiáltozás, csoszo­gó csomagok puffogása, a pályaudvar levegőjében ott remeg minden valaha volt érkezés és indulás, és… És.

Borzolódj.

Jobbra elöl a messzeségben tarka csomó hevert az útpadkán, kissé belógott a betonszalagra; hogy nem tudják rendesen rákötözni a holmit a rohadt teherautóik­ra. Tavaly ilyenkor egy éjszaka összetört frizsider állta útját, épphogy megúszta, tavasszal meg egy harckocsi; hadgyakorlat az út két oldalán, se biztosítás, se jelző­őr, egy páncélos éppen átkelt az országúton, nagyot döccent, a torony oldalt for­dult, Krizsa úgy bámult a csőtorkolatba, mint nyúl a reflektorba.

Váratlan volt a levél, hűvös tárgyszerűségében képtelen. Krizsa elolvasta ötször, el tizenötször, a szavak szikár tényeket közöltek csupán, az érkezés idejét, és a mondatot: a szoba a Hiltonban legyen. Dunára nézzen. Krizsa nekifutott újra meg újra, de semmi – talán az íráskép. Elemezte a gömbölyded betűket, a szellős bekezdéseket; tárgyszerűség áradt azokból is. Talán csak az aláírás zabolátlan lendületéből sugárzott Isztria halvány visszfénye, talán csak a név alá kunkorodó gát­lástalan kacskaringók idézték az izzó évet, meg persze a név: Ana, így, igen így; a kezdettől, mindig – és most is: Ana.

Elhaladt a tarka csomó mellett, rongyok voltak, lapos kupac, talán nem is teher­autóról zuhant le, az itteniek hányták az útszélre, hogy miért nem tudják elhurcolni a szeméttelepig; szeméttelep az egész.

Szemét borította az isztriai partot is, a sziklák rejtekében szabadultak meg a falucska lakói attól, amire nem volt szükségük, a rongyokat hamar elvitte a víz, de a műanyaggal nem bírt, az üres, csillogó-fekete fóliazsákok föltapadtak a sziklaoldalra, tűzhely rozsdállott az árapály sima sávjában, és ott hevert az óriás haltetem is, már csak csontváz, semmi egyéb, a fején volt még némi bőr, de a szemüregek üresen bámultak, szaga nem volt, nem taszított, csak emlékeztetett valamire, de nem tudták, mire. A halcsontváz tövében álltak meg. – Mi ez? Itt nincs is delfin, mondta Ana. És ez volt az utolsó mondat: – Mi ez? Itt nincs is delfin. – Krizsa még egyszer meghúzta a szíjat, mellyel a fejére kötözte a ruhát és az iratokat, azután beleereszkedett az Adriába és egyenletesen tempózva elúszott Olaszor­szág felé. Úgy száz métert haladhatott, amikor visszafordult még egyszer, utoljára, talán hogy visszakiáltson, nem tudta pontosan, mit, hiszen minden elhangzott már, érv és ellenérv, kérés, könyörgés, csak az gerjesztette benne az üvölthetnéket, hogy így nem lehet befejezni azt az izzó évet: – Mi ez? Itt nincs is delfin. – Amikor visszanézett, elvakította az üres műtrágyás zsákok fényes feketéjéről visszaverődő nap, és Anát már nem látta, csak a tűzhelyet meg a haldögöt.

Mintha megütötték volna. A fékre lépett, a kocsi hosszú, sötét csíkokat írt az aszfaltra, és enyhén kifarolt. Ujja elfehéredett a kormányon. Az utastérben nyom­ban sűrűsödni kezdett a meleg, gyöngyözött a homloka, a nyaka. Várt, körülpillantott, sehol senki. Indított, élesen balra kanyarodott, át az ellenkező sávba, megin­dult arra, amerről jött, majd rövidesen ismét balra, vissza Pest felé, és megállt a tarka csomó mellett. Bekapcsolta a vészvillogót, kilépett a padkára, és félve megállt a kupac fölött.

Igen.

