AZ ÖKOLÓGIA A TÁRSADALOMTUDOMÁNYBAN
Külön tudomány, paradigmaváltás vagy csak új megközelítés? [2000 január]
Sík mezőben hármas út,
Jobbra, balra szertefut,
A középső célra jut.
Vörösmarty
„Sík mezőben hármas út’’
A 20. század második felében a társadalomtudományban egyre inkább tért hódított a nézet, hogy az emberi kultúra, a társadalom egésze, illetve ezek részjelenségei nem vizsgálhatók és értelmezhetők teljeskörűen a természeti környezet figyelembevétele nélkül. Ez nem számított új gondolatnak: a környezeti determinizmus képviselői ókori görög gondolkodóktól 20. századi tudósokig vallották, hogy a természeti környezet meghatározza az emberi kultúrát. A 19. században a földrajzi posszibilizmus — ezzel ellentétben — a kulturális jelenségek eredetét elsősorban a történeti hatásokra vezette vissza, a természeti tényezőknek csak korlátozó, passzív szerepet tulajdonított. A 20. század harmadától, közepétől kifejtett elméletek újdonsága, hogy a környezet és az emberi kultúra korábbi elkülönített vizsgálata helyett a kölcsönös egymásra hatást próbálják megragadni. Így került a társadalomtudományi kutatások látóterébe az ökológia, amely kiváló segédeszköznek mutatkozott, és használhatónak látszó analógiákat kínált, hogy az ember és környezete kapcsolatát — saját szempontjait is érvényre juttatva — a társadalomtudomány is vizsgálhassa.
ökológiai analógiák
Egy tudomány fogalomrendszere és saját vizsgálati tárgyára kidolgozott eszköztára azonban nem Csáki szalmája, hogy bárki büntetlenül csépelhessen belőle. Sokan használtak fel ökológiai analógiákat és módszertant saját elméletük érvényesítéséhez anélkül, hogy ennek minden következményét végiggondolták és vállalták volna. Igaz, így számos kulturális jelenség jobban érthető és magyarázható lett, de még mindig maradtak magyarázatlanul hagyott részletek és legalább annyi új kérdés is felvetődött, mint amennyi megoldódott. Emiatt az ökológiai megközelítésekkel dolgozó társadalomtudomány számos kritikát kapott a társadalomtudósok és ökológusok részéről. Ezeket minden bizonnyal csökkenteni és élüket tompítani lehetne, ha megkísérelnénk következetesen végiggondolni az ökológia alkalmazhatóságát a társadalomtudományokban. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy külön tudományágat kell-e szentelni ezeknek a kutatásoknak, saját kutatási tárggyal, tudományos fogalomrendszerrel és módszertannal — vagy paradigmaváltásra kell-e törekedni, amelynek során az ökológia módszertanát alkalmazva fel kell váltani a kutatás eddigi tárgyát, a csak az emberre jellemző jelenségeket az ember—környezet rendszerrel — vagy csak új, az ökológiai analógiák segítségével kialakított megközelítést kell-e alkalmazni a kulturális jelenségek vizsgálatára. E lehetőségek mindegyike más-más útra vezet bennünket, és ahhoz, hogy legalább valamennyire ellentmondásmentes megoldásokat kínáljunk, ezeket az utakat nem szerencsés összekeverni, de váltogatni sem.
Első kitérő: az ökológia — tudomány helyett közhely
Mielőtt e lehetőségeket végiggondolnánk, további problémákkal kell szembenéznünk, melyek az ökológia fejlődését segítő rendszerelmélet közkinccsé és közhellyé válásával is összefüggnek. Amióta a tudományok királynőjét, a filozófiát a tudományos fejlődés megfosztotta koronájától és integratív, a tudományok teljes rendszerét összefogó szerepétől, új trónkövetelők jelentek meg. A kezdetben abszurd ötletnek, lehetetlen eltévelyedésnek tartott rendszerelmélet nemcsak a földi élet különböző szerveződési szintjeit kutatja és értelmezi, hanem az emberi történelem egyik vizsgálati aspektusának igényével is föllép, amely a históriát a különböző szociokulturális rendszerek bizonyos szabályszerűségeket mutató fejlődéseként magyarázza.[1] Még jelentősebb szerepet kíván magának az a humánökológia, amely a természettudományok köré tartozó ökológia nevét használja, és önmagát transzdiszciplinának, tehát csupán egyetlen tudományág kereteibe be nem szoríthatónak tartja. Ez az értelmezés a humánökológia célját „az ember—természet totális viszonyára vonatkozó természettudományi, társadalomtudományi és embertudományi ismeretek átfogó és szisztematikus integrációjaként” határozza meg.[2] Az ökológia szó azonban nemcsak egy „transzdiszciplina” nevében, hanem sokkal zavarosabb körülmények közt is fölmerül. A globális környezeti problémák tudatosodása, az információk tömkelege, a környezet védelmének a civil társadalom és a politika szintjén megjelenő kérdései miatt a környezettel foglalkozó tudomány, az ökológia neve kiszabadult a természettudományi tankönyvekből és az egyetemekről; s egyfelől zsurnaliszta közhellyé, másfelől (és ez a nagyobb baj) a társadalomtudományokban is mindent helyettesítő varázsszóvá, illetve mindent összefogó gyűjtőnévvé vált. Nem csoda, hogy amikor a természettudós ilyen mondatokat olvas: „Az ökológiai vizsgálódás tárgya végsősoron az ember viszonya a természethez…”[3] így jajdul fel: „vajon tudják ezek a bölcsészek, hogy miről beszélnek?”[4] Úgy tűnik, az ökológia szó kétes diadalútja megállíthatatlan. A szakrális térszemlélettel foglalkozó könyv ugyanúgy az ökológia elnevezést viseli címében, mint a gereblyetípusok földrajzi elterjedését vizsgáló tanulmány.[5] A 21. század előestéjén talán elérkezett az ideje, hogy a társadalomtudományok és az ökológia kapcsolatát jelképező zavaros vizet kiöntsük a pohárból, s megpróbáljuk tisztábbra cserélni. Kulturális antropológiával foglalkozó kutatóként az antropológia és az ökológia viszonyának tisztázására szeretnék kísérletet tenni.
