A. Gergely András

AZ ÁLLAM VARÁZSTALANÍTÁSA IDEJÉN

1990 nyár

AZ ÁLLAM VARÁZSTALANÍTÁSA IDEJÉN

A magyar politikatudomány ma nagy felelősségre kárhoztatott. A társadalmi változások elméleti és kritikai előkészítése a feladata. Nyilvánvaló azonban, hogy a jövő alakítása nem lehet egyetlen önjelölt társadalomtudomány sikerképességének záloga.

Szerte a világban tapasztalható, hogy az eltérő kultúrájú, kisebbségi identitással élő vagy örökölt eredettudatot számon tartó népcsoportok fölemelik szavukat — az egyeduralmi berendezkedésű rendszerek — éppúgy, mint a polgári demokráciában; új létre és öntudatra erősödnek. A diktatórikus és olykor demokratikus politikai szervezőelvek bizonytalansága, az állami beavatkozás alkalmi gyöngülése látható az amerikaiaknál, angoloknál, németeknél és a legtöbb fejlett kultúrájú, uralmi rendszerű országban. A helyi társadalmak és a lokális társadalmi közösségek pedig épp az állam varázstalanítása idején hajlamosak leginkább megfogalmazni különállásuk, mást-akarásuk jelképeit. A nyugat-európai kisebbségek, a nem-domináns etnikumok regionalizációs törekvései mutatták meg, hogy akár az etnikus hagyományok dogmatizálásával, etno-centrizmussal, akár az uralkodó nyelv, kultúra és ideológia elutasításával, akár a kisebbségi önreklámozás árán növelni tudják az etnikus-szubkulturális identitás-tudatot. Ráadásul pontosan akkor, amikor az állampolitikai rendezőelvekben és az uralomgyakorlatban változások következnek be.
etnoregionális identitáscsoportok
A nyugati vagy harmadik világbeli etnikai reneszánsz alkalmas példa, felszólító erejű figyelmeztetés arra, hogy szét kell tekintenünk a helyi társadalmak és etnikai-regionális szférák világában. Számot kell vetni a demokratikus rendezőelvek esélyeivel. Jövőképeink között az etnoregionalizmus lehetőségeivel — hiányaival is. A magyar politikai gondolkodás az elmúlt negyedszázadban keményen elvetette a zsidókérdés, a nemzetiségi emberi jogok, a kisebbségvédelem kérdését, mintha ezek nem is léteznének a hazai élet mindennapjaiban. Ma azonban aligha lehet olyasmit kijelenteni, hogy nincs tudomásunk az etnicitás markáns jelentkezéséről. A magyar társadalompolitika közeljövőjében éppen ezért rendezőelvként kell számolnunk az etnoregionális identitáscsoportok közigazgatási-jogi kezelésével, politikai öntudatra ébresztésével. Én is ezt teszem.

Etnikumok az állam ellen?

Mi az, ami elsőként megoldható? Talán a fejlettebb politikai berendezésű államok mintája? Vagy épp a magyar közgondolkodás rossz hagyománya? Esetleg a lélek mélyére ülepedett szabadságvágy örök kielégületlensége érdemelne több türelmet?

A magyar eszmetörténetben a liberális politikusok autonómia-elveiben és az értékkonzervatív polgári tradíciókban régóta megbúvik az államellenesség egészséges hagyománya. Mostanság a helyi társadalmak, s köztük az etnikai identitást hangsúlyozó szubkultúrák világszerte „diszkvalifikálják”, bizalmi válságba szorítják az államhatalmakat, vagy új társadalmi szerződéseket, kiegyezéseket íratnak alá velük és kikövetelik regionalizálódásuk lehetőségét — nem kellene-e nálunk is számot vetni a magyar nép táji-történeti tagozódásának politikai következményeivel?