A test moccanatlanul feküdt félig az aszfalton, félig a fehér zúzalékkővel felszórt padkán, rongyos melegítőben, derékig koszlott, piros-fehér Coca Cola reklám-napernyőből varrt zsák födte, mintha csak takaródzna – az tarkállott messziről. A barna, reves arc a betonon, a szem hunyva, a levegőben olvadó kátrány szaga. Csak a ritkás hajat lebbentette olykor az enyhe meleg szél. Krizsa tenyere vizes lett, a nedvességet ingébe törölte, a frissen mosottba.

– Hé – mondta rekedten. – Hé!

A halott, embertelen vidéken nem moccant semmi.

– Hé – ismételte kínlódva, és a szóba jöhető tennivalókat latolgatta: lehajolni, megérinteni, megrázni a vállát… nem mintha a helyzet szemernyi kételyt hagyna. De mégis. Viszolygása nőttön nőtt. Hátrált, a Skoda nyitott ajtajába ütközött.

Remegés szaladt végig a kupacon, az arc megrándult. Zavaros szem nyílt a kohó­meleg világra. Krizsa rémülten, egyszersmind fenyegetően bődült rá, mintha ag­ressziónak tekintené, hogy az útszéli rongycsomó minden várakozása ellenére még­iscsak él.

– Hé! Hé!!

Amaz lassan fölkönyökölt. A mákonyos tekintet Krizsán állapodott meg. Föl akart ülni, de visszaesett a könyökére.

– Rosszul van?

A vénség – mert az volt a rongycsomó, romos aggastyán – nem felelt.

– Elütötték?

Az öregember újra tápászkodott volna, de nem sikerült. Segítségkérően nyújto­gatta a karját, Krizsa óvatosan megfogta, viszolygott az érintéstől – ha megránta­ná, kezében maradna a törzshöz csak úgy átabotában hozzátoldott végtag. De azért talpra segítette valahogy. Az öreg megszólalt végre. Alig lehetett érteni a szavát, mintha elrozsdált drótból volnának a hangszálai.

– Elaludtam.

Krizsa legszívesebben belerúgott volna.

– Itt? – üvöltötte. – A padkán? Hova tette az eszét?

A férfi görnyedten állt, lábánál a koszlott zsákkal, nem tudni, miféle erő tartotta függőleges helyzetben, a józan ész azt súgta: feküdnie kellene még mindig, sőt örökre.

– Mentem valahová – csikorogta. – És közbe elálmosodtam. Aztán így…
– Csoda, hogy még él! Jó, hogy nem az út közepére feküdt!

Az öregember szégyenkezve horgasztotta le a fejét, Krizsa biztos volt benne: az aláhajló fej nem áll meg a mellközépre bukva, továbbgörnyed majd a föld felé, utánacsuklik az egész lötyögő test is. De nem.

– Mióta fekszik itt?
– Nem tudom.
– És hová ment?
– Csak ide.
– Hová?!
– Hát… – az aszott kar bizonytalanul intett a semmibe, aztán az öreg lehajolt a vászonzsákért, de térdre rogyott.

Krizsa talpra rántotta, s közben szégyellte, hogy a romos tehetetlenség miféle támadó dühöt vált ki belőle. Igyekezett mérsékelni a hangját, de a vénség újra a zsákért nyúlt, s a piros-fehér bugyorból üvegcsörrenés hallatszott.

– Részeg, mi? – harsogta Krizsa szinte diadalmasan.
– Mindig azt hiszik. Pedig én sose…
– Hát ez? – pöccintette meg cipője orrával a zsákot; ismét üveg csörömpölt. – Az mi? megpöccintette újra, s elképedt: ez már kis híján rúgás. Hogy jön ő, Krizsa Endre, szakközépiskolai oktató ahhoz, hogy egy ismeretlen öregembert faggasson arról, mit, hogyan tesz, és vajon részeg-e? Hogy jön hozzá?
– Gyűjtöm az üveget. A boltba visszaveszik.

Krizsa hirtelen lehiggadt. Az órájára pillantott, majd sürgetően és kényszeredetten azt mondta: – Ha útba esik, elviszem. Na, hová megy?

A vénember hallgatott.

– Csak ide… – intett végül tétován.
– Nem tudja, hová megy?

