AZ ALKIMISTÁK VÁROSA

Csontváry nyáron festette meg Selmecbánya látképét. Zölden burjánzó hegyek karéjozzák a várost. Tornyai és tetői belevesznek a növényi tenyészetbe. A madártávlatból látható település előterében pezsgő élet: pipacsos gabonatáblában arató asszonyok, jobbra gyümölcsszedő férfi, bal oldalt legelésző tehenek.

A képen minden csupa elevenség. Csak a kékbe játszó, távoli bércek nyugalma borzongató.

Ha az ember a város feletti hegyoldalakban elbarangol, meg fogja találni a helyet, ahol a festő a vásznát 1902-ben felállította. Csak a tetők és a meredélyek illeszkedését kell szemmel tartania. A templomos lovagok kolostorának romjaitól északra, a szép nevű Paradicsom-hegy oldalában találta meg a napút-festő azt a pontot, ahonnan az emlékeibe merült város látképe a legimpozánsabb. Az, hogy Selmecbánya már akkor is csak árnyéka hajdani önmagának, régvolt korok túlélője, a festményen nem látszik. Mert a nyár zöld tenyészete elkendőzi a romlást.
furcsa, mesebeli törpék
Amikor a fehér palástot, mellük bal oldalán vörös latin-keresztet viselő templomosok rendháza állt még a hegyen, a középkori település Európa egyik nevezetessége. A bányák ontották az ezüstöt, aranyat. Nehezen hihető, de tény, Selmecbányának akkoriban több a lakója, mint manapság. A nemesfém ide vonzotta az iparosokat, bányászokat. Műszakváltáskor, hajnalban és estefelé furcsa, mesebeli törpék vonultak bányászlámpákkal a meredek utcákon, akik a tárnákat bújták. Apró termetüket nem a pittoreszk távlat okozta, hanem a szükségszerűség, hogy egy bányásznak jobb minél apróbbnak lennie ahhoz, hogy a hegyek gyomrába vájt labirintusban szabadon mozoghasson. A Hófehérke-mese törpéi is bányászok voltak.

Ám a nevezetes városban nemcsak az iparosok ütöttek tanyát. A Nap és a Hold jelképe, az arany meg az ezüst vonzotta a mágusokat, csillaglátókat, tudós alkimistákat és egyéb rejtélyes titoklátókat. A rózsakeresztesek, jósok és boszorkányidézők jól megfértek itt a valódi kincseket halmozó Rubigallusokkal, Hellenbachokkal, Truppokkal, Seyfriedekkel, Okolicsányiakkal meg az őket gazdagító — a Klopacska-torony hajnali és alkonyi kopácsolásában munkába induló — mesteremberekkel és a mesebeli bányász-törpékkel.

A gazdagság, melyet a város — és persze Körmöc meg Erdély — bányái ontottak, a Nyugat képzeletében legendák forrása volt. Galeotto úgy tudta, hogy a magyarországi szőlőtőkéket színarany indák övezik. Ez a mesés hiedelem még a későbbi Trézsia-királyasszonyt, Mária Teréziát is arra késztette, hogy egy érdemdús küldöncével kivizsgáltassa az ügyet.

A Selmecbánya hegyeit behálózó tárnák hosszúsága 360 kilométer. Mátyás király és Aragóniái Beatrix is megcsodálta ezt a föld alatti világot: „Megnézték az arany- és ezüstbányákat, ámulva látták annak módját, ahogyan kiássák a földből, összetörik, szétmérik, majd megolvasztják az aranyat…”
borzongó polgárság
A város boszorkányos hírbe keveredett szépasszonyának, Rössel Borbálának a legendája későbbi keletű. Ám a település még akkor is a másodvirágzását élte, amikor a dúsgazdag szépség éjféli lovagjait — akikben a csillagok titkának, a halottidézésnek és az alkímia tudományának ismerete jól összefért az italok-ételek, meg a női szépség tiszteletével — a bakók kivégezték. A tisztes város borzongó polgársága megsokallhatta a feketemiséket, a mágusok hókuszpókuszait, melyek középpontjában a nevezetes Borbála állt. Neki ugyan megkegyelmezett a bakó, de aranycsináló széptevői — a szó szoros értelmében — fejüket vesztették.

M. S. mester: Keresztvitel, hung-art.hu

A Mária-templomban ekkor a helyükön voltak már a híres M. S. mester — igaz, csak jóval később elhíresült — passióképei. A festőről semmit sem tudni. Az oltárképek hátterében látható hegyek bércei ugyanolyan vörösek és palaszürkék, mint az igaziak. Naivitás volna azt képzelni, hogy a nevezetes-névtelen művészre hatott a hely szelleme: a korabeli tájképek megfigyelésre alapozódtak ugyan, de hiányzott festőjükből a topográfiai hitelesség igénye. A szemlélő mégis eljátszogat a gondolattal, hátha őriznek ezek a szirtek és meredélyek valami korabeli emléket.
véres és diabolikus
A gavallérjai holtába belenyugodni nem tudó, ám még mindig dúsgazdag Rössel Borbála felépíttette a kivégzettek emlékére a ma is látható Leányvárat, s ennek falai közt töltötte hátralevő esztendeit. A hegy tetején álló erődszerű építmény – Csontváry vásznán jobbra látható — már-már derűt sugároz, s ha a gyanútlan bámészkodó megpillantja, nem fogja sejteni, milyen véres és diabolikus eseményekre emlékeztet.