Ebben a viszonyban kulcskérdés, hogy mennyire tekinthető a kultúra sajátszerűnek, azaz — újrafogalmazva a már vázolt problémát — három lehetőséget kell vizsgálnunk:
- bevonható-e a kultúra is a természettudományos értelemben vett ökológia vizsgálati körébe, tehát az ökológiai megközelítés megfelelő módszer-e kulturális jelenségek vizsgálatára;
- paradigmaváltást kell-e végrehajtani a kultúra tudományán (a kulturális antropológián) belül a kultúra—környezet kapcsolat vizsgálatához, azaz a hagyományos felfogással szemben új kutatási tárgyat (kultúra helyett kultúra—környezet rendszert) kell-e meghatározni, és ennek megfelelő új, az ökológiára alapozott kutatási módszertant alkalmazni;
- az ökológia tudományos apparátusát figyelembe véve és felhasználva ugyan, de új tudományágat kell-e szentelni a kultúra—környezet kapcsolat vizsgálatának, mivel a kultúra annyira sajátos jellemzőkkel rendelkezik, hogy e kapcsolat sem az ökológián belül, sem paradigmaváltással nem vizsgálható megfelelően.
Második kitérő: az ökológia meghatározása
A tisztázást már az első lépésben megnehezíti, hogy a biológia szerint értelmezett ökológia szó meghatározása és használata sem egyértelmű. Láng Edit ökológus szerint a magyar természettudományban használatos ökológia kifejezés nem egyezik meg az angolszász országokban alkalmazott ecology-val. Ez utóbbi ugyanis „azon kölcsönhatások tudományos tanulmányozása, amelyek meghatározzák a szervezetek eloszlását és mennyiségi viszonyait; vagyis arra keres választ, hogy hol mennyi élőlény fordul elő és miért.”[6] Az ecology tehát nem választja szét a jelenség és a háttér kutatását, míg Magyarországon tudománytörténeti okokból az ökológia csak a háttér kutatását jelenti. Az angol ecology tartalmilag a szünbiológiával azonosítható. A szünbiológia meghatározását pedig két alapkérdése adja meg. E tudomány azt kutatja, hogy: 1. Milyen mértékben rendezett a populációk viselkedése térben és időben a véletlenszerű előfordulások és történések helyett; 2. Miért, vagyis milyen környezeti kényszerfeltételek hatására jön létre ez a rendezettség. E kérdéseket két külön tudományág vizsgálja, az elsőt a szünfenobiológia, a másodikat a szoros értelemben vett ökológia.[7] E kettéválasztó szemlélet érhető tetten abban a Biológiai Lexikonban olvasható meghatározásban is, amely szerint az ökológia az élőlény (az objektum) és környezete közötti kölcsönhatásrendszerrel foglalkozik, de egyértelműen megkülönböztet egy ható (és ezért inkább vizsgált) tényezőt, a környezetet (mely az előző meghatározásban az ökológia tárgya), és egy hatás alatt állót, mely a környezeti kényszerfeltételek hatását elszenvedi (ez a szünfenobiológia tárgya). Utóbbi az egyedi szinttől, az organizmusok szerveződési szintjétől az egyed feletti összetett szintekig, a populációk, a társulások, a bioszféra szerveződési szintjéig terjedhet.[8]
A nemzetközi összehasonlítás és az ökológia manapság átfogóbb értelmezése miatt azonban szerencsésebb, ha Juhász-Nagy Pál nyomán az ökológia meghatározását jobban közelítjük a szünbiológiához és így az ecology-hoz is. Szerinte ugyanis az ökológia tárgya a kényszerfeltételek hatására létrejött, az objektumot és a környezetet egyaránt magába foglaló „koegzisztenciális struktúrák” létrejötte, azok változásának folyamata és miértje.[9] Így az angolszász tudomány által nem is igen használt szünfenobiológia és szünbiológia kiiktatható, arról nem is beszélve, hogy egy tágabb ökológia-értelmezés a társadalomtudományi vizsgálódást is megkönnyíti.