Az öreg bólogatni igyekezett, de torz hajladozás lett belőle.

– Dehogynem. Csak ide… Kis ház. Az enyim. Arrafelé.

A dühöt szinte nyom nélkül söpörte el a megkönnyebbülés.

– Akkor csak menjen! – rikkantotta Krizsa már-már vidáman, majd sértetten hozzátette: – Aztán tudja, kiből csináljon hülyét! – Megpördült, szinte menekült vissza a kocsiba, és közben: – Nehogy megint odafeküdjön! Menjen a dolgára!
– Nem alszok, csak megnézem az üvegeket – és már dőlt is vissza a padkára meg az aszfaltra; pontosan ott és úgy feküdt, mint az imént.

Krizsa megmarkolta a volánt, hogy belereccsent. Hisztérikusan ordított.

– A kurva anyját! Direkt csinálja! Direkt! Miért pont én?!

Kiugrott a kocsiból, megkerülte, fölrángatta az összecsuklott embert.

– Üljön be! Üljön be, az úristenit! – és tuszkolta a Skodába.
– A zsákom!

Krizsa fölkapta a padkáról és a lábához hajította. A piros-fehér zsákon nagy nedvességfoltok terjengtek, bűzlött, poshadt maradék sör csöpögött az itt-ott fölszedett üvegekből.

Az úttest még mindig üres volt. A vasalt ingre már rá sem lehetett ismerni.

– A faluban ismerik?!
– Ismernek.

Krizsa indított.

­– Hogy hívják?

Az öreg feje hátracsuklott az ülésen, szája elnyílt, torz, fekete üreg. Krizsa elsápadt, aztán megnézte jobban; nem, csak alszik.

Igyekezett Isztriára gondolni, de csak az üres partot látta a rozsdás tűzhellyel, a haldöggel meg a napban csillogó műtrágya-fóliával. A vészvillogó még mindig működött.

Segélykérően nézelődött a falu főutcáján. A forróság mintha elpárologtatta volna az embereket. A patika előtti állomáson taxi izzott. Mögé gurult, kiszállt és előre ment a sofőrhöz. A lehúzott ablakhoz hajolt; odabent napszemüveges fickó nyújtózott az ülésen, recsegve szólt a rádió. El kéne vinni valakit – mondta Krizsa.

A napszemüveges nyögve ülőhelyzetbe tornászta magát és indított.

– Sajnos, nem tudom, hová.

A taxis a homlokára tolta a napszemüveget.

– Azt mondja, idevaló, maga biztosan ismeri.
– Na, ezt megnézem.

Leállította a motort, és magához vette a slusszkulcsot, melyről hosszú, szőrős mókusfarok lógott alá. Kiszállt, a kulcsot a zsebébe nyomta, a lompos csimbók a combja közepéig lógott. Egyetlen pillantást vetett az öregre a Skoda szélvédőjén keresztül.

– Nem ismerem.
– Csak tudja valaki, hogy hol lakik.
– Az lehet – simogatta meghitten a taxis a szőrös mókusfarkat –, de az én kocsimba nem ül.

Krizsa előrántott egy százast, majd sietve még egyet.

– Nincs az a pénz – babrálta a csimbókot a napszemüveges.
– Hol a rendőrség? – kérdezte Krizsa kétségbeesetten.
– Pesten – ült vissza a taxis a kocsijába. – Onnan jönnek, ha kell. – És újra bekapcsolta a rádiót.

Krizsa tehetetlen dühvel bámulta a tátott szájjal alvó öregembert. Büdös volt az utastérben: sör, hagyma, piszok és verejték szaga állt össze pállott párává.

– Ébresztő! – rivallta. – Innen hazatalál?

Az öreg pislogott.

– Haza.
– Hol lakik?
– Hát… kimegyek az országútra… és akkor arrafelé…

Krizsa nyakán kidagadtak az erek.

– Onnan hoztam be! A cím! Mi a címe!? Papírja van?!
– Személyi.
– Személyi! – Krizsa életében nem örült még így okmánynak.