Vonal konstrukció

Vonal konstrukció

Ma már egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy éppen a démosz és az etnosz értelmében akarna dönteni egy népcsoport a maga legfőbb érdekeiről, az „etnodemokráciáról”. Annál inkább időszerű lesz ez, minél erősebb a népuralomra épülő politikai rendszer, mely nem akarja kívülről korlátozni az autonóm közösségeket. Ma, a politikai rendszerváltás közepette az öntudatosodó etnikumok méltán kérhetik magánpolgári jogaiknak megerősítését; s mivel (éppen nyugati példák mutatják) a korporatív szervezetbe, egyesületekbe vagy mamutképviseletekbe nem szerveződő regionális csoportok eleshetnek az állampolgári képviseleti rendszer legitim befolyásolásától. Jószerivel várható már az is, hogy a nemzetállami eszmét éppen a népszuverenitás elvével, az önrendelkezés jogos követelésével fogják megkérdőjelezni.

Ebben semmi furcsa sincsen, hiszen ma már a politikai határoknak az etnikai határokhoz közelítése egyenesen történelmi tendencia. A regionalista mozgalmak Európa- illetve világszerte azzal vádolják a technokrata-gazdasági szemlélet állampolitikai elveit, hogy a nemzeti államok a tájegységi autonómiák elnyomásával a légiók és etnikumok gyökértelenedésére törekszenek. Illetve az etnikumok integrációjával társadalmi csoportok előítéletes kapcsolatrendszerének és a térségek egyenlőtlenségének fennmaradását segítik. Ez a belső gyarmatosítás abból ered, hogy az államok népeiket puszta gazdasági szereplőként kezelik, szuverenitásukat nem tisztelik, nincsenek tekintettel a határokon átnyúló tájegységi közösségek jövőjére.
európai normák szerint
Magyarországon a nyolcvanas évek végén az ,,Erdély-kérdés”, a „Felvidék-kérdés”, a látványos-üzleties határlebontások kérdése már magában is fölvetette a problémát: hogyan akarunk mi európai normák szerint működni, „európaizálódni”, közép-európaivá válni, ha a helyi társadalmakra, tájegységi (eszmei) közösségekre nem vagyunk tekintettel, nem építünk ezekre a most készülő „nagyszabású” reformtervek szintjén sem, ráadásul alig van szellemi és/vagy uralmi eszköztárunk a regionális tagoltság tudomásulvételéhez.

A civil társadalom nálunk a felemás (vagyis félig sikerült) polgárosodás állapotában van, s ezért az uralkodó hatalmakat semmi sem gátolja meg abban, hogy egy-egy település vagy kies tartomány „érdekegységét” fogalmazzák meg, holott ez nyilvánvaló túlzás, olykor egyenesen hazugság. A „lokalitás” sosem egy település egészét jelenti, s a helyi társadalmak nem azonosak a lakóterületi népességgel. Tény, hogy hatalomgyakorlási szempontból igen praktikus „homogenizálni” a társadalmi egységeket, méghozzá minél nagyobb szeletekben, hiszen annál könnyebben kezelhetők. Nem kell figyelembe venni, hogy a helyi társadalmak organikusak, hagyománytartóak, köztük határok húzódnak, bennük erőviszonyok és kapcsolatrendszerek uralkodnak. De a hatalom erőfölénye már korántsem oly nyilvánvaló, hogy ne lehetne végre „kinyújtózkodnia”, saját határait körültapogatnia a települések szerves népcsoportjainak. És szerencsére a központosított hatalom olyképpen gyöngült meg, hogy immár valódi lehetőség nyílott a helyi közösségek alakulására, a helyi társadalmak és etnikai csoportok autonóm érdekeinek tiszta megfogalmazására. Meggondolandó, hogy a nemzeti állam miért volt etnikai közösségek elnyomója évszázadok óta — nem idézem föl a magyar história eseményeit —, holott milyen komoly államhatalmi engedmény lett volna már a magyar konzervatívok XIX. századi követeléseinek eleget téve is korlátozni az állam, s támogatni az etnikumok hazáját. De mert itt nem százéves tervekről, hanem mai lehetőségekről van szó, érdemes idézni az „etnokratikus szocializmus” (némiképp anarchista marxista) nyugati teóriáját, mely a termelési eszközök tulajdonát az egész nép számára próbálja biztosítani, de etnikai alapú hatalmi rendet képzel hozzá. Persze nem valamiféle kurrens rendszerelmélet importját szorgalmazom, csupán azt a lehetőséget veszem számításba, amely a miénkhez hasonló állampolitikai körülmények talaján már megtermett valahol.