szünbiológia
Ebben az értelmezésben (ökológia = szünbiológia) ugyanis elfogadható, hogy az ökológiai vizsgálatban a koegzisztenciális struktúra alkotórészei közül objektumként az organizmusok tetszőleges szerveződési szintjét, a kényszerfeltételek kialakítójaként pedig tetszőleges külvilágot határozzunk meg. Elvileg tehát a hatás alatt álló objektum mint összetett szerveződési szint lehet egy sajátos kultúrát hordozó emberi közösség is, míg a külvilág, a kényszerfeltételek kialakítója magában foglalhatja a természeti és a társadalmi, kulturális környezetet egyaránt. A biológiai alapon létrejött ökológia alkalmas társadalomtudományi vizsgálat felhasználására is. Ehhez a — mondjuk „humán ökológiai” — vizsgálathoz azonban elengedhetetlen, hogy pontosan meghatározzuk a koegzisztenciális struktúra alkotórészeit: a természeti-társadalmi-kulturális környezetet, valamint az ennek hatását elszenvedő, sajátos kultúrát hordozó emberi közösséget. E meghatározások viszont számos problémát rejtenek.
Első elágazás: a környezet meghatározása
A „humán ökológiai” vizsgálatok az ember környezetének meghatározását illetően két, homlokegyenest ellenkező irányban indulhatnak el. Az egyik vélemény szerint a többi élőlényhez hasonlóan az ember elsődleges környezete a természeti környezet, míg a másik szerint a társadalmi-kulturális környezet a meghatározó. Elméletileg természetesen elképzelhető egy „harmadik út” is, de egyelőre tudtommal nincs olyan kidolgozott irányzat, amely kimondaná, hogy e kétféle környezet között nem határoz meg semmilyen prioritást, tehát egységes természeti-társadalmi-kulturális környezetben gondolkodik.[10] Ennek elsősorban módszertani oka van; analitikusan elkülönített rendszereket sokkal könnyebb vizsgálni, de a természeti és a társadalmi-kulturális környezet meghatározása is kemény dió. A természeti környezetet alkotó ható tényezőket az ökológia tudománya ugyan már többé-kevésbé meghatározta, a társadalmi-kulturális környezet pontos definiálása azonban „mindmáig még megközelítően sem sikerült senkinek.”[11] A társadalmi-kulturális környezet-prioritásának megokolását viszont már elvégezték; a gondolatmenetet Lányi András Ligetben közölt tanulmánysorozata (Együttéléstan)[12] nyomán a következőkben foglalhatjuk össze.
Az ökológia környezetfelfogásából is levonható a következtetés, hogy minden organizmus számára az tekinthető környezetnek, amely ténylegesen hat rá, s így minden organizmus maga szelektálja és definiálja saját környezetét. George Herbert Mead ebben a folyamatban az interaktivitást hangsúlyozza, szerinte az organizmus azzal tesz a maga környezetévé bizonyos tényezőket, hogy szervezett válasszal reagál rájuk. A szervezett válaszok legmagasabb rendű formája pedig az emberi tudatosság.
Ahogy Bertalanffy fogalmaz: „Az ember a külvilágból érkezett ingereknek nem passzív befogadója, hanem nagyon is konkrét értelemben megteremti univerzumát.”[13] Az ember azonban alapvetően eltér valamennyi élőlénytől abban, „hogy a tapasztalat és cselekvés közé szimbolikus interpretáción (tehát a nyelven) alapuló szociokulturális intézmények rendszerét iktatta.”[14] Lányi szerint Bertalanffy mindebből azt a következtetést vonja le, hogy az ember „számára a környezet csakis e tudatos (nyelvi) interpretáció közvetítésével adott. Következtetésképpen az ember elsődleges környezetének a szimbolikus kommunikáció emberalkotta világát kell tekintenünk.”[15] „Az ember (…) egy általa teremtett világban él, és ez nem a dolgok, hanem a szimbólumok világa.”[16] Bertalanffy azt is kimondja, hogy az embernek ökológiai értelemben nincs saját környezete. Univerzális lény, de egyúttal „környezetidegen” is[17].
szimbolikus környezet
Ez a felfogás a biológiai értelemben vett ökológia felfogásától nemcsak abban tér el, hogy a természeti környezetet nem tekinti elsődlegesnek, hanem abban is, hogy a környezetet kényszerű helyett tudatosan alkotott feltételek együttesének tartja. S ha el is fogadjuk Mead felvetését, hogy minden szervezet maga teremti környezetét azáltal, hogy bizonyos környezeti feltételekre reagál, másokra nem, egy nem emberi organizmusnak jóval kisebb az esélye, hogy az általa „reagálásra érdemesnek tartott” feltételeket megváltoztassa (bár bizonyos fokig minden organizmus megteszi!), mint az embernek, hogy a maga által alkotott szimbolikus környezet feltételeivel csinálja ugyanezt. Az ember környezetének fenti meghatározásával tehát a humánökológia (most már idézőjel nélkül) még akkor sem igen számíthatna a biológiai értelemben vett ökológia további segítségére, ha meg tudná határozni a szimbolikus társadalmi-kulturális környezet tényezőit.
