ÁRAD KITARTÓN

Mi lenne belőlem nélkülem?
— kérdezheti, aki valaha is
ajkához emelte a magány
bögréjét. Áldom a sorsom: eddig
sohasem voltam elhagyatott.
Melengető tekintetek, segítő
kezek, folyvást. Jóságban fürdőm
negyvenegy éve. Elfürödtem, lefolyt?
Nem. Árad kitartóan, s amire
izgatottan készülök: az utolsó
fürdés, immár a Nagy Fürdőmester
színe előtt — talán az
nyitja majd meg igazán pazarló
sugárban (ütközésig, ahogy
gyerekkoromban tanítottak) a fénylő
csapokat. Lesz-e ütközés, vagy átmenet csak,
el- és leválás? Elválik. Addig, mindezek
ellenére, megkérdem: mi lenne belőlem
nélkülem? Mert ez volna a cél: el- és
leválnom, magamtól és magamról,
már itt, már most, a végső
könnyebbedés ígéretéül. Nélkülem
megvalósulna az életem, töményen,
hígításmentesen (hogy a fő képnél
maradjunk: pancsolatlanul). De itt
vagyok velem, belepiszkálok
mindenbe, ha törik, ha
szakad, hozzáteszek és elveszek
belőle, formálni vélem és rontok
rajta, hajlítok és feszítek — és törik és
szakad. Istenem, szabadíts meg
a rossz minden látható és láthatatlan,
elképzelhető és elképzelhetetlen
alakjától, legfőképp azonban:
tőlem. Távollétemben azzá
válnék, amivé válnom kellene,
erős és biztos volnék,
tiszta és igaz, mert
lehetnék nélkülem: magam.

kép | Bob Travis, flickr.com