Nedves, málladozó papírcsomó bújt elő a rongyos melegítőből. Krizsa két ujjal fogta, utálkozva hámozta az összetapadt lapokat és böngészte az elmosódott tintát. Kis Szalma Mihály.

– Én vagyok – egyenesedett ki az öreg, mintha névsorolvasásra kiáltana jelent. 1910. október 30.
– Igen.
– Nyugdíjas.
– Igen.
– Kijelentkezett a Budapest XIII. kerület, Visegrádi utca 102-ből és… — Krizsa üvöltött, ahogy a torkán kifért. – Hogyhogy nem jelentkezett be sehová?
– Ott tudok aludni — riadozott az öreg.
– A Visegrádi utcában? – enyhült meg Krizsa.
– Ott, ott – a koszcsíkos arcon félelem villant, és az öreg cihelődni kezdett ­– tudok, persze, hogy tudok.

A Skoda csikorogva kanyarodott el a járdaszegélytől, vissza az országútra.

– Hova visz? – kérdezte Kis Szalma Mihály, s elveszettségén nem változtatott, hogy egyszeriben neve lett.
– A Visegrádi utcába.
– Nem kell odáig… majd egy busz…
– Mennyi pénze van?
– Hát…
– Miből vesz jegyet?

Az öreg vállat vont, és Krizsának ismét az az érzése támadt, hogy minden moz­dulata, még egy oly visszafogott is, mint a vállvonás, azzal fenyeget, hogy az egész test szétesik és tagonként hullik a kocsi padlójára.

– Milyen buszra akar szállni?

Újabb vállvonás.

– Na látja – hangjában fölény és diadal, mintha vitában győzedelmeskedett volna. – A Visegrádi utca a Nyugatinál van. Ott kiteszem. Útba esik.

Gyorsan hajtott, a meleg szél szárogatni kezdte ingén a verejtékfoltokat, és vala­melyest enyhítette a bűzt a kocsiban.

Ana. Minden, ami volt. Az izzó év. Isztria. Aztán a fekete év. A táborok. A capuai, meg a többi. Arabok, törökök, szerbek, néha egy-egy cseh. A kérvények, egyik a másik után: USA, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland. Ott túl a rácson egy más világ. Havi egy kérvény, havi egy visszautasítás. Kinek kell egy tanár, aki nem beszél idegen nyelvet? És ha beszélne, akkor csupa avult ostobaságot oktathat­na. Hordárkodás, mosogatás, ablakpucolás. Volt három elviselhető hónap is: nap­pal az algát tisztogatta a jesolói fövenyről, hogy a sárga nyák ne zavarja a fürdőzőket, este szendvicsemberként korzózott a parti sétányon: New Orleans bar. Open all day. Topless. – Aztán véget ért a szezon.

Már a város peremén jártak. Gyárnegyeden hajtottak át, szürke betonkerítésekre meszelt, lassan pergő, elaggott jelszavak között.

Csak Ana miatt nem jött haza. Szégyellte volna bevallani a bukást. És csak Ana miatt jött haza: a forró konyha pokoli mosogató-sarkában, a cuppogós ételmaradékok közt mítosszá érett az izzó év. Később, amikor az algát pucolta a fövenyről, gyakran állt meg a szemközti, az isztriai partra bámulva: a sziklákon bizonyára még mindig ott a fekete fólia, az árapály sávjában a rozsdás tűzhely, meg a haldög. Kerek egy év múlva kullogott haza. A határon elvették az útlevelét: további intézkedésig nem hagyhatja el lakhelyét. A pályaudvarról Anához sietett. A szomszédoktól tudta meg, hogy a lány három hónappal korábban férjhez ment egy angol útlevélhez. Krizsára rázárult az ország, mint a kaloda.

– Hol vagyunk? – riadt föl Kis Szalma Mihály, s a kérdéssel hagymaszag hullámzott át az utastéren.

Ana. Az izzó év. Kalodában is lehet táncolni; voltak más évek is. De izzó csak egy. És ha volt: van.

– Hol vagyunk?
– Még tíz perc – mondta Krizsa némi csönd után. – Vagy tizenöt.