A kulturális antropológiának az az ága, amelyet a kultúra kutatásában ökológiai szempontok vezérelnek, nem a szimbolikus környezet-fogalmat használja. Noha a tudományág elnevezésében és a kutatás tárgyát illetően is van bizonyos zavar, fölfedezhető a „közmegegyezés” is, hogy ez az ág a kultúrának elsősorban nem a társadalmi-kulturális, hanem a természeti környezettel való kapcsolatát vizsgálja, hogy egy kultúra vagy kulturális jelenség létrejöttében és jellemzőit illetően a természeti környezetnek milyen szerepe van. Miután azonban ez a tudományág elsősorban az angolszász országokban és azok hatáskörzetében fejlődött, az ecology inkább megengedő meghatározását vette alapul, emiatt nem tudja, és gyakran nem is akarja elkerülni a ható és a hatás alatt álló tényezők viszonyának megfordítását, s így azt is kutatja, hogy a kultúra a természeti környezetet mennyiben és hogyan alakította át.
Az első elágazásnál elindulhatunk egy különálló tudomány felé, amely a szimbolikus környezet elsődlegességét vallja. Miután az embert a többi élőlénytől elkülönítő egyik legjellemzőbb vonása a szimbolikus aktivitás, e tudomány számára a humánökológia (emberökológia) tűnik a legjobb elnevezésnek. Mivel azonban ebben a tudományban sem a ható, sem a hatás alatt álló tényező nem egyezik meg a biológiai értelemben vett ökológia azonos tényezőivel, az ökológia kidolgozott módszertanát és fogalomrendszerét legfeljebb csak távoli jelképként használhatja.
Hasonló nehézségekkel jár az eddig senki által nem követett út, amely a természeti és a szimbolikus környezetet egyetlen rendszerként értelmezi. Analitikailag ezt fel lehet bontani egy szimbolikus és egy természeti környezetre, s így egyfelől a humánökológia, másfelől az ökológiai szempontú társadalomkutatás útjára térhetünk. Ha azonban e rendszert nem értelmezzük külön alrendszerek formájában, újabb tudományt, sajátos „kulturális ökológiát” kell kialakítani, vállalva az új tudományág fogalmának, eszköztárának, módszertanának kidolgozását. Ez azonban messze és igen ingoványos területre vezet, mert a környezetet és az objektumot is újra kell definiálni (pl. ki kell dolgozni a természeti-szimbolikus környezet fogalmát, az itt ható környezeti tényezőket, meg kell határozni a kulturális populációt stb.). A „kulturális ökológia” ráadásul az ökológia jól kidolgozott kategóriáit csak távoli analógiaként használhatja, valamint csak részrendszerré süllyed a kulturális populáció—természeti környezet rendszere, holott az ökológiai szempontú társadalomtudományi kutatás elmélete és módszertana kialakításának megkezdését éppen az a cél motiválta, hogy a természetet és az embert egyetlen rendszer elemeiként lehessen kezelni.[18]
Második elágazás: az objektum meghatározása
Induljunk el azon az úton, amely az ember számára is a természeti környezet elsődlegességét vallja. A koegzisztenciális struktúra másik alkotóelemének, a hatás alatt álló objektum meghatározásakor újra válaszúthoz érkezünk. Használhatjuk ugyanis az ökológia által bevett kategóriákat, figyelmen kívül hagyva a kultúra jellegzetes vonásait, vagy a kultúra sajátos tulajdonságait számításba véve, ökológiai analógiák segítségével határozhatjuk meg a kultúra—természeti környezet rendszerének objektumát. Az antropológia számára mindkét út paradigmaváltással jár, mert ökológiai módszertant alkalmaz, és egyik sem tartja meg a kutatás elsődleges tárgyának a kultúrát. Létezik azonban itt is egy harmadik út, amely csupán ökológiai megközelítéssel operál: a kultúra elsődlegességét vallva egyes tudományos problémákat ökológiai analógiákkal próbál megoldani. Bármelyik utat követjük, meg kell vizsgálnunk az ökológiai kategóriák használhatóságát, alkalmazhatóságát az antropológiai vizsgálatban. E három utat összefoglalóan ökológiai antropológia névvel illethetjük.
egyed feletti szerveződési szint
Az ökológiai antropológia vizsgálati tárgyának meghatározásához nézzük először az ökológia által kínált lehetőségeket. Az ökológia az objektumot illetően az egyedi, egyed alatti, illetve az egyed feletti szerveződési szintet különbözteti meg. Az ökológiai antropológia számára, mivel a kultúra vizsgálata emberi közösségekben történik, az egyed feletti szerveződési szintbe tartozó objektumok (populáció, biocönózis, bioszféra) használhatók analógiaként. Közülük a bioszféra túlságosan széles kategória, mert az egész élővilágot, így a teljes emberiséget is magában foglalja, tehát a sajátos kultúrát hordozó emberi közösségnek ökológiai analógiaként a populáció és a társulás (cönózis) adódik. A két különböző szint alapvetően megkülönböztetendő: a populáció azonos faj együtt élő egyedeire, a társulás viszont több faj együtt élő populációira vonatkozik.