Két, térben ugyancsak távoli esemény okozta, hogy a hegyei gyomrában kincset rejtő város csillaga lehanyatlott. Amerika (és kincsei) felfedezése elfordította e táj felől a Nyugat arcát. Az innen áradó bőség csak árnyéka volt annak, amit az inkák balsorsra jutott birodalma árasztott. Selmecbánya mesekorszaka véget ért. Annyi kincse azért még maradt, hogy lakói tisztesen megélhettek belőle, de a helyi Bányászati és Erdészeti Akadémia nagytudású professzorának, Wilckensnek a mondata ­ – ,,Magból lesz a mogyoró, makkból a büszke, égre törő tölgy, semminek hinnéd, mi fává terebélyesül később” — már nem a település virágzásának jelképe, csak az erdészeté, hiába kísért a mondatban a hajdani mágus, Paracelsus mag-hasonlata.

Ahogy a kincs fogytán fogy, az alkimisták sem veszik már erre útjukat. Helyükre holdkórosok, fantaszták és múltba meredő álmodozók lépnek, azok a ködlovagok, akikről Jókai, Mikszáth, Krúdy és mások képzeletet és valóságot egybemosó történetei szólnak. Még ekkor is tartja magát a hiedelem az aranyfénnyel ragyogó tárnákról és a rejtett kincshegyek sokaságáról, ám a település holdudvara egyre halványabb. Amikor pedig Dél-Afrika és Kanada—Alaszka bányái elkezdik ontani a napjegyű fémet, Selmecbánya végképp megroppan.

Nagyjából ezt a pillanatot rögzíti vásznán Csontváry, az iglói patikus. A látkép előterében mozgó alakok azt sugalmazzák, hogy egy parasztvárost látunk, ami – hegyi településről lévén szó — meghökkentő. Mégis van benne igazság, hisz az arany és az ezüst hajdan rátarti városának lakói, mesebeli kincstartalékaik fogytán, úgy éltek, ahogy tudtak. Sokan ugyan másfelé vették útjukat, akik viszont maradtak, abból tengődtek, amit a föld megadott. Az aranyat már fukarul mérte – fukar szavunk itt többszörösen is jogos, hisz a Fuggerek nevéből származik, akik ugyancsak érdekeltek voltak a bányák és a bankok gazdagságát illetően —, nos, ha a kincsek elfogytak is, a föld megadta, amit tudott.

A hegyoldalakban egymás fölé tornyosuló kis házak kertjeiben a lakosság állatokat tartott, gyümölcsfákat gondozott. A déli lejtőkön a dió is megterem, ez az igényes fa előfordulásának egyik legészakibb pontja. Nemcsak legenda, hogy a kertekben legelésző kecskéket a szomszédos épület kéményéhez kötik ki, valóban úgy magasodnak egymás fölé a teraszos kertek, hogy mindegyik a szomszédos ház tetejével esik egy síkba.

A város magja, kastélyai és bankjai elnéptelenedtek. Az épületek romlásnak indultak, ablakaikat bedeszkázták. A lassan kísértetvárossá fogyó Selmecbányának csak a peremén zajlik némi élet. Olykor ábrándos és szorgalmas lelkek megkísérlik újra munkába venni a tárnákat — felcsap a füst az öreg gyárkémények egyikéből-másikából –, de a talált érc olyan kevés, hogy a buzgalom hamarosan alábbhagy.
ködlovagok
A város igazi, mindent eláruló és stílszerű évszaka nem a nyár, hanem a tél. Ilyenkor vastag hólepel borítja a háztetőket és odafönn a hegyeket. A hajdani bányák hűtővizét szolgáltató számtalan mesterséges tó — melyeket egy-egy völgy elrekesztésével alkotott a nagyhírű Mikoviny Sámuel — befagy. Odalenn a városban lélek is alig mozdul. Nyáron még csak-csak van valami turista-élet, de ilyenkor csak a legelszántabb ködlovagok veszik erre útjukat. A fenyvesekben, melyek a hegyélen a látványt lezárják, a szélviharok olykor ösvényt vágnak. Sokáig tart, amíg egy-egy fenyőcsoportot sikerül ledönteniük, aztán a kapott ösvényt elkezdik szélesíteni, halomra döntve a büszke szálfákat.

Ha az ember elég elszánt, s ilyenkor felkapaszkodik a hegyre az öreg temetők fejfái közt, maga tapos utat a hóba. Mert senki sem jár erre. Vigyázni kell, hogy az itt is, ott is hirtelenül megnyíló szakadékokat elkerülje, melyekbe könnyen beleszédülhet. Sokáig tart, amíg az aláhulló kődarab koppanása felhallat- szik a mélyből. Ha sikerült felkaptatnia — mondjuk, stílszerűen a Paradicsom-hegyre —, látni fogja talpa alatt a ködben borongó várost, szemügyre veheti a Csontváry-kép téli változatát.

Láthatja a Szent Katalin-templom havas tornyát, a Kálvária-dombot, a Várostorony minaretszerű ceruzaformáját, az elnéptelenedett Bányászati Akadémia épületét, a Klopacskát meg a Leányvárat, ahol a kikapós Rössel Borbála vezekelt a lovagjaiért. A színek ködbe-hóba fakulnak, és a látvány olyan valószerűtlen, szinte félálomi, hogy a bámészkodót megkísérti a képtelen ötlet: nem is egy város távoli vedutáját szemléli, hanem egy fekete-fehér középkori metszetet.

felső kép | Csontváry Kosztka Tivadar: Selmecbánya látképe