Kompozíció

Kompozíció

Az etnikai és regionális kérdések kelet-európai szemléje egyelőre még várat magára. A nyugat-európai modellek elemzését nemrégiben sikerült elvégezniük a magyar szakembereknek (elsősorban Joó Rudolf munkáira gondolok, amelyekben politikaelméleti teóriák is megfogalmazódnak). Az etnikai önállóság kérdését, tudjuk, nem elég alkotmányosan biztosítani; többletjogokra, ha úgy tetszik, kiváltságokra van szükségük az etnoszféráknak, amelyek örökölt hátrányaikat, jogképességük töredékességét, autonómiájuk és kultúrájuk manipuláltságát hivatottak megszüntetni és valódi érdekeiket fölszínre hozni. De joggal meghökken az ember miért kell a társadalmi egyenlőséghez többletjogokat, egyenlőtlenséget biztosítani? A válasz meglehetősen egyszerű: a nemzetiséglakta területek világszerte elmaradottak, bár a szakképzett munkaerő és a technikai infrastruktúra felülmúlja az átlagos termelési színvonalat. Érdemes emlékeztetni a magyarországi svábok, az erdélyi szászok vagy a Duna-tájon megtelepedett zsidóság teljesítményeire, gazdasági és kulturális kiemelkedésére. E történelmi tények ellenére is rendszerint kialakul a centrum-periféria probléma a kisebbséglakta területek és más körzetek között. Ezenkívül a munkanélküliség és a jelentős vándorlás az etnikumokra jellemző állapot lesz – elég a magyarországi zsidóság históriájára vagy a romániai és jugoszláviai magyarság közelmúltbeli körülményeire utalni.

Mindehhez még hozzájön, hogy a kisebbségi csoportok is elszenvedik a helyi társadalmakat nyomorító beavatkozások nyűgeit.
politikai-militáris eszköztár
A „nagy társadalom” a ,,mikro-társadalom” gazdasági terében és érdekszféráiban hullámzó lávahegyként jelenik meg: a tőkeerős ipar behatolása visszaszorítja a tájegységi központú kis- és középüzemeket, ez kihat a helyi gazdaságok belső egységeire, stagnálás és visszafejlődés következik be. Minden a centrum(ok)tól függ, emiatt a helyi vagy regionális közérzet joggal centrumellenes. A központi hatalom a tájegységi függőség tartósítására törekszik, kezében tartja a pozíciók és szerepek elosztásának eszközeit és jogait, az érintett területek lakosságát kizárja a döntési folyamatokból. A központok a korszerűsítés folyamatára összpontosítanak, a modernizáció előrenyomulására szánják energiáikat — függetlenül attól, hogy évtizedek óta fokozódó társadalmi igény jelentkezik a nagyobb térbeli egyenlőség, az igazságosabb „területesítés” iránt. A központi hatalom valóban központként és hatalomként működik a helyi érdekekkel szemben, vagyis elidegenültként, technokrataként. Ha ez nem tetszik a helyi társadalmaknak vagy etnikai közösségeknek, különösen kemény politikai-militáris eszköztárat hajlamos megmozgatni. (Érdemes csupán egyetlen példaként a mai nemzetiségi problémák egyik fő fészkére, a Szovjetunióra utalni, ahol a totalitárius politikai hatalom, a maximális központosítottság, a bürokratikus doktrína diadala mellett a gazdasági csőd, éhezés és nyomor, a katonai-politikai-kulturális megszállás minden eleme látható).