A populációt az egyedek valamilyen közös minősége határozza meg, ami az ökológiában leggyakrabban a szaporodási közösség (genetikai populáció).[19] A populáció ilyen értelemben nem feleltethető meg mindenkor a sajátos kultúrát hordozó embercsoportnak, hiszen a sajátos kultúra nem jelent feltétlenül endogámiát (csoporton belüli párosodási kötelezettséget) is. A populáció tágabb értelmezése szerint azonban a populáció közös minősége bármilyen, a vizsgálat érdekében kijelölt tulajdonság lehet, tehát az azonos kultúrát hordozó embercsoportot is lehet populációnak, sajátos terminussal „kulturális populációnak” tekinteni.
Az egyik út az ökológiai antropológia előtt, ha vizsgálati objektumának a „kulturális populációt” határozza meg. Ezzel azonban újabb problémák merülnek fel. Hiába megengedő ugyanis a populáció meghatározása, az ökológiában ez a kategória általában a genetikai populációt jelenti. Az ökológiai analógia alkalmazása rögtön csorbul, hiszen egy fajon belül — ha a párosodási lehetőség fönnáll — szükségszerűen csupán egyetlen genetikai populáció létezhet, és az egy fajhoz tartozó különböző genetikai populációk egyesülése zökkenőmentesen megy végbe: továbbra is ugyanazon faj egyik populációját alkotják.
Ezzel szemben számtalan kulturális populáció ad absurdum alkothat egyetlen genetikai populációt is, ám a kulturális populációk egyesülése az őket jellemző jegyek megváltozásával jár. A genetikai populáció magasabb, ugyanakkor eltérő szintet is jelent, mint a kulturális populáció, vagyis a két minőség, a faj és a kultúra nem alkalmazható analóg módon. Az ökológiai antropológiának meg kell találni azokat a sajátos módszereket, amelyekkel a kulturális populáció—természeti környezet koegzisztenciális struktúrát le tudja írni, és le kell mondania az ökológiai kategóriák közvetlen alkalmazhatóságáról.
koegzisztenciális struktúra
Az ökológiai antropológia azt az utat is követheti, hogy az ökológiához hasonlóan genetikai populációkkal foglalkozik. E nézet egyik legnagyobb hatású képviselője, Roy Rappaport szerint ugyanis az ember és az állat közös vonása, hogy populációkban él. Ha ezt tekintjük vizsgálati alapegységnek, annak előnye, hogy egy eklektikus kapcsolatrendszer (kultúra—természeti környezet) helyett egy szintetikus kapcsolatrendszer (populáció—természeti környezet) lehet a vizsgált koegzisztenciális struktúra alapja.[20] Ezen a szemléleten belül viszont a kultúra csupán mint sajátos tulajdonság, a humán populációk leghatásosabb alkalmazkodási stratégiája jelenik meg. Így az ökológiai antropológia maga szűkíti le kutatási területét a természeti környezettel még legszorosabb kapcsolatban álló népcsoportokra, hiszen természeti környezetükkel együtt rendszerként csak azok vizsgálhatók. A legtöbb humán populáció ökológiai és társadalmi rendszereknek egyaránt része. A klasszikus ökológiai értelmezés leginkább olyan kisméretű, a természeti környezetet csak alig megváltoztatni képes humán populációk esetében sikeres, amelyek tulajdonságai a leginkább hasonlítanak az ökológia által vizsgált nem emberi populációkéra.[21]
Rappaport is látja, hogy a kultúra már öntörvényei szerint fejlődik, nem magyarázható minden oldala ökológiai terminusokkal, csupán egyes részei érthetők meg (azok viszont igen!) ökológiai megközelítéssel.[22] Ez lényegében a „harmadik út” megfogalmazása, amely csak bizonyos meghatározott kulturális jelenségek vizsgálata során, bizonyos kulturális jelenségek megértése céljából használ ökológiai megközelítést és analógiát, de vizsgálatának elsődleges tárgya továbbra is a kultúra marad.