Az öregember a hámló gyárfalakat nézte, az üzemcsarnokok száz nyitott egyenablakkal tagolt felületét, az udvarokon magasló vasszerkezeteket, a kerítések fölött futó kusza csőhálózatokat, s a szeme elkerekedett; most látszott, hogy kék, s talán maradék haja is ősz volna, ha nem piszkolja el a kosz.

– Kovács voltam – mondta váratlanul. – Négy szakmám volt, de akkor is kovács… – Hogy folytatni kívánta, vagy befejezettnek tekintette, nem derült ki; a feje visszahanyatlott az ülésre.

Mintha mondatonként meghalna, gondolta Krizsa. Még lejjebb tekerte az abla­kot, mert a városban lassabban kellett hajtania, és a szagot már nem vitte ki a szél. A kocsi nagyot zökkent az aszfalton keresztülfutó repedésen, az üvegek megcsörrentek.

– Mindenki azt hiszi, hogy iszom – riadt föl Szalma Kis Mihály. – Pedig soha. Én mindig józan… Beteg vagyok.
– Mi baja?
– Semmi. Orvos mondta. Csak az öregség.
– Mosdani attól még lehetne – vetette oda Krizsa, és nyomban kínos szégyen­kezés töltötte el; úgysem érti, mentegette magát. De értette.
– Lehetne. De már… – Elhallgatott, azután sírós lett a hangja, és egészen másként fejezte be: — Engemet csak a szerelem tart életben.

Krizsa hitetlenkedve fordította tekintetét a málladozó emberroncsra.

–Mi? – kérdezte sután. – Mi?

Egy darabig csönd volt a kocsiban. Amikor túl hosszúra nyúlt, fölcsippentette két ujjával a szélvédő mellől a véletlenül ottmaradt személyi igazolványt, és Kis Szalma Mihály orra alá dugta.

– Tegye el.
– Áldott jó ember maga, áldott jó. – Az öreg a rongyos melegítő alá gyömködte a bomladozó okiratot. – Miért hiszi rólam mindenki, hogy részeg vagyok?
– Mert elalszik az út szélén, és ezzel veszélyezteti magát is, másokat is – mond­ta Krizsa oktatólag. — A rohadt életbe.
– Ne haragudjon – motyogta Kis Szalma Mihály –, ne haragudjon rám.
– Dehogy haragszom! Miért haragudnék? Csak azt mondom, hogy… — Krizsa oldalt lesett, be kell-e fejeznie, vagy alszik már Kis Szalma Mihály, de ébren volt, lábánál matatott a vászonzsák körül.
– Ott jött rám a fáradás. Fáradt vagyok. Kidolgoztam magamat. Ötvenhat esztendő. – A feje hátranyaklott, a szeme lehunyva, ám a száj még mozgott. – De megérte, mert van az a nyugdíj…

Krizsa megállt a pirosnál.

– Mennyi? – kérdezte.

Kis Szalma Mihály nem válaszolt, a lámpa váltott.

Már közeledtek a Nyugatihoz, amikor újra magához tért.

– Kovács vagyok – mondta.
– És a többi három szakmája?
– Ifjú a lelkem.

Krizsa ismét oldalvást pillantott az öregre, az kibámult a szélvédőn, az előttük haladó, csiricsáréra pingált turistabusz stoplámpáját nézte.

– Kinyílt előttem a világ – nyikorgott rekedten. – Mindig ez ment a gyárban. Hangszóróból. Nagyon szerettem. Csak már nem tudom. Nem tudok én már semmit. A szerelem, csak az tart életben.

Krizsa éppolyan kínos elképedést érzett, mint az imént.

– A feleségem…
– Nős?
– Elváltunk… Huszonnégy éve. De akkor is. A feleségem. Más kellett neki. Nem számít. Akkor is a feleségem. Őhozzá megyek.
– A Visegrádi utcába?
– Oda.
– Mikor látta utoljára?
– Huszonnégy éve.
– Akkor azt se tudhatja, él-e?!
– Él.
– Azt se tudhatja, ajtót nyit-e magának! És ha kirakja az utcára? Ilyen álla­potban?
– Nem rak ki.
– Jóember! – ordított Krizsa, aztán lenyelte a dühét. Mi köze hozzá. Hogy engedheti meg magának ezt a hangot. Szégyen. Még egyszer próbálkozott, szelí­debben, rábeszélően. – És mit csinál, ha mégse? Hiszen huszonnégy év elmúlt…
– Nem múlt el semmi – nyikorogta Kis Szalma Mihály.