Mégis, mi az ellenszere mindennek?

Úgy tűnik, az állam (vagy pártállami uralom) varázstalanítása csupán a kezdeti lépés egy másfajta társadalmi tagoltság kialakulásához, illetve fölismeréséhez. Magyarországon például még a nyolcvanas évek derekán is rendkívül sematikus kép élt a társadalomkutatók és a közvélemény tudatában arról, hogyan is tagolódik a magyar társadalom. Többnyire úgy vélték; vékony réteg fönt (=elit), vékony réteg alant (=kisnyugdíjasok, nagycsaládosok), köztük pedig a nagy, középosztályosodott, szocialista módon polgárosult java társadalom. Ez a kép a „munkás/paraszt/értelmiségi” séma némiképp átalakított változata volt, és egyik sémában sem szerepeltek élő közösségek, lakóhelyi integrációk, gazdasági vagy társadalmi kapcsolatrendszerek, átrétegződött kommunikációs viszonylatok, hatalom-függő szerepmagatartások, etnikai identitástudatok vagy lokálpatrióta kötődések. Ezekre „nem volt szükség” a hatalomgyakorlás szempontjából. S jó oka volt annak, hogy miért nem kellett az uralomgyakorlóknak tekintettel lenniök e másfajta tagoltságra.

Cím nélkül

Cím nélkül

Persze nem magyar specialitás ez sem. A nyugati etnikai és regionális mozgalmak a bizonyságai, hogy ott sincs ez másképpen csakhogy ott már ismerik az ellenszerét is: a regionalizmust.

A regionalizmus új osztályharc módszere. A helyi társadalmi követelések a tájegységi igényeken keresztül fejeznek ki osztályérdeket, a hátrányos helyzet elleni

tiltakozás pedig az értékhalmozás horizontális struktúrája elleni lázadás eszközévé válik.

Ám a technokrata területfejlesztési irányzat érdekelt szereplői a modernizálást a decentralizálás ésszerű útján át kívánják megvalósítani, s csöppet sincsenek tekintettel arra, hogy a regionális sérelmek annál érzékenyebbek a politikai változásokra, minél inkább etnikai alapúak. A területi érdekküzdelmek szereplői viszont rákényszerülnek, hogy az etnicitás alapján minél jobban elhatárolják magukat a többi régiótól, s különösen a központtól — holott csakis a közös politika tudná korlátozni a társadalmi-gazdasági-etnikai függőséget. Sok múlik ezért az értelmiségen, kötődésének mélységén, érdekmegfogalmazó képességén.
mesterséges közegek
A kisebbségi kérdés tehát egyre inkább etnikai-értelmiségi probléma lesz Nyugaton s Keleten egyaránt, s az „egy és oszthatatlan nemzetet” építő központi akarattal kell megütköznie, amely olyan feladattömeget vállalt magára, hogy azt képtelen intézni. A célszerűség is határt szab tehát az állami beavatkozásnak, de ilyenkor az erős állam valódi érdekközösséggel nem rendelkező megyékre, mesterséges közegekre osztja területét, hogy korlátozza a központi akarattal potenciálisan versengő helyi akaratokat. Ezek azután a parlamentáris szinten már korántsem egységesek, ugyanakkor a helyi szintek „túlnövekedését” is nehezítik, vagyis a központi érdekeknek két célra is megfelelnek: kioltják és fölszikráztatják a helyi érdekküzdelmeket, s tehermentesítik az államgépezet központi egységét.

A helyi-területi érdekek és az etnikai problémák regionális kezelése tehát elfedi azt a problémát, hogy a hatalom decentralizálása nem közigazgatási-államjogi, hanem politikai kérdés, miképpen azt is, hogy az etnikumokat az állam „nemzetté” integrálja, és a kisebbségeket a többségbe asszimilálja.