A genetikai populáció—kulturális populáció problémaköre még világosabbá válik, ha az eggyel magasabb szerveződési szintet, a társulások szintjét tekintjük. Ha genetikai populációt vizsgálunk, a társulás az adott populációval együttélő valamennyi (esetleg egyes, a vizsgálat érdekében kitüntetett) más fajokhoz tartozó populációk összességét, valamint ezek meghatározott kapcsolatrendszerét jelenti.[23] Erre alkalmazhatók a biocönotikai alaptörvények, valamint értelmezhetők itt mindazon tulajdonságok és jelenségek, melyek populáció-szinten nem (fajösszetétel, fajgazdagság, diverzitás, térszerkezet stb.). Ha azonban kulturális populációt vizsgálunk, a társulás nem különböző fajokhoz, hanem különböző kultúrákhoz tartozó populációk meghatározott kapcsolatrendszerrel jellemzett együttese. Külön kell vizsgálni, hogy az ökológia fenti kategóriái e kapcsolatrendszer leírására mennyiben alkalmasak. További kérdés, hogy e „kultúrcönózis” ugyanakkor tekinthető-e egy adott biocönózis részének, vagyis e „kultúrcönózis” és más populációk együttese tekinthető-e egyetlen rendszernek, egyetlen biocönózisnak. Itt ugyanis újra fölmerül a probléma, hogy két különböző szintet kell összevetnünk, hiszen a cönózis magasabb szint, mint a populáció. Csak egy esetben tudunk továbblépni, ha szerencsés módon a „kultúrcönózis” egyben genetikai populáció is. Ez azt jelenti, hogy a különböző kulturális populációk között állandó házasodási kapcsolat („géncsere”) áll fenn. Ökológiai analógiával értelmezhetők még a trofikus (termelési—fogyasztási) kapcsolatok is, számtalan kulturális kapcsolat azonban nem, még egyes anyagi javaké (ajándék, csere, hadizsákmány) sem, nem is beszélve a nem anyagi jellegű szolgáltatások, a szellemi javak cseréjéről stb.
A kulturális populáció, „kultúrcönózis” vizsgálatok bevezetésének közös problémája, hogy — végiggondolva alkalmazási lehetőségeiket — a biológiai értelemben vett ökológia kategóriáival közvetlenül nem vethetők egybe, mert, ha megpróbáljuk a természeti környezettel továbbra is egy rendszerben vizsgálni ezeket, az egyre magasabb szerveződési szinteken már két különböző szintből származó egységekkel kell dolgozni (pl. egy cönózisban cönózist kell összevetni populációkkal).
Harmadik kitérő: ökológiai kategóriák alkalmazása az antropológiában
Az ökológiai antropológiai vizsgálatokban a populáció mellett az ökoszisztéma és a niche a két leggyakrabban használt ökológiai kategória. Népszerűségük oka: meghatározásuk elég tág ahhoz, hogy a kultúrára is alkalmazhatók legyenek, és a kultúra kategóriáival meg nem fogható problémát is megközelítsünk velük.
domináns populációk
Az ökoszisztéma egy biocönózis és környezeti kényszerfeltételeinek rendszerként értelmezése, pontosabban: egy biocönózis—környezet együttest akkor tekintünk ökoszisztémának, ha a ható környezet és a hatást elszenvedő belvilág közötti kapcsolatokból kiemelünk egy dinamikus aspektust, és e hármat együtt olyan rendszerként értelmezzük, amely önszabályozó működést valósít meg.[24] A dinamikus aspektus az ökológiában és a legtöbb ökológiai antropológiai vizsgálatban az anyag- és energiaforgalom, de az ökoszisztéma általános, megengedő meghatározását alapul véve láthatjuk, ez nem kötelező, ehelyett bármely változó rész megfelel (pl. a területhasznosítás változása, az áruk és szolgáltatások forgalma stb.). Ha az ökológiai antropológiai kutatás is az anyag- és energiaforgalmat tekinti dinamikus tényezőnek, akkor az ökológiához számtalan esetben kapcsolódhat, hiszen ökológiai értelemben az ember is csupán konzumens, egy tápláléklánc végső tagja, s így az ökológiai vizsgálat része. Csakhogy egyetlen kulturális populáció sem él szükségképpen egyetlen ökoszisztéma határain belül, tehát itt is megjelenik a különböző szintek össze nem vethetőségének kérdése. Az ökológiai analógia felhasználását megkönnyíti, hogy a vizsgálatok egyszerűsítése érdekében az ökológia is a domináns populációkra koncentrál, így az ökológiai antropológia is vizsgálhatja a kulturális populáció—természeti környezet rendszert, amelyben az emberi populáció a domináns. E rendszernek azonban — az ökoszisztéma meghatározása szerint — önfenntartóan kell működnie. A rendszer fenntartását az ökológia domináns populációi genetikus adaptáció, míg a kulturális populációk viselkedési adaptáció útján valósítják meg. Ha egyáltalán megvalósítják. Az ökoszisztéma-koncepció alkalmazásakor ugyanis a legnagyobb tudományos vita éppen a viselkedési adaptáció tudatos—nem tudatos jellege és akörül folyt, hogy az emberi viselkedés működésben tud-e tartani huzamosabb ideig, változtatás nélkül egy ökoszisztémát. A vitában mindenesetre megfontolandók Rappaport szavai, aki szerint nemcsak azért használható az ökoszisztéma koncepciója, mert a természeti környezetet és az embert egy rendszer részeként vizsgálja, hanem azért is, mert jóllehet tökéletes modellt még a természeti ökoszisztémákról sem sikerült alkotni, de ugyanígy nincs modellje a társadalmi csoportnak, kultúrának stb. sem, tehát az ökoszisztéma-koncepció felér bármely más kultúramagyarázó koncepcióval.[25]