Krizsa belemarkolt a kormánykerékbe. Várta, hogy az öreg újra elaludjon.

– Kovács vagyok… ifjú a lelkem… kinyílt előttem a világ… – az elrozsdált drót surrogva csikorgott, a szavak zavarosan zörögtek. – A kalapácsot… én fele­meltem… a pörölyöm most már az üllővasra vág.

Csönd lett.

– Mindjárt itt a Nyugati – szólalt meg kisvártatva Krizsa. – A téren rakom ki, Sietek.
– Siet – ismételte Kis Szalma Mihály, de nem fogta föl a szó értelmét, akár azt is mondhatta volna: nohát.
– Megtalálja a Visegrádi utcát?
– Meg.
– Biztos?
– Biztos.
– Figyeljen. Figyel? – és Krizsa sürgetően böködte a rongyos melegítőt. – Az aluljárón át menjen a Visegrádi utcához. Érti?
– Persze ­­– kínlódva emelte ölébe a piros-fehér zsákot, a kocsin újra végighömpölygött a poshadt sör bűze.
– És el ne aludjon, míg odaér.

A kocsisor egyre lassulva csoszogott a körúton, a Skoda szorosan a turistabusz nyomában araszolt. A lámpa pirosat mutatott, Krizsa kivágta a kocsi ajtaját.

– Gyorsan.

Kis Szalma Mihály szeméből könny szivárgott.

– Áldott jó ember – motyogta, és kuszán kapkodott az ajtót nyitó kéz után, hogy megcsókolja. — Áldott jó.

Krizsa hátrakapta karját, könyökét fájón a kormánykerékbe verte, karját súrolták Kis Szalma Mihály ujjai; mintha csontváz érintette volna.

– Menjen! – förmedt rá.

Hátul tülköltek.

– Hallja?! Menjen már!
– Áldott jó… makogta az öreg, kibillent a kocsiból, majdnem elesett, a piros-fe­hér zsák az aszfaltra zuhant, kínlódva hajolt le érte, és vonszolta a járda biztos menedékébe.
– Az aluljárón!­ – ordította utána Krizsa.
– Áldott jó – vélte leolvasni a szájáról.

Tilosban vágtatott át a kereszteződésen, mögötte dudakórus, mire a visszapillantó tükörbe lesett, már két sarok ékelődött az öregember és az autó közé.

Ütközésig tekerte le mindkét ablakot.

Tíz perc múlva a Keleti pályaudvar érkezési oldalán állt. A csarnok késő délutáni fényben fürdött, körül kiáltozás, csoszogás, csomagok puffogása, és a levegőben ott remegett minden valaha volt érkezés és indulás…

Muszlin vagy nyersselyem. Borzolódj homloktól talpadig. Meredjen gerinced minden csigolyája.

A Diesel-mozdony olajosan szuszogott, s az első utasok a peron aszfaltjára szök­kentek.

Krizsa a nyakát nyújtogatta, s hirtelen megfoghatatlan bizonytalanság kerítette hatalmába: nem tudta, mit keres itt, mire vár és mit akar, oly ismerős minden és mégis idegen.

Ana.

Egy villanás volt csupán az egész, az izzó év visszfénye vetült a csarnokra, fölszikráztatta a teret, s a telt délutáni napsütés megfakult, mert egyszeriben világítani kezdtek a tárgyak és az emberek, titokzatos fényt sugároztak a falak, föllobbantak az utasok, bőröndök, hordárok és villanyoszlopok; törékeny káprázat lett minden.

Ana zakót viselt. Lazán redőzött, könnyű nyári szövetből készült zakót, hozzá nadrágszoknyát, tenyerén kerek kézitükör; a sminkjét igazgatta. A parton állt, a peronon állt, lábánál haldög, lábánál poggyászhalom.

