A DUNNÁNÁL

Leültem veled szemben, de
minek írom le, hisz
úgyis látod: integetek a túlpartról…
Képzeld el, halálod
nem is volt
hasztalan — nagyon is
sokan cihálnak;
húzogatja kabátod sok távol-
és közelálló barátod,
mintha
tudnának valami okosat,
újat,
csodát mondani.
A felmentősereg kialakította
a helyes, objektív képedet: megborotváltak,
tisztába raktak —
két szóval, „eljöttek sokan”,
mint ahogy eljöttek volt hozzád;
a lényegen ez sem, az sem változtat(ott),
tehát hagyjuk…

*

Tehát
itt ülök a halszagú apályban,
a Dunyha föl-le emelkedik,
mintha medre lélegezne szabályosan,
vagy a benne alvó, szunnyadó kő-lelkek horkolása
emelné a súlyos tömegű takarót…
minden kő egy lélek…
kotorászom —
kisebb kavics, nagyobb kavics,
van világosabb, van sötétebb,
kerek, girhes, formás, lapos;
a kacsázáshoz a lapos a legjobb,
az szalad leggyorsabban s legmesszebb,
könnyedén simul a felszínhez és pattan.
Az össze-vissza kusza-kő
nagyot loccsan, hamar merül.

*

Lássuk, ma este miből élünk:
kopott-fakult sűrített cukrozott-tej tubus
(minőségét megőrzi, lásd…) — látom,
ázott kenyérkaréj,
szeles rakparti éj,
bősz-nagymanó hullajtottá
rozsdás konzervdoboz,
de mind ehhez még hal is fogható…

*
Hát gyere át —
megrakom a partot, megterítem,
megvendégellek szerényen,
aztán megmutatom a verset,
hisz mindjárt megvan (már csak hat sor),
és Te végre elmondod, mi újság
odaát,
aztán borozunk, kacsázunk…
gyere,
kelj át a lecsendesített Dunyhán,
hatalmas hajótipró léptekkel gyalogolj át a morajló időn…

kép | fortepan.hu