Az ökológiai terminusok közül a niche-t használták legelőbb és leggyakrabban a kulturális antropológiai vizsgálatokban — igen gyakran tévesen: önellátási mód, illetve földrajzi terület leírásaként. A niche-nek az ökológiában azonban nincs topográfiai vetülete, tehát nem lehet valós területként értelmezni, amelyen belül egy adott faj egyedei előfordulnak — az a biotóp. A niche definíciószerűen olyan n dimenziós virtuális tér, ahol a dimenziókat az egyes környezeti tényezők alkotják, és ezek nagysága attól függ, hogy az adott környezeti tényező milyen intervallumában képes a vizsgált populáció tartósan fennmaradni.[26]
Az ökológia ezenkívül megkülönböztet fundamentális niche-t, azaz a környezeti tényezők azon intervallumát, amelyet az adott populáció maximálisan képes kitölteni, és realizált niche-t, amelyet a populáció a valóságban elfoglal. Ez utóbbi (a hasonló környezeti feltételeket igénylő más populációk jelenléte és a vetélkedés közöttük) általában jóval kisebb a fundamentálisnál. Az egyes populációk realizált niche-i közötti átfedések, illetve elkülönülések (szegregációk), valamint a populációk közötti, a minél nagyobb realizált niche megszerzéséért való vetélkedés az ökológiai vizsgálatok fontos részei.[27]
kulturális populációk
A niche fogalom használatának lehetőségét vizsgálva térjünk vissza a genetikai és kulturális populáció elkülönítésére. Ha genetikai populációkat vizsgálunk, az ember más fajokkal versenyez a fundamentális niche betöltésért, ha ellenben kulturális populációkat, akkor a verseny fajon belül, a különböző kultúrák közt folyik a saját fundamentális niche betöltéséért. A niche ez utóbbi értelmezése lehetővé teszi, hogy egyes kulturális populációk, illetve sajátos kultúrával rendelkező genetikai populációk fundamentális niche-jét meghatározzuk. Ez a megközelítés alkalmas lehet egy „kultúrcönózis” kulturális környezeti tényezői esetében (ha a kulturális környezet és a kultúrcönózis fogalmát már meghatároztuk) éppúgy, mint egy sajátos kultúrával rendelkező genetikai populáció természeti-környezeti tényezőit vizsgálva. Ez utóbbi esetben a fundamentális niche-ek meghatározása lehetővé tenné az egyes sajátos kultúrák közötti átfedések és szegregációk magyarázatát, valamint azt is, hogy a tényleges térbeli előfordulási mintázatot milyen virtuális térbeli átfedések okozzák.
A második elágazáshoz érve akármelyik utat választjuk, komoly problémákkal szembesülünk. Alapvető ellentmondás, hogy noha a felhasználandó ökológiai kategóriák (populáció, cönózis, ökoszisztéma, niche) mindegyikének meghatározása elég tág ahhoz, hogy a kultúra vizsgálatára is alkalmasak legyenek, az ökológia gyakorlata jóval szorosabban értelmezi ezeket. Ha a tág meghatározásokat fogadjuk el, föl kell ismernünk, hogy ezeket az ökológia más kategóriáival nem tudjuk összeegyeztetni, ha a szűk meghatározásokkal operálunk, egy másik problémához jutunk. Nevezetesen hogy a segítségül hívott ökológia a biológia részét képezi, és valamennyi folyamatának alapja a biológia jelen állása szerint a lassan lezajló, egyéni szinten ható természetes szelekción alapuló genetikai alkalmazkodás, míg a kultúra változásának alapvető folyamata az előzőhöz képest gyors, csoportszinten ható kulturális alkalmazkodás. A genetikai adaptáció és a kulturális alkalmazkodás együttes vizsgálata tehát megvalósíthatatlan. Az ellentmondást csak akkor tudjuk kikerülni, ha a harmadik úton indulunk el, azaz paradigmaváltás helyett csak ökológiai megközelítéseket alkalmazunk egyes jól definiált problémák megoldására. Ezzel azonban könnyen az egész új szemléletmód tagadásához jutunk, hiszen az ökológiai megközelítések használatát éppen az indította el, hogy az antropológiai kutatás a kultúrát ne csak önmagában, és ne csak részproblémákra figyelve, hanem a teljes kultúrára ható környezeti tényezőkkel együtt, egy rendszerben vizsgálja, és így kíséreljen meg új következtetéseket levonni a kultúra tulajdonságairól.