Ha túlzás is a ,,modernizálás=asszimilálás” formula, a társadalmi mozgások, a munkaerő atomizálása, a helyi önkormányzatok „államosítása” és az érdekek „egyneműsítése” egyenesen a civilizációs- és identitás-válságokhoz vezethet. Minden ezelleni küzdelem első tétje a kisebbségek csoportjainak egyenjogúsítása, második a hátrányos helyzetű területek és csoportok egyenjogúsítása, harmadik pedig az egész társadalom egyenjogúsítása az állammal. A regionalizálás legfőbb célja ezért kettős: állampolgári és kisebbségi-tájegységi közösség létrehozása, illetve a szociális térben az együttes létezés jogi-politikai hátterének megteremtése, tér és társadalom viszonyának újraszabályozásával.

Konstrukció

Konstrukció

Az etnoregionális társadalomszerveződési alternatíva nyugati mintái persze fölvetik a jogos kérdést: vajon miben láthatók érzékletes jelei a hazai mikrorégiókban, helyi társadalmakban megjelenő ilyen öntudatosodásnak?

A kérdésnek nem vagyok szakavatottja, csupán a helyi identitástudatok és érdekküzdelmek között tapasztaltam egy új politikai alternatíva igényét. Talán még nincs is mód és kellő tudás tételesen összegezni és méltóképpen megfogalmazni a civil-társadalmi buzgalmaknak ezt célrendszerét. Annyi mindenesetre már látszik, hogy a centralizált hatalom ereje Magyarországon is meggyöngült, s (talán a régi jó vármegyei hagyományok nyomán, vagy azok maradék energiáival) számos politikai színtéren erőre kap a megyei-helyi hatalom, s „alulról jövő” demokratikus igényekre hivatkozva képes centrumai ellen fordulni. Remélhetőleg csak idő kérdése az „össztársadalmi érdekek” látszatainak szétesése. S ha azt tekintjük, hogy az etnográfia, joghistória, történeti és igazgatási szakirodalom régóta jelzi már a kistájak, régiók, lokalitások megnyilvánulását önálló entitásként, akkor talán nem reménytelen ezek karakterjegyeire fölfigyelni. A palóc, a kun, a jász, az őrségi-hetési-hetésaljai vagy hajdúsági népesség etnikus sajátosságai még mindig jelen vannak a tájegységek helyi társadalmaiban. Az országon belüli gazdasági, politikai gyarmatosítások és népcsoport-telepítések persze jócskán megbontották mái a hajdanvolt egységet. De a hagyomány-kötöttség és az eltérő kulturális és etnikai pluralitás formáiban érvényesülhetnek a közeljövőben.

A társadalmi illetve a politikai asszimilációk századában a kisebbségi közösségeket kohéziós erők tartják még össze. Az uralkodó politikai doktrínák ellenére az cinikus sztereotípiák hagyományozódása, a csoportképződés számos formája megmaradt. Mindez nem azonos az archaikus népszokások édeskés imitációjával, sem a paraszti létforma „üzletképes” elemeinek ünnepnapi mutogatásával. Tehát nem a hollókői menyecskék vasárnapi kisétálását jelenti, nem is a „folklór-centrumok” megsokasodását, hanem az etnikus kultúra rejtett átadását, továbbéltetését.
hagyomány mint kommunikációs minta
A civiltársadalmi csoportok ma már javarészt városi miliőben jelennek meg, s ezekben az ,,urbanizált méhkasokban” megannyi nélkülözhetetlen erőt, energiát, élettartalmat fölhalmoznak. A perifériára szorult társadalmi csoportok szokásai, a poszt-agrár életstílus, a kétlakiság is „átmentik” valamiképp a családi ideákat, magukban hordják a viselkedés tudatos és tudattalan, nyilvános és privát jellegzetességeit. A hagyomány mint kommunikációs minta a mozdulatokban, az ünneplésformákban, a beszédműfajban, a bizalmas és informális kapcsolatokban éppen azokat az etnikus jegyeket jelenti, amelyek az etnikai csoportkülönbségek legalizált, megszokott formáira emlékeztetnek. Ebben a szubkultúrában jelen van az asszimimilációellenesség, a szembenállás a homogenizációval, a személyhez kötött kiváltságok sokasága, az ellenkultúrához való jog is.