– Ana…

Fölnézett, eltette a kézitükröt. Elmosolyodott.

A káprázat eltűnt. A koszos üvegtetőn át szűrt napfénypászmák zuhogtak a csar­nokba, porszemcsék kavarogtak bennük.

– Borzolódj… — mondta Krizsa, aztán elakadt. – Tessék?

Krizsa megragadta a két testes bőrönd fülét, és igyekezett a harmadikat, a kiseb­bet a hóna alá emelni.

– Kint állok — küzdött az elegáns marhabőr táskákkal.
– Hagyd — intett Ana — azért van a hordár.

Egymás mellett lépkedtek, mögöttük haladt a hordár a kocsival.

– A szálloda rendben — mondta Krizsa.
– Dunára néz?
– Dunára.
– Köszönöm.

A hordár begyömöszölte a poggyászt a csomagtartóba és a hátsó ülésre. A Skoda nekieredt a városnak. Ana derűsen leskelt a szélvédőn át.

– Azért Pest az Pest — mondta kisvártatva.

Tűzhely, fólia, haldög. Azt sem várta meg, míg ő száz méternyire eltávolodik a parttól.

– Most maradok egy darabig.

Krizsa felhajtott az Erzsébet hídra; képeslap-Budapest.

– Tényleg egyszer sem jöttél haza… azóta?
– Nem volt itthon dolgom.
– És most?
– Terry be akar fektetni.
– Terry?
– Szeretné, ha mozgósítanám a kapcsolataimat, hogy… — arca földerült —, tényleg, nem tudsz valamit?
– Nem tudok semmit — mondta Krizsa.

Három londiner jutott a három bőröndre. A főportás intett, és már vitték is a lefoglalt szobába. Ana átvette a kulcsot.

Krizsa a padlót nézte, porborította cipőjét a vastag, pasztellszínű szőnyegen.

– Ne igyunk meg valamit?
– Fáradt vagyok. – Ana újra elővette a kézitükröt és belepillantott. — A vonat, már e1 is felejtettem, milyen. Inkább holnap. Vagy holnapután. Majd úgy szervezem, hogy jusson idő mindenre, hogy maradjon…
– Meredjen – mondta váratlanul Krizsa.
– Tessék?

A lift fényes, krómozott ajtaja hangtalanul kitárult.

– Hívj – mondta Ana és mosolygott, és belépett a liftbe.
– Hívlak – mondta Krizsa a krómnak.

A Fő utcai kocsma pultjánál az első két konyakot gondolkodás nélkül hajtotta le, a harmadiknál habozott kissé, azután megitta azt is. Ennyivel még lehet vezetni. Szerencse kérdése.

A kocsinál megint elbizonytalanodott, de azután vállat vont; majd nagyon szabá­lyos lesz.

A Nyugatinál megtorlott az autósor, rendőr irányította a forgalmat. Krizsa természetellenes tudatossággal ügyelt minden mozdulatára. Csak akkor emelte föl pillantását az úttestről, amikor háta mögött tudta a rendőrt.

Némán villogó mentőautó döccent a járdáról az úttestre és sorolt be dolgavégezetlen a híd felé. Az aluljáróba vezető lépcsősortól néhány lépésre fóliával letakart test feküdt az aszfalton, mellette piros-fehér tarkaság. A fólia fényes feketéjén megcsusszant, és a szemébe vágott a nap fénye.

Tülkölésre tért magához. A visszapillantó tükörben látta, hogy a mögötte haladó kocsiból valaki kihajol, az öklét rázza.

Az országút még halottabb volt, mint idefelé. Zsibbadt minden tagja, lassan, túlzott körültekintéssel, göcsörtös óvatossággal haladt.

Éppen elhagyta a falut, amikor rájött a remegés. Rázkódott minden tagja, a fogai kocódtak; üggyel-bajjal a padkára kormányozta a Skodát, bekapcsolta a vészvillogót, és kikecmergett a kocsiból. Át akart ugrani a keskeny útszéli árkon, de rosszul számított, és lecsúszott a meredek rézsűn. Ott maradt az aszálytól sárga fűben, és vacogott.

kép | flickr.com