Összefoglalás
Az ökológia tudományának alkalmazása a társadalomtudományban azt jelenti, hogy a tudományos kutatásnak az ember és környezete által alkotott koegzisztenciális struktúrával kell foglalkoznia. E tudományos vizsgálódás számára több lehetőség adódik attól függően, hogyan határozzuk meg az ember elsődleges környezetét és a környezet hatása alatt álló objektumot.
- Ha az ember elsődleges környezetének a szimbolikus környezetet tartjuk, egy különálló és még kialakulatlan tudomány, a humánökológia útján járunk. Ebben az esetben ki kell dolgozni az új tudomány eszköztárát, módszertanát, meg kell határozni a szimbolikus környezet fogalmát, az ebben ható környezeti tényezőket, a koegzisztenciális struktúra objektumát stb.– Ha az ember környezetét illetően nem adunk prioritást sem a szimbolikus, sem a természeti környezetnek, két választás előtt állunk. Vagy elemzési szempontból megkülönböztetjük e kettőt és akkor elindulunk az 1., illetve a 3. úton, vagy– ha a szimbolikus és a természeti környezetet elemzési szempontból sem választjuk külön, ami viszont roppant nehézségekkel jár, s eddig nem is vállalkozott rá senki. Ez az út is külön tudományhoz, a sajátos „kulturális ökológiához” vezet, s szintén ki kell dolgozni eszköztárát, módszertanát, kategóriáit, mint a humánökológia esetében.
- Ha az ember elsődleges környezetének a természeti környezetet tekintjük, és az ökológia kategóriáit akarjuk alkalmazni, mindenképpen paradigmaváltást kell végrehajtanunk a társadalomtudományokban, így az antropológiában is, és új tudományos modellt kidolgoznunk. Ez az ökológiai antropológia modellje, amely az ökológia módszertanát igyekszik használni, s elsődleges tárgyának nem a kultúrát, hanem az ember—természeti környezet rendszert tekinti. Az új paradigma felvetésével azonban az objektum meghatározásánál újfent válaszúthoz érkezünk.– Ha figyelembe vesszük a kultúra sajátos tulajdonságait, meg kell alkotnunk a kulturális populáció, kultúrcönózis fogalmát, és a kutatás tárgyát képező koegzisztenciális struktúrának a kulturális populáció—természeti környezet rendszert kell tekintenünk. Ekkor azonban abba az ellentmondásba ütközünk, hogy hiába engedi meg az ökológia kategóriáinak tág meghatározása, hogy azokat a kultúra vizsgálatában is használjuk, mivel az ökológia szorosabban értelmezi ezeket, az általunk meghatározott kulturális populáció, kultúrcönózis stb. fogalmakat a ökológia más kategóriáival nem tudjuk összeegyeztetni. További probléma, hogy a kultúra változását a kulturális alkalmazkodás okozza, természetben azonban a genetikai adaptáció létezik, és e kettő is összeegyeztethetetlen.– Ha nem vesszük figyelembe a kultúra sajátos tulajdonságait és az ökológia tudományos módszertanát használjuk, akkor is paradigmaváltást kell végrehajtani és a kultúra kutatása helyett a humán populáció mint genetikai populáció–természeti környezetrendszert kell tekintenünk a vizsgálandó koegzisztenciális struktúrának. E megközelítés is több problémát rejt magában. Egyrészt a kultúra elveszti autonómiáját és csak hatásos alkalmazkodási stratégiaként jelenik meg, másrészt értelmezhetetlenek maradnak azok a jelenségek, amelyek egy természetes ökoszisztémában nem fordulnak elő (pl. az egyensúly fenntartására irányuló tudatos cselekvések), harmadrészt a vizsgálat óhatatlanul leszűkül néhány természetközeli népre. A kulturális alkalmazkodás és a genetikai adaptáció ellentmondása is föloldhatatlan marad.– Ha nem akarunk paradigmaváltást végrehajtani, hanem csak egyes, az ember és természeti környezete közötti kapcsolatra vonatkozó részproblémákra keresünk ökológiai megközelítésű válaszokat, az ökológiai vizsgálatok lényege (az ember—környezet kapcsolat rendszerszerű értelmezése és kutatása) vész el, és nem jutunk sokkal közelebb e kapcsolat megértéséhez.
Látható, hogy ellentmondásmentes rendszerhez vagy könnyen elvégezhető feladathoz egyik úton sem érkezhetünk el. Emiatt az ökológiai antropológiának (és tágabb értelemben az ökológiai szemléletű társadalomtudományi kutatásnak is) az lehet a feladata, hogy a fenti problémákra továbbra is figyelve próbálja meg minél részletesebben kidolgozni az ember—természet rendszer jellemzőit, s ne csak a természeti népek kutatása során, hanem valamennyi, a kultúra és a természeti környezet kapcsolatával foglalkozó kérdés esetében próbálja az egészet rendszerként értelmezni, s használja nyugodtan az ökológia módszertanát és terminusait, mert ezáltal olyan kapcsolatokat, összefüggéseket is fölismerhet, amelyekre a kultúra kutatásának hagyományos eszközeivel nem tudna fényt deríteni.