Az etnikumban a lényegnek gondolt biológiai folytonosság csupán egyetlen elem. Éppoly fontos a kulturális tények értékcseréje, az interakciók és az azonosítást szolgáló jelképek megőrzése, de mindezeken túl a közösségtudat adja a legfőbb erőt. Ez a belső energia és a hétköznapi létben alkalmilag kifejezhető tartalom az, ami a helyi társadalmak megkülönböztető csoportjait is jellemzi.

Vonal konstrukció

Vonal konstrukció

S éppen ez az „ezoterikus” szféra nyugtalanítja az egyeduralkodó hatalompolitikák, a megatrendek tervezőit, s ennek maradék épsége, latens tömege lehetne az, ami a társadalmi változásfolyamat reformtervei között is méltó helyet kaphatna, ha megjelenhetne mint tradíció-érték. Látszatra ugyan nem többek ezek a „velleitások” — Gombár Csaba kifejezésével —, mint amiket azonosítani szoktak a hiedelmekkel, viseletekkel (s nem véletlen, hogy a néprajzosok megfogalmazták a „passzív-kollektív” néprajzi tények megsokasodását, vagyis az aktívan használt és individuális jelentőségű értékek neofolklorizációját). De a társadalomkutató joggal vélheti úgy, hogy a mentalitásokból a mindennapi élet szintjére „fölkerült” hagyományok az urbanizáció és az iparosítás szorongatása ellenére is megmaradtak valahol. Az etnikai-kulturális megőrző funkciók ugyanis a hagyományok megújításának, ébredésének lehetőségei maradnak még akkor is, ha a modernizáció fölzabálta jókora hányadukat. Épp az urbanizált méhkasban (a falusi-kisközösségi kohéziós erő pótlására és az identitástudat fölfrissítésére) legalább annyi spontán energia keletkezhet, amennyi — mindenekelőtt a csoportközösségi normák területén — talán „rehabilitálni” tudja a lokalitásban átélhető értékeket, a helyheztartozás élményét.
hatalompolitikai manipulációk
A kulturális és területi hátrányokban, döntéshozatali egyenlőtlenségekben, jogi-igazgatási és participációs (részvételi) tagozódásban ma már benne rejlik nem is kevés „örökség”, amely az etnikai konfliktusok változataiból maradt meg és lett új identitástudat részévé. Az etnikai és a lokális társadalmi csoportok az önrendelkezés igényét, az asszimiláció visszautasítását és a diszkriminációs politika elvetését mint hatalomkritikát fogalmazzák meg. Ezért sem tartom lehetetlennek, hogy éppen mert az önkormányzati szabadságjogok túlterheltek a hatalompolitikai manipulációkkal, a közeljövőben az etnikai szféra lehet a politikai identitás és hatalom-ellenesség legkitűnőbb területe, amelyben az etnoevolúció a maga dinamikus erejével behatolhat és beavatkozhat a napi politika világába.

Hosszas elemzés tárgya lehetne, miként is volna lehetséges újrapolitizálni az etnikai szférát, a civiltársadalom talán legmélyebben érdekelt tartományát. Annak idején, midőn az etnikum mint „nemzetalkotó” elem kapott figyelmet az európai gondolkodóktól (s leginkább talán „a fajok századában”, a XIX. században), már megfogalmazódott, hogy elpusztulhat maga az állam, de ez „korántsem vonja maga után nemzetiségének pusztulását”, s épp a nemzetiségek harca alkotja az etnikailag nem egységes nemzeti államok életének szükségképpeni tartalmát. „A nemzetiségek részéről a harc kezdeményezése és folytatása szükségszerű… A modern kultúrállam ugyanakkor nem tehet egyebet, mint hogy a nemzetiségek ellenállasával — a szabadságot szögezze szembe” — írja Gumplowicz 1883-ban.

A nemzetiségek létével szembeállított „világszabadság” jellemezte a reformkori forradalmas hevületet és az 1848—49-es szabadságküzdelmet is, ezt a nemzetiségek elleni monarchikus küzdelmet mutatta föl a Duna-tájon minden monolitikus hatalom. Ugyancsak ez az etnikai és „nemzetekfölötti” szabadság volt ütközőpontja a liberális és konzervatív nézeteknek a XIX. században, majd megjelent a kiegyezéskor, a századvég politikai pártprogramjaiban, a tanácshatalommal bevégzett háborús és polgári demokratikus korszakokban, a két világháború közötti ideológiákban és az államvallásban, az antiszemitizmusok és nemzeti-nacionalista türelmetlenségek egész hazai történetében, a magyar fasizmusban, a háború utáni „rendezés” kitelepítési és áttelepítési őrületeiben. Egészen a legutóbbi időkig, a romániai „homogenizálásos modernizációig” sorolhatók a példák. De másfélszáz esztendeje kérdés, hogy országunk „kultúrállam”-e. Kérdés, hogy milyen „szabadság” elemi szükségletét helyezi szembe (nyílt vagy burkolt formában) az etnikai és helyi társadalmi csoportok létével. S megannyi vitás kérdés feszül még ekörül.

Vonal konstrukció

Vonal konstrukció

Ha remélhetném, hogy nem tűnik tudálékosságnak, akkor Bibó Istvánt „továbbolvasva” Jászival, Mocsáryval, Eötvössel és más elődökkel — meg utódokkal —, fölvetném, hogy mi is a kelet-európai társadalomfejlődés értelme? Bibó István a szabadság és félelemnélküliség, a morális és humánus tisztaság, az erőszaknélküliség, a hűbériségtől mentesség, a demokráciatisztelet, a hatalomkoncentráció-ellenesség intézményes biztosítékait sorolta föl európai értékelvekként — külön megjegyezve azt is, hogy a liberális és a szociális gondolkodás szembe nem állítása, az értelmiségi zsarnokság elhárítása, illetve a marginális társadalmi csoportok kezelésének felelőssége alapvető fejlődési követelmény lenne nálunk.
helyi öntudatok
A kelet európai társadalomfejlődés értelmének körülírásához korántsem csupán gazdasági reformtervekben kellene tehát az alapvető tételeket keresni. Sokkal inkább olyan társadalompolitikában, amely a figyelem homlokteréből ma már nem engedhetné ki etnikumok, régiók és helyi társadalmak teret követelő hétköznapi valóságát. Ezektől a mikrotársadalmi csoportoktól, helyi öntudatoktól, etnoszoktól és regionális öntudatoktól ugyanis alighanem a közvetlenül belátható jövőnk függ.

Az ilyen emberszabású térségi tagoltság persze nehezen rajzolható térképre, nehezen illeszthető hatalmi vagy uralmi struktúrákba, jogi formákba és alkotmányos kötelmekbe. De a társadalompolitika terén, az erőforráscentrikus ökológiai gondolkodás előnyben részesítése esetén okvetlenül főszerepet kell kapnia. Az önfenntartó lokális gazdaság az állampolgári öntudat és a közösségekből építkező szerves kultúra is erre az etnikai és térségi tagoltságra kell alapozzon. Enélkül nemcsak a magyarság jövője, európai szereptudata lenne szegényesebb és érvénytelenebb, hanem a válságok túlélésének esélye is reménytelen maradna.

A „Miféle út?” című összeállításból
kép | Alekszandr Rodcsenko, moma.org
felső kép | Nem-objektív festmény